Megkértem egyébként a fiúmat, hogy küldje el a legfelső 10 címet a filmes stócából, csupán illusztrálandó az ízlését. A lista:
Ichi the killer
Cannibal Ferox
return of the living dead
trinity and beyond
zombie flesh eaters
salo
ong bak
stalker
dawn of the dead
battle royale
Amikor először átnéztem a lemezeit, nagyon röhögtem. Aztán rájöttem, hogy ő ezt komolyan gondolja.
Tegnap az ikeába csak három dolgot felejtettünk el vinni, kapunyitót, gumipókot és terepjárót, ebből a terepjáró igazolható volt, mivel nincs meg még a környezetvédelmi vizsgája, vagy mije. Gumipókot azért nem vittünk, mert a gumipókokkal kapcsolatban valamiért rettenetesen análisan fixált vagyok, rendnek kell lennie, életem első gumipókját be is hajtogattam szépen a fiókba, a kijelölt helyére, ez okból életem második gumipókját is meg kellett vennem, amikor a matracomat, ugyanis az első nem volt nálam, lévén a helyén, a fiókban. Használat után a kettes számút is behajtogattam szépen, tüchtigen a Gumipókok Helyére, emiatt tegnap nem volt nálunk egy sem, sebaj, fiúm, McGyver, egy elektromos pumpa (nem is tudtam, hogy van ilyenem) kábeljének segítségével megoldotta a problémát, és rögzítette a rögzítenivalókat. Kapunyitót pedig azért nem vittünk, mert az én kocsimmal mentünk, és az én kocsim, a pária, mindig kint áll a kapu előtt, mert be már nem fér, csak pakoláskor szoktunk ideiglenesen behajtani vele.
Azért mentünk egyébként az ikeába, hogy íróasztalt szerzzünk nekem, a fiúm ugyanis egy gyenge pillanatában felajánlotta, hogy vegyek magamnak íróasztalt, biztosítja a helyet a dolgozószobában. A szentélyben benne. A dolgozószobát eddig nem is nagyon mertem megközelíteni, egyrészt, mivel tíz centi magasan borítják általában a padlóját az elektronikus izék, másrészt mert tudom én jól, hogy mindenkinek szüksége van néha egy kis magánéletre, az enyimet például a fürdőszobában szoktam tölteni, az irodám meg eddig a kanapén volt, ahol békében megbújtunk a notebokkal, meg a jelly beanekkel, leszámítva a mogyoróvajasat, mert őt nem szeretjük. Viszont ha már így beinvitálódtam, rögtön a fiúm egész karja kellett, mivel az íróasztal nem íróasztal könyvespolc nélkül, úgyhogy (tetőtéri a dolgozószoba) tolja át ezt a szekrényét ide, meg azt a másikat oda, és akkor elférek rendesen. A fiúm ezt meglehetősen békésen tűrte, csak a széknél húzta meg a határt, pedig azt nem is látta, hogy a szőnyegek felé is nagyon kacsingattam, aztán később, a nagyáruházban, már lejjebb adtam volna az igényeimet, merthogy azt se vettem volna biztosra, hogy az asztal belefér a kisautóba, nemhogy még a polc is, de fiúm belémfojtotta az ellenvetéseimet azzal, hogy nem tök mindegy-e, hogy most egy dolog lóg ki mindenfelé az autóból, vagy kettő. Itt most meg kell jegyeznem, hogy fiúm nagy erénye az is, hogy – eddigi pasijaim java részével ellentétben – kapcsolatunkban ad nekem teret arra, hogy én lehessek a hisztisebb, például amikor kiderült, hogy mekkora az asztal, és megképzett fejünkben az autó látványa is, akkor én lehettem az, aki felsóhajt, hogy jaj-jaj, most mi lesz, mire ő azt mondta, hogy ne izguljak, nagyon jól fogunk szórakozni. Mondjuk ő már gyömöszölt franciaágyat suzukiba, szóval elhittem, hogy tudja, miről beszél, úgyhogy vettem még egy orchideát is, mert rámtört a vágy. Meg egy esőkabátot.
Aztán végül valóban épségben hazajutottunk, a már említett elektromospumpa-kábel segítségével, és csak még annyit szeretnék megjegyezni, hogy nagyon kíváncsi vagyok, miért nem veszi észre senki, hogy az összes svéd elmebeteg, rögtön ott van ugye ez a mániákus tegeződés, aztán fellógatták most az összes plüsspatkányt a farkánál fogva a plafonra, ráadásul a legújabb gyermekjátékok a plüssrák meg a plüsscápa, és akkor kimegy az ember gyanútlanul a parkolóba, és olyanokat nyomnak ott az arcába óriásplakáton vigyorogva, hogy időnként húzza meg a csavarokat bútorain, akkora betűkkel, mint a fejem. Normális?
Volt egy olyan kósza ötletem, hogy csinálok blogot a hegymászóbalasetekről, de a pasim megvétózta, mondván, hogy
Ja, aztan elfogynak a balesetek, es nekiallsz gyartani ujakat.
En nem hianyolom a kapcsolatunkbol az olyasmi szalagcimeket, mint'Lebukott a sappadai sziklak szappanozoja'
'Ujabb aldozatot szedett a Jegkiralyno'
'Szakertok szerint mestersegesen inditott lavina vegzett az osztrak siturazokkal'
'Iden hatodik aldozatat szedte az Emberevo nevre atkeresztelt sziklaut az Eigeren'
Felháborító, hogy mennyire nem szégyelli felhasználni ellenem azt, amit tud rólam. És a jóhiszeműség vélelme, meg ilyenek?
