Amióta a glóriával ismerkedem (leginkább füstös kocsmákban), azóta az élethelyzetek és a drámaiság egy új spektruma nyílt meg előttem, és most nem az Indiára célzok (aminek egyébként különben örülök, csak az én alaptermészetemmel nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a jövőképet sem, amikor kolerásan (tífuszosan) zuhanunk le az Aeroflot Delhi-Moszkva járatával), hanem például a tegnap esténkre.

A glóriával ugyanis nagyon sok mindenben kereslet és kínálat vagyunk egymásnak, illetve fordítva, mert olyanok történnek, hogy ő hoz nekem húslevest, én viszek neki ruhát, ő hoz nekem könyveket (!), én eljuttatom hozzá a színházjegyét. És akkor tegnap kiderült, hogy ő csak egy bizonyos fantázianevű, rózsaillatú avon termékkel hajlandó habtestét mosni és hidratálni, ami most tragikus hirtelenséggel kifogyott, az én útvonalamban viszont van egy avon pult, úgyhogy mondtam, szállítok neki ilyet is. Ezt követően hosszasan magyarázta nekem, hogy majd éles helyzetben mi alapján súlyozzam a body soufflé illetve a replenishing body lotion mellett vagy ellen szóló érveket, illetve komoly taktikai egyeztetést folytattunk a super silk body oillal kapcsolatban (pro: amiben a "body" és a "silk" szavak szerepelnek, az rossz nem lehet (glória), kontra: karcinogén-e vajon a "fázis", ami ebben van (én)), ennek köszönhetően a konkrét avon pultnál nagyon képben voltam, nem lehetett hülyét kérdezni tőlem. Még egy katalógust is fosztottam, gondoltam, átadom majd a glóriának, de aztán sajnos hazaérkezésem után belenéztem, és akkor bekövetkezett bennem egy gyökeres szemléletváltás a tekintetben, hogy mit is adok én oda a glóriának, meg mit nem. Mert oké, hogy az avon katalógus ilyen klasszikus hülyének nézős dolog egyfelől, hogy komponens helyett fázist írnak, meg frissítő és ionizáló arckrémet hirdetnek (erről a fiúmmal is konzultáltam, aki azt mondta, hogy az ionizálásba konkrétan bele szokás halni), illetve 3D-sként reklámozzák a szempillaspirált, de ugyanakkor ilyen nagyon szép fotosoppolt képeik vannak a krémekről, ahogy fodrozódnak, meg ilyen dekadens, porrá tört szemfesték-halmok, és a rúzsoknak olyan fantázianeveik vannak, hogy perfect petal, meg vintage pink, nem beszélve a fiery redről, úgyhogy megbűvölten ültem a kanapén, még a glória aktuális drámájára is csak elvétve reagáltam a postafiókomban (pedig az történt vele, hogy két órával hamarabb jött haza a pasija, mint szokott, és ez egy kifejtős téma), és olyanokat motyogtam magam elé, hogy beyond colour lifting alapozó, azta, meg twinkling pink körömlakk, a fiúm eközben kicsit katatón módon rakta előttem az 1500 darabos kirakót, és ezekre gerincvelőből mindig rávágta, hogy ceyond bolour, meg pwinkling tink, mert ilyen tekintetben kényszeres, szóval olyanok voltunk, mint a klasszikus autista családmodell.

És én egyébként egyáltalán nem vagyok ilyen tekintetben függő, még fürdőszobapolcunk sincs, elfér minden (hajbaszokkal, borotvákkal együtt) egy 120 x 10 cm-es párkányon, egyedül talán a gyümölcsillatú cuccok vannak rám a kelleténél nagyobb hatással, de abból sincs többre szükségem, mint a szőlőszagú 24 órás arckrémemre, meg az ananászos fogpasztára, illetve van még barackillatom a cellulitisz ellen, meg almás parfümöm (DKNY) és samponom, két tusfürdőm meg egy zselés deo stiftem de aztán tényleg ennyi, nem is lenne időm másra, erre viszont tegnap kb 20 alkalommal emlékeztetnem kellett magam (konkrétan arra, hogy nem veszek sem a megkapóan hibás nyelvtaniságú Advance Techniques hajápolási termékek közül semmit, noha az oldal háttérképe egy nagyon profi fodrászszalon, sem pedig Távol-keleti Varázslatot a Bőrömnek), viszont arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg nagyon ingerszegény a környezetem, esetleg majd javaslom a fiúmnak, hogy mégiscsak kössük be a tévét.

Ma arról volt szó, hogy meglátogatjuk a kocsmát a glória nevű ismerősömmel, akivel szoktam kocsmába járni, de betaknyosodott, pedig ez fontos lett volna, mert már nem bírom tovább, hogy a fiúm egy önmaga farkába harapó kígyó. Az van ugyanis (tömören), hogy neki nincs éhségtudata soha, viszont kivetít, sajnos változó formában, ezért nem mindig könnyű rájönni. Volt egy időszak például, amikor ha azt mondta, hogy nem kap levegőt, akkor rögtön tudtam, hogy szomjas, ez a vidám éra azóta viszont elmúlt, most az van, hogy amikor éhes, akkor ilyen mániás takarításba kezd. Ráadásul mivel élete fontos szereplőjének tart, engem is bele akar vonni ezekbe a tevékenységekbe, pedig sose nem a háziasszonyi kvalitásaimra voltam büszke, ennek ellenére a minap például ott találtam magam a konyhakövön térdelve (a glóriának pl elég lenne ennyit írnom, és már együtt vihognánk, de erről majd később), és liszteket válogatva lejárati dátum szerint, noha nem akartam, de ha egyszer ez okozott neki örömet. Tegnap viszont egészen odáig fajultak a dolgok, hogy megkért, hozzak a boltból felmosószert, na itt majdnem betelt a pohár, de aztán arra gondoltam, hogy ezen is túlleszünk valahogy, majd azt mondom a barátnőimnek, hogy közben azért meccset nézett és sört ivott, esetleg atlétában, viszont végignézni nem akartam volna, az én empátiámnak is van határa, és ekkor jelentette be a glória a taknyát.

