Tegnap tanúja voltam egy őszi légy öngyilkosságának. Ott vonszolta magát a fotel karfáján, amin ültem, utolsó erejével még kivánszorgott a széléig, majd leugrott. Valószínűleg halálra zúzta magát, mert azután nem mozdult.
További érdekes hírek (including "Ma tolatva álltam ki az utcánkból") a feladónál.
Cooking for Engineers – ahol leírják, hogy pontosan hány gramm (opcionálisan milliliter) egy fél bögre liszt, illetve hány fokon hány percig tart az aranybarnára sütés.
Hasznos.
(Különös tekintettel a hozzávalók képi ábrázolására, ld. Ingredients).
Vasárnap viszont reggel közvetlenül egy női bloggerrel találkoztam a pályaudvaron (nem linkelem be, mert titkosügynök), akiről már eleve tudtam, hogy a tökéletest megközelítő személyiség lehet, mivelhogy a hajnali kilencórás randevúnk helyszínéül egy sörözőt jelölt meg. Aztán ez a benyomás később még tovább erősödött bennem, mivelhogy hozott nekem külföldiából mind könyvet, mind sört, mind csokoládét, vagyis egyszerre három gyenge pontomon kapott el (a fiúmat viszont már a büdös életben nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy mindenféle hátsó szándéktól mentes, bizonyítottan heteroszexuális ismeretlen nők adnak nekem dolgokat folyamatosan, csak úgy).
Aztán az erős kezdés után hasonló szellemben folytatódott a nap, megnéztük a Humannal a Nagy fehérséget (The Big White), mivel én szerettem a Fargót, ez is tetszett, kicsit viccesebbre volt véve annál, de ugyanolyan beteg volt. Szerepeltek benne hó, nagy fehér hegyek, biztosítási csalás kísérlete, Tourette-szindrómás feleség és dörzsölt biztosítási ügynök, továbbá annak médium foglalkozású élete párja, szórakoztunk is jól. Két jelenetet emelnék ki különösen, az egyik, amikor a némileg elszállt Tourette-es hölgyre fegyvert fog a betörő, és azt mondja neki, hogy ha megmozdul, akkor lelövi, mire a csaj hozzávág még pár nehéz fémtárgyat, majd a szája elé kapja a kezét, és ijedten kinyögi, hogy jaj, nem is ezt akartam reagálni, kezdjük újra. A másik az volt, amikor a vége felé, a nagy leszámolási jelenetben ott áll a két főszereplő egymással szemben, és a bizt. ügynököt játszó Ribisi roppantul elkeseredetten kiabál a másik arcába, hogy csak egy magyarázatot adjál, csak azt mondd meg, miért, mire Robin Williams elkezdi, hogy tudod, amikor két ember nagyon szereti egymást, de úgy igazán, akkor… és ennél a pontnál Ribisi elkezdi tiszta erőből ütlegelni, közben azt üvölti, hogy ha egy Hallmark képeslapszövegre lett volna kíváncsi, akkor elmegy a bevásárlóközpontba. Ennél a résznél nagyon tudtam vele azonosulni, ami (az azonosulás) köztudottan fontos összetevője a műélvezetnek.
Aztán este még megvettem a forradalmárlányos piros kabátomat, lásd lejjebb, ez felvetette a jövőre nézve a piros svájcisapka beszerzésének problematikáját, mert nincs az a decens munkásosztály, aki anélkül hordana piros kabátot, lásd vonatkozó képzőművészeti alkotások. Aztán este otthon még megbeszéltem a fiúmmal, hogy fárasztóak ezek a munkaszüneti napok, hálisten legalább net nem volt, úgyhogy mehettem aludni, nem kellett hajnalig fórumokat olvasgatnom.
Szombat délután nagyrészt a földön fetrengtem egy kisméretű gyermekkel (cca 65 cm), és mivel az anyukája nem tudta fejből, mit érdemes vele játszani az ő korában, úgy döntöttem, megmutatom neki, hogy lehet úgy hangokat csinálni, hogy kisebb tárgyakat hozzáütögetünk nagyobb tárgyakhoz. Ez az elfoglaltság teljesen kielégítőnek bizonyult mindkettőnk számára, hosszan elvoltunk vele, aztán jött az anyukája, és elmondta, hogy most olvasta a neten, hogy ebben a korban az egyik javasolt elfoglaltság a hangok adásának megtanítása tárgyak egymáshoz ütögetésével.
Szóval vagy ösztönös pedagógus vagyok, vagy egy <1 éves gyerek szellemi színvonalán állok.
