Nagy szerencse, hogy a gyereknek már előestén csináltam karácsonyt, mert a jézuska nekem 23-án éjjel egy hányós-hasmenéses vírust hozott, minek következtében az éjszakának elég nagy részét a vécén ülve töltöttem, ölemben egy halványkék dézsával, másnapra 39 fokos lázzal, és így lőttek a nagyszabású karácsonyi terveimnek, melyeknek része volt, hogy (a) kialszom magam, (b) tatárbifszteket eszem, (c) Bailey’s-t fogok inni.

De minden rosszban van valami jó, ebben például az, hogy (a) a jézuska megvárta az utolsó munkanap végét, (b) bár évente csak egyszer és ilyenkor szoktam komolyabban beteg lenni, ezt az eddigi repertoárhoz képest (tüdőgyulladás, petefészek-gyulladás, terhesség, stb.) elég könnyen megúsztam, (c) a világ egyik legnagyszerűbb orvosának hála, aki tévedhetetlenül diagnosztizál, lát el recepttel, keres nekem ügyeletes gyógyszertárat és lát el instrukciókkal elfojthatatlan túrórudivágy esetére az egyházi ünnepeken is, mostanra kutya bajom.

Szóval azért félig tele van.

Na most van az, hogy harminckilenc fokos lázam van, azt se tudom, hogy adok enni a gyereknek tíz perc múlva, és estig még húsz oldalt kellene gépelnem, mert a munkám egy része lazán eltűnt a másik gépről. Innen szép nyerni.

Amiről nem írtam az elmúlt tíz napban:

Voltam a budaörsi egészségkomplexumban agyrázkódással (ne kérdezd). Konkrétan soronkívül bejutottam a sebészetre, ott viszont az orvos helyén egy néger (afromagyar) pasas ült, mire kissé elkezdtem röhögni (félreértések elkerülése végett: gyermekkorom nagy részét multikulti diplomatablokkban húztam le, ott teljesen normális volt, hogy az összes bőrszínnel és nációval együtt gengelünk a játszótéren, de Budaörsön azért mégsem azt várja az ember, hogy belép a rendelőbe, és ott a Vészhelyzet), mindenesetre belementem a játékba, és úgy tettem, mintha ő tényleg igazi orvos lenne, én meg a páciens. Három órával később már kevésbé röhögtem, amikor két pszichiáter, az említett "sebész", és két asszisztens (az egyik konzekvensen két s-sel írta azt, hogy erőss, stb, kijavítottam, szerintem bosszút esküdött) közölték velem, hogy akár erővel is ott tartanak és beküldenek kórházba, mert beszámíthatatlan vagyok (jó, nem tudtam leírni a nevemet és röhögtem a négeren, de az ilyesmi előfordul szerintem), illetve többszöri bemutatkozásom ellenére "a kislány"-ként aposztrofáltak. A fiúm aztán megmentett, mint közeli hozzátartozó, közölte velük, hogy önálló felnőtt ember vagyok, aki el tudja dönteni, hogy haza akar-e menni a zsiráfhoz és a nyuszihoz. Az utolsó szavuk az volt hozzám, hogy "de akkor most le kell mondanunk a mentőt", hosszú, szemrehányó nézés, de megkeményítettem a lelkem. Azóta sincs térlátásom, de állítólag lesz majd, addig kicsit tovább tart felszedegetnem a hajszálakat a mosdókagylóról.

Voltam rendőrségen is. Konkrétan hallottam, ahogy az egyik rendőr mondja kollégájának a telefonba, hogy "ez forrónyomos ügy lesz, bent van a forrónyomos kolléga? kiment a mekibe? mikor lesz? másfél óra múlva?", és egyáltalán nem röhögött közben, ami sok mindent megmagyaráz a közállapotokat illetően. Találkoztam egy olyan képviselőjükkel is egyébként, aki profinak tűnt, ugyanis az épületen belül is tükrös napszemüveget viselt, illetve papírpoharas kávéja volt, a fánk hiányát elnéztem, biztos fogyózik, de rajta legalább látszott, hogy van valamennyi sejtése arról, milyennek kéne lennie egy rendőrnek.

Kéne nekem egyébként használatra egy rendőr, konkrétan egy laboros, csak pár órára. Az egyik könyvhöz, amit fordítok, kellene a segítsége szakkifejezések tekintetében. Ha valaki esetleg ismer ilyet, ne habozzon (fel lesz tüntetve a könyvben, mint szakértő, stb).

