lucia bejegyzései

az ünnepekről

10 hozzászólás

A munkahelyi légkör ellenére (ami különben igen szórakoztató, most is jött a kolléga faxért, majd felháborodott, hogy mit képzelnek ezek, hát nem tudnak egy ideig a seggükön maradni, mire értően visszakérdeztem, hogy már megint árut rendeltek-e tőlünk azok a mocskok, majd együtt bólogattunk komoran. Nem mintha nem ebből élnénk, de ez nem jelenti azt, hogy élveznünk is kéne), szóval a feszültség ellenére a héten már elkapott engem is a karácsonyi hangulat, amennyiben karácsony definíció szerint az az ünnep, amikor lelkifurdalás nélkül bármennyit vásárolhatunk (mi legalábbis az év többi napján szoktuk inkább szeretni egymást, kivéve azokon, amikor hegynek fölfelé kell bicikliznem). A terep ugye adott számomra, mivel a munkahelyemet olyan objektumok környezik az autóval öt percen belül elérhető körön belül, mint az Auchan, a Cora, a Tesco, az IKEA, a KIKA, stb, tegnap reggel nem is tudtam eldönteni, hogy hova lenne a legpraktikusabb menni (a Teszkóban jól főznek, és van Libri, de nem lehet parkolni, és silány az áruválaszték, az Auchan mellett ott az IKEA, de náluk nincsen könyvesbolt, és akkor még nem voltam biztos abban, hogy hotdogot akarok-e enni), úgyhogy a logisztikai vezetőnk nagyon rosszul időzítve szólt oda nekem, hogy le kéne valamit fordítani sürgősen, mire én kihasználva izgatott és befolyásolható állapotát előre megtervezetten felvontam a szemöldököm, és rideg hangon megkérdeztem tőle, hogy szerinte én ezért járok-e ide. Ezzel nyertem egy olyan tizenöt percet ami alatt tisztázta magában, hogy igen, ezért, és a kezembe nyomta a CLR-2500-t, amiről szerencsére tudtam, hogy tök ugyanaz, mint a már lefordított CLR-1880, csak nem fekete és szögletes, hanem krómszínű és lekerekített, de mivel a papírjaiban csak egy sematikus ábra található, ez mindegy.

Időközben eldöntöttem, hogy meglepem magunkat egy új készlet terítékkel, mert utálom a régit, ami barna üveg, illetve felhorgadt bennem az igény egy római tálra is, legyen akár svéd, úgyhogy mégiscsak az IKEA lesz, viszont a Libribe is be kell menni a szülőket meglepés céljából, szóval nem egyszerű az én életem. A CLR-1880-at mindenesetre átneveztem CLR-2500-ra, hogy erre se legyen gond később, meg ha már a kezemben volt, ellenőriztem a műszaki specifikációt, ezen kapott rajta a főnököm, aki rögtön mondta is, hogy olyat ne vegyek, mert az ronda (nem, nem ő intézi a marketinget nálunk), ebben egyetértettem vele. Később kimentem a könyvesboltba, ahol megvettem az új Lawrence Block betörős könyvet, meg vettem tőle egy kémeset is, stílusösszehasonlítás céljából, és akkor eszembe jutott, hogy miért jöttem, úgyhogy kiválasztottam apámnak az új Ed McBaint (Csitt – Hark), előtte viszont szándékosan nem hívtam fel anyámat megkérdezni, hogy ő is megvette-e, nagyon remélem, hogy igen, és akkor sajnos meg kell tartanom magamnak. A Hollókirályos könyv meg olyan szép volt, hogy nem hagyhattam ott, ráadásul a kartársnő is több ízben ajánlotta, a gond csak az, hogy mióta összeköltöztem a fiúmmal, hat polcot megtöltöttem a könyveimmel, meg a szüleimnél is vár 19,3 méternyi (lemérték) arra, hogy elszállítsam, most éppen azon tűnődöm, hogy végül is ki mondta, hogy konyhaszekrényben nem lehet könyvet tárolni. Vagy a fürdőszobatükör fölött.

Az IKEÁ-t csont nélkül vettem, ráadásul az utolsó sötétkék kő Dinera készletre csaptam le, a Teszkós akciót viszont már ott elbuktam, hogy Jégkorszak 2-t kellett volna találni a fiúm gyerekének, ráadásul nem volt, viszont ehhez nagyon alaposan végig kellett néznem az összes polcot, és három másik film sajnos volt. A karácsonyi hangulatra tekintettel a szokásos dolgokon felül vettem még Bacardi fehér rumot is, meg mentalevelet, hogy akkor majd mojitózunk itt a két ünnep között, hazaértemkor viszont a fiúm kijelentette, hogy nem kell az a sok flanc, finom az magában is, úgyhogy bánatomban rögtön nyakára hágtam az ananászlének, amit a sunrise (sunset?) koktélba szántam, hát így erőlködjön az ember. Fenyőfánk nem lesz, ugyanazon okból, amiért vágott virágot sem tartunk (látom, ezzel nem vagyok egyedül), az ünnepi jelleget majd az áldozati kacsa fogja képviselni steakburgonyával, szombaton még motorosruhákat fogunk nézni, szóval lényegretörő, kedves ünnepünk lesz, amit csak az árnyékol be egy kicsit, hogy se Dexter, se Veronica Mars, se House januárig. De nem lehet minden tökéletes.

a bensőséges pillanatainkról

7 hozzászólás

A fiúmban az a jó, hogy egy személyben ötvözi a romantikát, a szórakoztató kvalitást és a praktikumot. Tegnap például visz be a karjában a hálószobába, ahol felső részemmel, mint eszközzel próbálta felkapcsolni a lámpát. Én viszont, nem tudván mit akar, elhajoltam a faltól, amikor odatolt. Ekkor gondolkodás nélkül meglendített, hogy esélyem ne legyen önállóan mozogni, és azzal a svunggal szolidan odacsapta a fejemet a kapcsolóhoz. Ezután elégedetten nyugtázta, hogy kigyúlt a fény, és folytatólagosan vitt tovább romantikusan, bár a regényes jellegből sokat elvett, hogy hosszan nem tudtam abbahagyni a röhögést.

