Na ezért nincs nekem esélyem sem, hogy vicces postot írjak keresőszavakból:
Igazából nem tudom, hogy bóknak vegyem, hogy aki keresőmotorból jutott ide, az leginkább direkt engem akart, vagy kritikának, hogy öt év alatt nem sikerült egy népszerű keresőkifejezést sem becsempésznem a blogomba (hot teens!).
És a dolgok kvantumokban jönnek, ezt mindig is mondtam, tegnap például felhívott az L., hogy ott van a kezében a jegy, kimegyek-e vele a Kispál búcsúkoncertre, de osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy V.-kal tízévente egyszer találkozom (ami költői túlzás, mert igazából nyolcévente egyszer), szóval ezt most kihagyom.
És bár nem vagyok Kispál-rajongó, de a blogom címe úgy lett csigás, hogy akkoriban nemrég jelent meg az Én, Szeretlek, Téged c. albumuk, amin a számok fele akkoriban nagyon tetszett, vagy csak betalált, és a Csiga címűnek (amit a búcsúkoncerten is előadtak) az volt az utolsó pár sora, hogy ebben a tájban él egy festő, aki / olyan ügyesen festi / ezt a tájat, hogy ennek a tájnak aztán / olyanná kell lenni / amilyen a festmény stb., meg hogy mindenki fél, hátradőlni csak istennek ér, na szóval ezért.
Azután azért nagyon sokminden történt, volt olyan is, hogy ide csak műanyag állatok jártak, meg tengeralattjáró, és már nagyon rég volt minden, de azért a gyökerek (a születésnapját úgyis mindig elfelejtem a blognak, szóval pár hétre előre boldog ötödiket).
Ismételten elnézést, de én vagyok az a lány, akinek pillanatnyilag az a munkája, hogy a hét minden napján fordít slash lektorál, az a családi élete, hogy a fél lábán ül a gyönyörű, okos gyereke, és a Nyári böngészőben (amit a fejemben csak döglöttpingvines könyvnek nevezek, mert a harmadik duplaoldalon egy pingvin fekszik benne az úttest közepén, égnek meresztett lábakkal, félreérthetetlen pózban, egyébként ennek ellenére vagy ezzel együtt nagyon jó könyv, az első, ami lefoglalja a gyereket hosszabb időre), szóval a Nyári böngészőben mutogatja a hajába kapaszkodva, hogy ótó! meg hápháp! (ez a pingvin, vízimadár-vízimadár), a másik kezével a fordítását gépeli, és az a magánélete, hogy a fél kezével a pasija hátát masszírozza az ágyban, aki csak olyan két-három oldalt megír még gyorsan vasárnap reggel, miközben ő maga a másik kezével szintén lefordít még olyan két-három oldalt.
A csúcs az volt, amikor éppen a második segítsütit sütöttem, közben az üresjáratokban a konyhapulton gépeltem a fordításomat, illetve a gyereket próbáltam megakadályozni abban, hogy bámpa, bámpa! felkiáltással kapcsolgassa a sütőt, és ekkor hívott fel a pasim valahonnan külföldről helyzetet jelenteni, na ez a pillanat volt az, amikor megvalósítottam egyszemélyben a tökéletes nőt, aki egyszerre nevel gyereket, szorgoskodik a konyhában, dolgozik, mindeközben értelmes társalgópartnerként funkcionál a magánéletében, és asszem, még málnaízű rúzs is volt rajtam, meg festett köröm (körmöt festeni akkor szoktam, amikor éjszaka felébredek, és nem tudok rögtön visszaaludni, anyeginezés és az élet értelmén való töprengés közben azért nem szeretem az időt vesztegetni, amikor valami hasznosra is fordíthatom).