Nekem ez az október huszonharmadika dolog egyébként mindig is ellenforradalom marad, egyrészt családi okokból, másrészt mert én meg illemtanilag vagyok sznob. A családi ok az, hogy nekem az anyai nagyszüleim mindketten úgy nőttek fel, hogy nyolcan laktak egy szoba-konyhában (szülők + gyerekek), 16 éves korukban már a gyárban dolgoztak, és ha nincs a WW2 utáni rendszerváltás, ők a büdös életben nem tanulhattak volna tovább, és nem lett volna esélyük arra, hogy a két gyerekük saját (közös) szobában nőhessen fel. A nagyanyám ötvenhat őszén előrehaladottan terhes volt, a nagyapám ráadásul a belügyminisztériumban dolgozott (kisemberként), a legkisebb rossz, amire számíthattak, az volt, hogy elveszíti az állását, és ott maradnak két pici gyerekkel munka nélkül, szóval a családon belüli terminológia nálunk a mai napig az ellenforradalom.
A másik okom az, hogy én nem vagyok hajlandó semmi olyan ideológiával rokonszenvezni, amit csak lincseléssel, vagy ártatlan (és kevésbé ártatlan) emberekre való lövöldözéssel tudnak kifejezni.
A fiúm amúgy megfogalmazta a minap, hogy azért szimpatikus neki a belsőépítész, mert ő az egyetlen ember, aki még nála (a fiúmnál) is sznobabb. Hivatkozott itt arra a levélváltásukra, amikor elkezdte a bép.-nek magyarázni, hogy a felső konyhaszekrények ajtaja felfelé nyíljon, mire a bép. megütközve válaszolta, hogy de hát nem lesz felső konyhaszekrény, a konyhapult feletti konyhaszekrény az végtelenül passé, hol akar élni a fiúm, kilencvenháromban? (vagy valami hasonlót, hasonló szellemben.)
Szerintem nagyon aranyosak mindketten.
Amúgy meg otthon sem könnyű az én életem, mert az van, hogy a belsőépítész kábé percenként küld bútoros linkeket meg hálószobatervet (a helyzet pillanatnyi állása szerint a kád konkrétan az ágy fejéhez fog simulni, meg ilyenek), ráadásul tökre egy húron pendülnek a fiúmmal, pl. a fiúm írta neki, hogy semmiképpen ne legyen fülke (falak) a zuhanytálca körül, mire a bé. sértődötten visszaírt, hogy miért gondolja azt róla, hogy fülkét tervezne a zuhany köré, amúgy meg ő is netfüggő, például élére állított (írásjegy alapú) szmájlikat helyez el a kézzel rajzolt tervek szöveges részében. Ráadásul még elnézést is kért, hogy most dolga van, de majd hétvégén több időt szán a házunkra (ebből tragédia lesz, már most gyorsabban küldi a linkeket, mint ahogy meg tudnánk nézni őket).
Aztán belevágtunk egy új sorozatba, méghozzá a Dexterbe (a 45 perces pilot alatt jött cca 45 kanapéterv a belsőép.-től), ami egy sorozatgyilkos, pszichopátiás tünetekkel rendelkező nyomozóról szól, egyelőre nagyon bejön, szerintem majd idézgetni is fogom. Vannak benne aranyos hullák is, meg a Dexternek ez a hülye mosolya, amikor tetszik neki a feldarabolt tetem. És olyanokat mond, hogy nagyon fárasztó mindig úgy tenni, mintha lennének érzelmei, mondtam is a fiúmnak, hogy ő tökre ilyen, leszámítva a szexet, mire a fiúm azt felelte, hogy igen, és az ő sorozatgyilkossági trófeás doboza csak azért van egyharmadig a fele helyett, mert állandóan szexszel foglalom le az idejét (ez is mutatja, hogy a kívülről csodálatosnak és harmonikusnak látszó kapcsolatokat is mérgezhetik belülről a kompromisszumok és megalkuvások).
És amúgy az újdonsült demenciám nem csillapul, tegnap a CIB-nél például negyedórán keresztül nem sikerült kitalálnom, hogy kell az új bankkártyámat belerakni az új bankkártyatartó tokba, amit adtak hozzá, úgyhogy végül csak úgy tettem, mintha beleraknám, és hazavittem a fiúmnak, oldja meg ő, elvégre ő a műszaki alkat kettőnk közül. Ráadásul rendes is, most is csak egy kicsit röhögött rajtam, utána megmutatta, mit kell csinálni.
És tegnap délután félnégykor azon kaptam magam, mint most is, hogy egész nap megállás nélkül dolgoztam, amiről a glória tehet, mivelhogy amikor nincs elutazva, bizton lehet számítani rá, hogy kora délután felszólít engem gmail cseten hogy most azonnal blogoljak vagy dumáljak vele mert különben elalszik, mióta viszont elutazott, 250%-ot teljesítek munka terén, úgyhogy azonnal hagyja a fenébe a portugálokat, még mielőtt ez feltűnne valakinek, inkább kap tőlem tengeres falinaptárat, ha annyira kell neki a vízpart.