– Ugye, a te vágyad mindig is egy minimalista stílusú ház volt?
– Az én vágyam ugyan mindig is egy olyan ház volt, aminek nagy, rusztikus konyhája van, a falon rézserpenyőkkel, és olyan dolgok vannak benne, mint a sárkányos dobozom, meg a madár nélküli kalitkám, meg a fekete tükröm, és rengeteg kovácsoltvas cuccos mindenfelé, de valóban, a második vágyam mindig is egy minimalista stílusú ház volt.
– Nagyon tudod a jó választ, nagyon.
És akkor a fiúm azt mondta, hogy szaladjunk fel a Csóványosra, valami hat kilométerről beszélt, ami, mint most kiderült, oda-vissza 17 kilométer. Nekem egyszer valaki mondta, hogy azt szereti a teljesítménytúrákban, hogy olyankor kitapasztalja a határait, majd túllép azokon, na, nekem az első száz méter megtétele után jöttek el a határaim, onnantól a szokásos menetrenddel folytattuk utunkat, vagyis én visszafogott hisztériázásba kezdtem, a fiúm meg virgoncan ugrándozott előttem, és néha olyanokat mondott, hogy jaj de aranyos vagy, meg tudom, hogy igazából szereted, meg a legdurvább, hogy mindjárt odaérünk (ezt egyébként az ajtón való kilépés pillanatától el szokta kezdeni mantrázni). Azért egyszer, valamelyik ponton, ahol már nagyon szenvedélyesen keltem ki a hülye fák ellen, akik mind egyformák, aggódva megkérdezte, hogy visszaforduljunk-e, nem értem miért, amikor megszokhatta volna már, hogy mindig hisztizek és mindig beígérem, hogy soha többé nem megyek vele sehova, azt mégse szoktunk visszafordulni soha.
Egyébként pedig az út elég nagy része úgy telt, hogy a fiúm fogta a kezem és húzott felfelé, én meg belefeküdtem a megtartásába és csak a lábaimat kellett emelgetnem, és mégis én voltam az, aki lihegett, ő pedig ment, mint a gép, közben még csacsogott is valamiről. És akkor egyszercsak felértünk a csúcsra, és akkor nagyon szerelmes lettem a fiúmba, mert adott nekem szendvicset, amit ő csinált, és egyáltalán nem volt benne krumpli (bennem mély ragaszkodás tud nagyon gyorsan kiépülni az olyan emberek iránt, akik ennem adnak), és beleolvastam a csúcskönyvbe is (akkor már ott tartottam a hülye egyforma fák miatt, hogy a szalvéta használati utasítását is feszült figyelemmel olvastam volna át), és feltűnt, hogy nem csak a torony van összefirkálva Gyurcsányozással meg zsidózással, hanem a csúcskönyvben is kiadták minden jobboldali érzelmüket a turisták, vitatható helyesírási elveket követve, idéztem is a pasimnak, hogy "…Budapesten nagyok a zavargások. Tüntenek a parlament körül. Valaki huligánkodik. Meglehet érteni őket, elvannak keseredve. Itt szerencsére nincs politika.", mire a fiúm hozzátett egy befejező mondatot, hogy és ha nincs, hát akkor hozunk, és elmagyarázta nekem, hogy a túrázók 90%-a jobboldali (magyarázata szerint ők szeretik jobban az országot, szerintem meg a baloldaliak értelmesebbek annál, hogy felmenjenek gyalog valahova, csak azért, hogy utána le is le kelljen menniük).
Aztán lefelé megint rákezdtem, hogy hülye fák, mennyire unom a sok egyforma hülye fát, és akkor a fiúm rájött, hogy valószínűleg arról van szó, hogy én túl intellektuális vagyok az ilyesmihez. Mert ő simán elvan azzal, hogy megyünk felfelé, és lehet ennek örülni, én viszont többre vágyom. Aztán mesélt még nekem az építési hitelekről, meg a különböző tetőcserepekről, hogy ne unatkozzak, meg elmondta megint azt, amikor '85-ben az orosz női hegymászó-válogatott megfulladt a Lenin-csúcson a nagy szélben, mert tudja, hogy mi érdekel engem. Jövő héten biciklitúrára megyünk, de akkor lesz útközben vár, meg kocsma, nem csak hülye fák.
Amúgy meg pont tegnap mondtam neki mélán, hogy én az önkormányzati választásokra el se megyek majd, mert rengeteg hasznosabb és érdekesebb tevékenységet el tudok képzelni, mire ő azt felelte, hogy de ő azért elmegy. Kérdeztem, hogy miért, azt felelte, hogy mert az is egy ürügy a motorozásra. Ennyit az elhivatottságunkról. A forradalmat átaludtuk, csak reggel néztem, hogy mi van már.
