utaz kategória bejegyzései

Ukrajna 3. – Törött atomerőművek dicsérete

4 hozzászólás

Másnap reggel aztán az írott instrukciók szerint (amit még Vaszilij nyomott a kezünkbe, kommentár nélkül) kilencre kiálltunk a szálloda elé, és vártuk Petr-t, akinek a nevét magába foglalták az instrukciók, melyeket Ilona jegyzett le (ekkorra már biztossá vált, hogy Ukrajnában mindenkinek csak egy neve van). Petr ott is volt, a vele való kommunikációnk abban merült ki, hogy én megjegyeztem, miszerint mi egy Volkswagen kisbuszt vártunk (az instrukciók ilyen részletekre is kiterjedtek), mire Petr azt felelte, hogy hát ez nem egy Volkswagen, és akkor egy darabig értően néztük az autót mindketten, aztán beültünk. A továbbiakban Petr nem beszélt. Félreértés ne essék, mindenki nagyon kedves, udvarias és vendégszerető volt velünk, de ezt igyekeztek anélkül megoldani, hogy szólniuk kellett volna hozzánk.

Az odaútról annyit érdemes megjegyezni, hogy az ukránok igen környezettudatosak, az erdő mellett mindenhol olyan (hatalmas) táblák vannak, hogy ne szemetelj, meg az erdő a bolygónk tüdeje, reklámot viszont városon kívül egyet sem láttam. Biciklista nagyon kevés van, az is inkább falun.

Tizenegy körül érkeztünk Csernobilba, ami a lezárt területen belül, de még a szélén található, és úgy tűnt, laknak is ott, még turisztikai információs központjuk is van, ott vettük fel a sztalkert. A sztalker az idegenvezetőnk leendett, de nem mutatkozott be (nevekben meglehetősen szegény volt a hétvégénk), viszont megkínált minket kávéval, opcionálisan teával, amit nem kértünk. Aztán mondtam neki, hogy csak én beszélek oroszul, a fiúk nem, úgyhogy tartsa angolul az idegenvezetést, ettől elszomorodott, és a továbbiakban nagyon csak a lényegre szorítkozott. Egy tabló előtt elmondta a főbb tudnivalókat, hogy hány tűzoltó, meg hova fogunk menni pontosan, ilyenek, mutatott képeket járműtemetőkről, aztán útnak eredtünk. Első megállónk a a csernobili templom volt, ahol is felszólító hangsúllyal kijelentette, hogy fényképezni álltunk meg, úgyhogy fényképeztünk, ezalatt ő és Petr megszerelték az autót, aminek közben természetesen valami baja lett. A későbbi megállóknál már nem mondott semmit, csak kinyitotta nekünk az ajtót, mi pedig mindig engedelmesen fényképeztünk, egészen belejőve a dologba, még akkor is, amikor nyilvánvalóan csak cigiszünetre álltunk meg. A templom után először ilyen talapzatra állított sugárzó járműveket (teherautók, illetve tankok) fotóztunk, majd megnéztük a tűzóltóknak állított, igen expresszív emlékművet, illetve a Копачи-ról némi fehér festék segítségével Копачi-ra javított, sugárzásveszély miatt eltemetett falut, amit ugye igazából nem láttunk, mivelhogy el volt temetve.

Ezután következett az elhagyott óvoda az erdőszélen, aminek a kertjét már teljesen benőtték a fák, bent meg szét volt dobálva minden, festőien. Ami azt illeti, annyira festőien, hogy az emeletes gyerekágyban fekvő szőke babánál felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg szándékosan van minden dramatikusan elrendezve, de az oroszoknak szerintem ez megbocsátható, még akkor is, ha ukránoknak vallják magukat. A másik kérdés, ami felmerült bennem, hogy miért található minden elhagyott gyárban (a fiúm szokott bemászni ilyen helyekre) és egyéb evakuált területeken rengeteg elhagyott cipő? Van valami általam ismeretlen, atavisztikus ösztön az emberekben, ami arra készteti őket, hogy kitelepítéskor dobálják el a cipőiket, vagy mi van?