Hagytam magam aljasul lépre csalni, azóta nincs erkölcsi alapom legusztustalanozni a fiúmat, mert azonnal letromfolhat azzal, hogy "te beszélsz? aki kettéharap egy nyers szívet, majd a tálba köpi?". Ezt ő kezdte (pulykaszívet pucoltunk a májhoz), és amikor mondtam, hogy fúúúúj, akkor azt válaszolta, hogy ezt nem érthetem, ez fiús dolog, én úgyse merném megtenni. Most mit csinálhattam volna?

Aztán volt olyan is, hogy a glória meg én koncerten, és elment nekem egy pohár vízért, de a pultnál megismerkedett egy fél amerikai zenekarral, konkrétan a basszgitárossal és a dobossal. akik csatlakoztak hozzánk (igazából nem voltam meglepve). Erősen kapacitált egyébként, hogy ugorjak rá a dobosra, szerencsére a fiúk nem értették, sok mást se értettek egyébként, amikor mutattam az órámon, hogy 21:55, megkértek, hogy fordítsam le, mert ez nekik military time. Az első (egyetlen) tippjük az volt, hogy este 11 van.

Ja, és 48 kiló vagyok pillanatnyilag, jó a hajam, kedves velem a fiúm, és kaptam postán 2 jegyet a Fővárosi Állatkertbe, szóval akár még jóra is fordulhatnak a dolgok. Én drukkolok nekem.

Azt, hogy melyik cipőmet és melyik hosszúnadrágomat vigyem, azt seperc alatt eldöntöttem. Na de azt, hogy a három köptetőm közül melyik kettőt hagyjam itthon…

Na úgy néz ki, az a bajom, hogy a sok köhögéstől lumbágót kaptam, tegnap éjjel például többpercnyi megfeszített munkámba került, hogy a fejemet egyik oldalról a másikra fordítsam, de nem célom szenvedéseposzt írni, ezért azt, hogy a kóláspalackot hogy emeltem fel az ágyra, már nem is taglalom bővebben, mindenesetre ebben annyira kifáradtam, hogy inni végül nem is maradt erőm. Aztán reggel, miután húsz percet gyúrtam rá, hogy meg tudjak szólalni, de így sem sikerült elsőre, közöltem a fiúmmal, hogy elvisz engem patikába, majd a kapott krémmel felfegyverkezve elvonszoltam magam a kocsitól a székemig (legalább harminclépésnyi horrortörténet, van benne ajtó meg lépcső is), viszont a krém jót tett, például tízre a telefonkagylót is egész ügyesen sikerült felemelnem. Fel is hívtam az üzemorvost, akinek elmeséltem a dolog köhögős részét (beleértve a sárga stuffot, aminek kétnapos nyers csirkemáj-íze van), és ő felírt nekem orvosságokat, a sofőrünk meg elhozta a recepteket, úgyhogy akár még egy happy ending is kinéz nekem.

Muszáj is összeszedni magam, mert hétvégén megyünk ki a térképről, és a gyanúsan homályos útleírásban olyan szavak is szerepeltek, mint szalmazsák, meg pajta, meg alacsonyhegyi sátor. Asszem, a plusz pokrócból nem engedek.

Most már a hónom alatt is (bal) a tüdőm fáj, a helyzet komolyságát mutatja, hogy a délelőttöt úgy töltöttem, hogy a jobb kezemmel a bal oldalamat fogtam görcsben, és mereven bámultam a monitoromat, amin nem általam érdekesnek talált internetes oldalak váltották egymást, hanem valami csiszológép nézett vissza szembe rám, így gubbasztottunk négy órán keresztül kettecskén. Dél óta, ha nem veszek levegőt, akkor már egész jól vagyok, de holnap orvos, mert ez így nem élet.

Titkos féreg foga rág, vagy mi, mindenesetre nem elég, hogy a tüdőgyulladásos intermezzó óta folyton köhögök, de a köhögés miatt ráadásul pénteken meghúzódott az oldalamban egy izom (bár a mars-szaturnusz együttállásom az oroszlánban állítólag hajlamosít a bizarr, idióta balesetekre és sérülésekre, ezt nem gondoltam volna), és emiatt azóta sántikálok, illetve egész hétvégén nem tudtam rendesen köhögni, de még csak torkot köszörülni sem (ez a harákolóizom valahol a bordák aljánál található, óvakodjatok tőle). Roppant megalázó helyzet volt. Viszont legalább fetrenghettem mindkét napon, a testem el is hitte nekem, hogy beteg vagyok, és belázasodott, abbahagyhatná, nem akarom az egész nyarat nagykabátban tölteni. A fetrengés alatt a Holdparkot kezdtem el olvasni, Bret Easton Ellis, és most szívemből gyűlölöm mind az írót, mind a fordítót; BEE ugyanis egy Bret Easton Ellis nevű íróról írt egyes szám első személyben, viszont az életrajzi adatai nem egyeznek, és ez csalás, továbbá az első 135 oldal arról szól, hogy a fiktív BEE milyen drogokat konzumál, és hogy most akkor végül is buzi-e. Ez egyébként az író számára sem derül ki ez alatt az idő alatt, viszont engem jóval kevésbé érdekel, mint őt.