Amúgy meg volt már egyszer egy politikai témájú vitánk is, amikor mondta, hogy höhö, milyen hülyék az SZDSZ-esek már megint, és kérdésemre, hogy mi van, azt felelte, hogy valami olyat nyilatkoztak, hogy remélik a 12. kerületi önkormányzat elhatárolódik az Apor Vilmos téri turultól (vagy mitől), és hogy röhej, hogy mindig a liberálisok akarnak betiltani dolgokat, én meg összekapartam az emlékeimet arról, hogy miről is van szó, majd közöltem vele, hogy szerintem sem stílusos a II. világháború áldozatainak olyan emlékművet állítani, ami azoknak a jelképe volt, akik sokat tettek azért, hogy az említettek áldozatok legyen. Véleményem szerint például a szvasztika sem lett volna megfelelő motívum ebben a kontextusban, annak ellenére, hogy az is egy ősi indiai jelkép (a fiúm ugyanis azzal érvelt, hogy a turul (vagy mi) ősmagyar szimbólum, meg minden). Erre a fiúm nem is válaszolt semmit, csak dünnyögött valamit maga elé, és amikor közelebb értem, akkor hallottam, hogy azt mondja, egy ötéves minden világfájdalmával a hangjában, hogy "bántja a madarat". El is szégyelltem magam.
De aztán szerencsére másnapra megfejtett, és mondta is nekem (a TESCO pénztáránál), hogy rájött, hogy én igazából csak félre vagyok vezetve, azért vagyok liberális. Megsimogatta a fejemet is ehhez. Nagyon aranyos volt.
A fiúm azt mondta, még valamikor a nyár folyamán, hogy na jó, ha kész lesz a ház, és lesz garázs, nekem is lehet motorom, ha ennyire akarom. Kis szünet után hozzátette, hogy ha nem akarom, akkor is. Én ugyan egyáltalán nem akarom, fel is világosítottam őt, hogy nem tudok motorozni, erre elmondta öt percben, hogy melyik kezemmel meg lábammal mit kell csinálni, és hogy kell kanyarodni, és hogy motoron ne indexeljek, mert az olyan, mint kalapban vezetni, és innentől kezdve az "én nem tudok motorozni" az számára nem érv, hiszen tudja, hogy szimulálok. Mondtam neki azt is, hogy én nem tudok felállítani egy motort, de ő látott neten ilyen videókat, ahol egészen kicsi lányok állítanak fel motorokat, és innentől kezdve számára ez sem a nem tudom, hanem a nem akarom kategóriába tartozik, nem beszélve arról, hogy szerinte amúgy sem kell felállítanom majd motorokat, mert azok egészen maguktól állnak. Erre mondtam neki, hogy persze, menet közben még oké, de én tuti fel fogok borulni az első sarkon, mert én menni nagyon jól tudok városi járművekkel, csak állni nem. Ha én megállok valahol, akkor érdemes a párméteres körzetemet szabadon hagyni, mert vagy nagyon leesek egy bicikliről (hülye cipőfűzők), vagy például tavaly volt egy olyan is, hogy az autó egyszer csak megindult előre, a fék nem működött (mint utólag kiderült, lefulladt közben), úgyhogy azon vettem észre magam, hogy álló helyzetből beleszaladok az előttem levőbe, aki szerintem máig sem hiszi el, hogy nem direkt csináltam. Ha az autó nem lenne négypontosan kitámasztva, simán felborulnék azzal is, és nagyon, nagyon nem kívánom Dél-Budának azt az élményt, hogy én elábrándozom egy motoron, ugyanakkor idővel valószínűleg ez vár a környékre, merthogy a fiúmnak van ez a személyes tértorzító tehetsége, hogy az ember egyszercsak azon veszi észre magát, hogy azt csinálja, amit ő szeretne (vö. biciklizés hegynek felfelé nyakig sárban csupa fideszes között).
Azért a biztonság kedvéért majd mindig közzéteszem előre, hogy mikor hova megyek motorral.
Ja, az előbb egyébként a vendégségről akartam írni, csak aztán ügyesen rámtereltem a szót, és feledtem minden egyebet. Szóval a fiúm mondta, hogy vendégség lesz jövő csütörtökön, mert jönnek a Gináék. Én erre azt feleltem, hogy jó, de mondja meg a Ginának, hogy ha ők látogatnak meg minket, akkor is ő főzzön, mert úgy mindenki jobban jár. Erre a fiúm közölte vele, hogy már mondta neki.
Nagyon egy húron pendülünk. Például egyformán megvan bennünk a felesleges udvariaskodás elkerülésére való hajlam.
A pasim lerajzolt nemrégiben, hogy megtudjam, milyennek lát ő engem. Az ábrázolás középső részét egy notebook háta foglalja el, ami mögül kilóg két könyök, meg két láb, meg a fejem búbja, baloldalt sörösüveg. Még szerencse, hogy közvetlenül utána mondta, rám célozva, hogy soha nem szabad félmegoldásokkal beérni (ilyenkor nagyon kedvesen mosolyog), mert különben esetleg még kétség ébredne bennem, hogy valóban az alkoholista netfüggők-e az esetei neki.