Szerencsére aztán hirtelen problémamegoldó típusok lettünk, úgyhogy amint hazajöttem, bejelentettem a fiúmnak, hogy én most elmegyek kocsmába, ide a kanapéra. Ő először hülyén nézett, aztán bontott nekem egy sört, majd magamra hagyott a notebookkal, úgyhogy a glóriával elmerülhettünk a kedvenc témáinkban, úgy mint nyelvészet (olyanokat szoktam mondani neki, hogy ez a "szaxizni" is milyen szó már, ő erre olyanokat válaszol, hogy a béterv megmutatta neki a fuvoláját, mire én, hogy az még szaxibb, satöbbi), filozófia (különös tekintettel arra, hogy hol kezdődnek a buzik és hol végződnek a gigolók), kortárs vizuális művészet (mit akart kifejezni azzal a forgatókönyvíró, hogy Ewan McGregor megkefél mindenkit), illetve kortárs irodalom (ma a blogtér egyik vezérblogját tárgyaltuk ki, ami ugyanis gondolatokat ébresztett bennünk, konkrétan egyszerre jöttünk rá, hogy mi valószínűleg buta celeblányok vagyunk, úm. önfeledtek, vígak, illetve szoktunk csacsogni, öltözködni, fogyókúrázni is, időnként kombinálva. Kis együttgondolkodás után ezzel kapcsolatban egyébként arra lyukadtunk ki, hogy így még valószínűleg mindig jobb, mind számunkra, mind a környezetünk számára, mintha meztelen, kövér, hallgatag lányok lennénk, akik ráadásul szomorúak és aggódóak, illetve én (defenzíven) megosztottam a glóriával az etiópokkal kapcsolatos gondolataimat is (amik igenis vannak), miszerint hosszú, izmos combjuk van. A glória ezek után mondott valamit az írástechnikai hibákról, mint például a közhelyek rendszeres használata, de szerencsére ezt követően konkrétan azt öntötte szavakba, hogy "a Led Zeppelin erotikus", amivel sikeresen áthidalta a már képződni készülő kommunikációs szakadékot).

Időközben a fiúm egyáltalán nem takarított, és nem is próbált megérteni engem, okulva a tegnapiakból, amikor megírtam neki, hogy nincs az a bíróság, mi engem elítélne. Tegnapelőtt ugyanis az történt, hogy egy órán keresztül rimánkodtam neki, hogy vacsorázza meg végre, amit főztem (reggel óta nem evett, ilyenkor már közveszélyes, vö. folytatólagos csempesúrolásra való kényszerítés), végül kijelentette, hogy addig nem hajlandó, amíg nem tisztítjuk le az ablakpárkányt (asszem, ennél a coming outnál mindenki képet tud alkotni arról, hogy mit kell nekem elviselnem), erre én lepakoltam onnan a koporsófogantyúkat, ő meg lepucolta, és viszont visszaült ezek után kirakózni, mint ha mi sem történt volna. Kénytelen voltam felmenni az emeletre ötszázig számolni, hogy ne omoljon össze alapjaiban a kapcsolatunk, és akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog rám várni. Ezt követően ugyanis másnap (ami tegnap volt), olyat írt nekem levélben konkrétan, hogy "ma lepucoltam egyedül a többi ablakpárkányt, mert úgy vettem észre, neked valami fóbiád van ezzel kapcsolatban", na ekkor volt nagyon szerencséje, hogy nincs a közvetlen közelemben. Az soha nem vezet jóra, amikor fiúk lélektanilag próbálnak megközelíteni (vö. Ewan McGregor, mint ellenpélda).

A fiúm meg kihasználta a távollétemet, és ahogy eltávoztam, letekerte a fűtést, kibontott egy sört, és kitakarította a lakást. Valami nőügyre is gyanakszom, mivel kizártnak tartom, hogy a ő magától csaptelepet súroljon bármilyen körülmények között, de legyen, ha idegen nőket csal a fűtetlen házába takarítani, tegye, úgy érzem, hogy szigorúan a felmosási aspektusát tekintve nem tragédia, ha nyitott a viszonyunk. Amikor hazaértem, rend volt és tisztaság, illetve 16 fok, amit kicsit nehezményeztem, erre becsukott még egy spalettát, hogy dobjon egyet a szigetelésen (látom már magunkat, ahogy fejlámpával, bundában kirakózunk a nappaliban, mint az orosz viccben, aminek az a poénja, hogy "ja, kint? ott lehet.")

Ami a kapcsolatunk alakulását illeti, úgy általában, tegnap megkérdezte, hogy szólíthat-e Angelinának (nem Jolie, Crow után), merthogy nagyon hasonlítok rá. Kérdésemre, hogy mégis miben, azt felelte, hogy két centi híján egymagasak vagyunk vele. Azért valahol örülök, hogy ilyen kifinomult lélek, és nem például a mellbőség alapján különbözteti meg a nőket.

Ma a fiúmmal felváltva aludtunk be délután, utána viszont megjött a karácsony egyszercsak. Velem az van, hogy a fiúm elől nem igazán tudok titkot tartani (ezért is nem lenne praktikus, ha például megcsalnám, mert akkor hazaérkezésem után valószínűleg az első dolgom az lenne, hogy belátás nélkül elkezdeném mesélni neki, hogy képzelje már, mi történt velem), ennek ellenére most sikerült végig nem elárulnom neki, mit kap karácsonyra. Volt ugyan ma egy pont, amikor majdnem feladtam, de aztán inkább csak megkérdeztem először azt, hogy hol megy bele a papír a nyomtatóba, utána azt, hogy hol van papír, majd végül azt, hogy hogyan kell az eszközt bekapcsolni. Viszont megérte, a pólót, amihez nyomtattam a rávasalandó mintát, azóta le se vette, nagyon állat lett, majd illesztek be képet. Kapott még tőlem sima pólókat is a szivárvány minden színében, meg alsógatyákat, illetve zoknicsipesz nélkül is működő (diszkréten mintás) zoknikat. Én megkaptam tőle a Battle Royale-t könyvben, ilyen szép könyvem talán még nem is volt soha, illetve Bailey's-t, meg ami a legfontosabb, vett nekem dátummegjegyző elemet a fényképezőgépbe (kicsit elgondolkoztam azért ezen, hogy az én szívem vágya a gombelem, meg a jégoldó szpré, az övé meg a tartós alsónemű és a zoknicsipesz, de így legalább könnyen örömez tudunk szerezni a másiknak), a zsiráf és a nyuszi meg 1500 darabos világtérképes puzzle-t kaptak puzzlekirakó szőnyeggel, hát nem lehetetett velük bírni, éjfélig kirakózni kellett.

Ilyen volt leginkább, kettesben, még csináltunk olyat is, hogy kimentünk megnézni a motort, meg a fiúm megmutatta, milyen a fényképezőgépem belülről, és segítettem neki forrasztani, illetve Iron Maident hallgattunk, hát soha rosszabbat.

