Ja, és az egyik legszebb félmondat, amit valaha hallottam élőszóban [(c) brainoiz, 2008, bocsánat, ha nem teljesen pontos az idézet, de ilyen a szájhagyomány]:
…szóval az a vonat annyira elment – bár ténylegesen soha nem is állt
bent az állomáson -, hogy azóta már a megállót is megszüntették,
felszedték a síneket, és éjjelente részeg csövesek hugyozzák össze a
volt állomásépület lepusztult, összegrafittizett falait.
Na, ez allegória.
A szociális életem mostanában még a szokásosnál is csököttebb, azért a kétheti rendszerességű medúzatalálkozókon igyekszem megjelenni, múlt héten meg össze is kötöttem némi kiadózással (amiről sajnos nem írok), meg némi salehuntinggal, aztán tudtomon kívül érzelmi zsaroltam az L.-t (azt mondtam neki, hogy ja, azt hittem, értem jössz), úgyhogy mégis értem jött, addig meg a vidéki lányok érdeklődésével figyeltem az egzotikus nagyvárosiak egymást köcsögözését a Corvin nagyáruház előtt.
Aztán kiderült, hogy pont a megfelelő lélektani pillanatban tettem mellékes megjegyzéseket az L.-nek, mert előzőleg végigolvasott egy megányi csetet abból az időszakból úgy hét éve, amikor még jártunk (bár ez akkoriban nem volt egészen egyértelmű, mármint, hogy járunk, sőt, úgy nagyjából semmi sem, kommunikációnk nagy része ugyanis emlékeim szerint metaleveleken zajlott, soha nem voltam egészen biztos abban, hogy miről is beszélgetünk éppen az első, a második és a harmadik szinten), és abból számára kiderült, hogy Igazam Volt: annak idején Tényleg Bunkó Volt Velem. Namármost én erre nem emlékszem, arra sem, hogy ezzel akkuzáltam volna bármelyik szinten, leszámítva a Sziveszteres Dolgot, meg azt az alkalmat, amikor – annak ellenére, hogy még csak négy hónapja jártunk (vagy mi) – étterembe invitált*, de ez utóbbiért méltó bosszút álltam azzal, hogy nem szóltam hozzá, kivéve, amikor ráförmedtem, amiért nem tudja, mi az a jégsaláta; szóval különösebb bunkóságra nem emlékszem, ennek ellenére mostantól opportunista módon fenntartom magamnak a jogot, hogy bármely felé irányuló kérésemet azzal az érveléssel támasszam alá, hogy annak idején is milyen bunkó volt velem. Mindenesetre L. azzal fejezte be a konfessziót, hogy bocsánatot azért nem fog kérni, úgy érzi ugyanis, hogy azzal elárulná kapcsolatunk teljes eddigi dinamikáját.
Szóval aztán megérkeztünk a Pampas nevű vendéglátó egységbe, ahol a pincér közölte, hogy szíveskedjünk levenni a kabátunkat, ugyanakkor nem tett arra utaló mozdulatot, hogy le akarná segíteni rólam, ami elől ugyan kitértem volna, de mégis bántott; Hal Hartley után szabadon I just wanted somebody to ask. Innentől kezdve mélylélektani alapon megpróbáltam vele szellemesen társalogni, csak úgy gyűltek a homlokán a ráncok, majd az est közepe táján az asztal felett kedves mosollyal a kezembe nyomott egy forró tányért, csak hogy tudjam, hol a helyem. A frissen facsart narancslé nagyon finom volt egyébként, a marha minősége alapanyagilag magyar színvonalú, de nagyon ügyesen volt elkészítve, szellemes köretekkel. A társaságra abszolút nem lehetett panasz, amennyire félig agyhalottan (mostanában leginkább az étkezéssel és az alvással kapcsolatos kérdésekre tudok csak koncentrálni) meg tudtam állapítani; agnus a többiek tanácsára mellette ülő mr. a-n gyakorolta a "nem akarok veled beszélgetni" frázist (erre a sparos fiú miatt van szüksége, mr. a-hoz személy szerint nincs köze a dolognak, ő csak jókor ült le jó helyre), brainoiz együttérzően elmesélte idős, hímnemű szomszédját, aki vele lelki közösséget érezve fülhallgatón át is beszélgetni akar, és szép lassan valahogy mintha az derült volna ki, hogy közülünk egyikünk sem akar beszélgetni senkivel sem, kivéve engem, aki nem tudok a terhességi agysorvadásom miatt, hanem mindig a körülöttem ülőket böködöm, hogy mitmond, mitmond. A bright pl. adott egy zacskó Skittlest nekem (sajna másnap el is fogyott), majd azt mondta, pampás ez a hely, és azt hiszem, ezzel még olcsón megúsztuk.
