Kaptam ma visszamenőleg is fizetésemelést, amit tegnap – visszamenőleg
– el is költöttem. Mivel nincs egy rongyom, amit így ősszel
felvehetnék, vettem egy halom csipkés combfixet (fetisiszta vagyok, nem
tom, mondtam-e már), és egy halom csíkos térdzoknit. Mivel folyamatosan
magam alatt vágom a magánéletemet, a combfixeket valószínűleg
vasaláshoz és mosogatáshoz fogom hordani. A térdzoknikkal
munkatársaimat kívánom boldogítani.
Továbbra sincs egy rongyom, amit felvehetnék.
Vannak ezek a trendek, felbukkan egy szó az életedben, ami azelőtt
soha, vagy ritkán, és akkor pár napig mindenhol azt hallod. Én például
évekig próbáltam kideríteni (na nem teljes erőbedobással, csak néha
álmatagon feltettem a kérdést reményteljesnek vélt szituációkban), hogy
mi a csuda az az emke, és még aznap, amikor a fiú a fülembe ordította a
metrón, hogy erdélyi magyar közművelődési egyesület, ugyanezt
megtudhattam a Megmaradt Szobotkának-ból
is. És most is egész hétvégén minden hír és egy csomó beszélgetés a szö
betűs városról szólt (mondjuk ez részben nem véletlen, az újságíró
onnan származik, ami amúgy sokat elmond róla), amitől sikoltozott már
az összes idegvégződésem, és a dolog megkoronázásaként a lágerrádióban
sz küldött egy dalt a-nak, itt már csak hisztérikus kacajra futotta
tőlem, mert leesett, hogy nem véletlen egybeesésekről van szó, hanem
valakinek odaát elcseszettül beteges a humorérzéke. És akkor tegnap
húsz percen belül két Istvánnal is beszélhettem telefonon, én, aki
eddig még soha eggyel sem. Az egyiket nekem kellett felhívnom, hogy
távfordítson nekem általam ismeretlen nyelven történő google kereséshez
(ez ilyen extrémsport nálunk, a kommunában), a másik meg a titkos
hódolóm volt, mert bizony felhívott ő engem (nem számításból
titokzatoskodom itt vele, csak nem tudok róla semmit, kivéve hogy
Istvánnak hívják, és mindig üzeni, hogy puszil, és akkor én
visszaüzenem, hogy én is őt).
Történni meg nem történik semmi. Ja, ma megyek nőgyógyászhoz, a változatosság kedvéért.
Izolda tegnap volt utoljára
(csak azért nem írtam, nehogy szomorú legyen valaki), és ma itt torpor
van, meg duzzogás. Mostanra behoztam jópárnapos restanciáimat, és
bizony kezd hiányozni a csacsogása. És biztos lesz majd nemsokára
valami csillivilli új titkárnő, aki rendbentart mindent, meg iktat, meg
aktáz, és én már előre utálom, és távolságtartó és rideg leszek vele,
mint a vénkisasszony a Rebeccában, és olyanokat fogok neki mondani,
hogy "Izolda azt nem oda szokta tenni", meg "Izolda nem így csinálta a
kapucsínót". Ez a terv.
És most megyek, és lelökök egy tolószékes vak nénit a lépcsőn.
Rafal, a lengyel, rendes ember, mert csak lektorálást követel rajtam.
Mondjuk ha koreai lenne, akkor kevésbé tartanám ezért rendes embernek
(néha mintha némi rasszizmust vélnék felfedezni magamban).
Mióta üres a telefonom, vijjog, ha sms-em jött. A jelzőhang fantázianeve asszem Special,
olyan, mint egy harsány füttyentés, a pénzügyes furcsa ember konkrétan
eldobta tőle a bibliáját a hátsó ülésen, mialatt a sofőr korrigált. A
rendszergazda többször ígérte, hogy vad lesz és kegyetlen, ha nem
állítom át, és Izolda minden egyes alkalommal, ha hallja, megjegyzi,
hogy jujdetökjó, ez úúúúúgy tetszik
(ő mindig ezt mondja, ha sokkolják). Ennek ellenére mostanáig
kitartottam mellette, talán állhatatosságból, talán lojalitásból, talán
értelmetlen dacból, de most a munkatársaim új fegyvert vetettek be
ellenem. Ahányszor megszólal a Hang, a logisztikáról vagy a salesről
vagy egyszerre mindkettőből kórusban átkurjant valaki hozzánk, hogy "esemesed jött!", majd röhögnek. Kénytelen voltam némára tenni. Felháborító, hogy felnőtt emberek, azt nem tudnak viselkedni.