A munkahelyi légkör ellenére (ami különben igen szórakoztató, most is jött a kolléga faxért, majd felháborodott, hogy mit képzelnek ezek, hát nem tudnak egy ideig a seggükön maradni, mire értően visszakérdeztem, hogy már megint árut rendeltek-e tőlünk azok a mocskok, majd együtt bólogattunk komoran. Nem mintha nem ebből élnénk, de ez nem jelenti azt, hogy élveznünk is kéne), szóval a feszültség ellenére a héten már elkapott engem is a karácsonyi hangulat, amennyiben karácsony definíció szerint az az ünnep, amikor lelkifurdalás nélkül bármennyit vásárolhatunk (mi legalábbis az év többi napján szoktuk inkább szeretni egymást, kivéve azokon, amikor hegynek fölfelé kell bicikliznem). A terep ugye adott számomra, mivel a munkahelyemet olyan objektumok környezik az autóval öt percen belül elérhető körön belül, mint az Auchan, a Cora, a Tesco, az IKEA, a KIKA, stb, tegnap reggel nem is tudtam eldönteni, hogy hova lenne a legpraktikusabb menni (a Teszkóban jól főznek, és van Libri, de nem lehet parkolni, és silány az áruválaszték, az Auchan mellett ott az IKEA, de náluk nincsen könyvesbolt, és akkor még nem voltam biztos abban, hogy hotdogot akarok-e enni), úgyhogy a logisztikai vezetőnk nagyon rosszul időzítve szólt oda nekem, hogy le kéne valamit fordítani sürgősen, mire én kihasználva izgatott és befolyásolható állapotát előre megtervezetten felvontam a szemöldököm, és rideg hangon megkérdeztem tőle, hogy szerinte én ezért járok-e ide. Ezzel nyertem egy olyan tizenöt percet ami alatt tisztázta magában, hogy igen, ezért, és a kezembe nyomta a CLR-2500-t, amiről szerencsére tudtam, hogy tök ugyanaz, mint a már lefordított CLR-1880, csak nem fekete és szögletes, hanem krómszínű és lekerekített, de mivel a papírjaiban csak egy sematikus ábra található, ez mindegy.

Időközben eldöntöttem, hogy meglepem magunkat egy új készlet terítékkel, mert utálom a régit, ami barna üveg, illetve felhorgadt bennem az igény egy római tálra is, legyen akár svéd, úgyhogy mégiscsak az IKEA lesz, viszont a Libribe is be kell menni a szülőket meglepés céljából, szóval nem egyszerű az én életem. A CLR-1880-at mindenesetre átneveztem CLR-2500-ra, hogy erre se legyen gond később, meg ha már a kezemben volt, ellenőriztem a műszaki specifikációt, ezen kapott rajta a főnököm, aki rögtön mondta is, hogy olyat ne vegyek, mert az ronda (nem, nem ő intézi a marketinget nálunk), ebben egyetértettem vele. Később kimentem a könyvesboltba, ahol megvettem az új Lawrence Block betörős könyvet, meg vettem tőle egy kémeset is, stílusösszehasonlítás céljából, és akkor eszembe jutott, hogy miért jöttem, úgyhogy kiválasztottam apámnak az új Ed McBaint (Csitt – Hark), előtte viszont szándékosan nem hívtam fel anyámat megkérdezni, hogy ő is megvette-e, nagyon remélem, hogy igen, és akkor sajnos meg kell tartanom magamnak. A Hollókirályos könyv meg olyan szép volt, hogy nem hagyhattam ott, ráadásul a kartársnő is több ízben ajánlotta, a gond csak az, hogy mióta összeköltöztem a fiúmmal, hat polcot megtöltöttem a könyveimmel, meg a szüleimnél is vár 19,3 méternyi (lemérték) arra, hogy elszállítsam, most éppen azon tűnődöm, hogy végül is ki mondta, hogy konyhaszekrényben nem lehet könyvet tárolni. Vagy a fürdőszobatükör fölött.

Az IKEÁ-t csont nélkül vettem, ráadásul az utolsó sötétkék kő Dinera készletre csaptam le, a Teszkós akciót viszont már ott elbuktam, hogy Jégkorszak 2-t kellett volna találni a fiúm gyerekének, ráadásul nem volt, viszont ehhez nagyon alaposan végig kellett néznem az összes polcot, és három másik film sajnos volt. A karácsonyi hangulatra tekintettel a szokásos dolgokon felül vettem még Bacardi fehér rumot is, meg mentalevelet, hogy akkor majd mojitózunk itt a két ünnep között, hazaértemkor viszont a fiúm kijelentette, hogy nem kell az a sok flanc, finom az magában is, úgyhogy bánatomban rögtön nyakára hágtam az ananászlének, amit a sunrise (sunset?) koktélba szántam, hát így erőlködjön az ember. Fenyőfánk nem lesz, ugyanazon okból, amiért vágott virágot sem tartunk (látom, ezzel nem vagyok egyedül), az ünnepi jelleget majd az áldozati kacsa fogja képviselni steakburgonyával, szombaton még motorosruhákat fogunk nézni, szóval lényegretörő, kedves ünnepünk lesz, amit csak az árnyékol be egy kicsit, hogy se Dexter, se Veronica Mars, se House januárig. De nem lehet minden tökéletes.

A fiúmban az a jó, hogy egy személyben ötvözi a romantikát, a szórakoztató kvalitást és a praktikumot. Tegnap például visz be a karjában a hálószobába, ahol felső részemmel, mint eszközzel próbálta felkapcsolni a lámpát. Én viszont, nem tudván mit akar, elhajoltam a faltól, amikor odatolt. Ekkor gondolkodás nélkül meglendített, hogy esélyem ne legyen önállóan mozogni, és azzal a svunggal szolidan odacsapta a fejemet a kapcsolóhoz. Ezután elégedetten nyugtázta, hogy kigyúlt a fény, és folytatólagosan vitt tovább romantikusan, bár a regényes jellegből sokat elvett, hogy hosszan nem tudtam abbahagyni a röhögést.

Igen, az intellektuális, kifinomult humorra rezgek leginkább.

Tegnap a fűszerekkel való ismerkedésemnek eljutottam ahhoz a stációjához, hogy kellene már kezdeni a rozmaringgal is valamit, illetve amúgy is lelkifurdalásos voltam a fiúm felé a züllött életvitelem miatt, úgyhogy megcsináltam ezt, csak nem egész csirkét (??) dobtam a serpenyőbe, hanem két pár csirkemellet (egyébként elképesztő, hogy a Kaisers-féle csirkemell mennyivel szebb, jobb állagú és jobban letisztított, mint a szupermarketekben kapható darabok), meg fokhagyma helyett ilyen tubusos fokhagymakrémet nyomtam alá, mert csak az volt, illetve elfelejtettem sajtot venni, úgyhogy az kimaradt, de így is finom lett, bár a fiúm miatt beledobtam kb egy teáskanálnyi sót, mondta is utólag, hogy ez így már majdnem elég is volt. Emellé kukoricás rizst szerkesztettem, erre azt reagálta, hogy na jó, akkor ma csak egy kicsit ver meg, hát ilyen macsó az én szerelmem.