A fordító meg a következő halálos bűnöket követte el (na jó,az első nem annyira súlyos, de az utolsót csak az erős lelkek olvassák el):

• Nem fordította le a Magyarországon is bemutatott filmek címét;
• Lefordította viszont a könyvben szereplő számok címét (arrghh, aaarrrrgggghhh);
• Szerepeltet a könyvben egy bizonyos Buffy, a véres vámpír című sorozatot (halál rá, halál).

Én ezen annyira felhorgadtam, hogy le is raktam azt a könyvet talán végleg, és tegnap becsörtettem a váci utcai Libribe, ahol vettem három új Pratchettet, meg egy Ed McBaint, hogy legyen valami örömöm is az életben. Ja, meg vettem egy Románia térképet is, mert a hétvégén megyünk Erdélybe, és nálam sose lehet tudni, mikor mondok valami olyat, ami miatt a fiúm úgy dönt, hogy nélkülem tér haza. Vagy esetleg leesik valahonnan, és nekem kell nélküle hazatérnem. Mondom, soha nem lehet tudni.

Nagyon ugy nez ki, hogy megmaradok vegul, peldaul tegnap mar vasarolni
is elkisertem a fiumat, es minden varakozasommal ellentetben nem estem
ossze az aruhaz kozepen (kamera korbejar, nagytotal), kozvetlenul
miutan egymasra mosolygunk, es a fium kisimit egy tincset a homlokombol
(kamera az erhalozatban cikazik, rakozelit a tudore, amiben hemzsegnek
az amorf, zold bakteriumok, megszolal a focimzene). Jo, lehet, hogy egy
kicsit tul sok House-t nezunk mostanaban, de a dolgainkat, mint
koztudomasu, nem erdemes felszivvel csinalni, es szerintem napi 4-5
epizodnal kevesebb hatarozottan a felszivvel kategoriaba esne, es
egyebkent is, az ilyen edukacios celzatu sorozatok megvedenek attol,
hogy valami sokkal, sokkal szornyubbet tegyek a szabadidommel; erre egy
vegtelenul ronda es giccses, keresztoltesu technikaval himzett parna is
emlekeztet engem es a jovendo generaciokat, amit tizenket evesen, a
mumpszom alatt kovettem el, es ami azota is a nagyszuleim kanapejan
ijesztgeti a gyanutlanokat es artatlanokat. A pink szin harom kulonbozo
arnyalata is szerepel rajta.

Persze olvastam is, de az lazasan faraszto; ezzel egyutt befejeztem
vegul a Rajt, amit betegseg nelkul talan csak jovore, es tovabbra is
tartom a velemenyemet, miszerint olyan konyvekert, amik arrol szolnak,
hogy emberek bemennek a vizbe, ahol megharapja oket valami, de
legkozelebb azert megint csak bemennek a vizbe, olyanokert ne adjanak
irodalmi dijakat, tovabba <spoiler> az (foldi tipusu) egysejtuek
kollektiv intelligenciaja biologiailag lehetetlen dolog, innentol
kezdve unalmas volt </spoiler>, harmadreszt pedig aki nem tud
magyarul, az ne forditson magyarra, akkor sem, ha nemetul tud, mert nem
tisztesseges dolog. Ja, es az erzelmes jeleneteket is kihagyhatta volna
az iro, mert ezeknel csak kabe ott talalkoztak a feltetelezesei a
realitassal, ahol azt irta le, hogy a tudosok milyen duhosek lesznek,
ha rajuk lonek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan rossz konyv, csak
a mar emlitett mogorvavenasszony-komplexusomrol van szo ismet, mondtam
is a fiumnak, hogy idonkent tok olyan vagyok, mint a House, csak sokkal
tehetsegtelenebb orvos, o erre azt valaszolta szeretettel, hogy mindig,
es ez is azt bizonyitja, milyen hasznosak a sorozatok amelyekben
magunkra ismerhetunk, es ezaltal megovnak bennunket a mardoso ketsegtol
es az elidegenedes erezesetol ebben a toleranciara es lelkesedesre
buzdito vilagban. Ket szot mondok: role model.

