Mióta váratlan hirtelenségekkel meggyógyultam, elővettem a nyári ruhatáramat (vö. miniszoknyák, atlétatrikók, térdzoknik és neccharisnyák) és alkalmazom is magamon. Az nem lep meg, hogy azóta a vizuálvezérelt férfikollégáim látványosan örülnek annak, ha megérkeznek, és nem nyafognak, ha menetleveleket kérek tőlük. Azon sem csodálkozom, hogy azóta Tarzan azt, hogy "a mellékletet, holnapra" úgy fogalmazza, hogy "csináld meg ezt a bácsinak légyszi". De azon, hogy ma reggel a Zandi is szóvá tette (túl hirtelen léptem be az irodába, nem volt ideje magába fojtani), hogy milyen jól nézek ki, azon úgy meglepődtem, hogy el is felejtettem dehonesztáló megjegyzéseket tenni a borítékolási technikájára, pedig eltökélt célom, hogy semmiképpen, még tévedésből se tekintsen engem barátnőjének. Ha ez bekövetkezne, akkor a továbbiakban ugyanis fél helyett két és fél órákon keresztül avatna be engem az élete történéseibe.

Mindegy, délután majd kritizálom egy kicsit a módot, ahogy a kávét főzi. Remélem, hogy mivel az ilyesmit mindig a szakmai büszkesége ellen tett támadásnak veszi, ebből észreveszi majd, hogy bunkó vagyok és érdemtelen.

A rendszergazdának amúgy az is a fixa ideája, hogy én rontom el a titkárnőket, hiába mondtam neki, hogy hozzájuk sem érek. El is magyarázta, hogy az úgy van, hogy az olyan intelligens emberek környezetében, mint ő meg én, az egyszerűbb elmék egyszerűen lefagynak, hiszen úgysincs gondolkodásra szükségük, elvégre mi mindent meg tudunk oldani helyettük (ennél a pontnál megkérdeztem a rendszergazdát, hogy ez most az a rész-e, ahol hosszan öndicsőítünk, de mint kiderült, nem annak szánta, sajnos, mert azokat a beszélgetéseinket szeretni szoktam). Ebben egyébként lehet is igazság, mert mindkét titkárnőnek megvan/volt az a szokása, hogy orákulumként tekint rám, és eligazítójaként a munkavégzés rögös ösvényein (vö. ő: "a Béla azt mondta, hogy ezt küldjem el faxon a Kukutyin kft.-nek. Mit csináljak vele?" én: "küldd el faxon a Kukutyin Kft.-nek", és hasonló párbeszédek), és teljesen rámbízzák magukat.

De változtatni fogok a magatartásomon. Legközelebb, ha idejön, hogy megtelt a mosogatógép, mit csináljon, hátradobom magam a széken, és elkezdem óbégatni, hogy "ó jaj, ó jaj, mind elvesztünk". A radikálisabb javaslatokat ("alázd meg verbálisan, majd üsd is meg" (a fiúm), illetve ennek kiegészítése: "először a gégéjén üsd meg, és akkor nem tud sikoltozni, miközben vered" (a rendszergazda)) csak akkor próbálom majd ki, ha ez se válik be.

Jövök be reggel korán morcosan, mivelhogy nem mertem a titkárnőre bízni azt, hogy mondja meg három különböző sofőrnek, hogy hova kell menniük (tegnap sikerült két üzemanyagkártyához tartozó pin-kódot összekevernie úgy, hogy azóta sem tudjuk, melyik volt melyiké, úgyhogy nem terhelném ennél is összetettebb bijektív megfeleltésekkel, mindenkinek van valami gyenge oldala), és ülök itt tragikus pózban, mire a sales elémhelyez egy csokoládét majd továbbmegy. Kérdezem, hogy ez meg mi, erre azt mondja, hogy ő nyitott szemmel jár ám, és észrevette, hogy a bordó alapon cseresznyevirágos hátteremet a monitoron lecseréltem feketére, és ebből arra következtetett, hogy depressziós vagyok, ez ellen kíván tenni édességgel.

További csokoládék reményében nem világosítottam fel, hogy igazából csak nem láttam jól magam a világosabb háttérrel, amikor a képernyőt használtam tükör gyanánt rúzsozáskor.