Egyébként a motoros öltözékében jött haza, azt különösen szeretem, olyankor mindig ugrálok a lépcső tetején (bármilyen hirtelen ér is haza, mindig van ugye időm szép kényelmesen rendbehozni magam, és lesétálni a lépcső tetejéig, ezek ilyen lassan levevős dolgok), és mondom neki, hogy tök úgy néz ki, mint egy motoros, ő meg mondja nekem, hogy ez azért van, mert ő egy motoros (asszem, beszéltem már a kifinomult, szellemdús társalgásainkról így otthon). És akkor kapott enni, közben a motorokról beszélgettünk, kivéve engem, aztán leültem a géphez egy kicsit nyomogatni, és ezt kihasználva küldött onnan másfél méterről néhány motoros linket és a vállam fölött állva ellenőrizte, hogy megézem-e őket (olyanokat szólt segítőleg, hogy látod, ott van a jobbra nyíl gomb a többi képhez), aztán beültem az ölébe, és elárultam neki, hogy ha nekem küldene ugyanarról a motorról két különböző szögből készült képet, akkor a büdös életbe nem jönnék rá, hogy ez ugyanaz a motor, nekem egyforma az összes, és akkor az ágyba ájultam, és félálomban még végighallgattam, hogy de szombaton tényleg elmegyünk motorboltba, és felpróbáljuk, hogy kényelmesen tudok-e ülni hátul azon, amit most akar venni, meg hogy milyen jó lesz, amikor tavasszal megveszi az SXV-t is, mert akkor én mehetek azzal majd, amit most akar venni, és hiába mondtam neki, hogy én egyrészt nem tudok motorozni, másrészt leesek, azt felelte, hogy miért esnék, ő sem esik le, és akkor bizonygattam, hogy én egyedül is nagyon jól le tudok esni, emlékezzen csak, hogy amikor kölcsönadta a biciklijét, akkor is hiába figyelmeztetett, hogy óvatosan fékezzek, az első sarkon leestem róla öttel menve, mert azt hittem, hogy ez csak olyan macsós duma, hogy "vigyázz bébi, mert az én fékem olyan, hogy úgy maradsz", és erre tényleg, nem lassított, hanem konkrétan megállt, amikor rányomtam a fékre. Onnantól kezdve nagyon nagy respektussal kezeltem a kerékpárját, kapaszkodtam, és próbáltam csendben maradni, nehogy észrevegye, hogy rajta vagyok, de minden hiába, arra kellett elaludnom, hogy a fiúm azt magyarázza ellágyultan, milyen édesen fogok sikoltozni, amikor a kanyarban leér a lábtartó, meg egy keréken indulunk.

A jó hír meg az, hogy elmondta az ismerősöknek, hogy a nappalink egyik fala mászófal lesz, áthajlással, úgyhogy az összes ilyen falmászó nálunk akar majd lógni. Én meg ezt majd a kanapénkról nézhetem.

Tegnap depressziós voltam, de úgy igazából, az ablaknál állva ettem üvegből az olajbogyót, és skandinávfilmesen néztem, kőarccal. Az van ugyanis, hogy a fiúm nem tud jönni Prágába a két ünnep között, mert ügyeletes, hiába mondtam neki, hogy az emberekre olyankor simán ráférne, hogy a fél országban meghaljon az internet, legalább magukba fordulnának egy kicsit, észrevennék a való világ apró örömeit, hallgathatnák a fű növését, törődhetnének a családjukkal, nem, a fiúm a felhasználói görbére hivatkozott, ami szerint olyantájt az embereknek már annyira elegük van a családjukból, hogy rajokban vetik magukat a világhálóra, és ha úgy 27.-e körül leállna az internet, akkor habzó szájjal gyilkolnák le szeretteiket szerte az országban.

Szóval depressziós voltam, és ilyenkor az embernek eszébe jut minden rossz emlék, különösen, ha a glória is azzal köszön be, hogy sírt a hétvégén, mert A pasija otthon maradt. Rögtön tudtam, miről beszél, mert az enyim is csinált ilyet még valamikor ősszel, mégse ment mászni, mert esett az eső. És örült ennek, azt mondta, szívesen van velem, közben ölelgetett is, én viszont közöltem vele, hogy most este 7-ig (amikor eredetileg jött volna haza) húzza meg magát, és legyen nagyon csendben, mert én már beállítottam a bioritmusomat arra, hogy egyedül leszek, erre megkérdezte, hogy némán, imádattal bámulhat-e a sarokból. Akkor majdnem megütöttem. És a glória pasija is így van ezzel, hogy azt mondja, mondjuk 8-kor elindul, és fél kettőkor még a gép előtt ül gatyában, és ezt egyszerűen nem értik, hogy nem muszáj elmenni, de ha már egyszer kijelentették, akkor az időjárási viszontagságokra és a kedvükre való tekintet nélkül viselkedjenek sportszerűen, és legalább a kocsmába ugorjanak le a haverokkal. Mert ez a másik, hogy inni se isznak, hanem leginkább csak azt csinálják, hogy mégis otthonmaradnak, és örülnek annak, hogy együtt vagyunk, ami kedves, és aranyos, meg minden, de ha még egyszer előfordul, akkor fogom a telefonom, és felhívom a glóriát, és mi megyünk el kocsmába, ahol egyáltalán nem fogunk egymáshoz szólni, hanem hagyjuk egymást élni, csendben, békében, ha van, akkor külön asztalnál.

A következő depresszióm alkalmával részletes elemzés várható arról, hogy mennyire nem ver meg engem részegen soha az az állat.