Na de igazából nem ezért írok, hanem mert a múltkor, amikor meghitten bújtuk a számítógépeinket a pasimmal egymástól másfél méterre, akkor valaminek kapcsán megemlítettem a fáraó átkát, és rögtön utána is néztem a Zinterneten, hogy hogyan is volt ez pontosan, és az oké, hogy a résztvevők és a rokonaik nagy része, de az egyik fura, hogy pont Carter nem halt bele ebbe a dologba, viszont a rokonai sorban, illetve a kanáriját megharapja egy kobra. Úgy értem, ha valaki lepaktál a sötét erőkkel, akkor a rokonok oké, de ez a kanáris dolog nem jumping the shark egy kicsit? Meg aztán azt is megbeszéltük, hogy ezt technikailag elég nehéz elképzelni, mert két lehetőség van: a kanári vagy kalitkában volt, vagy szabadon. A kanárikalitka rácsa elég sűrű, abba nem tudom, hogy megy bele egy kobra, pláne támadóállásban, mondjuk persze az is lehet, hogy egy igen rossz megfigyelőképességű kobra volt, aki megörült a kalitkának, bemászott, és ott vette észre, hogy jé, itt egy kanári, harapjuk meg gyorsan, és utána szaladjunk el (mert nem találták a helyszínen, ???). A másik lehetőség, hogy szabadon üldögélt valahol a kanári, de akkor meg elég nehéz lehetett elkapni, kicsi, meg repül, meg egyáltalán, enni nem túl sok, veszélyesnek meg nem tűnik.
Szóval nem életszerű számomra ez az egész, ha valaki bővebb információval rendelkezik a kanári sorsáról, kérem, értesítsen.
Tegnap egy megint átrohammelózott nap után ülünk Lammal az Instantban (mindketten elkéstünk, még szerencse, hogy kocsmából nem lehet elkésni), és az éngyerekem, tegyereked, csajok-pasik, énmunkám, temunkád körök és ezek tetszőleges variációi után a végén meglepetésszerűen elég hosszan zenéről beszélgettünk, noha én nem tudok. És akkor volt, hogy megpróbáltam neki mondani egy számcímet, csak nem jutott eszembe, hogy tudoood, amit szintén mindig eljátszanak, valami fire van a címében benne talán, mondtam bizonytalanul, meg esetleg cloud, néztem itt már nagyon hülyén. Erre Lam azonnal rávágta a megoldást, amiben csak az a meglepő, hogy az konkrétan a Smoke on the Water volt, nem más.
Reggel pedig végre nem felejtettem el átadni a pasimnak a snidlingmagot, amit azért kért meg, hogy szerezzek neki, amennyiben arra járok, hogy ezentúl reggelente ne csak kávéval és szendviccsel ébreszthessen, hanem kávéval és snidlinges szendviccsel, mert így most túl kicsi a feneked, tette hozzá igen rossz megfigyelőképességről, ugyanakkor igen komoly lélekismeretről téve tanúbizonyságot.
Itt a tavasz, barnára festettem a hajamat, barna hajú lány vagyok, a barna az új vörös. Azaz nem én festettem, hanem a pasim, ő ajánlotta fel. Abban a pillanatban (amikor felajánlotta) a paranoid tudatalattimból felütötte rút fejét a gyanú (mert olyan határozottan állította, hogy igenis befesti), miszerint eddig félreismertem, és igazából hajszobrászatból él, csak titkolja, mert cikinek érzi. Amikor a helyszínen megkérdezte, hogy akkor hogy is van ez a hajfestés, és mikor köt meg (sic!), a gyanúm nyomtalanul elszállt.
Ez a növényes dolog úgy kezdődött, hogy vettem egy cserép bazsalikomot, ami felett pár nap múlva már komoly konzíliumot kellett összehívnunk, mert halódni látszott (igen, igen, ugyanazokat a köröket járom, az orchideák azóta is burjánozva tenyésznek, az egyik konkrétan léggyökereket telepített a falra, és abból táplálkozik, ne kérdezd). A bazsalikom egy rejtély számomra, és ezt a rejtélyt nem úgy kezelem le, hogy tagadásba menekülök (bazsalikom nem létezik, bazsalikomot nem tartunk), hanem hogy magról ültettem bazsalikomot, és most különböző körülmények között szándékozom tenyészteni az egy vérből való bazsalikom-csoportulásokat, hátha.
Meg volt olyan is, hogy kimentünk a könyvfesztiválra az L.-lel és az alie-vel meglátogatni agnust, aki ott dolgozott, és az L. és alie kikönyörögte tőlem, hogy szerezzek nekik New Moon-os lufit. Szóval ott állok a lufis pultnál lufit kérve, és amikor megkérdezik tőlem, hogy felfújtat szeretnék, vagy üreset, akkor magyarázkodni kezdek, hogy nem tudom, igazából a barátaimnak lesz, majd odafordulok hozzájuk, hogy nyilatkozzanak, mire kiderül, hogy a barátaim nincsenek sehol (a lépcsőfordulóban röhögtek konkrétan). Azért kaptam lufit. Kettőt. A “barátaimnak”.