Várom itt a dolgozóban a fiúmat, telefonál csajhang, aszongya, ügyvezetőt neki, de ízibe'. Ráérdeklődtem merészen a keresete céljára, hogy mégis mi végett, azt feleli, az üzleti tanácsadásról elnevezett szolgáltatásukról szeretne pár mondatot intézni felé. Mondom neki, az igazsághoz ragaszkodva, hogy nekem szigorúan meg van hagyva, hogy direkt marketinggel senkit nem kapcsolhatok be (nem tettem hozzá, hogy még így járnak jobban, mert a főnököm valami végtelenül vérfagyasztó hangnemben tud rákérdezni arra, hogy honnan kapták meg a mi telefonszámunkat), erre azt feleli, hogy nem foglalkoznak direkt marketinggel. Rávilágítok, hogy az, hogy így ismeretlenül felhívnak minket, az direkt marketingnek minősül. Azt válaszolja, kedvesen, nem bunkón, hogy köszöni az információt, viszonthallásra, és leteszi.

Igazán nagyon szívesen, gondoltam én, a magentagomb.

Ja, és ma reggel sikerült végre mind a két telefonomat magamhoz vennem (természetesen a másikat csak úgy találtam meg, hogy az egyikkel felhívtam), amit jól is tettem, mert amikor a kolléga már húsz perce késett, akkor észrevettem, hogy hívtak ám engem közben egy munkahelyi mobilról (egy kaptafára kezdődnek ám ők). Vissza is tárcsáztam rögvest, átpötyögve a számot a saját céges telefonomba, mert arról ingyenesen keressük egymást, de az illető pont ekkor csörgött ismét a privát mobilomon, amit ijedtemben beleejtettem a táskámba, és mire előkotortam (a kotrás vége felé leállítottam a hívást a munkamobilon is, hogy mindkét kezemet tudjam használni), addigra a hívó lerakta. Akkor úgy gondoltam, nem garasoskodom, visszazöldgombozom gyorsan a privátról, természetesen ekkor meg a munkahelyin kezdett keresni az illető, el is merengtem azon, hogy ez ugyanolyan, mint amikor szembejön valaki, és mindig ugyanarra akarjuk kikerülni egymást, és ha eléggé egyformán gondolkozunk, akkor akár végtelen ideig is körbecsöröghetjük a másikat mindketten.

A merengésnek az vetette végét, hogy rádöbbentem, miszerint én hívogatom magamat, és a nem fogadott hívás is én voltam korábban reggel, amikor még kerestem a telefonomat. Ez a reveláció – reakciójukból ítélve – többeket már előttem elért a környéken, de jó buddhista módjára megvárták, amíg én is önerőből világosodom meg.

Ezúton is szeretnék tiltakozni a nyolcórai munkakezdés ellen.

Az van, hogy elfogyott a munkám. Mármint magyar használati kéne, csak angol eredetit nem kaptam hozzá, és bár lassan mindent tudok a szerszámgépekről, amit a JCB (igazából a Roadstar) szerint érdemes (olyannyira, hogy ha a fiúm kimondja azt a szót, hogy fúrógép, akkor elüvegesedik a tekintetetem, és akaratlanul is olyan mondatok törnek elő belőlem, mint specializálódott Tourette-szindrómásból, hogy "tekerje a tokmánygallért az óramutató járásával ellentétes irányba, hogy a tokmánypofák meglazuljanak", meg "soha ne érintse a munkadarabhoz a fúrót, amíg az el nem érte a teljes sebességét"*, ez utóbbit különösen fenyegetően tudom artikulálni), de azért még nem érzem érettnek a helyzetet arra, hogy nekiálljak, és kezelési útmutatókat költsek nulláról. Esetleg ha holnapra se küldik meg az eredetieket.

Az új titkárnő meg Danubiust/Juventust hallgat, és önfeledten kacag a Boros-Bochkor szenvedéseken. Nem elképzelhetetlen, hogy valaki véletlenül le fogja önteni a rádiót málnaszörppel.

* és még azt is szeretném megemlíteni, ha már így benne vagyunk a témában, hogy a szellőzőnyílásokat az elzáródás megelőzése végett mindig tartsa tisztán.