Amúgy meg a Kirának lelki izéje van. Ez már akkor fel kellett volna, hogy tűnjön, amikor két hete beszéltünk, és az első kérdése az volt, hogy most hosszú-e a hajam, mert ha igen, akkor biztos jó nő vagyok, és neki attól kisebbségi komplexusa lesz. Ebben az a gyanúra okot adó elem, hogy én kábé annyira, és pont olyan módon vagyok jó nő a magam sajátos stílusában, mint a Corpse Bride (az egyetlen szerencsém, hogy nekem azok a pasik jönnek be, akiknek tetszenek a furcsa, sápadt lányok), míg a Kirának például van melle, meg hosszú szőke a haja, meg tud énekelni, illetve rúdon táncolni, sőt, főzni is, de ráadásul nem is hülye ő. Aztán, amikor találkoztunk, kiderült, hogy ugyanaz a baja, mint nekem, hogy van most egy tök normális pasija, akiért nem kell kepeszteni, meg külön érdekesnek látszani, és az ilyesmitől kicsit depresszióba tud esni az ember, ha nem ezt szokta meg. Én jól viselem, mert erős lélek vagyok, de a Kira például már a haját se festi, meg tökre zárt pólókban jár, és csak néz maga elé szomorúan, úgyhogy kompenzálásképpen kénytelenek voltunk elmenni vásárolni.
A Kirával jó vásárolni menni, mert általában ugyanazok a dolgok tetszenek neki, mint nekem. Meg én olyan vagyok, hogy utálok próbálni, tudom a méretem, tudom, mi áll jól nekem, nem próbálok szinte soha, na és ő is ilyen, pedig ez ritka. És ismeri az összes jó boltot. Tegnap igazából barna nadrágra lett volna szükségem, úgyhogy elindultunk a Tökéletes Barna Nadrág keresésére, de aztán rájöttem, hogy nem szabad harcolnom a Sorssal, a Jelekkel és a Hangokkal, úgyhogy vettem inkább 1 db kasmírutánzatú sálat, vagy kendőt, vagy nem tudom. És akkor már vettem hozzá bordó kesztyűt is, mert rá szokott reggelenként fagyni a kezem a volánra. Aztán vettem továbbá 1 db felsőt is a Promodban, pedig eddig mindig nagyon ügyesen megtartóztattam magam náluk, ugyanis elvből előítéletes vagyok irántuk, egyrészt mert franciák, másrészt a kapitalista, érzéketlen, túlárazó mentalitásuk miatt, és egyébként is csak a plázacicák járnak a Promodba vásárolni, és a hivalkodó külsőnél sokkal fontosabbak a belső értékek, de sajnálom, amikor megláttam azt a felsőt, odalettek az elveim (mellesleg a rasszista fideszes sportoló fiúmmal is így voltam annak idején). Ebben a vásárlásban a közelgő tél gondolata sem késztetett megtorpanásra, én önálló, felelősségteljes felnőtt nő vagyok, aki abban kap bronchitist, amiben úri kedve úgy kívánja. Aztán beszereztem még 1 db gyermekpulóvert a C & A-ban (miért van az, hogy a gyerekpulcsik sokkal szebbek, puhábbak, igényesebbek és olcsóbbak, mint a felnőtt ruhadarabok?), meg 1 darab pizsamát a Women's Secretben, mert kezd beköszönteni a tél, és nálunk 17 fok van csak esténként, és egyébként is nagyon szép pizsama, fekete-fehér, keleties szabással meg virágmintával, és ha ilyesmit veszek fel, a fiúm mindig azt mondja, hogy de jó, hogy én olyan igazi lány vagyok.
Nem vettem viszont 1 db piros kabátot. Gyönyörűségesen szép piros szövetkabát volt pedig, tuti úgy néztem volna ki benne, mint Sophie Marceau, csak hát az anyagiak, azért többször visszamentem hozzá, és megígértem neki, hogy fizetés után találkozunk. Nem vettem továbbá 1 db Corpse Bride-os táskát sem, pedig nagyon aranyos volt az is, de már bezárt a bolt, mert eltököltük az időt a Women's Secretben, ahol én pizsamától pizsamáig éltem, a Kira pedig egy harmadik bugyit keresett azok mellé, amiket a kezében szorongatott, mert – mint kifejezte magát – két bugyi nem elég ahhoz, hogy ő örüljön.
Aztán megbeszéltük, hogy ilyet csinálunk még, és én elindultam haza, és a fiúm azt mondta, hogy az új pizsamámban nagyon fogok illeni az új házba, ami most így a legnagyobb dicséret kábé, amit ki tud találni, én viszont mondtam neki, hogy jaj, az a piros kabát. És hogy én mindig is szerettem volna egy piros kabátot (ezt a távolba merengve sóhajtottam), mire ő azt felelte, hogy de hát már van egy piros kabátom. Akkor egy kicsit csúnyán néztem rá, merthogy az nem piros, hanem terrakotta (vagy lazacszínű?), és egyébként is dzseki, és egyáltalán nem úgy nézek ki benne, mint Sophie Marceau, hanem mint a Michelin-baba, és akkor a fiúm a tekintetem hatására gyorsan helyesbített, és azt mondta, hogy ja, úgy értetted, mindig is akartál két piros kabátot. Na, pontosan ez a különbség közte meg a Kira között. Meg persze a fiúmnak lelki izéje sincs.