Na mim van nekem, mim van nekem? Ha későn is, de maradéktalanul bekötötték a tévét, amit már augusztusban is úgy vártam. Most van luciának Discovery Channelje, sőt, NG-je, sakálok és múmiák. Médiafieszta.
Mondjuk azért kérdésből a csehek részéről is volt emlékezetes, például
az említett étteremben, amikor egy igen helyes, kék lencsibabaszemű,
egyben meglehetősen ügyes pincérleánytól kért a Titi egy extra adag
knédlit, minden nélkül, és az a meglepődéstől lerakva ceruzáját,
gyermeki nyíltsággal megkérdezte, hogy why,
mintha arra gyanakodna, hogy food fightban gondolkozunk. (Titi
egyébként végül igen rövid gondolkodást követően őszintén azt
válaszolta, hogy because I love it.
Talán jobban tette volna, ha kicsit taktikázik, mondjuk a közönséghez
fordul segítségért, mert stratégiája nem termett neki knédlit egy
falatot sem.)
Na de visszatérve Krumlovra, a csehekre, és ránk: a csehek jó fejek. Ha
nem kozmopolitának születtem volna, akkor a brit után én is cseh
szeretnék lenni. Mi is jó fejek voltunk, bár én talán annyira nem, mert
az aktuális imázsom olyan oroszosan haldoklóhattyús, tetemek fölött
szálldosó varjak, méla hallgatások, meg ilyenek (jut eszembe, a varjúval is kéne kezdeni
valamit, a megannyi kicsomózódottlan bog között). Hogy a kijelölt
ösvényen maradjak, hatan mentünk végül, a rendszergazda, a főnököm,
Titi, Mr. Titi, az újságíró és én. Ebből négy főről már történt
említés, tudhatjuk róluk, hogy noha istenek, és ezzel tisztában is
vannak, azért előfordulnak elviselhető pillanataik is. Mr. Titi is
meglehetősen rendben van. Na de az újságíró, ő kérdez, ártatlan,
gyermeki tekintettel – először azt hittem, csak én vagyok rá
kihegyezve, amikor első reggel azt tudakolta tőlünk, hogy vajon
érdeklődésére, hogy megjelent-e az aznapi cikke, édesapja miért
válaszolta azt sms-ben, hogy "ha a minden másra gondolsz, akkor igen".
A főnököm ugyanis terapeutai türelemmel vezette rá a megoldásra,
visszakérdezvén, hogy nem írt-e egy "minden más" című cikket.
A következő, a később történtek fényében provokációnak minősíthető
próbálkozása a rendszergazda autójában történt, amikor Torira cseréltem
a lejátszóban a Kentaurt. Először azt szerette volna tudni, miért
feszíti a csaj keresztre magát. Előttem itt megképzett a főnököm, mint
jó példa, és szelíden csak annyit feleltem, hogy ő is ezt kérdezi, nem
csak állítja (és neked nem csaj, bakker, és egyébként is, miért ne akarná keresztre feszíteni bárki,
de ezt már csak magamban tettem hozzá). Ezzel együtt megérezhette
rajtam a félelem szagát, mert komolyabb sebességbe kapcsolt, és miután
megtudta, hogy a nemcsaj a Tori Amos, azt kérdezte, hogy nem az ő száma
volt-e a Voda első magyar reklámjában, nem, vettem erőt magamon, és
felvilágosítottam, hogy az az Adiemus volt. Egyetértettünk abban, hogy
ezzel együtt a Tori Amos is egy ismertebb zenekar,
de ez annyira leszívta az erőmet, hogy utolsó felvetésére, hogy én
miért járok sötét ruhákban (mert ősz van, mert slankít, mert ilyeneket
hoztam magammal) már csak annyit tudtam felelni, hogy mert különben nem
engednének be a sátánista szeánszokra.
És akkor még ők csodálkoznak, ha úgy járnak, mint Gongadze.
És akkor megérkeztünk Ceske Budejovicéba (ami egyébként blogom
rendszeres, de általam ismeretlen látogatóján kívül még a Koh-I-Noor
faktúráról is híres), és a rendszergazda nyugtatgatott engem, hogy
nincs a kölyökkel semmi baj. Nem tudta akkor még, mit rejt a jövő,
később ugyanis ő is igen nyugtalanná vált, mert nem szereti, ha azt
akarják tőle tudni, hogy biztos jófelé megyünk-e, vagy szándékosan
parkolt-e ilyen messze a járdától, illetve hogy két drót van-e abban a
kütyüben, amiről azt mondta, hogy az egyik drót benne antenna, a másik
pedig másra jó.