Igen, az intellektuális, kifinomult humorra rezgek leginkább.

prágáról

2 hozzászólás

Egyébként ez a prágai szervezkedés a szokásos koreográfia szerint zajlik, fel is hívott tegnap őrjöngve a rendszergazda, hogy ő soha többet klubtagokkal semmit. Az alaphelyzet ugye az volt, hogy megyek én, a fiúm, Zs1, Zs2, Zs3, a rendszergazda, a főnököm + 1 fő. Időközben kiderült, hogy a fiúm ügyel, nem baj, legalább beférünk a Zsékkel a rendszergazda autójába, majd kiderült, hogy a főnököm egy nappal korábban menne, és csak két napot maradna, én akkor a szokásos módon, semmilyen választási lehetőséget nem óhajtván figyelmen kívül hagyni, párnaponként változtattam azon a koncepción, hogy akkor én most kivel szándékozom menni és jönni, mind a négy kombinációt végigvéve. Tegnap viszont kiderült, hogy a Zsék valószínűleg mégsem jönnek, úgyhogy a rendszergazda kijelentette, hogy ez innentől lastminute, majd 26.-án értesít, hogy akkor megyünk-e és kivel. Egyáltalán, mikor.

a mobról

9 hozzászólás

– Megvádolom a Mizsát azzal, hogy a maffia tagja.
– Hagyjál már békén, elég bajom van nekem enélkül is.
– Arra gondolsz, hogy beszervezett a maffia?

Természetesen egyáltalán nem így indult a szombatom, reggel még nem is sejthettem, hogy úgy éjféltájban kegyetlenül és előre megfontolt szándékkal meg fognak engem lincselni, kisestélyiben és több ízben. Azt mondjuk felfoghattam volna baljós ómennek, hogy a főnökömmel szemben lett helyem a céges vacsorán, a főnököm ugyanis vicceket szokott mesélni. Most sem kispályázott, még az előétel előtt elhangzott a kérdés, hogy ha a mosómedve reggel főz, délben főz, este főz, akkor mikor mos, illetve a negyedik réteses, két komponensű tréfa, és elmesélte azt is, hogy ezt angolul is tudja nyújtani, bár az ericsonos francia partner harmadikra sem értette meg, hogy biztos az Erik nevű fia hívja, szóval lehet valami abban a kulturális szakadék elméletben. A balomon egyébként a rendszergazda ült, ő nem viccelt egyáltalán, hanem komolyan kérdezte meg, hogy akkor most a Shakira melyik szereplő a dzsungel könyvéből, majd rendelt egy lazac capricciót (vő. sörgyári carpaccio és egyéb alkohalüzemek), de mondom, nála nem a humorérzékről van szó, egyszerűen csak másfelé figyelt (nem szereti, amikor ezt úgy mondom, hogy öregszik).

Úgy 11 tájban továbbléptünk a maffiázós buli felé, ami teljesen jól indult, mivel rögtön belehúztam a maffiába, ahhoz pedig értek, valahogy megy, szerintem adottság. Már a második éjjeltől sikerült a gyilkolás útjára lépnünk, az isten se mentette volna meg a polgárokat, viszont akkor érkezés miatt új játék kezdődött, amikor is polgár lettem, ahhoz pedig nem értek. Az első körben a népbíróság szavazott meg első hullának (nem értem, miért kell percekig röhögni azon, hogy a maffiózók reakcióideje miatt aggódom, én tényleg ilyen empatikus típus vagyok), a második körben a maffia nyírt ki elég hamar, de könnyedén vettem, mint általában az élet dolgait, nem úgy, mint szeretett ex-elnökünk, aki a lelkére vette, hogy mindenki meg akarja ölni, pedig van ilyen. Olyankor legalább ki lehet menni a konyhába sütizni.

Egyébként meg nem történik semmi. Még szerencse, hogy csütörtökön megint megyünk a glóriával kocsmába (könyvekről beszélgetni), különben nem is lenne életem.

az alkotói válságról

8 hozzászólás

Itt volt az imént a fiúm, megbrummogtatta a ma átvett motort, rá is kényszerített, de most még leszállhattam, holnap veszünk nekem motorosruhákat. Egyébként – ehhez kapcsolódóan – a legelszálltabb szín-fantázianévnek járó díjat szerintem az "aprilia black" viszi, ehhez képest a sellőkék sehol nincs. A karácsonyi ajándékok nagy részét már beszereztem, kicsit talán túl is lendültem az egészséges kereteken, legalábbis sokan úgy vélik, hogy a plüsszsiráfnak és a nyuszinak 7000 forint értékben csomagot rendelni a netről nem feltétlenül lett volna szükséges (de nem mindenki tudja, hogy kell a plüssállatokkal bánni), a zoknicsipesz beszerzése még hátravan. Meg a csokik. Amúgy végül egy napra megyek csak Prágába (+2 éjszaka), 30-án tatárbifszteket csinálok a Gináéknak, mert ő nem tudja, hogy kell (ne kérdezzétek), a nagyszünet többi napján hivatalosan el leszek utazva.

