– Örülsz, hogy én nem arról szoktam rinyablogot írni, hogy jaj, már megint összevesztünk, mert igazából nem értesz meg engem, és leláncolsz, de én megbocsátok neked, mert nagylelkű vagyok?
– Igen. Ha ilyesmiről írnál blogot, akkor nagyon kevés bejegyzésed lenne.
– Honnan tudod? Úgy gondolod, hogy csak mert nem szoktunk veszekedni, én már nem is szenvedhetek?
– Nem. Egyszer egyébként veszekedtünk, de azt átaludtad.
– És amit átalszom, az szerinted már nem is fájhat nekem?

A férfiak mind érzéketlen disznók.

– Tényleg, a mi esküvőnkön nem jött össze senki senkivel, pedig azt úgy szokás, nem?
– Mi például összejöttünk.
– De mi már egy éve együtt éltünk akkor, szívem.

Úgy persze könnyű.

– Tudod milyen régen gondolkozom már azon, hogy mennyire hasonlítasz a Beregi Tamás leghosszabb távú barátnőjéhez?
– Nem tudom. Milyen régen?

>> mit csinalsz ma?

> hazamegyek és sírok nélküled. esetleg fasírtot is csinálok krumplival,
> meg cipzárt varrok a szoknyámba, meg felvarrom a nadrágom alját.
> aztán megjössz, és minden jó lesz.

..tehat hazajovok, es meg mindig kabatban fogsz ulni a notebookod elott, valami egeszsegtelen dolgot majszolva.
:)

– Szóval találtam egy ilyen vicces weboldalt, ami a reptéri biztonságra ügyelő személyek részére készült, és olyan, mint az a többi oldal, ahol van két kép egymás mellett…
– …és ki kell választani, melyik a sorozatgyilkos, és melyik a programozó.
– Én speciel arra gondoltam, hogy melyik a tehéntej, és melyik a sperma, de igen, az elv ugyanaz.
– Az még érthető, hogy én miért járok olyan oldalakra, amikről kiderül, mi a különbség egy programozó és egy sorozatgyilkos között, hiszen én mindig programozókkal járok. De téged miért érdekel, hogy mi a különbség a tehéntej és a sperma között?
– Hát, én nyitott személyiség vagyok.

rendszergazda: …és ez nem is rossz ötlet, amit írtál, a viccekkel a használati utasításban, csinálhatnád ezt rendszeresen, ennek valami neve is van, terror-marketing, vagy valami hasonló.

persze gerillamarketing, de azért nagyon jól szórakoztam, amikor elképzeltem, hogy válogatott fenyegetéseket írok bele a használatiba arra az esetre, ha nem vásárolnak tőlünk.

– Mielőtt megismertelek, én már úgy féltem.
– Mitől?
– Hogy nincsenek ilyen lányok, és nekem majd egy normális nővel kell leélnem az életemet.

– Egyébként meg ezt nem dagerrotípiának hívják, hanem camera obscurának.
– Aha. Mintha Nabokovnak is lett volna egy ilyen című könyve.
– Nem hiszem.
– Miért nem?
– Mert ki adna olyan címet egy könyvnek, hogy "Egyébként meg ezt nem dagerrotípiának hívják, hanem camera obscurának"?

– Nimmefe. – dünnyögte a fiúm a takaró alól reggel.
– Mi van?
– Ninc mefe.

Ezen töprengtem egy ideig, de aztán azért felderengett, hogy igen, előző nap két köhögés között mondtam neki, hogy reggel szóljon már rám, hogy nincs mese, ha kriptába is megyek, vigyek légzőmaszkot. A lényeget megjegyezte.

– Hmmmmm.
– Mire gondolsz?
– A következő blogbejegyzésemre.
– És az mi lesz?
– Az, hogy gáz-e vajon, ha én a fejemben előre megfolgalmazom magamban a blogba szánt dialógusainkat, majd elmondom neked az első sorát, és te úgyis azt fogod mindig válaszolni, amit a fejemben válaszoltál.

(Könnyű annak, akinek gondolatolvasó a pasija)

– Nem nyitottad ki az ablakot az éjszaka.
– Miért nem nyitottad ki te?
– Mert nem az én dolgom. Az mindig úgy van, hogy te kinyitod, én meg hisztizek, hogy megint kinyitottad.
– Vagy hogy nem.

Nem értem, mi baj van azzal, ha többre értékelem a megszokottat a kényelmesnél.

