Úgy tűnik, sztriptíztáncosnő vagyok a neten, vagy mi. De még a nemisbéka is.

És most elhúzunk négy napra a medvék közé, a térerőn is túlra.

Ma egyébként a vérnyomásproblémák világnapja lehet, nem is bírtam továbbvonszolni magam a notebookomnál reggel, ahol a rámkattintgatókat nézegettem, erre viszont teljesen felébredtem. Különösen annál a résznél, hogy "süt át".

Ps.: a gézblúzos, az pont nem én vagyok.

Jé, mozog.

Hát a ma reggel meg olyan volt, hogy hétkor bevettem egy Quarelint fél liter vízzel, és visszafeküdtem, aztán fél kilenckor felkeltem, letámolyogtam az alsó szintre, egészen a kanapéig, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi az, ami annyira zavar. A fejfájást egészen hamar elvetettem, mert nem fájt, hányni csak olyan közepesen kellett, amit még vissza lehet tartani, a kontaktlencsém a helyén volt, szomjas nem voltam, úgyhogy kezdtem arra gyanakodni, hogy előző este biztos a fiúm mondott valamit, arra ugyanis emlékeztem, hogy ébren volt, amikor hazamentem. Ezen nagyon erősen töprengtem, hogy mégis mit mondhatott, de az utolsó, amire emlékeztem, az volt, hogy megígérte, megszámolja hány d betű van a blogomban, aztán snitt. A rejtély végül akkor oldódott meg, amikor az ölembe húztam a notebookot, és mondhatom, őszintén örültem, hogy nem a fiúmmal szakítottunk, hanem csak pisilnem kellett végig.

A jógik évekig meditálnak ahhoz, hogy megszabadítsák lelküket a test kötelmeitől, nekem meg még csak ommmoznom sem kell ahhoz, hogy tökéletesen kiürüljön a tudatom. Sajnos akár akarom, akár nem.

Azt viszont mondja meg már valaki, hogy ugye volt a két nagy klán az én általános iskolás koromban, az egyik volt a depeche-esek, a másik meg mi? Hogy nézett ki a dualista világkép akkoriban, "depeche-esek vs. cure-osok" (a Gináék szerint), "depeche-esek vs. duranosok" (a fiúm szerint), vagy "depeche-sek vs. metálosok" (a glória szerint és szerintem)?

És mi volt a címe annak a gyermekperiodikumnak, aminek a hátsó oldalán a kék kerítéses képregény volt?

Akartam írni ilyen évértékelő bejegyzést (oké, ez már önmagában gáz, de ez van), meg arról, hogy a szilveszter legadrenalinosabb pillanata az volt, amikor a glória megírta, hogy adják az Észak-északnyugatot valamelyik csatornán, de aztán eszembe jutott, hogy nincs hozzánk bekötve a tévé (a földrengést átaludtam, illetve felébredtem arra, hogy rázkódik az ágy, de azt hittem, csak a fiúm ugrál megint, hogy felébresszen), illetve azt is akartam mondani, hogy ezen kívül még három olyan levelet is kaptam mostanában, aminek örültem, az egyikben a vörös grabancomról volt szó, a másikban a toptizenvalahányról, a harmadikban flancos körmökről, de most egyszerűen annyira frusztrál ez a játék, hogy még a soft bondage oldalakra is képtelen vagyok koncentrálni, amiket a glória alternatívául javasolt nekem, merthogy ő most azokat nézeget (és nem, a látszat ellenére nem a glóriáról szól az életem (na jó, a munkaidőm nagy része igen)).

Update:
14:55 – megcsináltam a szemét zöld titkosírásosat.
15:03 – kész van a nem teljes körös is. gonosz. maradt 2.
15:42 – végső kétségbeesésemben kértem a raktárból egy minihifit, hogy legyen hangja a gépnek. kész van a hangos is. már csak a hülye fekete téglalap nincs meg.
15:45 – glória azt mondja, én nem figyelek eléggé a problémáira szerinte, ami a mágnes, a férfi selyeming és a bondage. még mindig fogalmam sincs, mit csinál a hülye fekete téglalap.
16:12 – na megvan, elrepültem. durva volt.