De lehet egyébként ám, hogy az ősz van ránk ilyen hatással, vagy a monoton munkakörülmények (most annyira nyugi van, hogy egy akvárium jelenléte például már a duplájára emelné a pulzusunkat), mindenesetre én sem vagyok semmi.
1. Mondom ma reggel a Beának (üvöltöm utána), hogy látom, levágatta a haját. Ő visszaüvöltött, hogy kábé három hete, úgyhogy amikor közelebb jött, mondtam neki, hogy de legalább láthatja, hogy figyelek rá, még ha nem is folyamatosan. Ő azt felelte, hogy a párjával mi nagyon jól megértenénk egymást (ezt én már akkor leszűrtem, amikor mesélték, hogy a párja azzal indított itt a cégnél (régebben itt dolgozott), hogy hozzá a beosztottjai lehetőleg ne szóljanak egy szót sem, ha valami bajuk van, oldják meg, de a legutolsó esetben zaklassák őt bármivel is, mert nem szeret beszélgetni).
2. Tegnap felmegyek VNC által a földrajzilag még mindig a kommunában elhelyezkedő gépemre, elindítom rajta a bittorentet, nem megy, és akkor majdnem felhívom a rendszergazdát felháborodva, hogy miért nincs ott már megint net. Miután, ismétlem, rávéencéztem a gépre.
3. Szintén tegnap reggel még otthon, szokásos pisi, kézmosás, majd valami víz feltörléséhez szükségem lett volna a vécépapírra, és ezzel kapcsolatban pár másodperc múlva kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy sikerült a kb 4 négyzetméteres fürdőszobában elvesztenem a vécépapírt. Végleg. Na jó, mejdnem végleg, félórán keresztül kerestem, és amikor kibontottam a következőt, akkor természetesen meglett.
Azért jól esne, ha legalább azt felhozhatnám mentségül, hogy máson gondolkoztam.
Bizonyos esetekben rendkívül szociális bírok lenni, most is legalább öt percig beszélgettem a munkaállomására visszatérő titkárnővel arról, hogy mennyivel nagyobb, meg milyen szokatlan az új monitorja, mielőtt felvilágosítottam, hogy mégsem cserélték le a régit, mert mint kiderült, nem a monitor romlott el, hanem a konnektor.
És akkor most ne felejtsem el ma is kidobni a szemetet a kocsimból, aminek szerves részét képezi a vasárnap összetört, kiömlött és felitatott, rothadó szilva-körte illatú lakásillatosító, vagy felejtsem el, elvégre szeretem a rothadó szilva- és körteszagot, ezért is vettem meg ezt a konkrét lakásillatosítót?
Mindenesetre mostanában rendkívül süket- és vakbarát a gépjárművem, még a két halmaz metszetének tagjai is több méterről megérzik, ha közeledem.
Az van, hogy lett nekünk saját belsőépítészünk, akit szintén ilyen kozmikus úton kaptunk az élettől, ahogy szoktuk a dolgokat. Van ugyanis mindkettőnknek ez a természetfeletti képessége, hogy ha például szemkihúzó tusra, vagy autóra van szükségem, akkor hirtelen kapok ingyér egy szemkihúzó tust, vagy egy autót, a fiúmnak meg amikor pénzre van szüksége, akkor túlfizetik, meg amikor laktózmentes tej kell neki, akkor hoz valaki laktózmentes tejet, minden szóbeli egyeztetés nélkül. Továbbá ő az egyetlen, akit ismerek, aki 8, azaz nyolc nap alatt kapott nagyösszegű hitelt a banktól. Még az én bevásárlókártyám elkészítése is több volt ennél.
A belsőépítészünk története annyi, hogy egyszer a zsoltu belinkelte a blogját (a belsőépítészét) kommentbe a sakamotós bejegyzése kapcsán, és aztán az építészünktől kapott a fiúm egy nevet azzal, hogy ő pont jó lesz nekünk, és kiderült, hogy a név és a blog az egyazon személyhez tartozik. Aztán tegnap az IRL találkozó állítólag már-már montypythonosabb volt a Monty Pythonnál, különös tekintettel arra a jelenetükre, amikor olyan nagyon speciális előrenyomtatott üdvözlőkártyákat árulnak, hogy "Kedves George, sok boldogságot kíván neked Claire nénikéd 26. születésnapod alkalmából", és végül mégis akad valaki, akinek pont ez kell. A belsőépítészről kiderült ugyanis, hogy Sakamoto-szakértő, illetve – többek között – autista gyerekeknek való életterekből írta a diplomamunkáját, már csak arról kéne meggyőzni, hogy mi tényleg Sakamoto fanok vagyunk, illetve autista gyerekek, de legalábbis nagyon sok bennünk az autista kvalitás. Valahogy ugyanis sose akarja senki sem elhinni, hogy mi azt komolyan gondoljuk, hogy minimalizmus, és ne legyen bútor, ami viszont muszáj, az legyen meghökkentő, pedig az építész ráadásul meglehetősen ismeri a fiúmat, mégis mindig gyanakodva keresi a kandikamerát, amikor szívem szottya olyanokat mond, hogy mondjuk nem lesz villanykapcsoló a falon. A múltkor még egy közlekedőfolyosóval is bepróbálkozott (az építész, mármint), de ezen irányú törekvései nagyon hamar el lettek fojtva (és most mondom, egyetlenegy darab, a közlekedőfolyosókat promótáló kommentet sem fogok átengedni, nem érdekelnek a közlekedőfolyosók előnyei).
