És természetesen nem hagytam ki az alkalmat arra sem, hogy az L. figyelmét némi passzív-agresszivitással felhívjam arra, hogy idén is van valentinnap (már gondolkozom azon, hogy esetleg arról kéne könyvet írnom, hogyan idegenítsük el magunktól férfiismerőseinket tíz egyszerű lépésben), mivel eddig is nagy tehetséget tanúsított a celebrálásában. Szerencsére nem kellett csalódnom benne, megkaptam, ami jár (ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy de hát nem járunk, meg semmi ilyesmi):

Amúgy (hamár szeretetünnepe, meg minden) erről jut eszembe az a régi beszélgetésünk, amikor a megszokás miatt őszinte voltam vele, és valahogy így folyt le:

Én: na most azért nyertem.
L.: mivan?
Én: hát, mióta szakítottam vele, [XY] válogatás nélkül lájkolja minden posztomat.
Én: érted, mielőtt jártunk, csak azokat lájkolta, amik szerintem is jók voltak, és így éreztem, hogy tényleg elolvassa őket, meg rezeg rám.
Én: most viszont az összeset lájkolja, amivel mintegy azt üzeni, hogy annyira nem érdeklem már, hogy el se olvassa őket, de azért nyom egy lájkot, hadd örüljek, és ez eléggé idegesített, de hát ez volt a célja.
Én: viszont amikor most rólad írtam, azt már egyszerűen nem bírta lájkolni, hahh!
L.: erre ennyit tudnék mondani: http://www.youtube.com/watch?v=pv9JmemX9YI

Na, ezen a ponton szégyelltem el magam.

Vannak ezek a dolgok, hogy ünnepek, meg vannak nekem ún. barátaim (mondjuk lehet, hogy az lenne a megfelelőbb meghatározás rájuk, hogy “olyan emberek az életemben, akik helyett inkább valaki mást dobnék első körben a zombik elé”, csak ez túl hosszú). Noha a barátaim általában nem tartják számon az ilyesmit, én kedvelem az ünnepeket (azt hiszem, elmondható rólam, hogy I liked them before they were cool), mert segítenek a múló idő strukturálásában, illetve nem csak önmagukban fontosak, hanem segítenek abban is, hogy a magam sajátos szeretetnyelvén kifejezzem a törődésemet a környezetem iránt, egy kis változatosságot, adrenalint és inspiráló párbeszédeket csempészve az életükbe.

Mindezt figyelembe véve, a szeretetnyelvem alkalmazása során az is fontos számomra, hogy ne vágjanak képen öt percenként (alapvetően elítélem a nők elleni erőszakot), úgyhogy az ilyen kényes témákra kifinomultan szoktam ráközelíteni, de kötelességemnek érzem, hogy olyan helyzetekben, amikor például a rendszergazda Érdeklődésének van Tárgya (nem én), akkor felhívjam a figyelmét bizonyos jeles dátomokra, úgyhogy egyszer séta közben (szerintem én gyorsabban futok), feltettem neki a kérdést, hogy tudja-e, miről nevezetes a február tizennegyedike. A rendszergazda erre azt felelte, hogy nyugodtan bekaphatom. Mivel úgy éreztem, ez a be nem teljesülendő thread igazából nem fontosabb a fősodor szempontjából, figyelmen kívül hagytam, és azzal folytattam, hogy hát ilyenkor fel kellene keresnie egy olyan lányt, akit őszintén kedvel, és aki nem én vagyok, tettem hozzá (bár a rendszergazda ebben a pillanatban egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki őszintén kedvel), mert én nem fogok ráérni, és egy romantikus sétára kellene hívnia (itt valamiért dramaturgiailag indokalatlanul szóba hozta azt a népies mondást, hogy “lófasz a seggedbe, meg egy kezedbe is, hogy tudjad, mi van hátul”), és, fejeztem be edukációsan, együtt megfigyelhetnék, hogy csiripelnek-e a verebek, mert feb. 14. a néphit szerint arról híres, hogy ha aznap csiripelnek a verebek, akkor nem tart sokáig a tél.

A rendszergazda itt egy ideig nem folytatott velem további beszélgetéseket, de úgy tűnt, célzásaim magvai termékeny talajra hullottak, mert nem sokkal a verébcsiripelős dátum előtt már az ikeában válogattunk plüsst egy olyan lánynak, akit őszintén kedvel (és aki nem én vagyok). A választása végül egy bagolyra esett, amellyel kapcsolatban meg is jegyezte, hogy ez az állat egyszerre két célzást is magában rejthet a célszemély irányában, én pedig, mivel gyorsan kapcsolok, rögtön megkérdeztem, hogy az anális szexre gondol-e (kézre húzható bagoly), amire azt felelte, hogy arra pont nem, de én siettem leszögezni, hogy akkor most már három.

A valentinos őrület sajnos közben elmúlt (pedig mennyi témát adhatott volna még), viszont közeledik a rendszergazda egy aránylag kerek dátumos születésnapja, és én fontosnak találom a legmélyebb félelmeinkkel való szembenézést, úgyhogy felvetettem, hogy mi lenne, ha meglepetésbulit szerveznék rá neki. Ekkor ismét tisztáztuk, hogy bekaphatom-e (igen), de, hogy javítsak a helyzeten, rákérdeztem, hogy akkor is ellene lenne-e, ha szórakoztató, egyben képességfejlesztő játékokat iktatnék be az eseménybe számára és vele egykorú barátai számára, például, magyaráztam elgondolkozva, lelkesítő hangon, felállíthatnánk kapukat, és versenyezhetnének, hogy ki meri bezárni őket (defibrillátort is vinnék, tettem hozzá megnyugtatóan).