Na, a héten kirúgódott a titkárnő is (őszintén reméltem, hogy valakinek lesz mersze végre megmondani neki, hogy már nem dolgozik itt, és nem csak abból fogja észrevenni, hogy nem kap fizetést, és valaki más ül a helyén). A dolog úgy történt, hogy tegnapelőtt behívták őt a főnöki irodába, ahonnan kuncogva jött ki, felkapta a telefonját, majd továbbra is kuncogva megbeszélt valakivel valamit. Nekem nem mondott semmit tegnap reggelig, amikor is közölte (szintén kuncogva), hogy nyugodtan adjak meghatalmazást a Zandinak is a postához, mert ő péntektől már nem dolgozik it, hihihi, ennél a pontnál már kezdtem sejteni, hogy nála a kuncogás a stresszoldás része, ezzel együtt külső szemlélőnek az ilyesmi baromi idegesítő, rögtön együtt is éreztem a balroggal, aki kuncogás miatt rúgta ki az előző csaját, és el is szégyelltem magam, amiért akkoriban türelemre intettem őt. Rájöttem ugyanis, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem lehet tolerálni, és gyökerestül irtani kell őket, ahol csak lehet. A Zandi meg természetesen nem kap postai meghatalmazást, mert ő ezt rangbéli emelkedésnek tartaná, én meg vagyok elég vérgeci ahhoz, hogy megfosszam az ilyen apró örömöktől (meg persze azért sem, mert így sem bírom követni, melyik levél mikor kinek a kezén tűnik el, a Zandi meg különösen amnéziafenomén, de a fő motivációm természetesen a vérgeciség).

Természetesen volt egy ki búcsúztatóbuli is tegnap, ilyenkor ugyanis mindenki örül titkon, hogy nem őt rúgták ki, és ezt meg kell ünnepelni. Az ajándékot a Zandi választotta ki, tetszését egy határozottan szexuális töltetű jelenetet ábrázoló, kétszereplős fekete asztali szobor nyerte el*, amit ráadásul a titkárnőnek itt mindenki előtt ki kellett bontania, és hát az ilyesmit nehéz így nyilvánosság előtt kommentálni, nem is sikerült neki. Az új áldozat jövő héten érkezik talán, és így első blikkre némileg életképesebbnek tűnik, bár neki is vannak ilyen beszólásai, mint hogy az előző helyemen kitöltettek velem egy intelligenciatesztet, hogy megtudják, mennyire tudok bánni az emberekkel, tehát a szórakoztató faktort, úgy néz ki, a jövőben sem kell majd nélkülöznünk.

* A Zandi szerint ez az igaz szerelmet, és a feltétel nélküli odaadást szimbolizálta, ami nem tudom, hogy jön a munkaügyhöz, ha csak úgy nem, hogy erről mindig eszébe juthat majd a titkárnőnek, hogy kibasztak vele így esküvő előtt. Ilyenkor mindig pozitív visszaigazolást kap az az életelvem, hogy mindent elkövetek annak biztosítására, hogy a Zandi ne szeressen engem. Még mindig biztonságosabb az ő érzelmeinek az árnyékosabbik oldalán maradni.

Ó, hogy én mennyire végtelenül gyűlölöm az elektromos kenyérpirítókat. Mivel érdemeltem én azt ki, hogy morzsatálcák használati utasítását kelljen fodítanom?

Na jó, igazából kikeltem az ágyból, bejöttem dolgozni is (az előző bejegyzés nagy részét még tegnap írtam), és a mai napom a gérvágó jegyében telik (minden, amit valaha is tudni akartál róla, de soha nem merted megkérdezni). És amúgy végignéztük a House-t is a második évad 21-ik részéig, úgyhogy nagyon, nagyon gyorsan kérek ajánlatokat valami nézhető sorozatra, mert ha függőségem nem talál magának új tárgyat, annak beláthatatlan következményei lehetnek az univerzumra nézve.

