Hozzászólás

Asszem az Index fórum Gyermekkorunk téveszméi
topikjában volt téma mostanában a képzeletbeli barát, és valaki be is
szólt, hogy az milyen beteg dolog, az önelfogadás hiánya, reméli,
felnőttkorra elmúlt már mindenkinek. Hát nekem nem, de ki szólna rám,
és ki rakna helyre, amikor elszalad velem a ló, ha nem a képzeletbeli
barátaim? A valódiak túl betegek ehhez.

(A macimnak meg én vagyok a képzeletbeli barátja, tegnap például,
amikor szenvedtem, az ölembe vettem, simogattam a fejét, és
nyugtatgattam, hogy nincs semmi baj, maci, mindjárt elmúlik.)

Hozzászólás

Csak az a baj, hogy ma meg jönnek a könnyek a szememből minden hülyeségre, például amikor gyerekek kiabálják az utcán, hogy anyu, nézd, vagy véletlen megszólal a kispál a rádióból. És ma látogatóm jött, a temetős képeket (van vagy hatszáz) megnézni, és miközben mutogattam neki, sporthíreket mondtak be, valami foci is volt benne, úgyhogy megint eltörött a mécses. A látogatóm megkérdezte, mi a baj, mire én színpadiasan a képekre mutattam, és azt hüppögtem, hogy de hát nem látja-e, hogy mind meghaltak.

Szerintem vicces volt.

Hozzászólás

Kaptam esemény utánit. Itt van a kezemben.

Én még soha nem akartam ennyire semmit, mint most ezt a gyereket (na
jó, talán azt az összerakható autópályát tizenkét évesen), de éjszaka
végigsakkoztam minden lehetőséget, és egyszerűen nincs olyan nyitás,
aminek a végén az összes bábu a táblán marad és boldog.

2 hozzászólás

Van ugye ez a mese, hogy a királylány a vártoronyban, és a királyfi
megszerzi az aranyalmát, legyőzi a sárkányokat, és akkor a királylány
azt mondja, hogy ha száz napon és száz éjszakán keresztül vár rá a
kastély kapujában, akkor elnyerheti őt. Namármost ha én lennék az a
királyfi akkor kivárnám a száz napot és a száz éjszakát, és amikor
kijön a királylány, akkor azt mondanám, hogy most ő várjon száz napot
és száz éjszakát, majd ellovagolnék a naplemente irányába. A
sárkányokat, gyümölcsöket nem számítanám fel, mert nagylelkű a
természetem, de valószínűleg pár hét alatt megfeledkeznék a
királylányról, mert rövid a memóriám.

Szerintem valami mélylélektani fertőzésem lehet.

Hozzászólás

Ma egyébként találkozhattam volna a második kedvenc antropológusommal (akikből egyébként tök kevés van, mint kiderült, gyűjtsd össze mind a tizet),
de nincs kedvem, semmihez sincsen motivációm, kivéve a
gémkapocslánc-gyártáshoz, nagyban, már van egy 256 elemes kombinációm,
többet nem találtam. Néha azért blogolok, hogy úgy tűnjön, mintha
dolgoznék.

Az első számú kedvenc antropológusom meg az Ildikó. Én is Ildikó akarok lenni, ha nagy leszek.

Hozzászólás

Megcsináltam a tízezer leütést. Utána nem voltam képes a szobámban aludni, úgyhogy einstandoltam a rendszergazda kanapéját. Ott se voltam képes aludni, mert sírtam reggelig (vagyis három órán keresztül). Most egy ideig idegenben fogok hálni, aztán majd összeszedem magam, és bezsákolom a szobából az emlékezős dolgokat (vagyis a szoba nagy részét). Meg veszek új ágyneműt, ilyenek.