Újdonságok még az építkezéssel kapcsolatban, hogy
1. az építész talált valami autistáknak való fát (először ilyen csoffadt, levéltelen citromfákat akartunk, mert az összes Sakamoto-ház mellett ilyenek vannak, és baromi jól néznek ki), ami olyan, mintha egy nagyon egyszerű gondolkodású gyerek rajzolta volna, hogy van a törzse, és abból legyezőszerűen és teljesen szabályosan egyenes mellékágak ágaznak el. Ilyenből lesz, olyan 3 x 4-es szabályos mátrixban elrendezve egy díszkert a ház mellett, a többi részen garázdálkodhatok én cseresznyefákkal, meg a kovácsoltvas padjaimmal. Továbbá tuti nem lesz golfgyep, meg hasonló baromságok. Harangvirág lesz, meg zsálya, ilyenek.
2. A tetőre (domboldalon építkezünk) állítólag majd rá lehet lépni az egyik oldalról, és végigsétálni rajta a másikig, ahol meredély. Az aggódók kedvéért megint megemlíteném, hogy mi nagyon gyerekbarát emberek vagyunk, ez okból nem is tervezünk magunknak dedet.
Erre a belsőépítészes dologra egyébként határozottan büszke vagyunk, ez majdnem olyan felnőttes, mint a szerecsendió. Csak úgy mondom.
Ja, egyébként meg előbb-utóbb minden információ eltalál hozzám, megoldódott például a Mourning Bride rejtélye is, tegnap ezt kaptam levélben egy újdonsült olvasótól:
Congreve, C. William (1670-1729): Restauráció-korabeli angol drámaíró.
A Gyászoló menyasszony (The Mourning Bride) című tragédiáját (1679)
korában igen nagyra becsülték.
Just so you know.
– Hidd el, végiggondoltam minden lehetőséget, és nem maradt más választásom – mondta Mr. Kim a film közepe táján, és belegondolva tényleg, ha valaha olyan helyzetbe kerülnék, hogy egy ellenem tanúskodó illetőt el kéne tennem láb alól, előbb-utóbb valószínűleg én is arra a következtetésre jutnék, hogy az egyetlen járható út úgy 150 különbözőfajta mérgeskígyó (köztük egy piton) felcsempészése és távolról időzített szabadon eresztése azon a gépen, amelyen a célszemély utazni fog.
Mivel a film pontosan arról szólt, mint a címe, mármint hogy kígyók vannak a repülőgépen, nagyon nem értettem azt a két srácot, akik mögöttünk kifelé jövet a csalódásuknak adtak hangot, elvégre volt repülőgép, voltak rajta kígyók (kék kígyó, piros kígyó, kicsi gonosz kígyó, nagy gonosz kígyó, kocskás kígyó, csíkos kígyó, a legtöbb olyan túlméretezett gabonasiklóra emlékeztetető kígyó volt, és mindegyik csörgött), meg is haraptak, akit lehetett, ennél többet pedig nem ígértek nekünk. A piton például konkrétan lenyelt egy egész embert, az egy különösen látványos rész volt, majdnem annyira, mint amikor Samuel L. Jackson sokkolóval öldösi a megvadult állatokat, de aztán idővel természetesen happyend lett minden, amikor elhangzott a második kedvenc mondatom a filmből, miszerint ne féljetek, megszerezték a szérumot. Gondolom, valami univerzális cuccos lehetett. A készítők egyébként nagyon ügyeltek a politikai korrektségre, úgyhogy az alkotás időnként átcsapott világunk sokszínűségének ünneplésébe, nem csak a hüllők tekintetében, hanem ugye volt szimpatikus fekete szereplő, meg ellenszenves is, éppen így a fehérek között is, illetve mind a főgonoszt, mind a mellékes hőst, aki a kígyók között végigrohanva kimenekíti a bajba került hölgyet, de még annak kutyáját is, ázsiai színész játszotta.
Végső tanulságként még annyit (ha már itt tartunk), hogy kígyók közé mindig érdemes töltött lőfegyverrel menni, mert állítólag annyira jó reflexük van, hogy könnyebb őket lelőni, mint nem.