Írni még mindig nem tudok egyébként (valahogy elfelejtettem, hogy kell), szerintem az a bajom a bloggal, hogy míg ugye egy könyvnek (novellának) van eleje, vége, és a kettő között minden információ vagy releváns a cselekmény szempontjából, vagy hangulatépítő, a megfelelő arányban, addig a blognál fogalmam sincs, hogy minek lesz még jelentősége, és mi mellékszál, vagy egyáltalán, mi lesz a vége. Nagyon frusztráló.

az irodalmi utalásokról

13 hozzászólás

Tegnap egyébként a főnököm munka céljából az idegennyelvi könyvesboltba delegált, mint a cég entellektüel típusú képviselőjét (ha belegondolok, most így a marcipánbolt után, meg ha a Prágát is beleveszem, kezdem úgy érezni, hogy a kedvemet keresi, amennyiban a közeljövőben a Promodba küld ruhát venni munkaidőben, akkor már határozottan gyanakodni fogok), hogy vegyek valami promóciós ajándékot a külföldi partnereinknek. Én olyan vicces lány vagyok, rögtön fel is ötlött bennem, hogy milyen mulatságos lenne mondjuk Kertésztől a Sorstalanságot küldeni a német kollégáknak, de azután elvetettem az ötletet, mint kiderült, helyesen, ugyanis ma figyelmeztettek, hogy a németeknek marcipán se menjen, mert esetleg komolytalannak tartanának bennünket. Az idegennyelvű Librire két panaszom lenne, az egyik, hogy csupán 15 perccel a hivatalos zárási időpont után már határozottan elkezdtek kitessékelni, pedig akkor még csak a Szö betűnél tartottam a Hungarian Literature polcon, és igen kíváncsi lettem volna, hogy Ravenna (dekadens város) angolul vajon smells like corpses vagy smells of corpses a fordító szerint, másrészről viszont mivel tévedésből az angolok helyett is német nyelvű Budapest fényképes könyvet (nehogy kognitív túlműködés végezzen a céges szeretteinkkel) hoztak ki nekem a raktárból, ma vissza kellett mennem szerencsére. Továbbá a főnököm időközben megszámolta, hány becsben tartott kontaktunk is van tulajdonképpen, és héttel emelte a tétet*, úgyhogy valószínűleg holnap is meglátogatom az intézményt, mint aki hazajár.

A kocsmába is hasonló közvetlenséggel érkezem már, tegnap például kezemben ~10 kiló könyvekkel, oldaltáskámba diszkréten megbúvó kenőmájassal, amivel később a fiúmnak szándékoztam meglepetést szerezni, de most megtaláltam, hogy még mindig nálam van. A fiúmnak egyébként könnyű örömet szerezni, karácsonyra például zoknicsipeszt kért, mivelhogy annak birtoklása, idézem, nagyban javítaná az életminőségét. A glóriának ezzel szemben néha igen nehéz örömet szerezni, írta is ma, hogy olyanok voltunk tegnap, mint két westernhős a kocsmában, mire én éleselméjűen megjegyeztem, hogy szerintem pedig kettőnknek pont elég nagy volt az az ivó, erre azt válaszolta, hogy nem úgy gondolta, hanem hogy ültünk ottan a sörrel, nemvidám arccal, sokat cigiztünk, keveset szóltunk, de akkor telibe, mint a klintísztvúd, az olyan. Aztán elgondolkodva hozzátette még, hogy figyu, izgi lenne egy olyan film, hogy lenne benne a klintísztvúd, de egy narrátor elmondaná mire gondol, mert mi is tegnap, főleg ő, kőarccal nézett, mint aki mindjárt lelő valakit, de közben olyanokra gondoltunk, hogy "méghogy nem ér rá", meg "heti kettő, most az sok vagy kevés", "asszem eszek még két melegszenyát", amit csak néha verbalizáltunk, részben azért, mert már félszavakból is értjük egymást. Ez egyébként akkor bizonyosodott be végképp, amikor én olyat szóltam valamire, hogy ez a Fruzsinának biztos tetszene, és akkor a glória rögtön tudta, ki az a Fruzsina, pedig ennél azért sokkal gyakoribb neve van a csajnak, és ráadásul mielőtt ismerősök lettünk végül, azelőtt a legrövidebb út is két linken keresztül vezetett egyikünktől a másikunkig a wiw szerint, erre most kiderül, hogy merő egy véletlen, hogy még sose futottunk mi össze bulin vagy kocsmában. De leginkább csak ültünk ott dekadensen, mint két Ravenna (vö. The Tale of Two Cities), talán csak jobb illatunk volt (aminek ellentmond az, hogy a fiúm hazaértemkor azzal fogadott, miszerint ne menjek hozzá közel, és a táskámat is a síbotra akasztva, entestétől messze eltartva hozta fel az emeletre, de hát benne mindig is volt egy kis drámai véna), aztán szokás szerint lekéstük a buszokat, meg még maradtunk egy kicsit, végül éjfél felé hívtunk két taxit. Tisztára, mint Clint Eastwood.

*Nem szeretnék abból mélyebb következtetéseket levonni, hogy elsőre tízet mondott. Pont annyit, ahány ujja van.

a decemberről

17 hozzászólás

Már megint elkezdődött ez a karácsony előtti rossz hangulat, amibe szünetre általában már bele is betegszem, a munkatársaim a konyha zárt ajtajai mögött egymást szidják (ilyenkor örülök nagyon, hogy mindig törekedtem a két lépés távolság politikájára, ami pedig nem akármilyen lemondásokkal jár, vö. a pénzügy tegnap sült kacsamellet hozott ebédre, de legalább nincs olyan spanom, aki jóindulatból elárulná, hogy rólam miket beszélnek), a barátaim és ismerőseim lelki bánatosak, a fórumokon mindenki flémel vagy bőg, én egyelőre köszönöm, jól vagyok, leszámítva, hogy állandóan alhatnék (legjobb barátom a Plussz Extractive).

