xxx

Hozzászólás

Voltam egyébként egészen a közelmúltban szexboltban, életemben először, legalább annyira izgulós volt, mint amikor pont tíz éve melltartót vettem életemben először. Bár annyira azért nem, mert most egyrészt nem hangsúlyozta előtte anyám napokig összeszorított szájjal és hivatalos hangon, hogy ez mennyire természetes dolog egy nő életében (ezzel anno egyébként sikerült elérnie, hogy tökéletesen meg legyek arról győződve, hogy valami borzalmas és feslett dolgot teszek), másrészt nem jött velem személyesen támogatásul. Melltartót venni ugyanis nem mert egyedül elengedni, szerintem attól félt, hogy aki tizenhét évesen egyedül bemegy egy fehérneműüzletbe, az felnőttkorában szexboltba fog járni meg nemi életet fog élni, és előbb-utóbb börtönbe jut.

Na szóval az intimcenteres dolog tök úgy indult, mint valami harmadosztályú pornófilm: ártlatlan külsejű, bőrig ázott fiatal lány belép az utcáról, láthatóan vidéki és csak véletlenül keveredett ide. Zavartan toporog a bolt közepén, amíg egy idősebb férfi fekete bőrkabátban meg nem kérdezi, segíthet-e. Innentől viszont már nem volt annyira pornófilmes, nem próbáltam fel mindent, ami a polcon volt, nem sikkantgattam olyanokat, hogy jaj, mi ez, csak nem egy orgazmus, és a segítőkész eladónak sem róttam le hálámat szájon át. Viszont megvettem mindent, amit akartam, pedig kombinált vásárlás volt, eszembe jutott az összes szakszó (szerencsére az eladó is ismerte őket), pirulás nélkül végigtárgyaltam a lehetőségeket, és úgy általában tök profin viselkedtem, egészen a fizetésig, amikor is megkönnyebbülten kiengedtem a levegőt, mire az eladó rámmosolygott, és kezembe nyomott egy cukorkát gumi óvszert, hozzátéve, hogy a bátorságomért.

Ja meg vettem csótánycsapdát is az Auchanban, de az nem volt ilyen izgalmas.

Hozzászólás

Márkó meg az isten maga, persze
próbálja titkolni, de én átlátok rajta. Felhívom, hogy router
újraindít, szerver újraindít, azt mégsincs céges net, erre csak annyit
mond, gondolkozik rajta. Így visszagondolva, éreztem akkor valamí csí-
vagy karmaáramlást, legalábbis meleg lett vagy mi, mindenesetre harminc
másodperccel azután, hogy lerakom, van net, ő persze játssza az
értetlent, mert szerény.

Márkó több istennél. Ő a számítástechnika Gyurcsókja.

Hozzászólás

Szerintem az, hogy paranoid vagyok, még nem jelenti azt, hogy a rendszergazda nem az Idegen Hatalmak (nevezzük őket ezután csak ŐK-nek)
ügynöke, aki folyamatosan logolja az interperszonális aktivitásaimat,
legalábbis erre utal az, hogy eddig úgy kilencvenkilenc százalékos
valószínűséggel sikerült beköszönnie hozzám, amikor nekem éppen
magánéletem volt. Ezzel úgy önmagában nem is lenne baj, tudom én, hogy
mekkora jelentősége van lényemnek és cselekedeteimnek az univerzum
egyensúlya szempontjából, de tegnap olyat tett, ami egyszerre volt
váratlan, megmagyarázhatatlan és rémületet keltő: bár szóltam neki,
hogy este ne jöjjön irodázni, nem jött egyáltalán. Viselkedésére nem
tudok sok magyarázatot elképzelni, lehetséges persze, hogy hirtelen
halált halt láncfűrész által, meg az is, hogy ŐK már mindent tudnak rólam és épp az észrevétlen eliminálásom tervén dolgoznak, de ezen lehetőségek egyike sem nyugtat meg engem.

Abban reménykedem, hogy egyszerűen csak bekamerázta a lakást, és így tudta, hogy nincs miért lejönnie.

Hozzászólás

De tényleg nem tom mi lehet ez, most, tizenkét óra alvás után se tudok
nagyon másra gondolni, mint az ágyamra. Ódákat tudnék írni az
ágyneműmhöz. Másrészről viszont nem lehet mindig az élvezeteknek élni, úgyhogy ma tényleg elmegyek sörözni.