És akkor eszembe jutott, hogy mi volna, ha az Isoldét meg a Brightot is meghívnánk, elvégre ők állítólag tudnak főzni, úgyhogy a tettek mezejére léptem, hálistennek ráértek. Ennek folyományaként egész vasárnap délelőtt takarítottunk, hogy a ház úgy nézzen ki, mint amiben csak két hete nem raktak rendet, ne úgy, mint amiben hat hónapja, én még a kádat is kisuvickoltam, noha tudtam, hogy nem fürödni jönnek a népek, de gondoltam, hátha azért örülnek neki. Elvben négyre hirdettük meg a fellövés időpontját, a rendszergazda erre bejelentette, hogy három és négy között érkezik, úgyhogy fél ötre saccoltam a megjelenését, de tévedtem, mert fél ötkor még csak azért telefonált, hogy most indul. Amikor megérkezett, én éppen a balroggal csevegtem meghitten a rács két oldalán, mert kapukulcsot elfelejtettem vinni, de ez nem akadályozott minket a kommunikációban, kiderült például, hogy a gps hozzám hasonló módon gondolkozik útbaigazítás témakörben, és nem szereti előre összezavarni a reá támaszkodókat túl sok információval. Hozzánk ugyanis úgy lehet (egyszerűen) eljutni, hogy az x út végén fordulj jobbra, majd a második keresztutcánál szintén jobbra, és az a mi utcánk, viszont azt nem szoktam hozzátenni, hogy az utcánkba csak egy lépcsősoron keresztül lehet bejutni, mert ez szerintem vicces életképeket eredményez. És úgy tűnik, a gps-nek is az enyémhez hasonló a humorérzéke.
Szóval megjöttek szép sorban az emberek, és elkezdtek főzni az internet segítségével, a menü sztrapacska volt illatos csirkecombbal, körülbelül 4 óra alatt készült el, de nekünk például semmit nem kellett csinálnunk, a munka legnagyobb részét Isolde és a rendszergazda végezte meglehetősen kreatívan, én meg csak reménykedtem, hogy észreveszik, hogy például szerecsendiónk is van, amit direkt azért szereztem be előzőleg, mert a szerecsendió birtoklása olyan felnőttes és felkészült dolognak tűnik. A puzzlénkat viszont nem sikerült kirakniuk, pedig szándékosan a hotzone-ban helyeztük el, de az Edina is csak négy darabkát talált bele. Az egyéb események közé tartozik, hogy a fiúm bemutatta, hogy kell jégcsákánnyal bort nyitni, valahol menetközben elmondtunk Isoldének és Brightnak mindent, amit a mi ismerőseinkről soha nem is reméltek, hogy megtudhatnak, becsületükre legyen mondva, egész jól követték az összegabalyodó fonalakat, beleértve a ki kinek a lakótársának a bátyjának a volt lakótársa, egyben matektanár vonalat is, és hogy kinek van fehér tincs a hajában, csak ott kuszálták kicsit össze, hogy ki az, aki nem jól szopik állítólag, és ki az, aki szintén nem. Továbbá a rendszergazda is felvilágosíthatta Brightot, hogy melyik listát kell használni, melyiket szabad csak olvasni, és melyikre lehet reagálni is, illetve valamikor időközben Isolde elszakadt a csorda többi részétől, és állításuk szerint a fiúm meg a rendszergazda már majdnem meggyőzték, hogy szüksége van autóra, de legalább egy robogóra (ők ketten nem értik a békávéval való közlekedést), de aztán szerencsére időben visszaértünk a boltból. A vacsora nagyon finom volt, remélem, látták elhomályosuló tekintetemben a hálát, ráadásul egyesek még mosogattak is, fel is merült bennem, hogy ezt már nem kéne hagyni, de aztán felülkerekedett a jobbik énem. A szórakoztató faktort kicsit rontotta, hogy a sour skittlesre nem vágtak hülye pofát (soha nem fogom elfelejteni a Gina arcát, amikor nagy nehezen rábeszéltük, hogy kóstolja meg, ahogy ott állt a konyhánkban, és az aktív cselekvésben láthatóan csak az akadályozta, hogy úrinő nem köpködik), hanem kértek még, de ne legyünk telhetetlenek. Jó volt, na. Kaja maradt mára is.
Már az eszembe jár egy-két napja, hogy be kéne menni valami Rossmannba, mert kifogyóban a szempillaspirálom, és ha már ott vagyok, valami szemkihúzó tust is vehetnék, hátha az nem maszatolódik annyira, mint a ceruza, illetve hogy ki kéne próbálni, jól áll-e nekem a szemhéjfestés, mert olyat még nem csináltam. Erre megjön ma a zöld színű kontaktlencsém, és mellette 1 db integrált szempillaspirál und tus, illetve 2 db szemhéjfesték az én színeimben.