Aztán volt még egy idilli pillanat, amikor én és az L. azon vihogtunk, hogy bunkó velem, mr.a a papírtehenét nyomta a túrótortába, és maga elé motyogott egy történetet a Tehénről, aki futóhomokra lépett, és a futóhomok alján a piranhák lerágták a lábát (ezt a mellékelt eperdzsem segítségével illusztrálta), agnus nemet mondott (többször!) a saját tehenének, Bright és brainoiz retro számítógépes játékokról beszélgettek, Isolde a legóját fogdosta, a húga pedig elmélyülten rázogatta a frissen kapott, magentaszínű, angyalhajas varázspálcáját a végeken. Ezen kívül már csak arra emlékszem, hogy nagyon sokat nevettünk, külön köszönet egyébként Suematrának, aki esetlegesen fertőző gyengélkedése miatt rám való tekintettel végül nem jött, ilyenkor olyan ciki nekem, illetve mr.a-nak, aki máig megfejtetlen okokból szponzorálta az eseményt.
És aztán hazamenéskor L. (aki el szokott fuvarozni a belváros szélén parkoló kocsimig), olyan pletykát mondott nekem az autóban, hogy muszáj volt beülni még egy éjszakai helyre egy negyedórányi kávéra. Igazából magam is rájöhettem volna a dologra, de leszálló ágban vagyok, mindenesetre ültünk a füstös kocsmában, kibeszéltük magunkat, részeg idegenek vigyorogtak rám, majd tizenöt perc múlva a füst miatt diszkréten kimentem hányni, szóval minden olyan volt egy kis időre, mintha megint lenne életem, csak az alkoholfogyasztás hiányzott a folyamat közepéről. És aztán hazavezettem ügyesen.
* Az "együtt evés" számomra akkoriban nagyon intim dolognak számított, furcsa lány voltam, na, nem magyarázkodom.
Amúgy tegnap a Tescóban (ott szoktunk randizni, mert ott adnak enni,
nincs más erre alkalmas hely a környéken, bár tegnapelőtt pl. az
Auchanban mutogattam meg a gyerek új képeit az apjának, romantikus
pillanataink nagy része bevásárlóközpontokhoz fűződik itt a végeken),
szóval tegnap a Tescóban szóba hoztam, hogy mint kerülőúton megtudtam,
a gyermekünk belepisil a magzatvízbe, és engem ez a gondolat egy kicsit
felzaklat, de nem találtam értő fülekre. Aztán mondtam, hogy állítólag
fókázik is a gyerek, vagyis beszívja a magzatvizet a tüdejébe, majd
kifújja, és én ezt nem értem, hogy ez a magzatnál miért nem baj.
Szerencsére a fiúm specialitásai nem merülnek ki a fejőgépek beható
ismeretében, a lélegzéshez is nagyon ért, mint érdekelt, úgyhogy
elmagyarázta nekem, hogy semmi baj a tüdőbe került vízzel, amennyiben
ugyanannyi a sóssága, mint a tüdőnek, sőt, az ember képes vízből is
felvenni az oxigént, a kétéltűségünk azon csúszik el, hogy a
széndioxidot már nem tudjuk leadni.
Aztán hazamentünk hozzám, megnéztük a legutóbbi House-t, ami után
megjegyezte a fiú, hogy volt benne pár hiba. Na ja, mondtam, és
hivatkoztam Isoldére,
de erre csak a fejét rázta, hogy ő igazából arra gondolt, hogy egyrészt
nem volt késleltetés a műholdas közvetítésben, másrészt ugye a
sarkokról nem tud geostacionárius műhold közvetíteni, mert az egyenlítő
fölül nem látszanak a sarkok, és egyébként is, az antarktisz felett
nagyon kevés ideig tartózkodnak műholdak, mert az orosz, Molnyija nevű,
elliptikus pályájú példányok az Arktisz felett vannak sokáig (szóval
megint lesz miről beszélgetnem Igorral, ha összefutnánk az udvarban).