Hozzászólás

Tegnap végül is nem mentem kékrózsázni, hanem hazaérkezés után ájultan
ágybazuhantam, és démonokról álmodtam, akiknek királynője vagyok.
Azazhogy csak álmodtam volna, ha nem hívnak fel hárman, hogy megyek-e
kékrózsázni, bár elég lett volna, ha csak egy, de valószínűleg biztosra
akartak menni. Aztán amikor már épp tényleg bealudtam volna, felhívott
a rendszergazda is, és testi
örömöket helyezett kilátásba, ha felvonszolom hozzá démoni enmagam.
Mivel vannak dolgok, aminek nem tudok ellenállni, mentem. De nem
kellett csalódnom, tényleg adott nekem enni, hentestokányt. Amikor húsz
perc múlva visszaérkeztem, Márkó, aki a rendszergazdának csupán egy (és
az egyetlen) alkalmazottja, nekem viszont aranydíszítése az én
életemnek – senkivel nem lehet olyan csodálatosakat hallgatni egymás
mellett órákon keresztül – még mindig ott bütykölt az irodarészben, de
sebaj, gondoltam, ő bütyköl, én alszom. Ez a terv jó darabig működött
is, utána viszont leszállt az éjszaka, amely sötét varázsával kihozza
az állatot a legszelídebb katolikus informatikusból is, és az éjféli
órán bizony arra ébredtem, hogy Márkóból dal fakadt. Egy ideig
lenyűgözve csodáltam őt titkon és távol (csodálatom oka egyrészt az
volt, hogy tudja az összes, Slágerrádión leadott szám pontos szövegét,
másrészt az, hogy a dallamát viszont egyiknek sem), de amikor
csettintgetni is kezdett hozzá, úgy véltem, ez már biztosan a szakmai
fejlődése kárára fog válni, úgyhogy felhívtam a rendszergazdát, és
tájékoztattam a fennálló helyzetről. A dal nemsokára elnémult, én
visszatérhettem a kényszerképzetemhez, hogy nekem aludni kell, és a
világ rendje is helyreállt.

Hozzászólás

Voltam könyvesboltban is, megvettem angolul a How to be good-ot Hornbytól metróskönyvnek, meg Az önző gén-t
Dawkinstól. Most fejeztem egyébként be a Focilázat, és bár a
labdarúgástól nekem messze nincs katarzisom, Hornby olyan, mint egy jó
haver, akkor is meghallgatja az ember, ha kevésbé érdekes hobbijairól
mesél. A génest meg már valamikor kiolvastam sebtében valakinél, üres
óráinkban, most meg majd rendesen. Dawkinssal egyébként a
Szivárványbontás óta nem vagyok annyira haver, egy amúgy is vékony
könyben én nem akarok egy teljes fejezetet Gould szétcincálásáról
végigolvasni, főleg, hogy Gould amúgy is méltatlanul túl könnyű
célpont, de hát a nagy elmék se tudnak mindig ellenállni a csábításnak
(vegyünk például engem, és életem történetét).

Hozzászólás

A Szentendrei úton éjfél után már muszáj volt levennem a cipőmet, mert
késeken jártam, mint a kis hableány, és arra gondoltam, hogy utólag
erre (konkrétan a sétára) úgy fogok visszaemlékezni, hogy milyen boldog
voltam akkor, de csak utólag, mert aktuálisan éppen kurvára törik a
lábam a kavicsok.

Hozzászólás

Szóval találkoztunk tegnap, ha már úgyis Pesten (Budán) volt, és
először a korsóját rágta, utána az én számat. Pont olyan volt, mint
amikor először csókolt meg (pl akkor is seggrészegek voltunk). A U2-tól
énekelte a One-t lent a gitáros srác, a szomszéd szobából olyan
töménységű spanglifüst jött át, hogy nem csodálkoztam volna, ha anyagi
hozzájárulást kérnek tőlünk, és megittam az ő sörének nagy részét is.
Aztán a metróból is visszajött, aztán én mentem le utána a metróba, meg
ilyenek.

Pedig ritka szarul indult, tele voltam fontos mondanivalóval, tehát
csupa olyannal, amit csak mintegy mellékesen, társalgás közben lehet
megemlíteni, ennek következtében hosszasan ültünk egymással szemben
némán, bámulva a másik fülét. Szerintem a könyveknél is baromi fontos
az első mondat, az megadja egy időre az egész hangulatát, úgyhogy
sebesen pörgettem a fejemben a teljes értelmezőszótárat (beleértve az
idegen eredetű szavak függelékét is), hátha össze tudok rakni belőle
valamit, amitől minden rossz jó lesz, kisüt a nap, és ránktámad a
világbéke, mert a feszültség lassan kezdett tarthatatlanná válni. Ő is
ezt a kezdést várta, amiben benne van minden, ami méltó hozzánk meg a
helyzethez. Bár nem sürgetett, de időnként kérdőn nézett rám, szerintem
nem is bízott bennem igazán. Mindenesetre amikor végül kimondtam, a
hatás frenetikus volt: fiú az
asztalra borulva röhögött, feladva az addig igen hatásosan gyakorolt
ejrópaifilmes "esőverte hídon merengek a ködbe" imázs biztonságát, és
onnantól kezdve tényleg minden jó lett.

Az ominózus mondat egyébként úgy szólt, "ja, meg vettem habverőt is". Nagyot üt, ha van előtte tizenöt percnyi hatásszünet.

Hozzászólás

Tele van a fejem apró, kalapácsos emberekkel, akik egy balrog elől
menekülnek. Úgy érzem, kezdenek rájönni, hogy a szemüregemen keresztül
tudnak majd legkönnyebben áttörni.