Nagyon szeretnék még továbbá egy divx-es DVD lejátszót is, ha már itt tartunk.
A hétvégi programunk is alakulóban, amúgy dinamikusan. Hétfő felé például az volt a helyzet, hogy jönnek a Gináék szombaton főzni hozzánk, marhát. Csütörtökön már azért megkértem a fiúmat, hogy ezt a Ginának is mondja el (mármint, hogy jön), nehogy mást tervezzen szombatra, és ennek kapcsán kiderült, hogy szombaton nem érnek rá. Viszont időközben felhívott a rendszergazda azért, hogy közölje, hogy én baszok felvenni a telefont, ha ő hív (ez olyan rituális társalgásindító téma nálunk, mint a briteknél az időjárás), úgyhogy rögtön meg is kérdeztem, nincs-e kedve moziba menni velem (ha lelkifurdalásom van, mindig ilyeneket mondok). Erre a rendszergazda azt felelte, hogy de van, de inkább nézzük meg a két DVD-t, amit kapott, van-e nálunk kivetítő. Erre én hosszú fejtegetésbe kezdtem arról, hogy a kivetítőben nem vagyokbiztos, de falunk nem feltétlenül van, mert egyrészt a nappali például három oldalon ablakos, negyediken a konyhába nyílik, és a konyha másik végén van a hegymászócuccos polc, de aztán egyszerűbb volt azt mondani, hogy jöjjön, valahogy megnézzük a DVD-t, de akkor már főzzön is (nálunk ilyen a házirend). Erre a rendszergazda azt felelte, hogy akkor viszont nem lehetne-e ebből ismerkedési estet csinálni, mert akkor hozná egy újdonsült női ismerősünket is, aki új a klubban, és előfordulhat, hogy némi integrálásra van szüksége (erre pedig ki lehetne alkalmasabb, mint a rendszergazda, aki végtelenül arrogáns, egyben feminin módon érzékeny, meg én, akit több klubtag írt már le egymástól függetlenül úgy, hogy nagyon kedvesen mosolyogva és választékos kifejezésekkel, már-már szórakoztatóan tudom belemártani a tőrt bárkibe, illetve a fiúm, aki egyrészt sznob, másrészt rasszista, harmadrészt nem hajlandó beszélgetni senki klubtaggal, de egyébként nagyon aranyosak vagyunk). Konkrét időpontban nem állapodtunk meg, mert úgyis csak megváltoztatnánk.
Tegnap mondtam is ezt a tervet a fiúmnak, aki, miután tisztáztuk, hogy a rendszergazda fog főzni, belenyugodott, és megkérdezte, hogy az újdonsült női ismerőst szeretjük-e. Azt feleltem neki, hogy fogalmam sincs, milyen ember, de valószínűleg nem szeretjük, az a biztos. Viszont, folytattam, nagyon szórakoztató este lesz, mert a rendszergazda egyrészről valóban igen arrogáns és heves vérmérsékletű (engem például simán megcsap, ha olyat mondok, ami nem tetszik neki), másrészről viszont új női ismerősök társaságában mindig erősen visszafogja magát, és öröm nézni, ahogy például nagyon ki akar törni belőle valami negatív reakció a csajok hülyeségeire, de lenyeli, és csak a halántékán lüktet az ér. Erre a fiúm teljesen fellelkesült, és kitalálta, hogy csináljunk olyanokat, hogy például ha valami teljesen triviális szokásáról beszél a csaj, akkor nézzünk egymásra, és mosolyogjunk gúnyosan, majd mondjuk neki azt, hogy hát mi ilyet nem szoktunk csinálni, vagy terítésnél ne adjunk villát senkinek, és tegyünk úgy, mintha ez teljesen természetes lenne, ha meg esetleg villát kér a hölgy, akkor értetlenkedjünk nagyon. Meg még felvilágosított arról is, hogy projektorunk nincsen, de falat tudunk biztosítani.
Aztán este megint telefonált a rendszergazda (soha nem veszed fel azt a kurva telefont), hogy a csajos terv sztornó, viszont akkor már miért ne hozza el az Edina húgát. Ebbe simán belementem, de akkor hozza már az Edinát is, esetleg a +1 főjével, mondtam, szóval a villázós poénok ugrottak, mivel az Edina & Co. egyáltalán nem esett a feje lágyára, de legalább így már három olyan személy jelen lesz, aki tud főzni, ami azt jelenti, hogy akár magukra is hagyhatjuk őket a konyhában, és csinálhatjuk nyugodtan a dolgunkat. Ezt mondtam a fiúmnak is, aki azt felelte, hogy ja tényleg, a te barátaid jönnek, ők nem várják el, hogy udvariasak legyünk velük.
Úgyhogy szórakoztató hétvége elé nézünk (+szombaton a Humannal Snakes on a Plane), remélem, a rendszergazda szól időben az Edináéknak. Bár lehet, hogy nekem kéne, ezekkel a protokolláris dolgokkal soha nem voltam tisztában.