De a katarzis végül is az utolsó nap következett be, egy étteremben. Az
étterembe menést eleve nem tettük egyszerűvé a személyzet számára,
akiket előző este boldogítottunk, egyrészt nyelveken szóltunk hozzájuk
(konkrétan angolról, németről, oroszról és beginner szintű csehről volt
szó, és egyszerre beszéltünk), és a nyelveken azt szóltuk, hogy minden
szép, ami az étlapon van, de mi mindent egy kicsit másképp szeretnénk.
Erre a pincérek a jó zsaru – rossz zsaru taktikával reagáltak, a jó
zsaru egy kellemesen meleg, helyes srác volt, aki mindenbe
beleegyezett, a rossz zsaru a társa, egy katonakülsejű, szigorú, de
határozott fiatalember, akit ezzel együtt körbelengett a cseh
jovialitás. Ez utóbbi másnap kora délután, műszakkezdéskor is ott
talált minket, ugyanabban a ruhában, ugyanabban az eloszlásban
(tetszett a hely, na), és ez némileg elbizonytalaníthatta, mert
kérdően nézett (valószínűleg azon töprengett, mennyit ihatott
előző este, hogy így ittfelejtett minket), mire az újságíró, akinek
szintén vendéglátós az eredeti szakmája, őt megelőzve feltette az
ultimate kérdést: How are you? Is everything all right?
Arra már nem emlékszem, erre mit válaszolt a pincér (mindenesetre nem
azt, hogy ez az ő szövegkönyvében van), de nemsokára ismeretlen helyre
távozott, mintegy demonstratíve. És végül is mindannyian élve tértünk
haza, ami nagyrészt annak lehet köszönhető, hogy magamat is feláldozva
a főnököm autójába osztottam be az újságírót, akit aztán leginkább beszéltettünk,
kijelentő mondatokban.
Én itt tartom magam, közben majd megszakad a szívem, és akkor az ágyambanalvós küldi sms-ben, hogy már csak 14 nap.
Nehogy elfelejtsem.
Közben Hermészként közvetítem itt bent az információkat, a szívem csücskei saleses fiúknak megmondtam, hogy a logisztikai vezető utasítására mellőzzék a folyosón való dohányzást, ők fellebbeztek a főnökömnél, aki egyébként nem dohányzik, viszont nálam érdeklődött, hogy akkor most mi a pálya. Továbbítottam kérdését logisztikánk első emberéhez, aki lakonikusan csak annyit felelt, hogy rendnek kell lennie. Amikor ezt a főnököm – mindnyájunk főnöke – meghallotta, enyhe riadalmat, vagy talán értetlenséget tükrözött a tekintete, mindenesetre ma reggelre mintha kicsit összekapta volna az íróasztalát. Lehet, hogy ha visszajön, rágyújtok a folyosón, hogy bátorságot öntsek bele.
Világörökség: válassz ki egy tetszetős U-kanyart egy három mássalhangzóval kezdődő folyón. Az U oldalánál található meredélyre a projekt nyilvánvaló lehetetlensége ellenére húzz fel egy gótikus várat, ezt úgy százévenként újítsd fel az aktuális trendhez igazodva (ajánlott stílusok: reneszánsz, barokk, rokokó, stb), berendezését bízd korabeli sztárokra, időnként dobj ki az ablakain valakit. A vár tövébe ültess élő medvéket. A folyó által körbefogott dimbes-dombos félszigetet először is rakd ki macskakővel, majd pakold tele mézeskalács-házakkal, melyekben lakjanak elvonókúrájukat munkaterápiával töltő kovácsoltvas- és cégérgyártó iparosok, illetve szecessziós (esetleg reneszánsz) stílusban rongáló egyedei a grafittis szubkultúrának. A házak között ötletszerűen meghagyott kanyargós utcákat dobd fel lépcsőkkel és fahidakkal, a tüzes szekereket tartsd tőlük távol. Visszatérő motívum gyanánt használj ötszirmú vadrózsát minden lehetséges zugban. Ha végeztél, fújd le lakkal, de inkább ne.