A tegnapi átmeneti fellendülés után ma megint rossz, rossz nekem, gyenge vagyok, mint a harmat, bebicikliznem is alig sikerült, és még az ideutaknak általában fénypontját jelentő reggeli Kaiserozás sem tett boldoggá engem, pedig megjöttek az első málnák. A málnán kívül egyébként a főtt gesztenye számomra az aktuális favorit, ez is valami távolkeleti (talán kínai) kiadás, egyre inkább úgy tűnik számomra, arrafelé értenek az evéshez. Na de visszakanyarodva rám, fáj a tüdőm, általánosan rossz a közérzetem, és még a titkárnővel sem kiabáltam ma (soha nem is szoktam amúgy, mert puszta léte szerintem magában hordja büntetését), pedig reggel, amikor megkérdeztem, hogy áll a rendőrséges-szabálysértős ügyünk, azt felelte, hogy a vétkes kolléga nem írja alá az adatszolgáltatási papírt, mert azon eggyel elírták a házszámot, és azt szeretné, ha a főnökünk egy olyan értelmű választ küldene a rendőrségnek, miszerint ott nem parkolt senki. A biztonság kedvéért azt is megkérdeztem, szólt-e erről a főnökünknek. Azt felelte, még nem. Mikor a kíváncsiságtól hajtva azt tudakoltam, hogy miért is nem, becsülettel megmondta, hogy azért, mert fél hogy kikap, amiért még mindig nem rendezte le az ügyet.

Titkárnők. Aztán csodálkoznak, ha egyszer csak megeszik őket reggelire.

A ma reggel azzal kezdődött, hogy meg kellett mutatnom itt bent
mindenkinek a publikus helyeken lévő harci sérüléseimet, majd
megpróbálták kihúzni belőlem a cserbenhagyós autó rendszámát, hogy
elmehessenek megverni a sofőrjét, de nem emlékeztem. Mostanra a raktár
kidolgozott számomra egy edzéstervet, aminek az a lényege, hogy én
megindulok biciklivel, valaki lelök róla, megint másvalaki pedig elhúz
közben a szemem előtt egy táblát random számokkal és betűkkel, amiket
meg kell jegyeznem; ezáltal egyszerre gyakorolhatnám a leesési
technikákat, és fejleszthetném az emlékezőképességemet
stresszhelyzetben.

Én leszek a tökéletes fegyver a kerékpárosok vs. autósok klánharcban. Mint Jean-Claude van Damme, csak biciklin.

Ma meg a szépséges narancssárga pólómban jöttem meggondolatlanul, és
egész nap védekeznem kellett a bántó vádak ellen, miszerint ezzel a
politikai hovatartozásomat akarom kifejezni. És valószínűleg a
politikailag elfogulatlan és liberális imázsomnak sem tett jót, hogy
amikor a szomszédból átüvöltött a sales, hogy "csak nem a Fideszre
szavaztál"?, akkor én, türelmemet elvesztve, meggondolatlanul az egész
iroda számára hallható hangerőn visszaüvöltöttem, hogy hülye lennék a
fideszre szavazni. De most már legalább mindenki tudja.

Aztán később a konyhában is megörült nekem a cégünk
futballrajongó-szekciója, mondtam nekik is sajnálkozva, hogy nem
Fidesz, az felelték, tudják, a narancs-bordó az Roma.

Komolyan, ha egy picit is erkölcsösebb lennék, akkor nagyon
szégyelleném magam azért, hogy megírom a titkárnőnket, de hát nem
vagyok.

Tegnap az volt nem sokkal munkaidő végezte előtt, hogy hallom ám, hogy
beszél a telefonba, ráadásul a rendőrséggel. Konkrétan azt mondta bele,
hogy van ez a céges autós rossz helyen parkolási ügyünk, és nem tudjuk
kideríteni, hogy pontosan ki vezette akkor az autót (itt már gondoltam
magamban, hogy ajajj), és, idézem, "mit kellene tennünk ahhoz, hogy ne
kelljen befizetni a bírságot"?