Visszatérve a lényegre, a növényekre (nem merem egybe benyomni a kiskert-sagát, mert akkor mindenki elklikkel két bekezdés után), szereztem például nyolc tő epret is, melyeket egy ládába ültettem, és azóta olyan háromóránként megtekintem őket, hogy teremnek-e már. Illetve az egyik kibocsátott magából egy virágkezdeményt, úgyhogy most már (látván, hogy az erőfeszítéseim nem hiábavalóak) megkettőzött erővel nézem, másfél óránként.
Ezután az L. még kikönyörögte, hogy vegyek neki egy könyvet is*, majd zaklatott elmeállapotából egy kicsit megnyugodva kijelentette, hogy úgy érzi magát, mint gyerekkorában, kapott lufit, kapott könyvet, most már csak egy fagyit sört szeretne, úgyhogy átmentünk a Promenádba. Ez taktikailag hibás választás volt az L. szempontjából, mert onnan gyalog, a lábunkon át lehet sétálni a Promodba, mely lehetőséggel mi éltünk is, és otthagytuk őt röpke pár percre, amivel szerintem még mindig jobban járt, mintha velünk kellett volna jönnie, majd vettünk tesógatyát (mindenki fenekén jól áll). Később Suematra is befutott, és ő is vett ugyanolyan nadrágot, mint mi (mindenki fenekén jól áll). Brainoiz és AnnGel nem vettek, de az már amúgy is túlzás lett volna.
És akkor megtartottuk az immár hagyományosnak nevezhető ruhacserés bulit is, mindenki remek darabokkal lett gazdagabb (én például alie szúlés előtti borvörös atlétájával, hogy a többit ne is említsem), illetve időnként kimentünk az erkélyre, pezsgővel a kezünkben, és Suematra bazsalikomáról beszélgettünk.
Ja, egyébként paradicsomot is ültettem, majd kiderül, hogy megmarad-e. Mozarella-palántát sajnos nem találtam.
* Később visszafinanszírozta, csak átmeneti likviditási problémái támadtak.
Tegnap este rádöbbentem, hogy a nők azért nem törnek hatalomra, meg világuralomra (azon túl, hogy ennél azért több eszük van), mert bizonyos tekintetben tényleg kihívással küszködnek a férfiakhoz képest, és emiatt rengeteg idő és mentális energia elmegy az életükből, amit egyébként világleigázó tervek kiagyalására fordíthatnának. És lehet, hogy ez szexistán hangzik, és biztos vagyok benne, hogy például brainoiz is áll néha tanácstalan arccal a ruhásszekrénye előtt azon töprengve, hogy melyik fekete pólóját vegye fel a fekete farmerjéhez és a fekete kapucnis pulóverjéhez, de abban is biztos vagyok, hogy ezt húsz másodpercnél nem teszi hosszabb ideig.
Ehhez képest itt vagyok például én, aki tegnap este nem is szándékoztam különösebben kiöltözni a kocsmába, csupán annyi célom volt, hogy (a) ne tűnjek annyira nagyon kövérnek, (b) ne legyen semmim lebüfizve, vagy csokis kekszes kézzel összemancsolva, (c) tavasz van, úgyhogy valami vidámabbasat és tavaszosabbat akartam felvenni.
Azt előre eldöntöttem, igen bölcsen, hogy a fekete-fehér-szürke vonalon maradok, mert ha még a színeket is belekeverem a dologba, akkor csak másnap estére érek oda a kocsmába, amikor rajtam kívül nem lesz ott senki. És azt is igen hamar eldöntöttem, hogy a fehér alapon szürke és fekete virágokkal ékes, térd fölé érő, lágyan omló, vidám tavaszi szoknyámat öltöm magamra (a női magazinok stílusában: marks & spencer koppintás a kínaitól, 3000). Ehhez felpróbáltam egy V-kivágásos fekete ujjatlant (Suematra, ingyen), de abban vastagnak tűnt a felkarom, meg egy fekete alapon szürke rózsás pólót (Jeans Club, akciósan 690), de az melltartó (Women’s Secret alapkollekció 3500) nélkül lenyomta a mellem, melltartóval meg úgy néztem ki benne, mint egy tehén (mit szépítsük). Ekkor kicsit tanácstalanná váltam de aztán találtam egy éppencsak ujjú, kerek kivágású, minta nélküli fekete pólót (Terranova, akciósan 890), és annál maradtam. Alá szürke, csipkés szegélyű combfix (Calzedonia, 1290, de asszem, egy ilyen az ötödiket ingyen adjuk akcióban vettem).