Szóval ha megállsz Krumlov bármelyik pontján és háromszor körbefordulsz, majd bal kézzel, csukott szemmel, hátrafelé fényképezel egyet és utána az alapértelmezett képszerkesztődben megnyitva ráeresztesz egy pastel effectet, akkor simán el tudod sütni a kompozíciót eddig ismeretlen Monet (vagy Manet) festményként. És nincs olyan pontja Krumlovnak, ahol meg ne álltunk volna, amorf japánturista-szoborcsoport képzetét keltve, és olyan hévvel rögzítve a környezetünket, mintha holnap atomtámadás érné a várost és a mi képeink alapján kellene rekonstruálni (egyébként simán lehetne, az utolsó cirádás kilincsig). Először freestyle nyomtuk, de idővel kialakítottuk a saját stílusunkat és szakosodtunk, én például metaszintre emelkedve magukra a fotósokra, illetve az ablakokra és a macskaábrázolásokra hajtottam rá (érdekes egyébként, hogy tele volt minden macskafigurákkal, de élőből csak egyet láttam futólag, a rendszergazda szerint az összes többi modellt ült éppen valószínűleg), Titi a rózsákat és faliképeket gyűjtötte szenvedéllyel, a rendszergazda lehetőleg olyasmit fotózott, amihez fel kellett mászni vagy le kellett feküdni valahova, a többiek ars poeticája egyelőre ismeretlen előttem, de ez nem lesz mindig így. Mindenesetre itt a következő adag, az egyik képen elrejtettünk két medvét, kérjük, keresse meg őket.
Temetői honvágyamat krumlovira cseréltem, felárral. Szavakat majd később, most jöjjön a cseh verziójú windows, including outlook. Kattintás a nagyobb élményért.
Na megyünk. Jó hétvégét mindenkinek.
Ma derült ki egyébként, hogy 2003 januárjában lejárt az útlevelem.
Ehhez képest azóta öt különböző országba vittem el kirándulni. Éljen az
EU.
Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel
bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is
megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az
a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős
ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes
fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda
nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról,
mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a
munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.
Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az
emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az
összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan
transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert
beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk,
telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem,
mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha
nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az
első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz,
hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy
moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50
százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy
Bécset.
Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra
használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha
kell valamiért, és erre még büszke is.
És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a
joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel
megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára
is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az
elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet,
csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és
megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott
csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el.
Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat,
meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő
szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük
el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát
kiejtve szájából.
A rendszergazda megint más,
nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos
benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs
bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha
figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt
az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor
élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen
baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl
gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek
megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban,
de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen
vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő
csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta
vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem,
mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni
félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán
keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá
lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt
méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt
a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.
Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül
választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt
se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.
Bejön ide pszichopata külsejű fiatalember, a nagymamájával, a kezünkbe
nyomja kockás papírra írt önéletrajzát, és azt mondja, hogy márpedig ő
itt akar dolgozni. És mi szeretne lenni itt, kérdezzük mi tőle, mint
megannyi aranyhal, mire kiderült, hogy kertész. Izolda emígy jellemezte őt később a logisztika vezetőjének: “először
azt hittem, hogy fogyatékos, de aztán túl gizda volt ahhoz, hogy
fogyatékos legyen, de persze ez nincs összefüggésben, mert például a gyilkosok
is lehetnek fogyatékosok“, majd kivitte a konyhába a tálcát, merthogy az itt bent nem túl illusztris.
Hiányozni fog. Tényleg.
(na jó, csak azért, mert el kellett hoznom a főnököm kocsiját a szervízbe, de ezt nem bírtam kihagyni.)
A főnököm megbeszélte velem most így az átszervezés kapcsán, hogy Felelősségteljes Feladatokat fogok kapni, és kerítünk egy titkárnőt is. És lám, ma már egy ezüstszürke 6-os Mazdával jöttem reggel.
Felvitte az isten a dolgom: kaptam gyönyörűségesen szép új asztalt.
És felhívott az ágyambanalvós, és én, gyenge, befolyásolható lélek
majdnem felugrottam az új asztalom tetejére vidáman pattogva, dacára
annak, hogy az élet egy sötét és keserű pöcegödörszerű valami, mert azt
mondta, nekem, hogy szeret, és akkor én rávágtam, hogy jó, én is
szeretem, de adjon nekem három hetet, mert akkor múlik el az átok, és
azt mondta, ez lesz az élete leghosszabb három hete, de nem igaz, mert
az én életem leghosszabb három hete lesz, így jár, aki nőgyógyászhoz.
Ja, és azt mondtam már, hogy szeret? Engem. Ő.
Átbogarásztam, és így züllve sem írtam baromságot a mai mikro hifibe, leszámítva a fogyasztó jógát, amibe csak egy hosszú ó járt volna.
Izolda meglepően vidám, kortárs
slágereket üvöltet és csacsog, csacsog, hogy most végre lesz ideje a
barátjával lenni, meg valami kertészeti tervek.
Egy síró nőt akarok, olyat, mint én.
settenkedve lopakodó 