Szürreális volt ez a tegnapi nap, elsősorban a munkatársaimnak, mert ők azt látták, hogy ülök itt a 2007-es kgfb ajánlatok előtt, és röhögök. Hangosan. Az meg mellesleg őket minősíti, hogy hallják, hogy miközben sebesen gépelem a HIF-6886 minihifi használati utasítását, időnként felnyiffanok, és mégsem mondanak nekem olyanokat, hogy figyelj lucia, menj haza, pihend ki magad. Az volt egyébként, hogy a glóriával beszéltük meg az ügyes-bajos pasijainkat, szóba került például az a jelenség, hogy vannak ezek a rémes faviccek, amit autista módon újból és újból eljátszunk otthon családi körben, és mégis mindig röhögünk. Náluk ilyen például a kelbimbó/mellbimbó, meg a vasing, Tony, nálunk meg az, amikor a fiúm otthon vár engem a bejáratnál, és megkérdezi, hogy mi volt ma a temetőben, mire én azt felelem, hogy hullák. Minden este. Ezt a tréfát egyébként továbbfejlesztette, mert most már nem temetőbe járok, mégis minden este megkérdezi.

Kivéve tegnap. Tegnap azt kérdezte, amikor hazamentem, hogy na mi a helyzet, ettől le is fagytam rögtön (olyan voltam már addigra, hogy a slusszkulcsot például a csak manuálisan zárható személygépjárművemben feledtem, ami csak ma reggel derült ki), egy ideig gondolkoztam azon, hogy akkor most mi van, majd visszaszóltam, hogy ne tegyen fel ilyen hülye kérdéseket, különben is rohanok. Erre ő vérszemet kapott, és megkérdezte, hogy voltam-e már büntetve fegyházban, illetve voltam-e tagja külföldi kormánynak, amire én rögtön visszakérdeztem, hogy mihez képest külföldi, mert nem fog engem ilyen egyszerűen csőbe húzni. Azt mondta, bármihez képest, szóval voltam-e tagja bármilyen kormánynak, úgyhogy becsülettel megválaszoltam neki, hogy nem.

Az este hasonlóan romantikus szellembe folytatódott, a fiúm hirtelen egy csomó olyan dolgot meg akart rólam tudni, amikről eddig sose nem beszélgettünk, mint például hogy vagyok-e involválva olyan szervezetekben, amik elvetik a demokratikus eszmerendszert, illetve hogy vannak-e külföldi barátaim. Amikor megkérdeztem, hogy olyan kémes kütyüi is vannak-e, hogy toll alakú, de igazából infravörös kamera, azt mondta, hogy erről nem beszélhet, de olyan majd biztos lesz, hogy egyszercsak telefonálnak neki, ő felugrik, elviharzik, és négy nap múlva jön csak haza, és amikor megkérdezem, hogy hol volt, akkor mélyen a szemembe néz, és azt mondja, hogy ezt soha ne kérdezzem meg. Természetesen rögtön felvilágosítottam, hogy semmilyen ürüggyel nem mehet el kurvázni, hülye azért nem vagyok (ja igen, a kurvákon is mindig tudunk röhögni). A rendszergazda szerint elrontotta, mert ilyenkor azt kell egy pasasnak csinálni, hogy hazaér, és amikor megkérdezik, hol volt, akkor mélyen az ember szemébe néz, és azt mondja, hogy "Itt voltam veled, drágám. Végig. Bárki is kérdezi", de hát a rendszergazda már idősebb és tapasztaltabb.

Aztán elzúgtam otthonról, a fejem felett kérdőjelekkel, és akkor volt a kocsmába egy olyan jelenet, hogy a senoi el akart mesélni egy történetet, miszerint egyszer egy kocsmában rosszul kért egy sört, mert egy bloggercsajnak is az volt a neve, mint a sörnek, csak két betű felcserélve, de sehogy nem jutott eszébe, hogy ez mi. És akkor adott ilyen clue-nak nevezhető támpontokat, hogy ez egy cseh sör, és abban a kocsmában is szolgálnak fel ilyet, amelyik régebben budán volt, de most pesten, egy mozi mögött, de se a kocsma, se a mozi nevére nem emlékszik, és akkor szépen lassan ki lett sakkozva, hogy Kis West Balkán, Corvin és Coronita-Cronita, ami egyébként mexikói, de részletkérdés. És aztán a sötétben az ágyamon még nagyon hosszan gondolkoztam azon, hogy amit a Tyttö mondott, hogy nesszőlő (a mazsolára alkalmazta ezt a kifejezést), azt úgy írják-e, hogy nes+szőlő, vagy már magyarosodott az előtag, és akkor neszszőlő, de aztán úgy döntöttem, hogy instant szőlő és kész, csak hadd aludjak már.

Szóval ilyenek mennek mostanában.

– Mesélj nekem arról, hogy milyen volt, mielőtt találkoztunk. Mesélj nekem arról, hogy milyen szomorú voltál…
– Nagyon.
– …meg reménytelen és magányos.
– Igen.
– Ennél némileg részletesebben.
– Hát, akkor éppen egyedül éltem…
– …már majdnem egy egész hónapja.
– Igen, és?
– Hát, igazából nem tudom, minek örülnék jobban, ennek, hogy te folyamatosan virágról virágra szálltál, vagy annak, ha előttem nem lett volna soha senkid, merthogy rám vártál, vagy ilyesmi.
– Hát, én mindkettőt csináltam. Egyszerre.
– Na de tényleg, hogyan töltötted az estéidet, amikor még nem voltam?
– Itt ültem és számítógépeztem, ugyanígy, mint most. Ööö, csak sírva.

Sose fogom megtudni.

Mutatom a fiúmnak valamelyik este a könyvjelzőt, lásd lejjebb, ami ugye értelemszerűen a Tranzit glóriában tartózkodott (ami egyébként minden prekoncepciómra rácáfolva egyáltalán nem rossz könyv), nézegeti, majd rápillant a könyvre, és azt mondja, hogy jé, ő addig azt hitte, hogy a magyar könyvklub valami neofasiszta szervezet. Mint kiderült, túl életszerűtlen volt számára az a gondolat, hogy az embereket mondjuk az olvasás szeretete kovácsolja közösségbe.

Én mindig is szerettem a megismerkedős történeteket, főleg azokat, amik kicsin múltak, de a többit is (ha valaki nagyon unatkozna, írjon nekem megismerkedős történetet, gyűjtő vagyok). Mi a fiúmmal ugye úgy találkoztunk, hogy egy közös ismerősünk (vannak ilyen gócpontok, akik mindenkit ismernek mindenhonnan, az illető velem az irodalmi munkásságom révén, a pasimmal hegymászással kapcsolatban találkozott) megmutatta neki a blogomat, ami akkoriban két hónapos körül volt (a blogomról meg onnan tudott, hogy az év márciusában írt nekem egy sms-t, hogy szia, hogy vagy, én meg októberben (jól van na, sok dolgom volt) válaszoltam, hogy így vagyok, link), és akkor a fiúm elolvasta az összes bejegyzést, majd belehamisított a statisztikámba egy üzenetet (átnevezte a gépét az üzenet szövegére), miszerint ő igényt tart rám. És akkor elkezdtünk levelezni, aztán átjött felrakni a polcot a konyhámban, és ott maradt. Aztán pár napja beparáztam, hogy de mi van, ha én hülye vagyok, és nem nézegetem a statisztikámat, ezt rögvest meg is kérdeztem tőle ijedt szemekkel, mire azt válaszolta, hogy akkor átírja a felhasználói felületet, ahova bejelentkezem blogíráskor. Ez az előnye annak, tette hozzá, ha az ember legalább szegről-végről ismeri az összes site rendszergazdáját.