És amúgy amikor tavaly karácsonykor leterített a depresszió, akkor így ültem a pasim mellett a lakásban, és azon gondolkoztam, hogy biztos ez a nagy szerelem is véget ér majd, és én megint ott maradok egyedül, anélkül, hogy bármit is tehetnék ez ellen, ezt így magamban játszottam le, mint az atomcsapásos elmélkedéseimet szoktam, a pasimnak csak olyanokat mondtam, hogy kér-e még svájci kiflit, és akkor egyszer csak megszólalt, hogy ne félj, kicsi, soha többé nem kell félned. Na azóta nem félek. Viszont írni sincs ihletem mostanában, pedig aközben mindig jól szórakozom, igazán mondhatna már valami olyat is, hogy ne félj, kicsi, most már mindig tudni fogsz írni, vagy valami hasonlót.

a munkahelyi légkörről

1 hozzászólás

Amikor hazaértem, megkérdeztem a fiúmat, hogy ha elárulnám a titkárnőnknek, hogy rá azért volt szükség, mert az elődeit véletlenül mindig feldarabolta és elásta valaki a kertembe, akkor is mondogatna-e ilyeneket, hogy "lucia, legyél szíves máskor ne szervezz nekünk keresztbe", amiért önhibámon kívül ő is be kell(ene) hogy jöjjön a két ünnep között×. A fiúm, ha már így munkaügyekről beszélgettünk, megkérdezte, hogy a kollégája, akit egy szintén kollégacsaj hónapok óta szivat, miszerint szívességeket elfogad (vigyél ki Bécsbe, stb), de kopulálni nem hajlandó, szóval ez a kolléga miért azt mondja napközben, hogy most haza kell vinnie a csajt, mert fáj szegénynek a feje, miért nem a csajnak mondja, hogy "de hát neked mindig fáj, gondolom ezért nem dugunk soha".

Nagy kihívás manapság bejárni dolgozni. Emberek közé.

× Botor módon felajánlottam előre, hogy ne jöjjenek be a lányok a két ünnep között, majd én. A főnököm, amikor (nem tőlem) megtudta, hogy emiatt nem mennék vele meg a rendszergazdával Prágába, kijelentette, hogy nem dolgozzák annyira halálra magukat a lányok, hogy egy-egy napot ne bírnának ki ők is.

a rettegett jövőről

4 hozzászólás

Tegnap a fűszerekkel való ismerkedésemnek eljutottam ahhoz a stációjához, hogy kellene már kezdeni a rozmaringgal is valamit, illetve amúgy is lelkifurdalásos voltam a fiúm felé a züllött életvitelem miatt, úgyhogy megcsináltam ezt, csak nem egész csirkét (??) dobtam a serpenyőbe, hanem két pár csirkemellet (egyébként elképesztő, hogy a Kaisers-féle csirkemell mennyivel szebb, jobb állagú és jobban letisztított, mint a szupermarketekben kapható darabok), meg fokhagyma helyett ilyen tubusos fokhagymakrémet nyomtam alá, mert csak az volt, illetve elfelejtettem sajtot venni, úgyhogy az kimaradt, de így is finom lett, bár a fiúm miatt beledobtam kb egy teáskanálnyi sót, mondta is utólag, hogy ez így már majdnem elég is volt. Emellé kukoricás rizst szerkesztettem, erre azt reagálta, hogy na jó, akkor ma csak egy kicsit ver meg, hát ilyen macsó az én szerelmem.

Egyébként a motoros öltözékében jött haza, azt különösen szeretem, olyankor mindig ugrálok a lépcső tetején (bármilyen hirtelen ér is haza, mindig van ugye időm szép kényelmesen rendbehozni magam, és lesétálni a lépcső tetejéig, ezek ilyen lassan levevős dolgok), és mondom neki, hogy tök úgy néz ki, mint egy motoros, ő meg mondja nekem, hogy ez azért van, mert ő egy motoros (asszem, beszéltem már a kifinomult, szellemdús társalgásainkról így otthon). És akkor kapott enni, közben a motorokról beszélgettünk, kivéve engem, aztán leültem a géphez egy kicsit nyomogatni, és ezt kihasználva küldött onnan másfél méterről néhány motoros linket és a vállam fölött állva ellenőrizte, hogy megézem-e őket (olyanokat szólt segítőleg, hogy látod, ott van a jobbra nyíl gomb a többi képhez), aztán beültem az ölébe, és elárultam neki, hogy ha nekem küldene ugyanarról a motorról két különböző szögből készült képet, akkor a büdös életbe nem jönnék rá, hogy ez ugyanaz a motor, nekem egyforma az összes, és akkor az ágyba ájultam, és félálomban még végighallgattam, hogy de szombaton tényleg elmegyünk motorboltba, és felpróbáljuk, hogy kényelmesen tudok-e ülni hátul azon, amit most akar venni, meg hogy milyen jó lesz, amikor tavasszal megveszi az SXV-t is, mert akkor én mehetek azzal majd, amit most akar venni, és hiába mondtam neki, hogy én egyrészt nem tudok motorozni, másrészt leesek, azt felelte, hogy miért esnék, ő sem esik le, és akkor bizonygattam, hogy én egyedül is nagyon jól le tudok esni, emlékezzen csak, hogy amikor kölcsönadta a biciklijét, akkor is hiába figyelmeztetett, hogy óvatosan fékezzek, az első sarkon leestem róla öttel menve, mert azt hittem, hogy ez csak olyan macsós duma, hogy "vigyázz bébi, mert az én fékem olyan, hogy úgy maradsz", és erre tényleg, nem lassított, hanem konkrétan megállt, amikor rányomtam a fékre. Onnantól kezdve nagyon nagy respektussal kezeltem a kerékpárját, kapaszkodtam, és próbáltam csendben maradni, nehogy észrevegye, hogy rajta vagyok, de minden hiába, arra kellett elaludnom, hogy a fiúm azt magyarázza ellágyultan, milyen édesen fogok sikoltozni, amikor a kanyarban leér a lábtartó, meg egy keréken indulunk.