A helyzet az, hogy ha nincs a blogom, valószínűleg sose találkozunk a fiúmmal, az előítéleteink miatt, nekem ugyanis sokáig az volt az előítéletem, hogy a sportolók olyan emberek, akik semmiben nem különösen tehetségesek, ezért azzal akarnak bizonyítani, hogy sokáig nehéz dolgokat emelgetnek értelem nélkül, vagy nagyon gyorsan futnak köröket, hogy a végén igen kevés idő alatt visszajussanak abba a pontba, ahonnan elindultak, és ezek a prekoncepcióim nem győztek meg arról, hogy a sportolók társasága számomra intellektuálisan stimuláló lenne. Ezzel szemben a fiúmnak az volt az előítélete, hogy olyan emberek, akik nem sportolnak, nem léteznek, mert úgy nem lehet élni, és lelkivilágára különösen jellemző az a motívum, hogy ha ő azt mondja valakiről, hogy "nem különösebben sportos", az azt jelenti, hogy az illető nemzetközi versenyeken csak kb a 8.-16. helyen végezne, nem az elsők között. Aztán információs társadalmunknak köszönhetően mégis találkoztunk, és egész jól elviseljük egymást, noha ő meg van arról győződve, hogy titokban sportolok, csak sznob vagyok bevallani, én meg arról vagyok meggyőződve, hogy ő nem is sportoló igazából, hanem robot, de ez csak izgalmasan titokzatosabbá tesz minket egymás szemében. Engem meggyőződésemben az is erősít, hogy mutatott nekem egy csomó sportolót, meg mesélt is róluk, és noha revideálnom kell a prekoncepcióimat, mert a sportolók igenis érdekes emberek (még ha oly módon is, ahogy a lemmingek érdekes állatok, tehát nagyon szórakoztató megfigyelni őket természetes közegükben, de azért nem mennél oda hozzájuk te is lemmingeset játszani), de a fiúm például szépirodalmat is olvas, meg érti az összes viccemet elsőre.
A szépirodalmat olvasó emberekkel viszont általában az a baj, hogy azok rögtön extrapolálnak is, meg elemeznek, illetve intencionalitási szinteket vizsgálnak és a sorok közé látnak, én nem szeretem az ilyesmit, én az olyan nemesen egyszerű gondolkodású embereket szeretem, mint a tegnapi első filmben szereplő síelő, aki úgy jellemezte magát, hogy "az én tehetségem abból áll, hogy lezuhanok magas sziklákról, és nem
sérülök meg. Mivel tudom, hogy ehhez értek, ezt csinálom, és ettől jól
érzem magam". A fiúm ugyanis elrángatott a Banff Mountain Film Festival magyarországi vetítésére a MOM Parkba, hogy azt élvezni fogom, és tényleg élveztem, pedig három órás volt, de sok tanulsággal szolgált, szimpatikus megjelenésű fiatalemberekkel illusztrálva. Volt ugye ez a síző, aki tényleg azt csinálta, hogy kisízett ilyen nagy sziklák széléhez, onnan leugrott, majd földet érés után különösebb lelki törés után továbbsízett, meg a boulderes filmben volt az a másik szimpatikus fiatalember is, aki azt csinálta, hogy ilyen vízszintesen áthajló szikák aljára odatapadt úgy, hogy ilyen alig észrevehető kidomborodásokra rátette a kezét és úgy maradt (a fiúm valami nyitott fogásról beszélt, szerintem viszont csak a magerőt, vagy a kvarkok közötti erős kölcsönhatást használhatta ki az illető), néha meg ugrott egyet (ugye, továbbra is a szikla alján lógva fejjel lefelé). A fiúmnak legjobban ez a réses mászás tetszett (itt és itt), mondta is, hogy ilyet már régen akar csinálni, ez egy megnyugtató rész volt számomra, mivel ezt legalább értettem, már úgy fizika szempontjából. Láttam még olyat, hogy hogy bicikliznek azok, akik velem ellentétben nem egy idomíthatatlan, az embert tiszteletre és távolságtartásra késztető entitásként kezelik a kerékpárt (ebben a filmben különösen megragadó volt az a rész, ahogy megkérték a biciklistákat az elején, hogy mondjanak két mondatot a Red Bull Rampage-ről, mire ők láthatóan nagyon elkezdtek gondolkodni, ráncolták a homlokukat is, meg gyűrögették a fülüket, feltűnően nem értették a szituációt, hogy beszélniük kéne a kerékpározásról, amikor pedig sokkal logikusabb csinálni), meg volt olyan is, aki nagyon örült annak, hogy a Grand Kanyon fölött siklóernyőzik, nem igazán feszélyeztetve magát attól, hogy alatta mindenféle turbulenciák, illetve pár helyen erdőtűz volt. Jól szórakoztam, na, remélem, a fiúm jövőre is kikönyörgi majd, hogy elmenjek.
settenkedve lopakodó 