Updatebb: a megoldás.
 

Erre reflektálva*:

1. Gimnázium után, egyetem előtt egy évig dolgoztam a Vegyépszer vezérigazgatójának titkárnőjeként.
2. Allergiás vagyok a csapvízre. Ha arcot mosok és nem törlöm meg rögtön, csípni kezd a szemem, és viszket az összes szájon/orron belül található nyálkahártyám. Több különböző helyen tesztelve, tehát biztos, hogy a csapvíz.
3. Első osztályos koromban hangosolvasás versenyre küldtek. Nagyon unatkoztam, ezért a cipőfűzőmmel odakötöttem magam a pad lábához. Csomóval. Amikor sorrakerültem, nem tudtam kikötni magam, de a két tanítónő sem, akik a segítségemre siettek. Mindenki nagyon nevetett. Én is.
4. Nem tudok sokáig haragudni senkire.
5. Nem szeretek titkokat megtudni emberekről (meggyőződésem, hogy mindenki nagyon szimpatikus bír lenni, ha elég keveset tud róla az ember), ezért olyanoknak adnám tovább a lehetőséget, akik vagy nem fogják észrevenni, vagy nem írnak mostanában: wellesley, ekcéma, tozoku imports, oh boys, fisher99.

* Egyébként nem igazán szeretem az ilyen játékokat, de bunkóságnak érezném, ha nem reagálnék a meghívásra.

Amúgy meg boldog Sztálin-napot mindkét illetékesnek.

Itt volt az imént a fiúm, megbrummogtatta a ma átvett motort, rá is kényszerített, de most még leszállhattam, holnap veszünk nekem motorosruhákat. Egyébként – ehhez kapcsolódóan – a legelszálltabb szín-fantázianévnek járó díjat szerintem az "aprilia black" viszi, ehhez képest a sellőkék sehol nincs. A karácsonyi ajándékok nagy részét már beszereztem, kicsit talán túl is lendültem az egészséges kereteken, legalábbis sokan úgy vélik, hogy a plüsszsiráfnak és a nyuszinak 7000 forint értékben csomagot rendelni a netről nem feltétlenül lett volna szükséges (de nem mindenki tudja, hogy kell a plüssállatokkal bánni), a zoknicsipesz beszerzése még hátravan. Meg a csokik. Amúgy végül egy napra megyek csak Prágába (+2 éjszaka), 30-án tatárbifszteket csinálok a Gináéknak, mert ő nem tudja, hogy kell (ne kérdezzétek), a nagyszünet többi napján hivatalosan el leszek utazva.

Írni még mindig nem tudok egyébként (valahogy elfelejtettem, hogy kell), szerintem az a bajom a bloggal, hogy míg ugye egy könyvnek (novellának) van eleje, vége, és a kettő között minden információ vagy releváns a cselekmény szempontjából, vagy hangulatépítő, a megfelelő arányban, addig a blognál fogalmam sincs, hogy minek lesz még jelentősége, és mi mellékszál, vagy egyáltalán, mi lesz a vége. Nagyon frusztráló.

Egyébként meg, mint tegnap megfogalmaztam, úgy érzem, hogy amíg fogyókúrázom (tehát érdekel, hogy hogy nézek ki IRL), addig köt engem annyi a való világhoz, hogy kikérhessem magamnak, ha velem kapcsolatban káros netfüggőségről beszélnek. Ezt akár az ars poeticámnak is tekinthetjük.