Természetesen azért maradt nála a kulcsom, mert tegnap megint úripicsáskodtam, és vele vezettettem a moziba. A programot egyébként úgy jelentette be két nappal korábban, hogy akkor csütörtökre beszélte meg a Gináékkal azt a filmet, amit meg akartam nézni, pedig neki egyáltalán nem úgy vezettem fel a témát, hogy meg akarom nézni, hanem úgy, hogy neki biztos tetszene ez a film, mert arról szól, hogy nincsenek többé gyerekek (ez az alapfelvetés egyébként zavart is, mert manapság már mi sem könnyebb, mint gyereket csinálni, elég hozzá egy petesejt meg egy hímivarsejt vagy akármilyen őssejt, aztán a filmben szó nem esett lombikokról, csak szmog volt, és mindenki nézett maga elé szomorúan), neki egyébként tetszett is, nekem viszont három dolog van filmekben, amit nem bírok, az egyik, ha szemekkel csinálnak valamit, a másik, ha macskákat bántanak, a harmadik meg a nemi erőszak / szülés kultúrkör, tehát bármi belső női nemiszervekkel kapcsolatos dolog, és akkor beülök egy filmre, ami elvben arról szól, hogy senkinek nem lehet gyereke, erre az arcomba nyomnak egy (fájásokkal együtt) kb 30 perces szülési jelenetet, látom a fejét, meg köldökzsinór, úgy naturalisztikusan. Hát éreztem az iróniát.

(Egyébként, csak úgy kisbetűvel jegyezném meg, hogy én amúgy nem igazán hiszek abban, hogy az emberiség valamiféle pozitív dolog lenne az univerzum szempontjából, és különösebben érdemes lenne harcolni azért, hogy ne pusztítsa ki önmagát. Amiket magasabbrendű értékeknek nevezünk, azok ilyen öncélú dolgok, amiket csak mi (maga az emberiség) vagyunk képesek értékelni, egyedül talán a molekuláris szerveződés igen magas fokát (információ, meglehetősen sikeres harc az entrópia ellen) tudnám a javunkra írni, de ez is biológiai, nem pedig szellemi kvalitás, az evolúció csodája.)

A Ginával kapcsolatban meg néha nagyon nehezemre esik, hogy ne szólítsam mamának, különösen akkor, amikor így előre foglal nekünk jegyeket egy filmre, vagy ránkszól, hogy adjuk oda a parkolójegyünket, mert le kell húzni a pénztárnál, ugyanakkor az, hogy vagy szélsőségesen motorosnak, vagy szélsőségesen goth csajnak öltözik, némileg konfúzálja bennem a szülői képet. Azt viszont eldöntötte, hogy megtanít nekem recepteket, és nem kispályázik, úgyhogy amikor bejelentettük, hogy valamikor mostanában átmegyünk hozzájuk filmet nézni, mi visszük a dvd-t (Night Watch), ők meg főzzenek (ennél a résznél ki is fejtettem, hogy valami csirkés dolgot, meg sütit, mert kaja tekintetében jobb nem teret hagyni a félreértéseknek), akkor a Gina rögtön kitalálta, hogy mostanában úgyis annyiszor eszébe jutok főzés közben, töltsük nála az egész délutánt, és akkor több menüt is végig tud velem venni.

Meg beszéltünk az ilyen párkapcsolati izékről is, mondtam például, hogy múltkor is megyek haza, és hallom, hogy a pasim kiabál valamit az emeleten, közelebb érve kiderül, hogy konkrétan azt, hogy "fussatok, thai kurvák, fussatok". Nekik meg van egy (remélhetőleg) imaginárius Beájuk, a pasija például mindig megkérdezi a Ginát, hogy mennyi időre megy el, érdemes-e áthívni a Beát, meg a Gina mindig hazaszól, hogy most indul, el lehet küldeni a Beát. Az is szóba került, hogy míg nálunk az okoz konfliktushelyzetet, hogy mondjuk átrakom a kád egyik sarkából a másikba a szappant, és olyankor a fiúm nem tud fürödni, csak néz rémülten, náluk olyanok vannak, hogy a pasiját tekintetes úrnak kell szólítania, meg ha elfogy a lájtkólája, akkor nem is az, hogy szól, hanem addig kocogtatja a dobozzal az asztalt, amíg a Gina nem hoz neki újat (ezen a lájtkólás dolgon nagyon röhögtem, ugye a Gina pasija ilyen nagydarab, hosszúhajú, motoros típus, és akkor nem sör, hanem lájtkóla, meg ugyanazt a salátát eszi a mekiben, mint én, csak macsósan két öntetet rendel hozzá, és kiborul, ha nem kap hosszú szívószálat, a fiúm ilyenkor mindig megjegyzi utánozhatatlan hangsúllyal, hogy hát a chopperesek, azok ilyenek).

Aztán a Gina elkezdte mesélni azt is, hogy furcsa, mert csak egyszer voltam a társaságukkal motorozni, de azóta így mindig rólam beszélnek, erre a fiúm megkérdezte, hogy hát mégis mit (én nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni). És akkor a Gina mondta, hogy például a D. (aki lány) nagyon pozitívan csalódott bennem, azok után, amit hallott rólam tőlük, erre már muszáj volt megkérdezni, hogy mégis mit hallott, és állítólag a Gina úgy írt le, hogy én is olyan számítógépes, egyéb tekintetben pedig néma típus vagyok, a fiúm meg kényszerítette, hogy megnézze a csecsemőkezes képeket, meg jellemzett engem általánosságban véve is (ezt nagyon el tudom képzelni, egyszer hallottam, amint büszkén meséli a haverjának telefonon, hogy és a csajom szeret temetőbe járni hullákat kiásni, időnként haza is hoz dolgokat), és ez elég alapozás volt D.-nek ahhoz, hogy aztán pozitívan csalódjon bennem. Az szerencsére nem derült ki, hogy a többiek mit gondolnak rólam, mert időközben elértük a parkolóházat, mindenesetre tegnap is nagyon jól szórakoztam.