Egyébként meg ő is blogol, csak nem írja le. Ezt onnan tudom, hogy tegnap este, miután több ízben nem vettem tudomást a hozzám intézett mondanivalójáról, egyszer csak hallom, hogy valamit beszél, konkrétan azt, hogy "…nem, drágám, nem kérek zöldséget, hagyjál már békén, soha nem hagysz nyugodtan netezni, te állat, zárójelben eltelik tíz perc zárójel bezár na, miért nem beszélsz már hozzám, te állat…", ráadásul mindezt az én hangfekvésemben adta elő, a te állat-okat meg különösen az én hangsúlyozásommal, neki közvetlenül a mosogatónak. Röhögtem. Kicsit később megbeszéltük a gyerekkérdést is, amiből úgy tűnt, hogy le van maradva a pillanatnyi álláspontunkat illetőleg, ugyanis amikor elkezdtem mesélni, hogy a múltkor a temetőben ültem a gödörben, és tökre megörültem annak, hogy nekünk nem lesz gyerekünk, akkor meghökkenten visszakérdezett, hogy miért, nem lesz? Én meg emlékeztettem rá, hogy én, ugye, nem akarok gyereket, neki meg már van, ő viszont erre azt felelte, hogy ő még ott tart, hogy én tegnap hosszan dilemmáztam azon, hogy a gyerekemet beíratnám-e lovagolni, abban az esetben, ha fiú lenne, illetve abban az esetben, ha lány, és hogy a gyereklovagoltatás kúlabb-e, mint amilyen veszélyes. Akkor elmagyaráztam neki, hogy én biztonsági játékos vagyok, és szeretek minden váratlan eshetőségre és annak lehetséges elágazásaira elméletben felkészülni (például pontosan tudom azt is, mit tennék akkor, ha nukleáris támadás érné a nyolcas buszt, velem a fedélzetén), de az, hogy részletesen kidolgozom, mit tennék egy gyerekkel, nem jelenti azt, hogy akarok is gyereket, na. Ebben maradtunk.
És ma meg hozott nekem cirill betűkészletet, ebből is látszik, hogy mennyire jó, hogy nincs gyerekünk, hát hol van ideje betűkészletekkel foglalkozni olyanoknak, akik folyamatosan a gyerekeik képeit töltögetik fel a wiwre? Nem beszélve a netfüggésről. Vagy akár a sörről.
Tegnap este, amikor a fiúm már tíz perce gyanúsan csöndben volt, akkor azért már számonkértem rajta a dolgot. Mert az oké, hogy szoktam nyafogni azon, hogy mindig pont akkor akar beszélgetni velem, amikor sms-t kezdek olvasni vagy neten találok valami érdekeset, de egy kis nyafogás miatt még nem kellene lemondania a napi rutinjainkról.
A tegnapi kajavásárlásos blogbejegyzés után öt perccel (a script szeme mindig nyitva) a fiúm lerobogott az emeletről, és megkérdezte, hogy miből veszem én azt, hogy ő meg van győzve. Ezt nem értettem, de aztán folytatta, hogy ő egyáltalán nincs meggyőzve a nem-leszbikusságomról, és addig nem is lesz, amíg, úgy mint tegnap, mindenféle kalapokkal állítok haza, amiket a mindenféle lányoktól (asszem a "leszbikus barátnőid" kifejezést használta) kapok, állítólag csak úgy. Ezen teljesen felháborodtam, merthogy tehetek én róla? Hát én tehetek arról, ha mindenféle lányok, akiket alig ismerek, folyton dolgokat akarnak nekem adni, csak mert kedves vagyok hozzájuk? Hát most utasítsam vissza a kalapjukat, és ezzel gázoljak a lelkükbe? Na ugye, hogy nem.
És különben is, tök jó szalmakalap.
Ami az építészeti terveket illeti, úgy tűnik, eldőlt, hogy egy végletesen Szakamoto-stílusú házban fogunk lakni, mert mind a fiúm, mind az építész szerelmesek bele, az építésznek ráadásul eddig senki nem hagyta, hogy ilyet tervezzen, úgyhogy mindenki boldog.
Azért, amikor a fiúm felháborodva megkérdezte tőlem, hogy hogy lehet így telepakolni bútorokkal ilyen szép tereket, akkor egy kicsit megijedtem, és megkérdeztem, hogy de ugye azért nekünk lesz két székünk, mire a fiúm azt felelte, hogy ő előre tudta, hogy párkapcsolat, összeköltözés, és rögtön jönnek a kompromisszumok. Egyébként meg ne legyen villanykapcsoló a falon. Legyen akkor a padlón, feleltem én, felvéve a ritmust, és legyen lábbal kapcsolható. Az is jó, mondta a fiúm, vagy legyen a falban, hogy akkor is működjön, ha csak odacsap az ember, és ne jelöljük, csak jegyezzük meg a helyét. És a vendégeken meg majd nagyon jól fogunk szórakozni. És majd megmondja az építésznek, hogy lámpát nem akar látni sehol, oldja meg valahogy a világítást, mire én azt feleltem, hogy látom már, majd állva kell aludnom a házban, elvágólagosan, mert ágyunk se lesz, és időnként, ha jól viselkedem, bevihetek majd egy gyertyát, de csak akkor, ha nem teszem le sehova. Erre a fiúm rámnézett, és sebzetten megkérdezte, hogy most akkor kúl házat akarunk, vagy élhetőt. Kénytelen voltam kapitulálni az érvei előtt.
A fiúmban amúgy azt is szeretem, hogy hazahozhatok váratlanul bármit, mumifikálódott emberi testrészeket, hatvan könyvet, koporsódíszt, parazsas vasalót avagy porcelán babafejet, illetve egyéb, általam nélkülözhetetlennek tartott dolgokat, és nem szól egy rossz szót se, nem kér magyarázatot, csak keres nekik valami helyet, általában a nappali padlójának közepe táját, ahol egy ideig nézegetjük (ugye, a tévé nincs bekötve hozzánk) őket, aztán valahova mindig elkerülnek.