A következő programötlet akkor jutott eszembe, amikor elfelejtette (igazából mindketten elfelejtettük, de én gyorsabban tudok verbálisan reagálni), hogy vittünk dobozt a kajának a kifőzdébe, majd a rendszergazda véletlenül a lánya nevén szólított. Erről az vetődött fel bennem, hogy leülhetnének egy körbe a régebbi ismerőseivel, én rámutathatnék közülük random emberekre, és az nyer, akinek hamarabb eszébe jut a többiek neve. Itt a rendszergazda szerintem kezdte úgy érezni, hogy könnyebben szabadul, ha nem megüt, hanem hagyja magát, úgyhogy kötelességtudóan nevetett.

Ezen a ponton viszont ő is elkezdett fellelkesedni az ötleteim iránt, mert amikor azt mondtam neki, hogy “én nem így készültem, hogy most sietnem kell”, mire értetlenül visszakérdezett, hogy ki mondta, hogy mosogatnom kell, én meg megjegyeztem, hogy azt a játékot is játszhatjuk majda meglepetésbuliján, amikor az emberek leülnek körbe, és körbesúgnak egy mondatot, és aztán összehasonlítjuk, hogy a végére mivé alakult az eredeti, csak, tettem hozzá, esetükben ez már kétfős körökkel is szórakoztató lehet, akkor lelkesen rákontrázott, hogy és suttogniuk sem kell majd, hanem két lépésről emelt hangon mondják majd a mondatokat egymásnak.

Mondjuk minden pozitív reakciója ellenére érthetetlen okokból kezd felmerülni bennem a kérdés, hogy vajon szóba áll-e még velem valaha, és ha igen, akkor miért (de bízom a feledékenységében).

Szóval újból arra kellett jutnom, hogy a férfiak teljesen logikátlan és kiszámíthatatlan lények, mert tegnap éjjel háromkor, miközben a rendszergazda kanapéján fetrengtem*, hogy is mondjam, egyáltalán nem mutattam sem megjelenésileg, sem intellektuálisan, sem lelkileg a legjobb formámat, mégis ez volt azon ritka pillanatok egyike, amikor őszinte csodálatot sikerült kiváltanom belőle (általában megértő elnézéssel, máskor magára nyugalmat erőltetve, de érezhetően némi visszafojtott dühvel kezel a jellemem folytán. Nem mondom, hogy ezt soha nem szoktam szándékosan kiprovokálni belőle).

Szóval a fő gondom lehetett volna az is, hogy szétaludtam a hajam, vagy hogy pár perccel korábban derült ki, hogy negyedszer is tönkrement a vinyóm a netbookban, vagy hogy a navnak nevezett apeh érthetetlen módon leinkasszózott tőlem egy csomó pénzt, noha mindent befizettem, de nem ez volt, hanem azon agonizáltam, hogy már megint számlát kell kiállítanom (sőt, mivel hónapok óta agonizálok ezen cselekvés helyett, számlákat). Mivel ennek a történetnek megvan a maga koreográfiája, ami nem azzal kezdődik, hogy megnyitom a számlaprogramot, hanem azzal, hogy meg akarok halni, fennhangon tudósítottam a rendszergazdát, aki éppen egy hosszú, megértő és empatikus magánlevelet próbált írni valakinek, miközben a másik kezével a gépemről mentette, ami menthető, arról, hogy mennyire és hogyan akarok meghalni, sőt, nem is meghalni akarok, hanem azt, hogy elvegyen egy gazdag férfi, és soha többé ne kelljen számlát kiállítanom.

Amikor azt kezdtem kifejteni, hogy az lenne a legjobb, ha a gazdag férfi halna meg, miután elvett, mert akkor saját jogon nem kellene számlákat kiállítanom (a vagyonos özvegység vágya visszatérő elem az életemben), azért rám szólt, hogy most nagyon kell vigyáznia, nehogy a nekem szóló válaszokat véletlenül a gyengéd lelkű levelezésébe írja bele, úgyhogy egy kicsit csendben maradtam (bár egyszer véletlenül felmordultam, hogy “miért nem vagy hajlandó értékeket mutatni, köcsög?”**, és akkor döbbenten fel is nézett, de megnyugtattam, hogy az excelhez beszéltem, nem hozzá).

Na de amikor felsejlett bennem az az érzés, hogy most már ideje lenne elvonulnom aludni, mert lassan kezdek magamnak sem szimpatikussá válni, akkor a rendszergazda egyszer csak rám meredt, és megkérdezte, hogy mégis, hogy jött össze ez az egyharmad. Erre én kicsit értetlenül, de a tényeknek megfelelően azt válaszoltam, hogy hát úgy, hogy a Fidesz kapta a kétharmadot (mentségemre szóljon, éppen Kálmán Olga ment a tévében, mint kontextus), de a rendszergazda türelmetlenül leintett, hogy nem az, hanem hogy sikerült háromba hajtanom a számlát a francia borítékba, két ízben is. Én szerényen csak annyit feleltem, hogy szemmérték, mire a rendszergazda nem csak úgy nézett rám, mint egy istennőre, hanem verbálisan is kifejezte, hogy csodál engem.

Hiába, tele vagyok rejtett értékekkel.

* Nem járunk, vagy ilyesmi.

** Elnézést, de tényleg nagyon fel voltam dúlva a számlázás miatt.