Ezúton üzenném a fiúmnak, hogy elvitte magával a slusszkulcsomat, viszont otthonhagyta a telefonját. Rossz! Rossz!

Kicsit félek hazamenni, mert a hatezer forintos kardigánt (most fagyjak meg?) meg az ezer forintos hátmosó kefét (unatkoztam) valószínűleg meg tudom majd magyarázni a fiúmnak, de vettem két mosogatószivacsot is, a drágábbikból, aminek darabja kerül 95 forintba, nem a tízes csomag, pedig az előző szivacs még egészen jó szerinte, csak hat hónapos, és még csak félig rohadt szét. Ez legalább olyan kemény menet lesz, mint amikor 69 forintos sajtos stanglit vettem, pedig volt hatforintos zsömle is.

Mostanában lettünk egyébként egy évesek (opcionálisan múlt vasárnap, vagy ma, vagy december 15.-én leszünk, nemtom), és azóta se veszekedtünk, hanem egy csomót nem veszekszünk, és mindig amikor hazamegyek, akkor az ajtóban vár, és nagyon megölel, meg minden.

Lassan én is kismamablog leszek, csak én építkezésben, meg lakberendezésben, ami, ha csak virtuálice, még nem is lenne baj, de olyanok vannak, hogy tegnapelőtt lepauséztuk a Monkot, hogy jobban megnézhessük azt az állat vakolatlan betonfalat, ami a pszichiátere rendelőjében van, tegnap meg a Lars von Trier film közben a fiúm, aki soha meg nem szólal a moziban*, az egyik résznél izgatottan megragadta a karomat, és odasuttogta, hogy ugye olyan tologathatós létrát akarok majd a könyvespolcaimhoz, a ma délelőtt nagy részét pedig egy burkolóanyag-mintaboltban (vagy hogy az istenbe hívják ezeket) töltöttük a bép.-pel**, nem is volt elég az az óra, amennyit terveztünk, mert nagyon belemerültünk a különböző betonszínű lapok összehasonlításába (szegecseléssel avagy anélkül), meg utána a konyháról is beszélgetnünk kellett. Egysíkúak-e vagyunk?

* egyébként másokban se szereti az ilyesmit, nem is érti az ismerőseimet, ha valaki például sokat zörög előadáson vagy ilyesmi, akkor nagyon csúnyán néz, és azt mondja, rosszabb vagy, mint egy mensa-tag.

** aki nagyjából kiismerte már a fiúmat, rá is mutatott egy éjjeliszekrénykére ma, hogy az biztos tetszene neki, a fiúm viszont rázta a fejét, mire a bép. csodálkozó tekintetet vetett rá, és azt mondta, hogy de hát ez tökre olyan, mintha hulladékból lenne összehegesztve, és az arcára volt írva, hogy szerinte a fiúm odavan az ilyesmiért. Amiben igaza is volt, csak az az ördög a részletekben, hogy a fiúm a nagy, idomtalan fémhulladékból összehegesztett izéket szereti. A kicsi, buzisan cizellált fémhulladék az én világom inkább.

Amúgy a fiúm általában nagyon békés, és aranyosan eljátszogat a forrasztópákájával meg a mikrohullámú antennáival (erről egyébként azt kell tudni, hogy nálunk minden antenna, van például a főútvonal-tábla alakú antenna, meg van egy helikopter-rotor formájú antenna, meg van az az antenna, mit én könyvtámasznak használok (bár a múltkor, amikor vettem igazi könyvtámaszokat, azt vissza akarta kérni, de én akkor nagyon csúnyán néztem, és nem adtam, mert nagyon jól betölti ezt a funkciót), lényeg az, hogy a dolgozószobában szinte bármire rámutatok, hogy mi az, az antenna), de az, ha meglátja, hogy papír alapú könyvet olvasok, mindig kihozza belőle az állatot valamiért. Tegnap is rajtakapott, és akkor odaállt elém, hogy nem érti, hogy a hülye tüntetők miért nem azzal indítottak, hogy elvágják a rohamrendőrök kommunikációs csatornáit, amikor pedig ez ilyen alapvető harci stratégia, majd elmondta nekem szabatosan, hogy mi lett volna ennek két egyszerű módja (nem írom le, mert nem akarnék ötleteket adni, de egyik sem az volt, hogy vegyük el a rendőrtől az adóvevőt, és vágjuk a földhöz, pedig én erre tippeltem volna). Amikor befejezte, én visszamerültem volna a könyvembe, de akkor felszólított, hogy most mondjam el én, mi a véleményem a rádiós kommunikációról. Akkor felvilágosítottam, hogy engem a kommunikációban sokkal inkább érdekel a mit, mint a hogyan, vegyük például az intencionalitási szinteket, vagy a kultúrafüggő nyelvi tudatosságot, mondtam a szép számmal, hátha ettől megriad, és én legalább azt megtudhatom, hogy kit öltek meg a krimimben. De nem, nagyon ügyesen átterelte a szót arra, hogy azonnal egyem meg a PIN kódomat, mert azt úgy szokták. A követelései teljesítésétől mereven elzárkóztam, erre ő traktorral vonult a Kossuth térre kitépegette a PIN kódos papírból magát a számot, hogy legalább azt egyem meg, és mivel számomra ez ésszerű kompromisszumnak tűnt, meg is ettem, majd folytattam volna az olvasást, viszont végül felhozott nekem egy sört. Passion fruit ízesítésűt, úgyhogy kénytelen voltam megadni magam, és nézni vele Dextert, de nem panaszkodom, sokat kíbírok én.

Viszont ezt a pánikot, amit az én olvasásom vált ki belőle, sose fogom megérteni. Zugolvasó leszek majd, és a notebookba rejtem a könyvemet, vagy valami.

Amúgy meg otthon sem könnyű az én életem, mert az van, hogy a belsőépítész kábé percenként küld bútoros linkeket meg hálószobatervet (a helyzet pillanatnyi állása szerint a kád konkrétan az ágy fejéhez fog simulni, meg ilyenek), ráadásul tökre egy húron pendülnek a fiúmmal, pl. a fiúm írta neki, hogy semmiképpen ne legyen fülke (falak) a zuhanytálca körül, mire a bé. sértődötten visszaírt, hogy miért gondolja azt róla, hogy fülkét tervezne a zuhany köré, amúgy meg ő is netfüggő, például élére állított (írásjegy alapú) szmájlikat helyez el a kézzel rajzolt tervek szöveges részében. Ráadásul még elnézést is kért, hogy most dolga van, de majd hétvégén több időt szán a házunkra (ebből tragédia lesz, már most gyorsabban küldi a linkeket, mint ahogy meg tudnánk nézni őket).