Hozzászólás

És reggel a vonaton még mindenki csak ébredezik, aztán kipakolunk, valaki elsüti az első morbid poént, onnantól nincs megállás, koporsót keresünk, lemérjük, feltépjük, lapát, ecset, fotó. És mindenhol van valami, ahol zöldes, ott fém, általában kereszt az olvasóról, maga az olvasó, befont szőke copfok, könyv, fésű, kefe, kalap. Akit erős, fekete ruhában temettek el, annak tiramisu-állagúvá válnak a csontjai, ahhoz kesztyű, különben meg gloves are for girls, nyomjuk hardcore puszta kézzel. Élcelődünk a markolóson. Élcelődünk a menzán. Élcelődünk egymáson. Közben felírjuk, hogy a tetem jó megtartású-e, és mi volt a sírkövén. A nap végére már mindenki robot, de azért még egy sírt, még egy icipicit – utána gyors resti a pályaudvaron, spicces filozofálások a vonaton, otthon homokcsíkok a kádban. Hosszúnadrág: ha odarakom a karom a lábam mellé, olyan, mintha két rasszhoz tartoznék.

És boldog vagyok, mint három zen-mester, tíz centivel a föld felett.

És holnap van az utolsó nap.

Hozzászólás

Mégsem akarok antropológus lenni, mert azok jellemtelen és züllött
emberek. Az egy dolog, hogy munka közben ma lement kb 1,5 l sör/fő, de
amikor ott szörcsögünk a maszkban az Ákossal lent a kriptában, mint két
alulöltözött Darth Vader, és szedjük a csontokat hűvös halomba, akkor
ezek
fittyet hányva a természetvédelemre, kegyeleti megfontolásokra és a
felebaráti kötelességeinkre, éretlen tobozzal dobálják a hátunkat,
mintegy célba. Először próbáltam megőrizni a maradék méltóságomat, és
nem venni tudomást róluk, de amikor aljasságuk immár leírhatatlan
mélységeket kezdett feszegetni (beledobtak egy tobozt a gatyámba,
hátul), kénytelen voltam ellenlépéseket tenni. Kimásztam hát a
kriptából, mint Uma Thurman, és visszadobáltam, de az erkölcsi fölény
az enyém, óvónéni, mert ők kezdték. (Egyébként én jobban célzok).

Hozzászólás

Biztos, hogy ne segítsen-e, kérdezte, mert milyen férfiatlan dolog már az, hogy ő fürdőzik, amíg én bútort szerelek. Én rendkívül férfias dolognak tartom, válaszoltam nagyranyitott szemekkel, hogy bár tudja, ő mennyivel hamarabb végezne, mégis hagy engem játszani. Akkor ő tett egy elismerő megjegyzést a pszichológusi képességeimre, és elvonult énekelni a fürdőbe.

A helyzet az, hogy a(z általam ismert) pasik számára heretaposáshoz mérhető stresszfaktor a bútornak összerakása, illetve megfelelő indok a korlátlan anyázásra, öncsonkításra, népirtásra. Számomra legó-élmény, továbbá komoly lépés a megvilágosodás felé vezető úton, úgyhogy így volt ez jól. Az összerakott ágyamat a csíkos ágyneművel már együtt avattuk fel, és itt volt sokat, és a macskák a polcomon végre örülhettek.

Hozzászólás

A nap csúcspontja: felhívott Godot az I**Á-ból, hogy holnap jön, és hozza az ágyamat. Ámen.

Ja, és a conceptisen már nem csak grafilogikák vannak, hanem sudokuk is (addiktív élmény autistáknak, fiúm, aki amúgy igen nagylelkű személyiség, ezeknél húzza meg a határt a közös vagyon kérdéskörében, Joeyval szólva: he doesn't share sudoku).

Egyébként meg ma vagyunk fél évesek.