Meg úgy tűnik, sikerült meggyőznöm, hogy mégsem vagyok leszbikus, annak ellenére, hogy a múltkor is úgy kezdtem egy mondatomat, hogy amikor legutóbb itt jöttem kocsival, akkor nagyon vigyorogtam, mert éppen a gloriára gondoltam, de aztán kimagyaráztam magam a tényeknek megfelelően, miszerint igazából a legutóbbi chat jellegű konzultációnk a gloriával járt a fejemben, és abban voltak vicces dolgok, úgyhogy muszáj volt vihognom az autóban. És nem elég, hogy ez a leszbikusság kérdés megoldódott, de ráadásul a kapcsolatunk egy újabb szintre lépett, mert ma amikor hazaért a lánya évnyitójáról, akkor, mint aki hosszú távra tervez velem, azt mondta, hogy csináljunk most olyat, mint soha, és ne egy napra vásároljunk kaját, hanem mondjuk két hétre. Erre ráadásul a motoros öltözékében szólított fel (úgy gondolta, a gyereknek biztos jól jön majd egy kúl motoros apuka, ennek az elméletnek megfelelően például dzvümmögtette is a motort látványosan a helyszínen), és abban soha nem tudok neki nemet mondani, mert úgy néz ki benne, mint egy igazi motoros, úgyhogy elmentünk rögtön két teszkóba is, az egyik az auchan volt. Már az elejénél megállapítottuk, hogy valószínűleg ott szúrjuk el a dolgot, hogy mindig kosárral megyünk, és abba nem fér sok, úgyhogy most némi technikai tanulmányozás után szereztünk egy kocsit, amibe valóban tök jól bele is fért hat pár virágos női zokni, két darab férfialsónemű (kényszerítettem), és két alapvető élelmiszercsoport, vagyis a sör és a csoki jeles képviselői. Az After Eightnél ugyan húzta egy kicsit a száját, de megígértem, hogy nem fog újra előfordulni a múltkori eset, amikor még azt hittem, hogy neveléssel, meggyőzéssel és rávezetéssel változtatni lehet az ízlésén, és kihasználva fekvő álláspontját, fölétérdeltem mellkastájon, a kezeit a térdem alá gyűrtem, és egyik kezemmel After Eightet gyömöszöltem a szájába, a másik kezemmel befogtam az orrát, hogy kinyissa a száját, a harmadik kezemmel meg csiklandoztam néha, mert olyankor muszáj levegőt venni, és mindeközben szelíd, megnyugtató hangon ismételgettem, hogy de hát finom csoki, a csoki szeretné, hogy megegyed, a nyuszinak is tetszik a csoki (ez volt a rávezetés része).
Visszatérve a nagybevásárlós kalandunkra, vettünk még két dévédét (az I love Budapestet, ami valami miatt nagyon tetszett, anno, meg a The Eye-t, amit végre kiadtak olcsón, ez utóbbi egy japán horror, nem igazán véres, de azon kevesek egyike, amiken tudok félni), és megbeszéltük, hogy a the dawn of the dead-et nem vesszük meg még egyszer, mert már mindkettőnknek megvan. Asszem, a zombik a mi érdeklődésünk szűk keresztmetszete. Aztán visszamentünk a kaják közé, és ott arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem tudunk mit venni soha, mert a fiúm két egész nagycsaládnyi élelmiszerfajta képviselőit nem hajlandó megenni, konkrétan a tésztákat és a pizzákat, mondhatni, a melegétel-élmény nála a húskrumplira korlátozódik, úgyhogy vettünk húst, meg némi hezitálás után tarhonyát, ami a krumpli egyik fajtája, csakúgy, mint a rizs. Meg vettünk nekem finomsajtot, meg neki valami felvágottat, ennyi, úgyhogy, mint a kasszánál konkludáltuk, holnapután megint éhezni fogunk, de legalább sör van.
– Többek között azért is jó az, ha előre tudom, hogy ha hazaérek, szexelni fogunk, mert akkor már a buszon elkezdhetek a szexen gondolkozni, és így egy csomó előjátékot megspórolunk.
– Ja, a spontán szex nekünk nem igazán jön be.
Mert egy pasinak sincs olyan fantáziája, mint nekem.
Mint ma kiderült, van ez a dolog a pasikkal, és nem csak az enyémmel, hogy olyanok, mint a spanyol feleségek. Ez igazából nem pont ma derült ki, hanem már a Sanyinál is, de ma tette szignifikánssá a következtetést a mintavételezés nagysága.
A spanyol feleség az úgy volt, hogy én úgy húszévesen alapfokú szinten beszéltem spanyolul, különös tekintettel az előre begyakorolt mondatokra, mint például hogy "carramba, de nuevo suena este maldito despertador", és akkor jött valami szakmai ismerős spanyol házaspár, akik közül csupán a férj beszélt angolul, a feleség viszont nagyon megörült annak, hogy spanyolul mutatkoztam be, és onnantól kezdve spanyolul beszélgetett velem folyamatosan, amiből én néha kiragadtam kulcsszavakat, amiket értettem, és azok hangulati tartalma szerint bólogattam különböző irányba. Na, pont ugyanígy éreztem magam, amikor a Sanyi a temetőben megörült annak, hogy Shimano bicikliscipő van rajtam, és onnantól fogva a biciklikről beszélgetett velem, mint kollégával, csak ebben a konverszációban nem a dormir meg az con migo voltak a támpontok számomra, hanem az agyfék, meg a szpesölájzd, meg még az egg-beatert is értettem, csak az összekötő részeket nem. Én ugyanis – a megtévesztő bicikliscipő ellenére – a biciklire úgy tekintek, mint amolyan szelidíthetetlen vadállatra, amely még álló helyzetben is képes megbokrosodni és ledobni engem, tekintet nélkül a korábbi viszonyunkra, és inkább gyakorlati (a hatásos önvédelem 12 módja) , mintsem elméleti érdeklődést tanúsítok iránta.