Aztán belevágtunk egy új sorozatba, méghozzá a Dexterbe (a 45 perces pilot alatt jött cca 45 kanapéterv a belsőép.-től), ami egy sorozatgyilkos, pszichopátiás tünetekkel rendelkező nyomozóról szól, egyelőre nagyon bejön, szerintem majd idézgetni is fogom. Vannak benne aranyos hullák is, meg a Dexternek ez a hülye mosolya, amikor tetszik neki a feldarabolt tetem. És olyanokat mond, hogy nagyon fárasztó mindig úgy tenni, mintha lennének érzelmei, mondtam is a fiúmnak, hogy ő tökre ilyen, leszámítva a szexet, mire a fiúm azt felelte, hogy igen, és az ő sorozatgyilkossági trófeás doboza csak azért van egyharmadig a fele helyett, mert állandóan szexszel foglalom le az idejét (ez is mutatja, hogy a kívülről csodálatosnak és harmonikusnak látszó kapcsolatokat is mérgezhetik belülről a kompromisszumok és megalkuvások).

És amúgy az újdonsült demenciám nem csillapul, tegnap a CIB-nél például negyedórán keresztül nem sikerült kitalálnom, hogy kell az új bankkártyámat belerakni az új bankkártyatartó tokba, amit adtak hozzá, úgyhogy végül csak úgy tettem, mintha beleraknám, és hazavittem a fiúmnak, oldja meg ő, elvégre ő a műszaki alkat kettőnk közül. Ráadásul rendes is, most is csak egy kicsit röhögött rajtam, utána megmutatta, mit kell csinálni.

A helyzet az, hogy ha nincs a blogom, valószínűleg sose találkozunk a fiúmmal, az előítéleteink miatt, nekem ugyanis sokáig az volt az előítéletem, hogy a sportolók olyan emberek, akik semmiben nem különösen tehetségesek, ezért azzal akarnak bizonyítani, hogy sokáig nehéz dolgokat emelgetnek értelem nélkül, vagy nagyon gyorsan futnak köröket, hogy a végén igen kevés idő alatt visszajussanak abba a pontba, ahonnan elindultak, és ezek a prekoncepcióim nem győztek meg arról, hogy a sportolók társasága számomra intellektuálisan stimuláló lenne. Ezzel szemben a fiúmnak az volt az előítélete, hogy olyan emberek, akik nem sportolnak, nem léteznek, mert úgy nem lehet élni, és lelkivilágára különösen jellemző az a motívum, hogy ha ő azt mondja valakiről, hogy "nem különösebben sportos", az azt jelenti, hogy az illető nemzetközi versenyeken csak kb a 8.-16. helyen végezne, nem az elsők között. Aztán információs társadalmunknak köszönhetően mégis találkoztunk, és egész jól elviseljük egymást, noha ő meg van arról győződve, hogy titokban sportolok, csak sznob vagyok bevallani, én meg arról vagyok meggyőződve, hogy ő nem is sportoló igazából, hanem robot, de ez csak izgalmasan titokzatosabbá tesz minket egymás szemében. Engem meggyőződésemben az is erősít, hogy mutatott nekem egy csomó sportolót, meg mesélt is róluk, és noha revideálnom kell a prekoncepcióimat, mert a sportolók igenis érdekes emberek (még ha oly módon is, ahogy a lemmingek érdekes állatok, tehát nagyon szórakoztató megfigyelni őket természetes közegükben, de azért nem mennél oda hozzájuk te is lemmingeset játszani), de a fiúm például szépirodalmat is olvas, meg érti az összes viccemet elsőre.

A szépirodalmat olvasó emberekkel viszont általában az a baj, hogy azok rögtön extrapolálnak is, meg elemeznek, illetve intencionalitási szinteket vizsgálnak és a sorok közé látnak, én nem szeretem az ilyesmit, én az olyan nemesen egyszerű gondolkodású embereket szeretem, mint a tegnapi első filmben szereplő síelő, aki úgy jellemezte magát, hogy "az én tehetségem abból áll, hogy lezuhanok magas sziklákról, és nem
sérülök meg. Mivel tudom, hogy ehhez értek, ezt csinálom, és ettől jól
érzem magam". A fiúm ugyanis elrángatott a Banff Mountain Film Festival magyarországi vetítésére a MOM Parkba, hogy azt élvezni fogom, és tényleg élveztem, pedig három órás volt, de sok tanulsággal szolgált, szimpatikus megjelenésű fiatalemberekkel illusztrálva. Volt ugye ez a síző, aki tényleg azt csinálta, hogy kisízett ilyen nagy sziklák széléhez, onnan leugrott, majd földet érés után különösebb lelki törés után továbbsízett, meg a boulderes filmben volt az a másik szimpatikus fiatalember is, aki azt csinálta, hogy ilyen vízszintesen áthajló szikák aljára odatapadt úgy, hogy ilyen alig észrevehető kidomborodásokra rátette a kezét és úgy maradt (a fiúm valami nyitott fogásról beszélt, szerintem viszont csak a magerőt, vagy a kvarkok közötti erős kölcsönhatást használhatta ki az illető), néha meg ugrott egyet (ugye, továbbra is a szikla alján lógva fejjel lefelé). A fiúmnak legjobban ez a réses mászás tetszett (itt és itt), mondta is, hogy ilyet már régen akar csinálni, ez egy megnyugtató rész volt számomra, mivel ezt legalább értettem, már úgy fizika szempontjából. Láttam még olyat, hogy hogy bicikliznek azok, akik velem ellentétben nem egy idomíthatatlan, az embert tiszteletre és távolságtartásra késztető entitásként kezelik a kerékpárt (ebben a filmben különösen megragadó volt az a rész, ahogy megkérték a biciklistákat az elején, hogy mondjanak két mondatot a Red Bull Rampage-ről, mire ők láthatóan nagyon elkezdtek gondolkodni, ráncolták a homlokukat is, meg gyűrögették a fülüket, feltűnően nem értették a szituációt, hogy beszélniük kéne a kerékpározásról, amikor pedig sokkal logikusabb csinálni), meg volt olyan is, aki nagyon örült annak, hogy a Grand Kanyon fölött siklóernyőzik, nem igazán feszélyeztetve magát attól, hogy alatta mindenféle turbulenciák, illetve pár helyen erdőtűz volt. Jól szórakoztam, na, remélem, a fiúm jövőre is kikönyörgi majd, hogy elmenjek.