Sajnos nem mondták meg, pedig valószínűleg tényleg ők a
legtájékozottabb forrás ebben a kérdésben, de akkor a titkárnő hozzám
is hozzámfordult, úgyhogy gondoltam, felhívom a rendszergazdát, mint
komoly tapasztalatoknak forrását, és megkérem, hogy csepegtessen nekem
tudása autós kérdésekben kimeríthetetlen tárházából. A rendszergazda
meg azt mondta nekem, hogy forduljak inkább az ismerős jogászokhoz,
amiből ki is derül, hogy ő a tudatosságnak mennyivel magasabb szintjén
áll nálam, mindenesetre megígértette, hogy többhöz is fordulok közülük,
mert egy jogász nem jogász. Úgyhogy fordultam, csacsogtunk, ők elláttak
egyöntetű véleményükkel mely új reményeket ébresztett, és most
mindannyian boldogan élnénk, amíg meg nem halunk, ha időközben ki nem
derült volna, hogy a titkárnőnek mégsem ez lett volna a feladata, hanem
az, hogy mivel munkatársunk már bevallotta a hatóság színe előtt a
dolgot, tudakolja meg, hogy ennek ellenére vissza kell-e küldeni a
kitöltött adatszolgáltatási kérdőívet. Ne kérdezzétek, hogy hogy
érthette ezt félre, én sem tettem, mert szeretem a misztikumot és a
rejtélyeket.

Mivel mi a világ végén dolgozunk, ahova busz csak nyolcig jár*, a
munkahelyre való bemenetel gyűjtőrendszerű személygépkocsi-járatokkal
történik. Én különösen szerencsés vagyok, mert a logisztika
engem a háztól hárompercnyire vesz fel. Tegnap is megbeszéltük
háromnegyed hétre, este beállítottam az ébresztést a telefonomon (egy
órával korábbra szoktam, a reggeli egyik helyiségből a másikba
vonszolódásra és világfájdalomra időt hagyva), de reggel még a csörgés
előtt felébredtem. 6:46-kor. Valamit magamra ráncigáltam, berdobáltam a
táskámba a bedobálnivalókat, és lerohantam a találkozási pontra, ahova
kb 20 másodperccel később fordult be a logisztika az ő autójával, heves
bocsánatkérések közepette.

Mivel nagylelkű természetem van, megbocsátottam. De azért kicsit éreztettem vele, hogy ez így nem mehet tovább.

* Elméletben mi is nyolcra járunk. Elméletben.

A titkárnő ma is otthonmaradt a macskaharapás miatt, ennek
következtében ma egyrészt nyakig ültem a hülye robotmunkákban (bár a
postabontás tanulságos volt, a Dunaprint csoport például azzal kezdte
levelét, hogy nekik különösen fontosak az ügyfeleik, akikkel
szeretnének a személyes kapcsolatukon javítani – erre nyílik is terük,
ugyanis ezt a levelet a Főnökömvezetékneve Mónikának címezték (a
főnököm pasi, és nem dolgozik nálunk Mónika), meg kaptunk egy meghívót
is a XI. Vezérigazgató találkozóra is, aminek fedlapján nagy betűkkel
ott áll, hogy előadó: Kóka János, belül meg csillag, és hozzáfűzve,
hogy meghívás alatt (potom 320e forintért), meg kaptunk egy furcsa
levelet is, aminek első sora, középre igazítva, bolddal az volt
(betűhíven), hogy

Mint kiderült, a László a kapcsolattartónk volt valami
tehergépkocsijavító műhelynél), másrészt meg mostanság leült velem
szemben a főnököm, és beszélgettünk, és hát eléggé kifelé áll a
titkárnő szekere rúdja, pedig próbáltam vele kapcsolatban jólelkű meg
toleráns lenni. Tényleg. Mármint magamhoz képest.

Kicsit félek, hogy most valami véresszájú, irgalmat nem ismerő
démonként fogok elhíresülni az üzleti világban, aki nagykanállal eszi a
titkárnőket. Kicsit meg remélem.

Pénteken megörökítettem a méltán híres emlékművet, ami a
munkahelyemet is magában foglaló ipari objektum előtt szolgálja a
logisztikai eszközök dicsőségét. Klikk az áthatóbb élményért.

Megbeszéltem mindenkivel, hogy ma nem jövök be, megcsináltam tegnap
gyorsan a megcsinálnivalókat, beosztottam a mai napot, erre a titkárnő
küld nekem az éjszaka közepén egy sms-t, hogy ma mégsem jelenik meg, a
Zandi meg nem szólt senkinek, egyszerűen nem jött be. Most itt ülök és
bámulom a telefont. Nem vagyok boldog.