Ja, időközben megnéztük a kikötőt is, a rozsdás hajóroncsokkal, tavirózsákkal és szitakötőkkel. A természet egyébként, úgy is, mint flóra és fauna, egyáltalán nem volt hajlandó zavartatni magát a sugárzástól, bőszen zöldellt meg zümmögött meg csivogott meg nődögélt minden, ami elég sokat elvett a drámai hatásból.

Utunk ezután az erőmű felé vette az irányát, eközben elhaladtunk a félbehagyott ötös és hatos reaktorok mellett, amik elég kísértetiesen néztek ki a darukkal, meg a rengeteg villanyvezetékkel a másik irányban (a villanyvezetékekre amúgy is pikkelek, mióta Erdélyben a villanyoszlopokat követve próbáltunk aszfaltutat találni, de előbb-utóbb majdnem mindegyikről szakadtan lógott a vezeték, grimm-mesés volt). Szépen nézett ki. Maga a szarkofág igazából nem is volt annyira nagy szám, ott inkább azon tűnődtem, hogy ki tartja rendben a kerítés elé ültetett virágokat.

Pripjaty viszont nagy élmény volt, rögtön a városhatárban lévő ellenőrző pontnál egy pripyat.com reklámtáblával. Petr és a sztalker a városon belül párszáz méter után szabadon eresztett bennünket, amiben egyébként nem vagyok biztos, mert még itt sem kommunikáltunk verbálisan, mindenesetre nem szóltak, amikor elkóboroltunk. A lakások nagy része ki volt ürítve teljesen, a házak közötti aszfaltutakat benőtte a fű/fa/virág, és ijesztően nagy csend hallatszott mindenfele. Találtunk egy iskolát is, az aulájának az egyik oldala teljesen ki volt törve (gondolom, eredetileg üvegfal lehetett) és belógott a növényzet, az nagyon tetszett, nekem jobban, mint a rozsdás óriáskerék, amely alá gondos kezek még egy drámai pózban fetrengő plüsskutyát is odaraktak a hatás kedvéért.

Aztán a sztalkerék a motor beindításával jelezték, hogy indulhatnánk, úgyhogy indultunk. Kaptunk még ebédet, miután megmérték, hogy sugárzunk-e, de nem. A biztonság kedvéért ezt a lezárt övezet szélén is ellenőrizték, de nagyon ügyesen még itt sem sugároztunk, majd visszavittek Kijevbe, ahol leginkább képnézegetéssel töltöttük az estét, meg néztünk magunk elé, illetve a fiúm elmondott nekem mindent, amit az üvegbetonról tudni érdemes, meg másnap feláldozta magát, de erről majd később. Most képek.

Ukrajna 1. – A megszállás

6 hozzászólás

Végül szerencsésen kijutottunk az országból. Ugyan harmadik társunknak az utazás során egyáltalán nem sikerült megtudnom a nevét (a fiúm kollégája, de, mint megtudtam, bár ő sokáig azt hitte, hogy tudja a nevét, nemrégiben kiderült, hogy rosszul tudja, és akkor ő arra az álláspontra jutott ezzel a névüggyel kapcsolatban, hogy vannak dolgok, amiket nem érdemes firtatni, és mindenkinek hadd lehessenek meg a saját titkai), szóval harmadik társunkról a névtelenségén túllépve kiderült, hogy meglehetősen szimpatikus fiatalember (és érdemein az sem csökkent, hogy én bárkiről ezt mondanám, akivel lehet beszélgetni arról, hogy milyen érzés angolul Pratchettet olvasni). A repülőút meglehetősen eseménytelen volt, külön ültettek, és épphogy felszálltunk, már szálltunk is le, mondjuk azért a fiúmnak jutott ideje arra, hogy meghallgassa a mellette ülő ír műkereskedő történeteit arról, hogy hogy buktak le Taskentben az ottani követség munkatársai által rendezett orgiákkal, de a fiúm amúgy is közvetlen, nyitott alkat a maga equal rights racist módján (=mindenki irányában egyformán rasszista), vonzza maga köré az embereket, például Kazahsztánban is sikerült társalgásba bocsátkoznia a fejőgépek kehelyfelhelyező algoritmusaról, mert ő nem felületesen művelt, mint én.