A jó hír meg az, hogy elmondta az ismerősöknek, hogy a nappalink egyik fala mászófal lesz, áthajlással, úgyhogy az összes ilyen falmászó nálunk akar majd lógni. Én meg ezt majd a kanapénkról nézhetem.

a télapóünnepről

15 hozzászólás

Amikor tegnap azt írtam, hogy kiderült, hogy van Mikulás, akkor még nem tudtam semmit.

Az úgy kezdődött, hogy ugye tegnapra volt megbeszélve randink a glóriával, és akkor előtte egy-két órával olyat szólt nekem, hogy lehet, hogy az elején ott lesz a béterv is, úgyhogy semmiképpen ne szólítsam őt glóriának, és ne kérdezzem meg, hogy hogy ismerkedtek meg, egyáltalán, az lesz a legjobb, ha nem szólok semmit, majd ő bemutat engem, hogy ez itt a lucia, akkor bólogathatok. Erre válaszoltam neki, hogy jó, és amikor megkérdezi, hogy ez az igazi nevem-e, akkor semmiképpen nem fogom azt mondani, hogy nem, hanem ez a blogos nevem, tudod, mint neki a glória, mert tudok konspirálni, erre a glória viszont csak felsóhajtott, hogy mennyi mindent figyelembe kell venni. Azután megérkeztünk, a béterv végül nem jött és fent meleg volt, úgyhogy úgy gondoltuk, lemegyünk és a lelki dolgainkról beszélgetünk, a glória például sírt, és akkor lementünk, és elénk tárult egy asztalnyi mikulás, halálkomoly. És akkor a glória először csak egy kicsit bizonytalanul folytatta az elmefuttatását arról, hogy milyen kár, hogy a béterv nem jött, és én is mondtam erre, hogy a béterv, az ő érzékeny lelkével hetekig beteg lenne, ha ennyi mikulást meglátna egyszerre, majd az én lelkemre tereltem a szót, mondván, hogy szerintem nagyon jól áll a jóképű fiatalembereknek a mikulásruha, és erre vártam volna visszajelzést a glóriától, aki éppen megbűvölten nézte, ahogy vetkőznek, majd kis idő múlva megkérdezte, hogy mondtam-e valamit. Aztán folytattuk a beszélgetést, és a glória egy idő után elkezdte sorolni, hogy soha többet ne mondjak olyat, hogy bekapta a szaloncukrot, meg hogy elmegy a mikulás, illetve hogy van zsákjában mogyoró, de lehetőleg még azt se, hogy mandarin ("de doktor úr, maga mutogat folyamatosan pinákat!"). Egyszerűen ne. Aztán a glória felment sörért, és közben odaült hozzám egy mikulás, aztán még egy, és mire a glória visszaért, már körbe voltunk ülve, csodálkozott is, később meg a körülmények összejátszása folytán mi ültünk át hozzájuk.

A továbbiakba az ártatlanok védelmében nem mennék bele részletesen, én mindenesetre üdvözült mosollyal az ajkaimon ültem és hallgattam, ahogy rengeteg fiatal, részeg, jóseggű mikulás hív meg sörökre és mond kedves dolgokat nekem (beleértve azt is, hogy noha nagyon szexi lábam és harisnyám van, de igazából a kedves arcom az, ami megfogja az embert, ezen a ponton átfutott az agyamon, hogy érdekes, ha miniszoknyában vagyok, akkor mindig sokkal többen észreveszik, hogy milyen kedves arcom van, biztos kiemeli a lábam a szemem színét, vagy hasonló), aztán egy idő után a glóriáról hámoztam le a mikulásokat, mert nagyon szimpatikus volt nekik. A glória eközben csinálta azt a dolgot, amit szokott, hogy ő sír, mert a béterv soha nem kiabál ilyen hangosan és egyéb dolgok, én meg másfél számot táncoltam, na akkor nem sírt, hanem csengő hangon kacagott. Az est vége felé volt is egy olyan pont, ahol megjegyeztem, hogy tudja-e, hogy mi soha többé nem jöhetünk ide vissza, ő meg felnézett egy mikulás öléből×, és azt mondta, tudja, de ezt a sört azért még igyuk meg. Zárás után valamivel még előkerítettem a táskáját, feladtam rá a kardigánját majd becipzároztam, mert elsírta magát, hogy ez neki nem megy (ekkor az egyik mikulás félrevont, és azzal a valódi fajta aggodalommal és gondoskodással hangjában megkérdezte tőlem, hogy a barátnőm nem labilis-e egy kicsit érzelmileg, na ekkor én kacagtam csengő hangon), megadtam három mikulásnak a glória számát, mert ő nem emlékezett rá, megkértem valakit, hogy hívjon nekünk két taxit, majd odavezettem a glóriát az autó megfelelő oldalához, és bemondtam az adatokat, meg hogy a barátnőm egy kicsit sokat ivott, vigyázzon rá, ekkor a glória csak annyit mondott, szembefordulva velem, hogy ő nem is ivott sokat, de ezt olyan hangon és olyan testbeszéddel, hogy a taxis a kormányra borulva röhögött, aztán elvitte, én meg nagyon reméltem, hogy a glória most nem csinálja azt, hogy duzzogásból nem mondja meg a címét. Aztán elbúcsúztam a maradék mikulásoktól, és arra gondoltam, hogy most várhatunk megint egy évet.