Ekkor viszont eszembe jutott, hogy a kocsmába huzat van, és hideg szokott lenni, és akkor még csak fél napja gyógyultam meg a lumbágóból, úgyhogy kardigán kell, de a kedvenc, tavasziasan vékony, fekete, kötött kapucnis kardigánom (New Yorker, akciósan 2500) a mosásban volt, úgyhogy ebben a tavaszias & vékony kategórában csak egy szürke-fekete keresztbecsíkos, kapucnis, kenguruzsebes maradt (Jeans Club, akciósan 1490), viszont bár kockázatvállaló és merész lány vagyok, aki vad dolgokra képes a gyerek nélkül töltött estéin, annyira mégsem, hogy fehér alapon virágos szoknyához szürke-fekete kardigánt vegyek, úgyhogy a szoknyát lecseréltem egy fekete alapon kis fehér virágosra (marks & spencer koppintás a kínaiból, 3000).
Így viszont a harisnya már túl sötét volt az egészhez, úgyhogy kerestem egy pezsgőszínűt (ld. mint a szürke). Viszont időközben kiderült, hogy a fekete alapon kis fehér virágos szoknya aljapont rálóg a térdem közepére, és ezért felhívja a figyelmet arra, hogy milyen göcsörtös a térdkalácsom, amit ilyen dagadtan nem engedhetek meg magamnak. Úgyhogy elkezdtem keresni a fekete bársony miniszoknyámat csipkés szegéllyel (én varrtam, kb. 300), de közben megtaláltam azt a fekete, átkötős kardigánt (Terranova, és nagyon drága volt, belekerült kábé két doboz tápszerbe (váltott lucia hirtelen nőimagazin-stílust), de fekete kardigánt nem szabad otthagyni, mert abból sosem lehet elég, mint a példa is mutatja), amiről már el is feledkeztem, és ami alá még pólót sem kell venni, úgyhogy visszavettem a fehér alapon virágos szoknyát a szürke harisnyával, satöbbi. Újabb negyedóra alatt elpakoltam az előszedett és szétdobált ruhákat, kerestem valami kendőt, a kabát meg a cipő adott volt, ékszereket szerencsére nem hordok, de még így is másfél óra elment az egészre a sminkeléssel meg minden.
Szóval ezért.
Ma egyébként már volt egy olyan értelmes gondolatom is, ami nem a munkával és nem a gyerekkel függött össze (nem önfényezésből mondom, tényleg volt), de mire leírhattam volna, elfelejtettem.
Sisso megint blogol.
Kezdeném a kérdésekkel, mert vannak, és legalább nem csak én dolgozom a blogommal.
Az első az, hogy egy levélváltás kapcsán kíváncsi lettem rá, hogy vajon hány olyan hosszú combú, szőke lány olvas, aki nyitott lenne kapcsolatra egy helyes, kedves, jóravaló fiatalemberrel, vagy egy mindenférfidisznóval (ki mire bukik)? A kérdés csupán elméleti, de légyszi, aki érintve érzi magát, az nyomjon ide egy ikszet álnicken vagy akármin, pusztán a statisztika kedvéért.
A másik bizarrabb, a szememről van szó, íriszdiagnoszták előnyben. Nekem kisgyerekkorom óta egészen sötétbarna a szemem, viszont pár hónapja észrevettem, hogy megjelentek benne smaragdzöld csíkok, meg ilyen félkörivek. Mi a kukitól lehet ez? Fogy ki belőlem a szín, és a végén átlátszó leszek? Beköltözött a fejembe egy ufó? Túl sok szabadidőm van, és csak azért foglalkozok ilyesmivel?
Egyébként meg minden rendben, kivéve, hogy nem tudok aludni, nappal kókadozva nem dolgozom, éjjel meg egyszerűen nem alszom. A valeriánától tiszta kábult leszek, az alkoholtól elalszom, de amint kimegy belőlem, felébredek, mindegy, így is lehet élni, de jöhetne már a tavasz.