Ja, es akkor mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy benne vagyok
az ujsagban, mint a Tomorrow magazin kedvenc blogja. Koszonom szepen.
Ez sokkal jobban esett, mint peldaul ha a Nok Lapja Magazin kedvenc
blogja lennek. Es mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy a
masodik szezon 14. reszeben a House osszekoltozik valakivel. Sose talalod ki.

Meg kiolvastam az ausztralias Pratchettet is, meg Ed McBaintol a
Vespers-et. McBaint nem csak azert szeretem, mert nagyon jol
felepitett, jol adagolt, lenyegre toro krimiket ir a 87-es korzet
mindennapjairol, hanem azert is, ahogy
ezt teszi, a humoraert, ami nem az a fajta, amitol hangosan rohog az
ember, hanem az, ami folyamatosan csiklandoz eppen meg a tureshataron
belul, konnyeden (nincs most nalam a konyv, de valahogy igy:
"mindharman rogton Hawes-hez fordultak. Lehet, hogy az volt ennek az
oka, hogy a rendor voros ustoke vilagitotoronykent vonzotta magahoz a
tanacstalanokat. Persze amiatt is lehetett, hogy Hawes magas termete es
bizalomgerjeszto abrazata tekintelyt sugarzott. Talan viszont megis
azert ohozza siettek, mert pillanatnyilag mindenki mas hazon kivul volt
az orson."), szoval bejon nekem, na. Jared Diamond is bejon, a Haboruk,
jarvanyok, kronikak megis nagyon hosszu ideje huzodik mar, hogy miert,
arrol inkabb majd holnap, mert most surgosen vissza kell ternem az
addikciomhoz.

Tegnap egyebkent hazudtam, valoszinuleg eluralkodott rajtam az a
szellemiseg, amivel a negyvenes kozepiskolai tanarnok es apukak
gyanusitjak az internetezok osszesseget, es en is ugy gondoltam, hogy
kedvem szerint torzithatom a valosagot es allithatok barmit itt a web
nevtelensegeben, a mardoso lelkiismeretfurdalassal viszont nem
szamoltam, ugyhogy most beismerem: tegnap nem csak
a kedvenc ex-blogger levele hozott oromet az eletembe, hanem a version
szinten mailformatumu ajanlata, miszerint o majd csinal nekem kinezetet
(mialtal nagy tehetsegu elmek talalkozasa lesz ebbol a blogbol). Meg ma
is jott egy jo hir, de azt meg leellenoriznem, mielott elkiabalom.

A rossz hir viszont az, hogy Dr. House tegnap elrontotta: mivel a barna
szemszin dominans a kekkel szemben, ket barna szemu embernek siman
lehet kekszemu gyereke, csak forditva nem. Egyebkent tovabbra is jo a
sorozat igy az elso evad vege fele, csak a sok lumbalastol fekszem ki,
de ott eltakarom a szemem. Eletem esemenytelensegere (mar ha eletnek
lehet nevezni ezt itt az agyban) jellemzo, hogy almodni is a sorozattal
almodom, tegnap ejszaka pl azt mondta nekem a House doktor, hogy azert
kohogok fel sargasbarnas dolgokat, mert evekig dohanyoztam, de en
inkabb a fiumnak hiszek, aki a bakteriumokra fogja. Jarkalni meg mindig
nehez, ugyhogy nem ugrandozom, de hoemelkedes lejjebb, es, mint mar
emlitettem, szakad a hurut fel csimbokokban. A lelki
ellenallokepessegemrol a rendszergazda gondoskodik, aki telefonon
dolgoztat engem ebben az allapotban is, es egy dolog az, hogy kipresel
belolem minden maradek kreativitast, szellemesseget es nyelvi tudast a
tabor praecox hire novelese erdekeben, de masik az, hogy miutan en
gyongyeimet ontom ele, o kepes felhivni es belekotni a szenvedo
szerkezeteimbe. Ilyenkor hosszan, emelt hangon probal meggyozni
igazarol, en viszont lelkiismeretfurdalas nelkul belekohogok a
mondanivalojaba, ami legalabb olyan hatasos, mintha ervekkel probalnek
hatni ra. Es most vissza a munkahoz.