Azt mondta tegnap a kocsmában a fiú,
hogy azért szorongatja a sörét két kézzel, hogy ne érjen hozzám, és
azért rágja a poharat, hogy véletlenül meg ne csókoljon. Úgyhogy direkt
csókolt meg.

Hozzászólás

Lenyomtam ma egy harmincoldalas BenQ fényképezőgépet. Én jobbat kaptam kölcsön az ásatásra.

Izolda új fordítási technikát dolgozott ki:

1. Reggel leül a gép elé.
2. Hátradobja a haját.
3. Kezeit ugrásra készen a billentyűzet fölé rakja.
4. Komoly, töprengő arccal bámul a képernyőre. Ráncolja a homlokát.
5. Hirtelen felugrik, iderohan, és az orrom alá dugja a papírt, hogy figyeeeeeelj, te hogy fordítanád ezt a mondatot?
6. Úgy tesz, mintha nem venné észre a kínosan lassan eltűnő soft bondage*-et a képernyőmön.
7. Cserébe én megmondom neki, hogy a push the buttons respectively az jelenti, hogy nyomja le a gombokat az adott sorrendben.
8. Visszamegy a helyére, sebesen gépel pár másodpercig.
9. goto 2.

Micsoda evolúciós adaptációs stratégiák, mondaná Attenborough.

* nem tehetek róla, kellenek a művészi ihlethez.

Hozzászólás

– Menjünk el sörözni – hüppögtem bele a telefonba. Szeretem barátaimat
konzekvens magatartásommal, és érett, felnőtt döntéseimmel lenyűgözni.
– De hát beteg vagy – világított rá személyiségem lényegére. – Lázas.
– Te meg mi vagy, orvos? – sziporkáztam (továbbra is hüppögve) én, a
Frappáns Visszavágások Nagymestere. – Lenyomta a telefont. Menni akarok
el sörözni.

Szerintem a lehengerlő érvelési technikámnak köszönhető, hogy olyan sikeres vagyok az életben.

Hozzászólás

Cipellőt végül nem vettünk (udvariasságból nem mondtuk meg az eladónak, hogy azért, mert borzasztó rútak, B.
arra hivatkozott, hogy a jótálláson nincs feltüntetve, hogy a szerves
anyagok, mint pl vér/magzatvíz/spermium vagy ezek tetszőleges
kombinációja okozta károsodás benne foglaltatik-e a rendeltetésszerű
használat közbeni meghibásodás kategóriában), viszont van gyönyörű
vasalóm. Először egy Phillipset néztem ki, de az nem maradt. A
szerencsés befutónak francia neve van (még nem döntöttem el, minek
fogom itt hívni), szépségesen áramvonalas teste, és sok gombja. Ja, és
lehet bele csapvizet tölteni (konkrétan ez döntötte el a dolgot, pedig
tudom, hogy úgyis olyan coccolinós stuffot fogok venni hozzá). És ha
már ott voltam, vettem elektromos habverőt (mert soha nem volt saját
elektromos habverőm) meg muffinformát meg őzgerinc-formát meg
csippantós teaáztatót, aztán lefogtak.

Hozzászólás

Bezsákoltam ma az ezernyi kis emlékezős dolgot, amiktől nem lehetett
nekem meglenni a szobámban, a macskákat, a csigát, ami tök olyan, mint
amit rajzolt nekem, és amit még meg sem tudtam mutatni, papucsokat,
fogkefét, stb, de a szemétledobóba végül csak az ágynemű ment, a
többivel visszafordultam a szekrény aljáig, úgyis mindegy. A
telefonomban is lett vagy 160 üres hely leendő sms-eknek, csináltam
magamnak programot a hét minden estéjére, és elszívtam az én Utolsó
Szál Cigarettámat, mától kezdve csak az agysejtjeimet vagyok hajlandó
pusztítani, abból jut is, marad is.

Ezentúl új élet, nyafogás nélkül.

Hozzászólás

A szakításról még annyit, hogy amikor mondta, hogy ő nem fog
feljönni Pestre (pedig csak Budára kéne, gondoltam viccesen), akkor
igazából mindketten tudtuk, hogy nem arról az egy órás vonatútról van
szó, és mivel én tudtam, hogy ő is tudja, fordítva viszont nem, az
intencionalitás magasabb szintjének biztonságában megengedtem magamnak
egy kis asszociatív elkalandozást. Az egyik kedvenc filmes
szerelmi jelenetem a Rekviem egy álomért végén van, amikor Harry
telefonál az előzetesből, hogy mindjárt otthon lesz, tudja, hogy nem, itt várlak, válaszolja Marion, miközben rúzsozza a száját, mert megy eladni magát drogokért. Na, ennél a résznél mindig bizsereg a tarkóm.

És most olvasom, hogy the scene where
Harry and Marion talk on the phone was shot simultaneously on adjacent
parts of the same set through a live phone hookup, so that actual
reactions could be used.

Nem minden hazugság ám, ami nem igaz.