Szóval a tegnapi előadáshoz (ami egyébként mindenről szólt, csak a blogaddikcióról nem, le lett rágva az összes már csupaszra szopogatott csont, Természet anyánk evolúciós stratégiájától kezdve az adaptációs technikákon keresztül a szexig) kapcsolódóan szeretném közzétenni, hogy nekem úgy néz ki egy napom, hogy (mivel elvben nyolckor kezdődik a munkaidőm) 6:50-7:00 között felkelek, pisilek, majd leülök a gép elé, megnézem a statisztikámat, az új kommenteket, a gmailes leveleimet (a reggel szigorúan a szórakozásé, abban a sebezhető állapotomban nem szoktam válaszolni se kommentre, se levelekre), szerkesztek magamnak valami reggelit (mióta du 3 után szigorúan nem eszem, tudok reggelizni), közben elolvasom a bekedvencelt topikjaim legújabb bejegyzéseit, felöltözöm, fogat mosok, ilyenek, 9 előtt pár perccel elindulok dolgozni, kb 12 perc az út. Bent a munkahelyemen leülök a gép elé (nem szoktam kikapcsolni, az otthoniakat sem), megnézem a céges- illetve listás leveleket, válaszolok, amire kell, végiglapozgatom a bekedvencelt blogokat, stb, és a gépen dolgozom estig, egy húszperces megszakítással, amikor is kimegyek a konyhába enni (viszek magammal könyvet ehhez, nehogy valakiben véletlenül felmerüljön, hogy esetleg beszélgetni akarnék). Fél ötkor haza, utána már lájtosabban veszem, de azért mindkét gép be marad kapcsolva (az asztalin van hely, a notebook meg ugye hordozható). A pasim egész nap a gép előtt ül (vagy a gép alatt fekszik), a dolgozószoba olyan, hogy neki így oldalra kell fordulnia, ha rám akar nézni, nekem meg van egy ügyesen beállított tükröm az asztalomon, amiben látom, ha hozzám beszél. Természetesen külön gépeken vagyunk, szerintem ez így higiénikus.

Szal ez így lehet, hogy borzasztónak tűnik, de én igazából már a net előtt is neteztem, meg a blog előtt is blogoltam, csak akkor sokkal nehézkesebb volt. 13-14 évesen például naplót írtam, de nem csak úgy magamban, hanem a szomszéd srác is írt, és párhetenként odaadtuk egymásnak elolvasni (ősblogolás, ugye), aztán egy harmadik szomszédsrác is beszállt ebbe, szóval kezdett egy egész community kialakulni, amikor sajnos odébbköltöztünk 2000 kilométerrel. És én mindig olvastam folyamatosan, enni és fürdeni például kimondottan nem tudok könyv nélkül, és most is ezt jelenti számomra a netezés nagy részét. És középiskolában meg az volt, hogy volt ez a barátnőm, akivel megvolt a magunk saját kis külön világa (kábé mint a Mennyei teremtményekben, csak mi nem öltünk meg senkit), és hardcore leveleztünk végig suliban, de nem ám ilyen kis kétmondatosokról volt szó, hanem füzetekbe nyomtuk (füzetet egyébként könnyebb is feltűnés nélkül átadni), ami ugye az ősfórumozás, mintegy. A maradék időmben meg természetesen olvastam az órák alatt, az ofőm/magyartanár jó fej volt és hagyott, az órák nem voltak túl megterhelőek (kéttannyelvű középiskola, és én mindkét nyelvet már eleve jól tudtam), talán ez is az oka annak, hogy a való világ, mint lehetséges élettér ötlete soha nem vetődött fel bennem. Ja, a Katival annyira komolyan vettük ezt a dolgot a levelezéssel, hogy amikor például elutazott, akkor előre megírtunk egymásnak minden napra egy-egy levelet, és sorszámozva odaadtuk.

És aztán 17-18 éves koromban jött az internet és értelmet nyert a világ, mert sokkal gyorsabban és változatosabban és kényelmesebben tudtam ugyanúgy élni, mint addig, nem beszélve arról, hogy kb. 20 éves korom óta az összes pasimat az interneten szedtem össze (mivel addig is nagyrészt írásban kommunikáltam a környezetemmel, baromi jól tudok szűrni, olyan még sose volt, hogy írásban valaki nagyon bejött, élőben meg visszarettentem volna). És baromira nem tudnék már mit kezdeni egy olyan pasival, aki nem ért a számítógéphez és a nethez valamilyen szinten, az ilyen feloldhatatlan életstílusbeli különbség lenne, éppen ezért a kapcsolatomra egyáltalán nem negatív hatással van, hogy a gép előtt ülünk egész nap, így például levelezünk is napközben, meg nem kell magyarázni a másiknak, hogy miért nem tudom, mi a neve a kedvenc ismerősömnek, ilyenek. És ha elutazom valahova, egyáltalán nincsenek elvonási tüneteim, szóval nem arról van szó, hogy nem tudok élni a net nélkül, viszont amíg leegyszerűsíti és viccesebbé teszi az életem, addig nem igazán akarok. Asszem. Vagy valami ilyesmi.