Tovabbra sem igazan vagyok mozgaskepes, es az engem leginkabb
foglalkoztato kerdes tovabbra sem a vilagbeke, hanem az, hogy melyik
tudomre fekudjek ra, es milyen szogben. Elkepeszto egyebkent, hogy
mennyire erzekenyen birnak tudok reagalni a legkisebb nyomasra is,
peldaul arra, ahogy a mellkasi bordaim rajuk nehezednek. Gyaszos
eletembe nemi oromet mostanaban csupan az hozott, hogy a kedvenc
ex-bloggerem elore megfontolt szandekkal beleblogolt a postaladamba,
volt abban minden, bunos eji elet, vamp, celebritas, fuvosok, ezuton is
koszonet, csak azt nem ertem, hogy az osszes tobbi blogger miert blogol
mashova, ahelyett, hogy csak nekem irna meg.

Allapotomban kulonosebb valtozasok nincsenek, habar idokozben egy ujabb
termeszetfeletti kepessegre tettem szert: megtanultam csak kifele
lelegezni. Elkepeszto, hogy mennyit lehet kohogni levegovetel nelkul,
ha igazan akarja az ember. Az oxigenhianyt meg lehet szokni, egyetlen
hatulutoje van csupan (a rohamosan pusztulo agysejteket leszamitva, de
azt nem sajnalom, jut is, marad is), hogy igy nagyjabol mozgaskeptelen
vagyok, a teafozes peldaul ugy nezett ki, hogy lementem, leultem
pihenni, toltottem vizet az apparatusba, lihegve leultem pihenni, majd
hosiesen ket taskot is vegrehajtva raktam bele filtereset es egyben el
is inditottam, leultem pihenni, satobbi. Gyengebb idegzetu olvasoimra
tekintettel leven nem akarom fokozni az izgalmakat, ezert a
teascseszevel nehezitett visszautrol az agyba ehelyutt nem szolnek.

Es ehhez jon minden delben a menetrendszeru laz, mint egy Rejto-regenyben.

Es nemcsak delben, hanem ejszaka is, es a fium eldugja a
lazcsillapitomat. Legalabbis egyszer eldugta. Konkretan az agy melle.
En nem ertem, hogy a rezidens router, harom konyv, otezer parna, negy
darab plussallat, es az idonkent ideiglenesen ott allomasozo
csokoladek, notebook, meg tobb konyv, stb mellett miert pont
lazcsillapitot ne tarthatnek az agyamban, mindenesetre lerakta a
foldre. En viszont ejszaka felebredtem a hidegrazasra, erre o is
felneszelt, odahajolt puszi vegett, majd amikor megkerdeztem, hol a
Rubophen, atfordult a masik oldalara, es tovabb aludt. Azota az en en
fejemben o a Fiu, Aki Eldugja A Lazcsillapitot; legalabbis tegnap is
lazra ebredtem, viszont meg se neztem, hogy a taskamban van-e a
gyogyszer (ott volt), mert felalomban meg voltam gyozodve arrol, hogy
biztos ugyis megint csinalt vele valamit. Az elvesztett bizalmamat
nehez visszaszerezni. A masik furcsa dolog, hogy zavarja a
parnadobalasom, meg van ugyanis gyozodve arrol, hogy en ejszaka,
almomban elemelem tole a parnait, es ledobom azokat a foldre. Ebben
igaza is van, csak azt nem ertem, miert nem kepes ezt elfogadni,
mondtam is neki, a jatszmaelmelet strategiajat alkalmazva, hogy felnott
no vagyok, aki akkor dobal le parnakat a foldre, amikor ugy tartja
kedve; erre o azt felelte, hogy nem, ugyhogy szerintem meg dolgozom egy
kicsit az ervelesi strategiamon.

De amugy kedves, meg a futest is feltekerte beteg-szintre (majdnem 18
fokra), meg (miutan megigertette velem, hogy nem dobom le a foldre)
kaptam tole egy masodik takarot is, ami jol jon, amikor a benti
kanikulaban felhevult testere ranyitja az erkelyajtot, es besuvit a
hideg levego (amibol amugy en most nem profitalhatok, ugye, az oxigen,
mint olyan, minden piaci erteket elveszitette szamomra). Lenyeg, ami
lenyeg, szeretem ot nagyon, o is hasonlo erzelmeknek adja tanujelet,
igy elunk mi boldogan, zsinorban nezve a House MD-ket, amikben szinte
minden reszben rangorohamot kap valaki, vagy kek lufibol levegot
nyomnak a mellkasaba, ilyenkor csak nezek irigyen.