Tegnap egyébként megint összeültünk a medúzákkal, Isoldének tényleg sassonja van, amit nekem évek óta képtelen vágni bármelyik fodrász (lelkesen bólogatnak, amikor mondom, hogy legyen állig érő, egyforma hosszú, csak hátul valamivel rövidebb, utána meg megszállja őket az ihlet, és lépcsős izéket vágnak a fejemre, hátul hosszabbra hagyva, ami beszárítva oké, de másnaptól nem oké, márpedig én minden nap hajat akarok a fejemre).
A brainoiz által fordított Amerikai istenek magyar kiadásából meg kihagytak egy nagyon ütős másfél mondatot, mint kiderült, ami egyrészt nem szép dolog, másrészt meg a fordítóra sem vet jó fényt, én soha nem hagynék ki egy szopást, magyarázta brainoiz mély meggyőződéssel.
Amúgy neki van a barátnőileg legjobb fej barátnője, mert éppen pusmogtunk, amikor AnnGel odakérdezett, hogy miről beszélgetünk, mire én felkiáltottam, hogy jaj, most ne figyelj ide, és erre egyáltalán nem vágta hozzám a sörösüveget, hanem fásultan felsóhajtott, hogy hát jó, biztos a Buffyról spoilereztek. Egyébként meg tényleg.
Suematra Férfit Hozott, de erről majd ő ír, ha akar, mindenesetre hálistennek visszafogtuk magunkat AnnGellel, és nem kérdeztük meg tőlük hangosan, vádló tekintettel, hogy és a másikférfinév hol van.
ExBright és b. neje meséltek a kukacáról, hosszan, részletesen, agnus a túlvégen ült, úgyhogy kábé csak annyit beszéltem vele, amíg átadtam neki a pulóverét és a derékmelegítőjét, amit a múltkor nálam hagyott, miután vörösboroztunk, illetve kiabálva megbeszéltük, hogy a gyermekemmel már lehet beszélgetni is, de néha még összenyálaz, ExBright ezt nem egészen értette, mert abban a hitben volt, hogy az L.-ről van szó.
Szóba került még, hogy hogyan kell szemezni, az elimination communication (nem, ez nem az, amikor szavakkal öl az ember), hogy Thaiföldre kéne utazni csak hajvágás és shoppingolás céljából, gyermekkorunk kétértelmű dalszövegei, utána hazafuvaroztam az alie-t, akivel mindig szoktunk még beszélgetni pár percet, ezúttal lementünk tizenötévesbe, és ment a köcsögpasizás, meg hogy alie szerint igazságtalan, hogy Suematrával (kedélyes visítozás közben mondta) csak rámutatunk egy pasira (nem ugyanarra), levesszük a polcról, és a miénk, ezt később cáfoltam, majd végül azt a következtetését tudatta a világgal, hogy, idézném, fejős évát kell olvasni és szécsi pált kell hallgatni, mert ők mindent megírtak már a párkapcsolatokról.
Utána este átküldött még egy számot, hogy ez jut rólam eszébe, tisztára meghatott, ilyet eddig csak pasik csináltak velem, kicsit meg is bántam, hogy Total Bitch márkájú szájfényt vettem neki karácsonyra, de szerencsére a helyén kezelte a dolgot (így kell a nőkkel bánni, keményen, további tanácsok az ismert címen).
Ez csak egy posztolási kísérlet.
Általában nem nagyon szeretem az ilyen blogos játékokat, de most szinte csupa olyasmit szeretnék karácsonyra, amit nem lehet becsomagolni és betenni a fa alá, azok a dolgok meg be szoktak jönni, amiket a blogban kérek az univerzumtól, szóval akkor most erre válaszul leírom (nyugodtan másolja be oda az illetékes, de ide is leírom, mert a szerződésem az univerzummal erre a blogra szól).
Szóval a háttérsztori annyi (ez még nem a lista), hogy gyerekkoromban nagyrészt az összes karácsony a veszekedésekről szólt, ennek ellenére nekem volt egy kialakult képem az igazi, tök jó karácsonyokról, amik majd felnőttkoromban lesznek, és amiket a gyerekeinknek rendezünk, hogy anyuka, apuka, együtt viháncolunk, a gyerekek csupa jó ajándékot kapnak, karácsonyfa, fenyőillat, narancsillat, és mindenkinek a kedvencét fogom főzni. Tavaly ennek szellemében már októbertől pezsegtem, hogy jól van a gyerek, és első igazi közös karácsonyunk lesz, és gyűjtögettem egyesével a legszebb fadíszeket, meg dekorációkat, meg recepteket, meg ajándékok tömkelegét mindenkinek fülig érő vigyorral, mézeskalácsot sütöttem, tisztára olyan voltam, mint aki be van lőve, de nagyon jó volt. Mondjuk utólag sajnos nem tudok úgy visszagondolni az egészre, hogy legalább egy igazi karácsonyom volt, mert az egy kicsit belerondít a képbe, hogy a gyerek apja, mint kiderült, az ünnepek folyamán is elment kurvázni, de hát istenem, másoknak meg levágja a lábát a villamos, az se jó.