– És mit fogunk holnap enni? – kérdezte tőlem pénteken a fiúm, mintha én lennék a táplálkozási felelős, vagy mi.
– Hát, ha veszünk csirkét, akkor csinálok sajtos-tejfölös csirkét tepsiben. Feltéve persze, hogy van tepsid – feleltem neki, mivel hirtelen gyanú ébredt a lelkemben.
– Hát már hogyne lenne.
– Csak azért nem voltam benne biztos, mert még nem láttam a tepsit nálad hónapokig hányódni a szennyes edények között.
– Nem is szólhatsz semmit, már majdnem mindent elmosogattam.
– És ez azt jelenti, hogy most jódarabig nem használhatunk tányért és evőeszközöket az evéshez?
– Pontosan. Döntsük már el, hogy mit akarunk.

Soha nem érti, hogy miért csinálnak a lányok akkora faxnit a házimunkából.

– Látod, ilyenek a demokraták – magyaráztam a fiúmnak, úgy is, mint illetékes. – Ellenzik ugyan a fegyvertartást, de bárkit agyonvernek egy fogkefével, ha úgy hozza a sors.
– Nem, te félreérted a lényeget. Arról van szó, hogy egy demokratából is lehet rendes ember, ha legyilkolják a családját és levágják három ujjpercét.

Az indított minket megint ilyen politikai témájú értekezésre, hogy tegnap este megnéztük a The Hills Have Eyes című, sugárfertőzött zombikat szerepeltető filmet, közvetlenül miután a fiúm lefoglalta a csernobili utat. Szerinte ez így egy romantikus este volt, én meg nem vitatkozom vele, hanem örülök, hogy szereti a romantikát. A nap ezt megelőző része sokkal szörnyűbb volt, abban hülye titkárnők, hülye biztosítók és hülye biztosítási brókercégek szerepeltek, pedig a munkámat kellett volna végeznem, ráadásul a klímaszerelő szerviz ürügyén elvitte a légkondícionáló leglétfontosságúbb alkatrészét (v.ö. ventilátor), azóta nincs nekünk hideg, csak egyre magasabb fokok. Még szerencse, hogy holnap utazás.

A fiúm nem szereti, ha hajat mosok.

– Az úgy volt – magyarázkodhattam neki az előbb is – hogy megjelent
előttem a sátán, és azt mondta, hogy vagy a hajamat vizezem be, vagy a
galaktikádat.

Dönteni márpedig tudni kell.

– Képzeld – mondom a fiúmnak tegnap, – a blogomból kifolyólag már munkát is ajánlottak fel.
– Mit, valami embereket kell megkínozni? – válaszolta ő.

Az a szerencse, hogy nemcsak ilyennek lát, hanem ilyennek is szeret.

– Miért van az, hogy ha valaki jobbkezes az északi féltekén kavar teát,
akkor azt az óramutató szerint teszi, a déli féltekén pedig fordítva? –
kérdeztem a fiúmat, minden tudások forrását tegnap a taxi hátsó ülésén,
miközben a leveleimet olvasgattam a telefonomon.
– Miért gondolod, hogy ez így van?
– Nem tudom, a listán írták. De amúgy sincs így, mert én például jobbkezes vagyok, és mégis fordítva kavarom.
– Nem, te nem vagy jobbkezes.

Na ezt szeretem benne, hogy ő akkor is emlékszik arra, hogy én eredetileg balkezes lennék, ha én megiszom három pohár sört.

– Miért keltél fel hétkor? – kérdezte tőlem a fiúm. Úgy tűnt, szeretne jobban megismerni.
– Mert munkanapokon én hatkor szoktam, és még ha nálad alszom is, akkor is csörög fél nyolckor, ezért ilyentájt a szervezetem fel akar kelni.
– Na de miért nem aludtál rögtön vissza?
– Mert ilyenkor nem tudok rögtön visszaaludni. Csinálnom kell dolgokat egy kicsit, és utána már igen.
– Szóval a szervezeted kivárja azt az időt, amíg beérnél a munkahelyedre, és csak akkor érzi úgy, hogy megint szabadon alhat.
– Aha.

A megszokás, az már csak ilyen.

– Látod ezt a csomót?
– Látom.
– Na, akkor csinálj most te is egy ilyet.
[megcsináltam]
– Ügyes vagy. Akkor most csinálj úgy egy ilyet, hogy áthurkolom a széken a kötelet.
– Kész van.
– Látod, milyen szórakoztató a hegymászás?
– Miért, a hegymászás erről szól?
– Aha. Bár ez inkább barlangászat.

– Olyan átszellemült az arcod, amikor a blogodat olvasgatod – jegyezte meg a fiúm tegnap elérzékenyülve.