Ekkor szóba került még, hogy vajon hogy hívják a föld alakját,
kikövetkeztettük, hogy geoid, ami egy meglehetősen rekurzív elnevezés,
mindenesetre topológiailag gömb, de topológiailag például a gyerekünk
is gömb. Ekkor én békésen fordítós topikokat kezdtem olvasni, de a fiúm
tovább molesztált azzal, hogy elmondja-e, hogy kell kiszámolni a Föld
tömegét, mire én felhívtam a figyelmét, hogy ebben a dologban én aztán
abszolút nem hiszek, szerintem ez az az ultimate szükségtelen
információ, sem csajozáshoz, sem általános társalgási témaként, sem a
létfenntartás egyéb területein nem lehet hasznosítani, de a fiúm rögtön
letromfolt azzal, hogy hát pedig, ha hiszem, ha nem, ő most pont
csajozni próbál ezzel velem, és nagyon kedvesen nézett, úgyhogy
beláttam, el kell mondania. Szóval az úgy van, hogy fel kell lőni
valahogy egy műholdat geostacionárius pályára, megmérni, milyen magasan
van, és abból ki lehet számolni, mennyi a Föld tömege.
Szerintem a gyerek nagyon hamar le fog szokni arról, hogy bármit is megkérdezzen tőlünk.
Hétvégén voltunk kétnapos ún. kiránduláson (leginkább felfelé kellett menni sárban, már csak egy nagyon kicsit) a fiúmmal és a tízévessel, úgy is, mint család, többegyéb más családokkal. A leánygyermek a kezdet kezdetén kiszemelt magának, mint állóképesség és szellemiek terén hozzá legközelebb álló gyereket, és ez alkalmat adott nekem némi genetikai kutatómunkára (megfigyeléses, nem invazív módszerrel, mindenki sértetlen maradt). Elméletben lokalizáltam például a csücsörgéses gént (apja-lánya mindketten csücsörítve szívják be a levegőt, ha valamit elmélyülten tanulmányoznak), a mezőn ösztönösen kalászosnövény-tépkedő gént, a nemfázós gént, meg lennie kell egy olyannak is, amitől öt perc alatt meg tudnak tanulni falat mászni meg ilyenek, különösebb gyakorlás nélkül.
Amúgy nem várt módon a megpróbáltatásaim furcsa módon kimerültek abban, hogy többet kellett felfelé gyalogolni, mint ígérve volt, de ezt eleve beleszámoltam, se nem esett, se nem fútt, se nem havazott, és nem kellett a szabad ég alatt éjszakázni, a fene se érti ezt, puhul a fiúm. A madarak csicseregtek, a hajtások zöldelltek, kaptam enni, láttam földvárat, egy szavam sem lehet.
Kedves naplóm, a fiú azt írta tegnap, hogy mindig az én bejegyzésemet nézi meg először a readerben, ha van. Pár napja meg kijelentette, hogy biztos játszott volna velem az óvodában. Szerintem tetszem neki.
Másrészről viszont elvonszoltam magam végre fodrászhoz, ahol viszont megint nem értették meg, hogy egyforma hosszúságú, állig érő hajat vágjanak nekem, tarkónál két centire felnyírva, és frizurát csináltak a fejemre. Most olyan vagyok, mintha kosztüm lenne rajtam, ilyen eltérő hosszúságú tincsek mindenhol, nagyon kellemetlen.
Egyébként köszönöm, jól vagyok.
Amúgy megjelent a második Dexter (Drága, dolgos ~), amit szintén én fordítottam. Ezzel kapcsolatban szeretnék figyelmeztetni minden kedves és kevésbé ismerőst, hogy állapotomra való tekintettel előfordulhat, hogy negatív kritika esetén (bár az első Dexterre nem kaptam ilyet) előfordulhat, hogy listát készítek az elkövetőkről, becsöngetek hozzájuk egyenként (olyan Jay és Néma Bob visszavágos jelenetet kérek elképzelni), és miután megettem az összes banánukat, az arcukba sírok.
Maga a könyv tök jó, nekem ez tetszett a három közül leginkább, nem akarok spoilerezni, de pergős, vicces, nem nyafogós.
(Update: és végre-végre a Pratchett is kapható mindenki számára elérhetően, nem kell sötét sikátorokban napszemüveges idegeneknek jelszó bemondása után jelöletlen, kis címletű összegeket csúsztatni a zsebébe, ha hozzá akar jutni az ember.)
settenkedve lopakodó 