× ahol arccal felfelé tartózkodott.

a fürdőszobáról, satöbbi

8 hozzászólás

A házzal az a helyzet, hogy végre kiderült, ki gyártja ezt a kádat, amit mindenféle random burkolóanyagosok szerepeltetnek a prospektusaikban, a rossz hír az, hogy 3 milla, úgyhogy ilyen nem lesz. Ennek kapcsán viszont utánanéztünk a kőkádaknak úgy általában, találtunk is egy-két oldalt (volt ugye valamelyik Angelben az a rész, ahol ilyen lélek tárolására szolgáló dobozt keresnek a boltban, handcrafted by blind Tibetan monks, magyarázza Cordelia, de olyan nincs, mondja az eladó, van viszont ez, pieced together by mute Chinese nuns, na, mi is ilyen kádat találtunk), csak sajnos Kína eléggé messze van, viszont biztosak vagyunk benne, hogy előbb-utóbb valamelyik piacon sikerül venni egy alacsony fogyasztású, tartós kínait diszkontáron, kalapáccsal.

Amúgy meg az építési hatósággal folytatott konzultáció után elkészültek a nagyjából végleges tervek, majd valamikor felteszem őket, de már csak apró változtatások vannak benne, a konyha tetejével és hasonló súlyosságú dolgokkal kapcsolatban. A fiúm most kijelentette, hogy ő egész nap kint akar majd ácsorogni a telken az építkezés alatt (villany, internet ki lesz vezetve, notebook van), és olyanokat üvöltözni a munkásoknak, hogy kapjál már magadhoz, szerinted az hol függőleges, bazmeg, most ezeket gyakorolja otthon. Nagyon aranyos. Mondtam neki, hogy időnként majd én is kinézek, és akkor játszhatunk ilyen jó zsaru – rossz zsarusat, hogy én mondom neki, hogy hagyd már békén azokat a szegény fiúkat, hát már alig élnek, ő meg kikel magából, hogy ezeeek?? de hiszen csak meresztik a seggüket egész nap. Szerintem nagyon jól fogunk szórakozni.

december hatodikáról

15 hozzászólás

Kiderült, hogy van Mikulás. Reggel már az asztalomon várt egy mikulásvirág, aztán amikor kiszaladtam pisilni, mire visszaértem, már egy pezsgős trüffelkrémmel töltött csoki is ott volt mellette. A délelőtt nagy részét pedig munkaügyben a Daubnerben és egy marcipánkészítő műhelyben töltöttem. Igen, ezért nekem fizetnek.

a fiúkról, akik mégis otthonmaradnak

20 hozzászólás

Tegnap depressziós voltam, de úgy igazából, az ablaknál állva ettem üvegből az olajbogyót, és skandinávfilmesen néztem, kőarccal. Az van ugyanis, hogy a fiúm nem tud jönni Prágába a két ünnep között, mert ügyeletes, hiába mondtam neki, hogy az emberekre olyankor simán ráférne, hogy a fél országban meghaljon az internet, legalább magukba fordulnának egy kicsit, észrevennék a való világ apró örömeit, hallgathatnák a fű növését, törődhetnének a családjukkal, nem, a fiúm a felhasználói görbére hivatkozott, ami szerint olyantájt az embereknek már annyira elegük van a családjukból, hogy rajokban vetik magukat a világhálóra, és ha úgy 27.-e körül leállna az internet, akkor habzó szájjal gyilkolnák le szeretteiket szerte az országban.

Szóval depressziós voltam, és ilyenkor az embernek eszébe jut minden rossz emlék, különösen, ha a glória is azzal köszön be, hogy sírt a hétvégén, mert A pasija otthon maradt. Rögtön tudtam, miről beszél, mert az enyim is csinált ilyet még valamikor ősszel, mégse ment mászni, mert esett az eső. És örült ennek, azt mondta, szívesen van velem, közben ölelgetett is, én viszont közöltem vele, hogy most este 7-ig (amikor eredetileg jött volna haza) húzza meg magát, és legyen nagyon csendben, mert én már beállítottam a bioritmusomat arra, hogy egyedül leszek, erre megkérdezte, hogy némán, imádattal bámulhat-e a sarokból. Akkor majdnem megütöttem. És a glória pasija is így van ezzel, hogy azt mondja, mondjuk 8-kor elindul, és fél kettőkor még a gép előtt ül gatyában, és ezt egyszerűen nem értik, hogy nem muszáj elmenni, de ha már egyszer kijelentették, akkor az időjárási viszontagságokra és a kedvükre való tekintet nélkül viselkedjenek sportszerűen, és legalább a kocsmába ugorjanak le a haverokkal. Mert ez a másik, hogy inni se isznak, hanem leginkább csak azt csinálják, hogy mégis otthonmaradnak, és örülnek annak, hogy együtt vagyunk, ami kedves, és aranyos, meg minden, de ha még egyszer előfordul, akkor fogom a telefonom, és felhívom a glóriát, és mi megyünk el kocsmába, ahol egyáltalán nem fogunk egymáshoz szólni, hanem hagyjuk egymást élni, csendben, békében, ha van, akkor külön asztalnál.

A következő depresszióm alkalmával részletes elemzés várható arról, hogy mennyire nem ver meg engem részegen soha az az állat.

a didergő bokákról

19 hozzászólás

Amikor a kínálat találkozik az én keresletemmel, az olyan, hogy a Calzedonia végre forgalomba hozta a tökéletes harisnyát a téli napokra: vastag, fekete, kötött, pamut, és felül csipkés combfixben végződik.

az anna karenináról

5 hozzászólás

Végül kompromisszumos megoldásként ilyen eldobható kínai kajásdobozban kaptam levest, aztán ott ültünk, és szép csendben berúgtunk sörrel. A szóban kifejtett témáink nagy részéről említést sem tehetek, mert a glória azokból kíván blogbejegyzésileg megélni január-februárban (az ő tempójával még sikerülhet is), azért egy teasert mindenesetre elhelyeznék itt, figyeljétek Margit neve feltűnését, akivel glória három évig együtt élt. Coming soon.