Tegnap reggel odajön hozzám a titkárnő szepegve, hogy neki már két nap
óta nem sikerül elintéznie ezt a dolgot, és légyszi légyszi próbáljam
meg én, hátha nekem megy. Úgyhogy felhívtam a T-comot, és megkérdeztem,
lehet-e a főnököm egyik cégének a két számát átiratni a másik cégének
nevére. Kaptam egy faxszámot, meg hogy mit küldjünk rá. Odaadtam a
titkárnőnek, aki nagyon hálás volt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi nem
sikerült neki ebből az összetett folyamatból. A pénzügynek is
lefordítottam egy levelet angolra (két nem túl bonyolult mondatról volt
szó), úgyhogy lassan félelemmel vegyes tisztelet kezd övezni szerte az
irodában. A terv az, hogy nemsokára már egyáltalán ne kelljen
dolgoznom, legyen elég az, ha egész nap bólogatok a szakállamat
simogatva, és időnként mondok valami szabadon értelmezhető távolkeleti
bölcsességet.

Addig is további news flash, hogy a
csiszológépekről ma áttérek a fúrógépekre. Új, izgalmas fordulatot vett
az életem, mióta profilt bővítettünk. Az mp3 lejátszók már a fülemen
jöttek ki.

A szüleimet nem is írtam, halálmegvető bátorsággal
ugyanis meglátogattam megint a szüleimet, és teljesen rámhozták a
frászt, mert tök normálisan, már-már kedvesen viselkedtek. Az ilyesmi
mindig gyanús. Azért voltak vicces részek, például amikor meséltem a
fiúmat, és apám a második mondat után rámtukmálta a Hegymászóbalesetek
című könyvet (a szüleim gyereket akarnak tőlem, de mindenképpen
szeplőtelen fogantatással), meg amikor kérdezték, hogy utazom-e
mostanában valahova, és mondtam a Mongólia előadást, akkor seperc alatt
eldöntötték, hogy menjek inkább Jordániába, mert az olcsó, és
belelkesülve ki is találták, hogy akkor születésnapomra elküldenek
Jordániába, én meg az este további részében azon töprengtem, hogy vajon
van-e valami belső infójuk jordániai földrengésről vagy forradalomról a
közeljövőben, esetleg az a tény bátorítja őket ilyesmire, hogy én nem
tudok úszni, Jordánia viszont tele van mélyvízzel. Aztán a
rendszergazda megmentett és hazavitt, cserébe viszont ragaszkodott
hozzá, hogy a batomat és a commanderemet még éjszaka frissíthesse. Néha
azt kívánom, bár kevesebb lenne benne a szakmai elhivatottság.

Komoly szívás ez a mai nap, idáig lenyomtam három sarokcsiszoló gépet á
17 old. pdf. Tanulságos volt. Soha ne tartsátok oda az ujjatokat a
csiszolólemezhez, ha a készülék be van kapcsolva, például. Gondolkoztam
azon, hogy kis vérfrissítést viszek a használatikba, és mondjuk ezután
haverkodós stílusban írom őket, de aztán hagytam inkább.

Ami a mai menüt illeti, álmomban egy cápákkal teli medencében
úszkáltam, aztán a végén az egyik kiharapta a kezemből a kiskutyát,
akit ki akartam menteni. Még szerencse, hogy nem vagyok oda a kutyákért.

A rendszergazda azt mondta nekem tegnap, hogy ha egy utolsó
szalmaszálat kap az ember, abba nem kapaszkodni kell, hanem lélegezni
rajta keresztül, amíg ki nem mentenek. A főnököm azt írta ma, hogy
annak a pincérnek, aki nem tud mosolyogni, inkább vendégnek kellett
volna születnie. Csupa álruhás filózofussal vagyok körülvéve, mint
disznó a gyöngyök között.

A Bea aztán azt csinálta, hogy álltam a háta mögött egy kiflivel és a késsel, várván, hogy befejezze titokzatos szertartásait a konyhapulton, és akkor egyszer csak hátranézett, és azt mondta, hogy ő tudja ám, hogy le akarom szúrni, majd a sebébe tuszkolni a kiflit, hogy megzavarjam a helyszínelőket. Úgyhogy kénytelen voltam változtatni a terven.