És akkor ma leszólítottam a glóriát, és túllépve a bemelegítő szakaszon, ami arról szólt, hogy ki sír, meg ki hagyta már abba, belecsapott a közepébe, miszerint a mi pasijainkban a motoron kívül ez az edukációs hajlam, illetve a párbeszédre való erőteljes törekvés is közös, tekintve, hogy az övé (az 1-es számú) is hajlamos váratlan hirtelenséggel elmondani neki a karburátokról sok mindent, avagy negyedórán keresztül felolvasni neki háborús fantasyből, ilyen fegyverleírást, vagy mit. És akkor utána jön a trükkös rész, amikor megkérdezik, hogy na? meg jó, mi? (az enyém konkrétan azt szokta kérdezni, hogy mit gondolsz te erről? hiába, mindig is túlbecsült), és erre válaszolni kell valamit. Namármost a glória, leánynevén sicktranzit, már több publikációjában tanúságot tett a férfiak területén tanúsított éleslátásáról és jó megfigyelőképességéről (utalnék itt a "pasim mindig utánamjön az erkélyre" tematikájú bejegyzésére, amivel – bár már csak magángyűjteményekben található meg – elévülhetetlen érdemeket szerzett a blogirodalomban, de nálam mindenképpen, még hónapokkal később is hangosan röhögtem rajta visszaolvasás közben), szóval ő nem hoz magára szégyent, ilyenkor mondja mindig, hogy úúúúhh, de jó, nem semmi!!, sőt, nem restell a kiragadott kulcsszavakra reagálni, mint például úúúhh, lézeres, de jó, nem semmi!!, bár ezzel egyszer megszívta, mert a szóbanforgó történet lényege az volt, hogy az a dolog konkrétan pont nem lézeres, de az ilyesmi előfordul, ezt sose lehet előre tudni.
Mindenesetre én is megosztottam vele, hogy tegnap, amikor a fiúm elmesélte, hogy Budapesten két reaktor is van, az egyik kutatóreaktor, a másik meg oktató, akkor én abszolút témába vágóan még vissza is kérdeztem, hogy ez azt jelenti-e, hogy az utóbbinak magasabb az egyetemi fokozata. Úgy éreztem, ebből biztosan tudni fogja, hogy én figyelek rá. A pasim, mármint.
Lényeg, ami lényeg, végső konklúzióként azt szűrtük le, hogy amikor a férfiemberek már nagyon átmentek spanyolfeleségesbe, mindig hatásos módszer, ha az ember megpróbálja magához ragadni a beszélgetés fonalát. Nálunk például mindig bejön, ha közlöm a fiúmmal, hogy nézd, van mellem, ez ugyanis mindig érdekli őt, láthatóan figyel és erősen koncentrál, akár percekig, noha már korábban is tudott a dologról. Fent említett konzultánsom szerint ez a módszer mind a motoros, mind a zenész foglalkozásúaknál hatásos, szóval innentől szerintem nyugodtan extrapolálhatunk, és bátran alkalmazhatjuk bármilyen kontextusban.
Tegnap a fiúm fogta magát, és csak úgy vett egy telket.
Na jó, nem csak úgy, mert a telekvásárlást több olyan alkalom is megelőzte, amikor kimentünk a faluba az "A" telkekhez, aztán átmentünk a "B"- hez meg a "C"-hez, aztán visszamentünk az "A"-hoz és megbeszéltük, hogy ez nagyon be lesz építve, és itt olyan emberek fognak lakni, akik görsíznek, meg ilyenek, és akkor megint visszamentünk a "B"-"C" tengelyre, majd a "C"-t megközelítettük földútról is, meg ilyenek. És az sem igaz, hogy teljesen megvette, mert még csak az előleget fizette be rá, de az már majdnem olyan.
Szóval a telek, az úgy néz ki, hogy csak egy kerítésszomszédunk lesz, viszont két utcánk, és egyik oldalról egy nagy, "régészeti terület"-ként definiált mező határol majd bennünket, meg kilátunk a szépségeszöld smaragd dombokra, illetve aranyló búzamezőkre, meg a jegenyesorra, ami a régi, föld típusú országutat fogja közre, szóval tiszta romantika az egész. Magát a telekre szánt házat a fiúm az építész ismerősével tervezi, akivel egy húron pendülnek, én meg felakadt szemekkel csodálom zsenijüket. A következő sarokpontok biztosak egyelőre:
Én igazából csak a kerttel szemben támasztottam elvárásokat, miszerint 1. legyen benne temető, 2. legyen benne málnabokor, 3. legyen benne esetleg cseresznyefa, 4. legyen benne egy kiscica. A cseresznyefa egyelőre tárgyalás alapját képezi, a többi kívánalmam indokoltnak találtatott, és elfogadtatott.