Beszéltem egyébként neki a lelkemről, már csak a megtévesztés kedvéért is, mondtam, hogy nem akarom lecserélni a headert, mert lehet, hogy a külsőmet tökéletesen eltalálja rajzzal, de nekem a lelkem az egy lobogó hajú, vak nő, erre megjegyezte, hogy nem csoda, hogy vele meg a rendszergazdával van tele a blogom, ha a fiúmról nem tudok semmit, mert titkosügynök, magamról meg mégannyit sem tudok, mert azt képzelem, hogy egy lobogó hajú, vak nő vagyok, összegezte a glória a maga stílusában. Aztán beszélgettünk intellektuális témákról is, a háború kapcsán (teaser!) szóba került például az Anna Karenina is, hozzávágtam a papucsomat meg mindent a képernyőhöz, mondta nekem a glória. Azért vágta hozzá, mert a Greta Garbo az úgy mondja, hogy Vhhhronhszkij, hogy abból nem a szerelem érzik, hanem egy vasúti katasztrófa, és a glória akkor mindig hozzávágta a papucsát a tévéhez, hogy szeresd már egy kicsit azt a Vronszkijt, az egy érzékeny lélek, pont mint a béterv, magyarázta nekem, ahogy ott áll az egyenruhájában, és akkor én egy kicsit az asztalra borultam röhögni, mert a béterv már azt sem tudta feldolgozni, hogy kesztyűt kell viselnie fellépés közben, ezen hetekig ki volt akadva, úgyhogy így elképzeltem, hogy mit kezdene egy egyenruhában, mint érzékeny lélek, és akkor a glória azt mondta, az ujjával rám mutatva, hogy én gúnyt űzök az ő érzelmeiből, és ő most kimegy pisilni, és majd ott röhög.

Aztán visszajött, és elmondta, hogy ez még csak hagyján, de a Greta Garbo így lenyalva hordta a haját, pedig a könyvben oldalanként kétszer le volt írva, hogy Annának csigák vannak a hajában, és ezt az ember a munkahelyén tízszer-tizenkétszer még csak kibírja, hogy igen, a kor divatja szerint, lokni, de amikor a villamoson tizenharmadszor is szembesül azzal, hogy Annának csigák vannak a hajában, akkor kitör belőle az, hogy höhö, csigák, höhö, ezen hosszan kacarásztunk, különös tekintettel arra, hogy az ujjával (vagy a cigivel?) böködött felém, és mondta, hogy "érzed, csigák vannak a hajában". Állítólag még a ma délelőttjét is boldoggá tette ez, de ő ilyen, mondta is, amikor már félig eltévedve imbolyogtunk a Kálvin tér és az Astoria között, hogy milyen vicces volt, amikor meglátta nálam leírva a saját Vasing, Tonyját, hogy ő mennyit nevetett.

Aztán időközben, már Garbo után, de még Tony előtt lejjebb adtuk, egészen odáig, hogy Sex 'n' Drugs 'n' Rock'n'Roll, elmeséltük egymásnak a kapcsolatos élményeinket, kivéve engem, és egyet mondok csak, ezentúl ha meghallok egy Tankcsapda számot, mindig át fog futni a fejemen, hogy akkor ki volt vajon éppen a glória alatt, és akkor már úgy másfél órája el kellett volna indulnunk, de témában voltunk, és meg kellett inni még két sört, úgyhogy útközben a glória végig azt emlegette, hogy a béterv picsarészeg, annak mindegy, de az okos szép K. hogy le fogja őt cseszni, kivéve, amikor rászóltam, hogy állj, mert autó jön, és akkor rámnézett könnybelábadt szemmel, és a legridegebb, az emberiségben legcsalódottabb intonációjával azt mondta, hogy "soha többet ne kiabáljál rám", ilyen hangon eddig még csak egyszer szólt hozzám, amikor azt mondta, hogy "soha többet ne igyál bele a sörömbe", úgyhogy mondtam neki, hogy gyere, Vronszkij, hadd lássa, hogy van azért nekem lelkem.

Aztán a fiúm értemjött, csak először nem találtam meg az autót, mert valami bunkó terepjárós megint odaparkolt a sarokra, nem lehetett tőle belátni, aztán rájöttem, hogy az a bunkó terepjárós az az én kedves szép fiúm, aki Pestre, ahol sárkányok élnek, csak a terepjáróval hajlandó átjönni, és akkor beültem mellé, Tankcsapda szólt, én meg a glóriára gondoltam, és mondtam, hogy én most vagyok kamasz.

a húslevesről

5 hozzászólás

Ja és ma pedig az van, hogy lehet, hogy kocsmában fogok húslevest enni, mint az eggresszív kismalac (vö. "nem baj, hoztam!"), csak nem én viszem, hanem a glória hozza nekem, én meg szállítok neki színházjegyet a szocializmus szellemében (ki-ki képességei szerint, kinek-kinek érdemei szerint), mert megkívántam, és muszáj lesz ott rögtön megennem, mert a fiúm olyan a műanyag edénydobozokkal, hogy lenyúlja őket, tőlem már vagy 15-öt, amikre egyszer rábukkantam a szekrényben, de azóta sem engedi használni egyiket sem, mert – saját szavai szerint – ha egyszer kikerülnek a kezünkből, akkor nem fogják visszaadni, a glória viszont ragaszkodik ahhoz, hogy ő szegény sorsú kőbányai munkásasszony, és nem adja az edényét (úgy tűnik, vonzódom a műanyagdobozokhoz ragaszkodó illetőkhöz), úgyhogy kénytelen leszek helyben fogyasztani. Csak ennyit szerettem volna még elmondani.

