Mostanában a munkám részben abból áll, hogy próbálok imázst kigondolni és megfogalmazni a nyomdai és egyéb munkákkal foglalkozó cégünknek úgy, hogy egyrészt benne legyen, miszerint kotekészítést*, könyvkiadást és -nyomtatást**, japánkalligráfiát*** és gravírozott, fából készülő csodás ajándéktárgyak**** elkészítését is vállalja fiatalos, dinamikus csapatunk a szakfordítás és webhosting***** mellett, ugyanakkor ne úgy tűnjön, hogy mindenbe csak belekapunk (mert egyébként nem is, hanem átfogó szolgáltatásokat biztosítunk megfizethető áron, igényes minőségben, mostanában ilyen kifejezésekben gondolkozom álmomban is).

Egyébként így augusztusban a fiatalos, dinamikus csapatunk pillanatnyilag belőlem és egy nyomdai szakemberből áll, mert mindenki más egyéb helyeken tartózkodik, de így legalább elmondhatom, hogy itt a marketingigazgató főzi nekem a kávét. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy bizonyíthatom, miszerint rugalmasan reagálok a kíhívásokra, márpedig azok vannak. Tegnap például a szomszéd néni hívott ki, hogy a férje rosszul van, ő pedig, amikor lerohant volna a mentősöket fogadni, kizárta magát, úgyhogy kéne neki egy fiú, aki csinál valamit. A szomszédnéninek egyébként megvan a maga gender studies-elmélete, a múltkor például azzal jött át, hogy számítástechnikai problémája van, és velem szeretne beszélni, mert én szerintem jobban meg fogom érteni, mint a fiúk (neki 50 éves korig mindenki fiú vagy kislány nálunk, mellesleg a fiúknak velem ellentétben számítástechnikából vannak diplomáik, de a néni meggyőződéseivel nem lehet vitatkozni). A számítástechnikai problémája egyébként az volt, hogy ha elküld valakinek interneten egy képet (amelyet legyünk szívesek, szkenneljünk be), akkor a rokonai azt meg fogják-e találni, de ez részletkérdés.

Ezúttal viszont határozottan fiút akart, úgyhogy felajánlottam, hogy leszaladok a lakatosért, de azzal valamikor összeveszett, és inkább a halál, szóval megtekintettem a helyszíni tényállást, és titkosszolgálati módszerekkel benyúltam rugalmas, dinamikus, de legfőképpen megfelelő méretű kezemmel az ajtó ablakának rácsán, és a kilincs elmozdításával lehetővé tettem a behatolást az objektumba (időközben kiderült a dinamikus csapatunk többi tagjával való konzultáció során, hogy az ún. hullámcsattal való zárfeltöréshez is értünk, csak nem én, szóval van itt knowhow).

A cégvezető meg elutazása előtt elkövette azt a hibát, hogy a Japánban lévő cuccainak egy részét feladta csomagküldő szolgálattal, ami a világ többi részén egyébként bevett gyakorlat. Itt viszont a magyar vámhatósággal van dolgunk, ami egy rejtélyes, titokzatos szervezet (ahogy a Middlemanben mondják, its power is only exceeded by its mystery) minden szempontból, ki itt belépsz, satöbbi. A csomagban volt ugyanis pár doboz instant curry, hogy majd megehessük, és ez kiakasztotta a rendszert, mert egy hónapja az új szabályozás szerint minden élelmiszerről igazolást kell hozni a kinti hatóságoktól, hogy nem sugárzik (az részletkérdés, hogy sugárzik-e, de a papír kell). Viszont abban a magyar vámhatóság kétségkívül rendkívül vonzó, széles vállú, tüzes tekintetű magyar fiai sem biztosak, hogy pontosan milyen hatóságtól, milyen nyelven, milyen igazolás kell, és úgy tűnt, riadtak a lehetőségtől, hogy a csomag helyzete bármilyen irányban a szabályozással nem összhangban változhat, úgyhogy a felkínált megoldás az volt, hogy várunk. Itt most lépjünk hátra egy pillanatra, és képzeljük magunk elé a vámügyintézőt, aki azt mondja, hogy attól tart, ez a csomag sugárzik a papír hiánya miatt, úgyhogy nem adja oda, hanem magánál tartja.

Amikor még vicces kedvemben voltam, akkor felvetettem, nem lehetne-e egy Geiger-Müllerrel lecsipogni, azt jól van, de az nem szabályos, vagy valami ilyesmi.

Végül arra jutottunk, hogy keressünk valami állategészségügyi szakembert, aki igazolja, hogy oké a curry, és akkor elgondolkoznak azon, hogy átadják. Az állategészségügyi szakember el nem ítélhető módon tájékoztatott engem telefonos beszélgetésünk során arról, hogy a curry nem állat. Tisztáztuk, hogy ebben a kérdésben teljes köztünk az egyetértés, de nekem őt rendelte az élet és a magyar vámhatóság, vele kell beérnem. Az ezt követő beszélgetéseink során (csapatunk fiatalos, dinamikus, a kihívásokra rugalmasan reagáló tagjaként hívogattam rendszeresen, nehogy picit ne jussak eszébe) a gyerekeink nevét és az óvodai problémákat is tisztáztuk, és éppen áttértem volna a korral járó kellemetlenségekre ízületek terén, amikor eljutottunk odáig, hogy oké, küldjünk át egy adag curryt meg a papírokat, nyomnak rá egy pecsétet.

Ezután következett a szürreális beszélgetés a csomagunkat kezelő csomagszállító céggel, melynek során gondolatkísérlet jelleggel többször körbejártuk azt a dolgot, hogy addig nem adhatják át nekünk a csomagot, amíg be nincs vizsgáltatva belőle valami, viszont addig nem nyithatják ki bevizsgáltatás céljából, amíg át nem adták nekünk. Végül a Gödel-féle nemteljességi tétel volt a megoldás, kapcsoltak nekem egy felsőbb hatalmat, akit rá lehetett venni, hogy egy doboz kivétele erejéig kinyissa a pakkot, úgyhogy most nyílt némi remény arra, hogy karácsonyra megérkezik a csomag, meg a néni is átjött azzal, hogy jobban van a férje és segítsek neki megírni egy levelet, úgyhogy most a marketingigazgató dinamikusan főz nekem egy újabb kávét.

* A cégvezető kendózott, vagy mi, és jobban megéri, ha az ember maga készíti a kesztyűt, úgyhogy megtanulta.

** Ugye oldalra lebontva jobban megéri egy digitális nyomdagép a tintasugaras nyomtatónál, úgyhogy a cégvezető vett párat, majd vett hozzájuk egy nyomdászt is.

*** A cégvezető egyszer vett néhány japán ecsettolat, majd még párat, utána vett hozzájuk egy kalligráfust is, mert így jobban megéri, mintha csak állnak ott a polcon.

**** A gravírozógép asszem, csak olcsó volt, és a hülyének is megérte.

***** Ugye, a cégvezető honlapot akart csinálni a cégnek…