Én eddig azt hittem, hogy tudom, mi a szenvedély és az elkötelezettség, de amikor a minap a fiúm már reggel a motorokról motyogott valamit, aztán amikor hazajöttem a temetőből, akkor részletesebben is belement velem a témába, majd az éjszaka közepén felébredve rajtakaptam, hogy párhuzamosan motoros képeket nézeget és motorokról levelezik, amit csak arra az időre függesztett fel, amíg magamra rángattam némi szexuális élet céljából, amit követően álomba mesélt motoros történetekkel, nos, akkor rájöttem, hogy amit én a gyümölcsös túrókrémek iránt érzek, az semmi, csupán múló szalmaláng.
– Szóval te tudod, hogy mit érez a másik ember, csak leszarod – mondta a fiúm büszkén, majd megölelgetett, mert ő tudja, mit keres egy nőben.
Az úgy volt, hogy az érzelmekről beszélgettünk, amit nem szoktunk, ugyanis a fiúmat eleve annak a szempontnak a figyelembevételével választottam, hogy én nem szeretem azokat a pasikat, akik a média által megtévesztve úgy érzik, jogot formálhatnak arra, hogy lelki életet éljenek. Én kimondottan utálom azokat a pasikat, akik egynél több intencionalitási szintet visznek a kommunikációnkba, például azt hiszik, hogy amikor én azt mondom, hogy, akkor igazából én azt szeretném, hogy ők azt gondolják, hogy, pedig én ennél sokkal egyszerűbb vagyok. A másik, amit utálok pasikban, az a drámai indíttatás, amikor görög sorstragédiát csinálnak abból, ha például csörög a telefonom, és én, megbízhatatlan céda, fel is veszem. A következő lépcsőfok az, amikor már az is dráma, ha nem csörög, mert akkor biztosan szóltam a másik szeretőimnek, hogy ne akkor hívjanak, satöbbi.
Na a fiúm nem ilyen egyáltalán. Az ő legmarkánsabb érzelme az éhség, olyankor ül, és szomorúan néz maga elé. Meg üdítően konkrétan fogja fel a dolgokat, például a múltkor megkérdeztem, hogy mit szólna, ha én olyan lennék, aki mindenképpen akar egy kínai porcelánvázát a sarokba (igazából nem ezt kérdeztem, ez csak egy olyan allegórikus hasonlat), mire ő azt válaszolta, hogy ő nagyon örül, hogy mellettem nem kell ilyesmin gondolkoznia, és nem látja értelmét elképzelni, hogy nekem porcelánváza kell, ha egyszer nem kell. Erre én közöltem vele, hogy ő valószínűleg nagyon hülyén érezné magát egy pszichodráma-ülésen. Majd kis gondolkodás után hozzátettem, hogy egy idő után meg mindenki más érezné nagyon hülyén magát, ha ő megjelenne egy pszichodráma-ülésen, mert tényleg. Ő az a típus, aki fogja a dolgokat, és szétszedi meg megjavítja őket, nem pedig az, aki a lelkükről töpreng, meg imaginárius helyzeteket teremt magában. Viszont mindig nagyon kedvesen beszél a kedvenc dolgaihoz, például a biciklihez, a motorhoz, a nyuszihoz, a zsiráfhoz és hozzám.
Szóval az érzelmek úgy kerültek szóba, hogy a kollégáival az empátiáról beszélgetett, mint kívülálló1, konkrétan arról volt szó, hogy a kollégái mondták, hogy mekkora érzelmi törést okozhat, ha elütsz valakit autóval, még ha vétlen is vagy, és erre a fiúm mondta, hogy ő már ült olyan autóban, ami öngyilkosjelöltet ütött el, és a legkellemetlenebb része az volt, hogy sokat kellett várni a rendőrökre, és ő egyáltalán nem érti, hogy milyen érzelmi törésnek kellett volna bekövetkeznie. Na ekkor magyaráztam el neki, hogy az valószínűleg úgy van, hogy az emberek szeretnek maguknak drámát teremteni és tragédiákba kapaszkodni, és ilyen helyzetben ezt büntetlenül, védőhálóval, mintegy ingyen tehetik (ismeretlen áldozat, semmi külső büntetés), és szerintem magára vessen, aki ilyenkor ragaszkodik ahhoz, hogy szenvedhessen. Na ekkor mondta a fiúm büszkén, hogy szóval én értem, mit éreznek, csak leszarom. És éppen olyan kedvesen nézett rám, mint a motorra szokott. Szerintem szereti az agyam pragmatikus járását.
1jelemző momentum az életünkből, hogy bár nagyon jól tud angolul, egyszer valami film közben odafordult hozzám, hogy mit is jelent az a szó. A compassion.
Aztán tegnap szóbakerült köztünk a gyerekkérdés is.
Egyrészt a szüleim kapcsán, akik most autót íratnak a nevemre, mivelhogy újat vettek, sőt, még az átíratási díjat is állják, cserébe meg például holnap náluk kell vacsoráznom, nem baj, majd belemeredek a rakottkrumpliba, összeszorítom a fogam és számolok. A szüleim igazából nem rosszindulatú emberek, ráadásul szeretnek is engem, de a világból ki tudnék tőlük szaladni.