4 hozzászólás

És ma ki lett pakolva egy kripta és, és abban…

Na de sorjában. Félreértés ne essék, én nem vagyok különösebben
bátor, se nem beteges hajlamú, de nem ám. Csirkét például csak
kesztyűben vagyok hajlandó filézni, mert milyen gusztustalan már
lefejteni a csontokról a húst, viszont ezeken a csontokon nem volt hús,
lévén 100-150 évesek. A process az abból áll, hogy a markoló leszedi a
földet a koporsókról, majd a profik és a lelkes amatőrök kesztyűben
kiszedegetik a szétporladó deszkák közül a használható stuffot, vagyis
a csontokat, és a mellékleteket (olvasó, imakönyv, fésű,
kefe, stb), amit dobozba raknak felcímkézve. És ez nem éppen
érdektelen, akkor sem, amikor a legnagyobb meglepetés, amiben
reménykedhetsz, az egy kis megmaradt haj vagy mellszőrzet (a haj és a
köröm bírja legtovább), vagy pár olvasható szó egy darab papíron – de
ezt elmondani nem lehet, át kell élni, amikor először találsz egy
teljesen ép koponyát, vagy gondolkodás nélkül ledobod a
kesztyűdet mert egy csecsemő csontjait csak ujjbeggyel tudod a porban
kitapintani.

És akkor délután kiemelték a fémkoporsókat a kriptából, és lett
nekem diznivörld. Az egyikben egy huszárkapitány feküdt
díszegyenruhában, aminek még a színei is megmaradtak, bajusszal,
kitüntetésekkel, mária-medállal, mint a Jókai-regényekben; a következő
kettőben két idős hölgy, az egyik fehérben, a másik feketében, ünnepi
főkötőstül, kontyfésűvel, harisnyatartóval, ujjcsontok még
összekulcsolva a medence felett, jegygyűrű rajtuk, hímzett
párnán, gyönyörű volt, de tényleg, mint egy másik világ. Lábuknál
elszáradt virágok csokorban. És aztán még volt sörözés és boldogság,
leégett vállak és porlepte vádlik, és én visszamegyek hétfő-kedden is,
és ilyen helyen akarok dolgozni.

(Képek (nagyok): huszár, főkötő, kezek)

Hozzászólás

Ma meg: reggel, napfény, Nyugati, Meki, Redbull, vonat, temető, kesztyű, markoló, csontokat kiszed, antropológus magyaráz, sírköveket olvasgat, hamvasztásban kezd gondolkodni, ebéd az iskolában, további csontok, kesztyűt levesz, sörzik a sírgödörben, fényképez ezerrel, nem akar hazamenni.

Holnap majd bővebben.

Hozzászólás

A fiúm tegnap kvázi megkérte a kezem, sőt, gyereket is ígért, rögtön kettőt egyszerre, feltéve, ha. Namármost a ha már folyamatban van (igen, kezeltetem magam), ugyanakkor ezt a kézkérést inkább állásfoglalásnak, mintsem konkrét ajánlatnak vettem, tekintve, hogy a fiúm pillanatnyilag nős, nem általam.

Tegnap este mire felhívott, már igen későre járt, továbbá tetemes mennyiségű alkoholt fogyasztott akkorra, lakásbúcsúztatás címén, én meg reflektív személyiség vagyok, úgyhogy a találkozásunk meglehetősen mediterránra sikerült. Utána még megbeszéltük ex-főbérlőékkel mindazt, amit az elmúlt pár hónapban nem sikerült (bár azt talán nem kellett volna az orrukra kötni, hogy mi dugás a szent aktus előtt feltétlenül imádkozunk), majd érzelmes búcsút vettünk, és előadtunk egy rögtönzött burleszket a buszmegállóban, a nálunk lévő vasalódeszka, fritőz és teniszütő segítségével. Fiúm bevallotta múlhatatlan érzelmeit a porrongyának, akit időnként a saját szájába is vett. Én merengtem. A busz jött. Otthon imádkoztunk.

Hozzászólás

Ja, egyébként tegnap megtudtam, hogy kihez rohant a minap a rendszergazda, akit egyébként (szintén tegnap) halálosan megfenyegetett a volt és leendő (örök) nője, és mit mondjak, az életünk egy brazil szappanopera, de csitt, kicsi szám.