Tegnap belinkel engem a dezinfo.net is, ami csak egyet jelenthet: az oroszok is a szániról tájékozódnak.

Jé, fent vagyok a szánin.

Ja, egyébként meg csak még annyit akartam mondani, hogy olyan, hogy mániákus depresszió, nincsen. Olyan van, hogy mániás depresszió, ez a bipoláris zavar (bipoláris depresszió) kávéházi elnevezése. És a skizofrénia nem ugyanaz, mint a többszörös személyiség (még hivatalosabban disszociatív személyiség). És a szexet magyarul így írjuk, sz-szel és x-szel. És a nők nem használják mindkét X-kromoszómájukat, mert az egyik még az embrionális szakasz elején kicsi, inaktív kromatinröggé alakul. Szia.

(Biztos mindenkinek volt olyan kapcsolata, amire visszagondolva nyomasztja a befejezetlenség és félbehagyottság érzése, esetleg néha meg is fogalmazza magában, hogy mit mondana, ha csak öt percre találkozna még egyszer az illetővel.)

Akkor most az egoblog az a harisnya fiúban?

Tegnap tanúja voltam egy őszi légy öngyilkosságának. Ott vonszolta magát a fotel karfáján, amin ültem, utolsó erejével még kivánszorgott a széléig, majd leugrott. Valószínűleg halálra zúzta magát, mert azután nem mozdult.

További érdekes hírek (including "Ma tolatva álltam ki az utcánkból") a feladónál.

És tegnap délután félnégykor azon kaptam magam, mint most is, hogy egész nap megállás nélkül dolgoztam, amiről a glória tehet, mivelhogy amikor nincs elutazva, bizton lehet számítani rá, hogy kora délután felszólít engem gmail cseten hogy most azonnal blogoljak vagy dumáljak vele mert különben elalszik, mióta viszont elutazott, 250%-ot teljesítek munka terén, úgyhogy azonnal hagyja a fenébe a portugálokat, még mielőtt ez feltűnne valakinek, inkább kap tőlem tengeres falinaptárat, ha annyira kell neki a vízpart.

Ja, egyébként meg előbb-utóbb minden információ eltalál hozzám, megoldódott például a Mourning Bride rejtélye is, tegnap ezt kaptam levélben egy újdonsült olvasótól:

Congreve, C. William (1670-1729): Restauráció-korabeli angol drámaíró.
A Gyászoló menyasszony (The Mourning Bride) című tragédiáját (1679)
korában igen nagyra becsülték.

Just so you know.

Megkerestek (amúgy igen kedvesen, a nickemen szólítva, meg ilyenek), hogy az olvasottságomból kifolyólag akarok-e fizetős reklámot a blogomra. Nem akarok. Szerintem nem passzolna a nagy nehezen kialakított színvilágomba. Örüljetek.

Egyébként, ha már blogos dolgok, másfél hete pénteken felkerestem a Tandem nevet viselő ún. bloggerkávézót. Negatívumok: rossz szellőzés, illetve hogy nagyjából semmi hangulata nem volt a helyenek (különös tekintettel az A4-es lapokon felcelluxozott random blogrészletekre (az enyém még az előző, madaras dizájnnal), illetve a plafon közepén helyet foglaló, ilyen korongokból álló világító eszközre, ami azóta is felbukkan egy-egy szorongósabb álmomban, és meg akar enni). Pozitívumok: hotspot, kapható Leffe, illetve Hoegarden, és az alkalmazottak egyike engedett pisilni a személyzeti mosdóban, mert a női tele volt. Már nagyon kellett.