Másrészt meg mostanában éppen a nemsokára aktuálissá váló építkezés lázában élünk, esténként a fiúm leültet, és felszólít, hogy mondjak el mindent, amit a padlófűtésről tudok és gondolok, majd elmondja inkább ő, és így mindketten jobban járunk, mert ő alaposan kiművelte magát a témában. De tényleg. Stratégikusan. Az index fórum Alapozás és pincék c. topikjával indított, most éppen a Nyílászáróknál tart, és ez a dolog nála működik, mert például balangászni és hegyet mászni is az internetről tanult meg. Ami a leendő házat illeti, egyelőre ott tartunk, hogy mivel a fiúmnak nem adatott meg gyermekkorában az a szoros és intenzív kapcsolat különböző paneltömbökkel, mint nekem, ezért nagy szerepet fog játszani benne a beton, egylégterű lesz (a hálószoba elkülönítésének fontosságáról ugyan meggyőztem, de így viszont egy helyiségben lesz a háló- és a fürdőszoba, mivel szerinte az a sok fal, az csak felesleges flanc), és a padló márványborítással fog rendelkezni. Ennél a pontnál felötlött bennem, hogy mi igazából egy hegyre épült, szürreális metrómegállóban fogunk lakni, de nyitott vagyok az újra, arról nem beszélve, hogy most már olyanokat is tudok, hány fokozata van a törhetetlen üveg törhetetlenségének, illetve hogy mely eszközöket érdemes villanyhálózatilag az elmüre, UPS-re, a generátorra, illetve ezeknek változatos kombinációira kötni.
Na és aztán, amikor a tegnap este soron következő napirendi ponton végigmentünk a házépítés témakörében, utána természetesen áttértünk arra, hogy az állatok. Hogy a zsiráf egész nap aludt, persze, mert előzőleg egész éjjel a fiúmat böködte az orrával, hogy játsszanak, és a nyuszi megtanult bárkit patkánnyá változtatni, feltéve, hogy az illető már eredetileg is patkány volt, és a patkányok, ha már itt tartunk, egészen összeszoktak, csak hiányzik nekik a Shield, mert ők azt szeretik, bár a Buffyt is nézni szokták, mert abban is ott van a patkánnyá változott Amy, szóval mind jól vannak, csak a maci zárkózott egy kicsit, valószínűleg azért, mert ő csak angolul tud, mivel egy londoni reptérről származik (egyébként akkor nyugodtam meg végképp abban, hogy a fiúm tényleg a sajátjaiként szereti a plüsseimet, amikor Kijevben a csernobili túra után ültünk a szobában mélán magunk elé bámulva, és megkérdeztem, mire gondol, mire azt felelte, arra, vajon mit csinálhat most a nyuszi).
Szóval ez volt az a pont, amikor szóba hoztam a gyerekvállalás kérdését, konkrétan úgy hogy kijelentettem, nekünk nem szabad gyereket csinálnunk együtt. A fiúm kérdésére, hogy miért, elmagyaráztam neki a visszatérés az átlaghoz néven ismert jelenséget a genetikában, hogy a többgénes tulajdonságoknál a két nagyon szép szülőnek kevésbé szép gyereke lesz, a két nagyon okos szülőnek átlagosan intelligens gyereke, stb, és mivel mi mindketten nagyon beteg elmék vagyunk, ezért a gyerekünk valószínűleg elég normális lenne, és háromévesen még csak csodálkozna rajtunk, de öt-hat évesen már ránk is szólna, hogy viselkedjünk rendesen, és tízévesen szégyellné áthívni a barátait, mert anyu és apu folyton a plüssállataikkal játszanak.
Persze a másikfajta tragikus végkimenetel lehetősége is megvan, engem ismerve, hogy véletlen elrakom a kölyköt egy fiókba, és két hétre ottfelejtem, de azért sokkal gázabb lenne, ha szégyellnie kéne minket.
A hétvégénk a kamuflázs jegyében telt, a fiúm például házimunkát végzett, igaz, ezt aképpen tette, hogy miután félrelökdösött a keverőtál elől, a fakanalat a fúró tokmányába illesztette, majd azzal gépesítve keverte be a sütit. Ha kézzel nekiáll, gyorsabban végzett volna, de meg kell hagyni, az sokkal kevésbé lett volna szakszerű.
Én ezzel szemben két napon keresztül a Microwave Transistor Amplifiers: Analysis and Design című klasszikussal mászkáltam fel s alá a házban, amiből a felületes megfigyelő azt a következtetést vonhatta volna le, hogy hirtelen mély érdeklődés támadt bennem a mikrohullámú tranzisztoros erősítők irányában, a kevésbé felszínes megfigyelőben esetleg az is felmerülhetett volna, hogy valószínűleg olyan személyiség vagyok, aki technológiai téren nem hisz a könyvfordításokban, pedig nem erről volt szó, hanem egyszerűen csak arról, hogy a MTA: A&D a maga nagyalakú és vastag mivoltában megfelelő alátámasztást biztosított a graflogika c. újságom számára a mi asztalokban szegény lakhelyünkön. Asszem, erre mondják, hogy appearances can be deceiving.
Aztán vasárnap du két Buffy között megnéztük az Eltakarítónőt igazi moziban, és a fiúm megjegyezte, hogy én is ilyen aranyos öreg hölgy leszek majd, mert ő tudja értékelni, ha valakinek nincsenek morális gátlásai. Más igazából nem történt.
settenkedve lopakodó 