A család hiányán kívül még az is beárnyékolja az idei karácsonyt, hogy januárban lehet, hogy önhibámon kívül költöznünk kell, ami egy egyévessel tél közepén nem öröm, illetve szórnivaló pénzem sem igazán lesz, de az mindegy, műfa van, díszek vannak, pár játékot meg majd kigazdálkodok a Mucifülűnek. Azt hiszem, erre mondják, hogy innen szép nyerni.
Szóval akkor a kívánságlista a következő:
Az a nagyon vicces, hogy most nem jut eszembe több, a második felét így is úgy kellett kiizzadnom magamból. Elképzelhető, hogy a látszat ellenére mégis mindenem megvan, ami kell, és én lettem a fogyasztói társadalom kudarca (vagy csak nem járok eleget boltokba ahhoz, hogy tudjam, mi hiányzik).
Akkor izé, küldöm tovább agnusnak, alie-nek, suematrának, isoldének, kardigánnak, brainoiznek és AnnGelnek, de csak ha van kedvük ilyesmihez.
Megtaláltam a táskámban a két zacskó gumicukrot, amit mra-tól kaptam. A köcsögözést visszavonom, neki is jár egy kis szórakozás.
Elöljáróban annyit az index születésnapjáról, hogy a köcsög mra (áldassék az ő neve!) ezt blogolta be a nevemben ide a buli közepén: igazabol ugy gondolom hogy elhibazott dolog volt a twilightrol ilyen negativ kritikat irnom mert a twilight a legjobb konyv A VILAGON. A laurell hamilton utan persze.
Mert ő tudja, hova kell ütni, hogy az igazán fájjon.
Kedves gasztrobloggerek, nudge nudge (én mégse küldhetek neki harisnyát, vagy gyereket, hülyén jönne ki).
Az úgy volt (magyarázkodott lucia), hogy minket is utolért a gazdasági válság, vagy valami olyasmi. Nekem konkrétan két hónapja nem folyt be bevételem, a tartalékaimat élem fel, a MÁK-tól például október óta várok mindenféle pénzeket, a többi munkám meg olyan, hogy nem azonnal fizet. És akkor tegnap a fiúm azzal állított haza drámaian, hogy nem lesz mit ennünk, ami konkrétan valószínűleg csak annyit fog jelenteni, hogy most elkezdeni építkezni necces lenne, de mindenesetre nem öröm.
Viszont nekem úgy általában teljesülni szoktak a vágyaim, és tegnap nagyon vágytam arra, hogy ezentúl is legyen mit ennünk, erre fel egy nevét elhallgatni egyáltalán nem kívánó szervezet megkeresett, hogy ha kirakok egy bannerfélét, és hetente egyszer írok róluk, akkor ők cserébe etetnek (itt mellékesen szeretném megjegyezni, hogy egyáltalán nem vonakodnék, ha bizonyos pelenkagyártók és gyermekközpontú alapítványi bölcsődék környékeznének meg hasonló vágyaikkal, de a Jelly Bellyt importáló cégek megkereséseit sem irányítanám a spambe. Súlyemelő-versenyekről szóló recenziókat nem vállalok, valahol meg kell húznom a határt).
Szóval most az lesz, hogy hetente egyszer biokajáról fogok írni, viszont cserébe megpróbálom ezt szórakoztatóan tenni, továbbá legalább egy plusz nemkajás bejegyzést kierőlködni magamból a szokásoshoz képest. Ja, és cserébe nem halok éhen, ami mindenképpen jót fog tenni a blogomnak.
Nem azért nem írok, mert a gyereken kívül nem történik velem semmi, hanem mert mostanában vagy csinálok gyereken túlmutató dolgokat, vagy írok róluk.