egy átlagos napomról

4 hozzászólás

Szürreális volt ez a tegnapi nap, elsősorban a munkatársaimnak, mert ők azt látták, hogy ülök itt a 2007-es kgfb ajánlatok előtt, és röhögök. Hangosan. Az meg mellesleg őket minősíti, hogy hallják, hogy miközben sebesen gépelem a HIF-6886 minihifi használati utasítását, időnként felnyiffanok, és mégsem mondanak nekem olyanokat, hogy figyelj lucia, menj haza, pihend ki magad. Az volt egyébként, hogy a glóriával beszéltük meg az ügyes-bajos pasijainkat, szóba került például az a jelenség, hogy vannak ezek a rémes faviccek, amit autista módon újból és újból eljátszunk otthon családi körben, és mégis mindig röhögünk. Náluk ilyen például a kelbimbó/mellbimbó, meg a vasing, Tony, nálunk meg az, amikor a fiúm otthon vár engem a bejáratnál, és megkérdezi, hogy mi volt ma a temetőben, mire én azt felelem, hogy hullák. Minden este. Ezt a tréfát egyébként továbbfejlesztette, mert most már nem temetőbe járok, mégis minden este megkérdezi.

Kivéve tegnap. Tegnap azt kérdezte, amikor hazamentem, hogy na mi a helyzet, ettől le is fagytam rögtön (olyan voltam már addigra, hogy a slusszkulcsot például a csak manuálisan zárható személygépjárművemben feledtem, ami csak ma reggel derült ki), egy ideig gondolkoztam azon, hogy akkor most mi van, majd visszaszóltam, hogy ne tegyen fel ilyen hülye kérdéseket, különben is rohanok. Erre ő vérszemet kapott, és megkérdezte, hogy voltam-e már büntetve fegyházban, illetve voltam-e tagja külföldi kormánynak, amire én rögtön visszakérdeztem, hogy mihez képest külföldi, mert nem fog engem ilyen egyszerűen csőbe húzni. Azt mondta, bármihez képest, szóval voltam-e tagja bármilyen kormánynak, úgyhogy becsülettel megválaszoltam neki, hogy nem.

Az este hasonlóan romantikus szellembe folytatódott, a fiúm hirtelen egy csomó olyan dolgot meg akart rólam tudni, amikről eddig sose nem beszélgettünk, mint például hogy vagyok-e involválva olyan szervezetekben, amik elvetik a demokratikus eszmerendszert, illetve hogy vannak-e külföldi barátaim. Amikor megkérdeztem, hogy olyan kémes kütyüi is vannak-e, hogy toll alakú, de igazából infravörös kamera, azt mondta, hogy erről nem beszélhet, de olyan majd biztos lesz, hogy egyszercsak telefonálnak neki, ő felugrik, elviharzik, és négy nap múlva jön csak haza, és amikor megkérdezem, hogy hol volt, akkor mélyen a szemembe néz, és azt mondja, hogy ezt soha ne kérdezzem meg. Természetesen rögtön felvilágosítottam, hogy semmilyen ürüggyel nem mehet el kurvázni, hülye azért nem vagyok (ja igen, a kurvákon is mindig tudunk röhögni). A rendszergazda szerint elrontotta, mert ilyenkor azt kell egy pasasnak csinálni, hogy hazaér, és amikor megkérdezik, hol volt, akkor mélyen az ember szemébe néz, és azt mondja, hogy "Itt voltam veled, drágám. Végig. Bárki is kérdezi", de hát a rendszergazda már idősebb és tapasztaltabb.

Aztán elzúgtam otthonról, a fejem felett kérdőjelekkel, és akkor volt a kocsmába egy olyan jelenet, hogy a senoi el akart mesélni egy történetet, miszerint egyszer egy kocsmában rosszul kért egy sört, mert egy bloggercsajnak is az volt a neve, mint a sörnek, csak két betű felcserélve, de sehogy nem jutott eszébe, hogy ez mi. És akkor adott ilyen clue-nak nevezhető támpontokat, hogy ez egy cseh sör, és abban a kocsmában is szolgálnak fel ilyet, amelyik régebben budán volt, de most pesten, egy mozi mögött, de se a kocsma, se a mozi nevére nem emlékszik, és akkor szépen lassan ki lett sakkozva, hogy Kis West Balkán, Corvin és Coronita-Cronita, ami egyébként mexikói, de részletkérdés. És aztán a sötétben az ágyamon még nagyon hosszan gondolkoztam azon, hogy amit a Tyttö mondott, hogy nesszőlő (a mazsolára alkalmazta ezt a kifejezést), azt úgy írják-e, hogy nes+szőlő, vagy már magyarosodott az előtag, és akkor neszszőlő, de aztán úgy döntöttem, hogy instant szőlő és kész, csak hadd aludjak már.

Szóval ilyenek mennek mostanában.

a titkosügynökökről

4 hozzászólás

– Mesélj nekem arról, hogy milyen volt, mielőtt találkoztunk. Mesélj nekem arról, hogy milyen szomorú voltál…
– Nagyon.
– …meg reménytelen és magányos.
– Igen.
– Ennél némileg részletesebben.
– Hát, akkor éppen egyedül éltem…
– …már majdnem egy egész hónapja.
– Igen, és?
– Hát, igazából nem tudom, minek örülnék jobban, ennek, hogy te folyamatosan virágról virágra szálltál, vagy annak, ha előttem nem lett volna soha senkid, merthogy rám vártál, vagy ilyesmi.
– Hát, én mindkettőt csináltam. Egyszerre.
– Na de tényleg, hogyan töltötted az estéidet, amikor még nem voltam?
– Itt ültem és számítógépeztem, ugyanígy, mint most. Ööö, csak sírva.

Sose fogom megtudni.