De legalabb fogyaszt a betegnek leve`s.

Nagyon, nagyon beteg vagyok, tegnap du óta például képtelen vagyok az
ágyból kikelni, ma hajnalban meg már autóriasztókat szólaltatott meg a
köhögésem. Az utolsó utamon, amikor még tudtam járni, a fiúmat kísértem
a gázgyárba fotózni (ebből szép sírfelirat lenne), képeket majd
valamikor rakok fel, hadd maradjon nyomom e siralomvölgyben. Érdekes
egyébként, hogy amikor én vagyok lázas, akkor a fiúm viselkedik
furcsán, pédául csokis fügével dobálja a galambokat az ablakból, bár
ezért nem hibáztathatom, elvégre a csokis füge nagyjából ehetetlelen,
meg különben sem vagyok ellenére a dekadens, enyhén szürreális,
szecessziós jeleneteknek az életemben.

Egyébként is, valószínűleg csak az aggódását akarta ezzel kifejezni.

– Miért nem mutatja a sebességmérőm a sebességemet?
– Mert nem raktad föl a biciklire.

Azért, mint tisztáztam, ennyire hülye nem vagyok, csak majdnem. Kiderült egyébként, hogy nem boldogtalan voltam, hanem hőemelkedéses, és valószínűleg az agyamra húzódott, mert simán benthagytam a munkahelyemen a sisakomat, erre sajnos még nincs rutin kidolgozva. Leonard "My Wife Calls Me Lenny" Shelbyhez hasonlóan ugyanis én is csak az automatizmusoknak köszönhetően nem veszem el az élet rengetegében, illetve csak a megszokásoktól tudom, hogy hol lakom, meg hol érdemes a telefonomat keresni. Szóval csak az út közepén vettem észre, hogy sisak egyáltalán nincs rajtam, innentől kezdve a maradék távon végig a szétloccsant koponyámat vízionáltam minden aszfaltszegélyre, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy sikerült egyben, megállás nélkül feljönnöm a gazdagréti lakótelep mellett végig a meredekebbik úton, sőt, még azon is túl jóval. Mármint annak köszönhetően, hogy elfelejtettem megállni. Vagy az adrenalinnak.

És akkor odaérve lefeküdtem ágyba, és MIÉP-es, radikálisan környezetvédő biciklistákról álmodtam, közben hol a hideg rázott, hol megfőttem, sajnos, mire minden egyes kis porcikámra sikerült takarót húznom, addigra mindig nagyon meleg lett megint, és lerúgtam magamról, aztán lázat mértem, másfél perc alatt felment 37,4-re, úgyhogy akkor gyorsan kivettem. Én a láztól és hörgéstől mindig kicsit kritikussá válok, kicsit később felelősségre is vontam a levelezőprogramot, hogy amikor tudja, hogy milyen címre szoktam én leveleket írni, akkor miért nem szól, hogy most elrontottam, irgumburgum. A levél egyébként arról szólt (a szomszéd szobába küldtem), hogy most már fel lehet engem ébreszteni.

I could never get the hang of Tuesdays.

Alszom, de közben járkálok. Ez már a vég.

Reggel meg sehogy nem sikerült kinyitnom a rácsot a folyosón a
kulcsommal, úgyhogy komolyan eltöprengtem azon, hogy nem rossz emeleten
vagyok-e. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy a lakásból kifelé
menet ez igen valószínűtlen lenne.

Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni, hogy ma már pisiltem-e, vagy még
nem. Ha eszembe jutna, akkor tudnám, hogy fel vagyok-e még fázva, vagy
nem, és erre az információra alapozva készíthetnék ütemtervet a
mosdólátogatás task témakörében.

Asszem az Index fórum Gyermekkorunk téveszméi
topikjában volt téma mostanában a képzeletbeli barát, és valaki be is
szólt, hogy az milyen beteg dolog, az önelfogadás hiánya, reméli,
felnőttkorra elmúlt már mindenkinek. Hát nekem nem, de ki szólna rám,
és ki rakna helyre, amikor elszalad velem a ló, ha nem a képzeletbeli
barátaim? A valódiak túl betegek ehhez.

(A macimnak meg én vagyok a képzeletbeli barátja, tegnap például,
amikor szenvedtem, az ölembe vettem, simogattam a fejét, és
nyugtatgattam, hogy nincs semmi baj, maci, mindjárt elmúlik.)