Leginkább csak távirati stílusban (már hozzám képest):
1. Újból titkárnőt cserélünk. Próbálok erre nem úgy gondolni, hogy elveszítünk egy rossz titkárnőt, hanem úgy, hogy esetleg nyerünk egy jót (nem hagyom magam a tapasztalatok által befolyásoltatni). A dolog negatívuma, hogy hétfőn korán kell jönnöm interjúvoltatás végett, pozitívuma, hogy a fél szemöldök megemelésének frissen elsajátított képességét végre gátlástalanul gyakorolhatom a fent említett interjúvoltatás során (na jó, megpróbálok majd időnként erőt venni magamon, és arra is odafigyelni, amit mondanak).
2. A születésnapi könyvutalványaim maradékából (meglepő módon) könyveket vettem, most a Japán regék és mondákat, illetve Czeizeltől a Tudósok, gének, tanulságokat nyomom párhuzamosan. A Czeizel túl nehéz (fizikailag) a kádban olvasáshoz, úgyhogy ott a japános könyv megy, tegnap került például sorra az asszony, akinek laposférge volt c. történet, ami egy pasiról szól, aki igazából laposféreg, és amikor a végén diót itatnak vele, vízzé változik és elfolyik. Az utolsó mondata nagyon tetszett: "A férfi családja és barátai meglepődtek, de mindenki más nagyon nevetett". A többi történetben is sokat nevetnek, különösen, ha valakinek hasmenése van, vagy előveszi a fütyijét, hát hol találkozik az ember ilyesmivel magyar népmesékben?
A Czeizel is érdekes, már ha valaki szereti a hosszas családfaelemzéseket (én igen, de én például a DVD játékos képernyővédőjét is órákig el bírom nézegetni), de rögtön az első fejezetben annyira felháborodtam azon, ahogy Semmelweis meghalt, hogy most egy kicsit nem olvasom tovább.
3. Voltunk kocsmában Isoldével, ő mint zombi, én meg mint hivatásos depressziós, úgyhogy ő csendben ült derűs mosollyal ajkain, és én is csendben ültem derűs mosollyal ajkaimon (hiteltelen vagyok, tudom, de ha egyszer örültem, hogy találkozunk), azért a fontos dolgokat megbeszéltük, mint hogy például együtt vállalunk majd gyereket (mármint egyszerre). Szerencsére úgy tűnt, ezen a megpróbáltatáson is csont nélkül túljut a kapcsolatunk, legalábbis nem vettem észre, hogy Isolde azon kezdene vívódni, hogy érdemes-e nekünk közös terveket szőni, szóval szerencsére az élet nem követi a filmeket (bár a lelkem mélyén egy cseppet tartok attól, hogy esetleg küld egyszer egy sms-t, hogy megfontolta, és ez neki így túl sok, csak a kávé beszélt belőle, de azért reménykedjünk).
4. Megvívtam magával a sorssal is, ami nem akarta, hogy én lássam a Vaskabátok c. filmet mr. a-val. Akkor még nem is gyanakodtam, amikor három alkalommal is váratlanul más programot csinált nekem az élet, akkor sem, amikor hirtelen az összes vetítést vagy a munkaidőmre rakták, vagy este kilencre, de amikor végre az utolsó napon nekiindultunk, és egyszer csak egy csomó szirénázó autó, illetve rohanó, kapucnis ember jött velünk szemben, egy kicsit elkezdtem kételkedni a véletlen egybeesések valószínűségében. A Károly körúton felhívtam a fiút, hogy mi van már, ő pedig tájékoztatott, hogy a Deákon, amin át kellett kelnünk a mozihoz, könnygázaznak, de én tényleg kíváncsi voltam a filmre, úgyhogy végül hősiesen belevágtunk, sajnos senki nem akart bántalmazni minket, pedig addigra végiggondoltam, mi mindenre lennék képes az esernyőmmel. A film baromi jó volt, mellesleg.
5. Több ízben rádöbbentem, hogy csúnya vagyok, buta, és még írni sem tudok. Az utolsó reményem az maradt, hogy ezt mások nem veszik észre (mondjuk megjátszom, hogy szép vagyok, vagy valami ilyesmi).
Nesztelencsiga-nap van a freeblogon. Hihi.
Ma nincs időm posztolni itt, talán majd otthonról, még szerencse, hogy más írt helyettem.
settenkedve lopakodó 