Vaszilij, aki a történet során többet már nem változtatta a nevét, ott várt bennünket a reptéren hűségesen, megérkezésünkkor köszönt, majd utunk végén is, egyéb dolgokról nem értekeztünk. Akkor még azt gondoltam, hogy csak ő ilyen szűkszavú avagy fáradt, de idővel kiderült, hogy az ukránok úgy általában nem az a locsifecsi népség, inkább olyan zárkózott, magába forduló, északi fajta, akiket a szkromnij kifejezéssel lehetne a legjobban leírni.

Kijev nagyon szép. Nekem Moszkva után nagyon hiányoznak a nagy terek, a nagy házak, a kétszer ötsávos belvárosi sugárutak, a hatalmas parkok, na Kijevben ez mind megvan, ráadásul nem olyan végtelenül mocskos és egyhangú, mint Moszkva. Monumentális szobrok, éles, északi napsütés, és egyéb orosz jellegzetességek, mint például a felfestett sávok nagyvonalú és konzekvens figyelmen kívül hagyása (már ahol egyáltalán fel voltak festve), illetve az irányjelzés koncepciója iránt tanúsított kollektív ignorancia, ez volt Kijev az első pillantásra. A következő jellegzetességek közé tartozott az oroszoknál is tapasztalható jelenség, a nyugati nevek fonetikus átírása a helyi karakterkészlettel, aminek tekintetében az oroszokkal ellentétben az ukránok egészen a végsőkig feszítették a húrt, és bár lehet, hogy csak nekem nagyon alacsony a humorküszöböm, de én határozottan jól szórakoztam az Эрнст энд Янг, az О’Брайанс паб és a nagy kedvenc, a Роджер Уотэрс feliratok megfejtése közben.

A szállodában kiderült, hogy a fiúm nagyon szeret engem, például nem kellett szalmazsákon aludnom, hanem ágyban, még külön nappalink is volt, a fürdőszoba meg akár egy bálterem. A szálloda amúgy további nosztalgikus emlékeket is ébresztett, mert felvonultatott két, már eltűntnek gondolt szovjet jellegzetességet is, melyek közül az egyik a gyezsurnaja-rendszer, a másik pedig a káddugó-deficit volt. A gyezsurnaja az papír szerint a folyosóügyeletes néni, akinek a kulcsot le kell adni, de valójában sokkal több ennél, szinte korlátlan hatalom birtokosa, posztjához hasonló jogokkal és lehetőségekkel bíró személyeket egyéb területeken csak a matriarchális társadalmak hierchiájának csúcsa felé lehet csupán találni. A gyezsurnajával jóban kell lenni, e célból apám, mikor még Moszkvában éltünk, mindig tartott magánál pár bontatlan doboz nejlonharisnyát, ami ott akkor olyasfajta kurrencia volt, mint a börtönökben a cigaretta, csak nehezebben lehetett beszerezni. A nejlonharisnya biztosította a gyezsurnaja jóindulatát, ami nem jelentette azt, hogy kedves volt veled, mert az orosz ember lelkileg korrumpálhatatlan, viszont mindig megtalálta a kulcsodat, és nem tett úgy, mintha nem értené, mit akarsz tőle.

Az igazsághoz tartozik, hogy a most felfedezettek azok már csak ilyen gyezsurnaja lightok voltak, például mosolyogtak is, és egyáltalán nem éreztették azt, hogy számukra teher vagyunk és nyűg.

A káddugós dolog ennél bonyolultabb, és kevésbé átlátható, mindenesetre az orosz szállodákban nem található káddugó, slussz-passz. Van aranyozott csaptelep, hat darab törölköző különböző méretekben, ezüst evőeszköz, televízó, de a káddugó vendégre bízását nem merik megreszkírozni, és ehhez a szokáshoz vallásos hevülettel ragaszkodnak. Orosz területre utazván érdemes egy különböző méreteket tartalmazó káddugó-készletet magunkkal vinni, vagy végső esetben a gyezsurnaját megvesztegetni, mert ha valaki, akkor ő tud talán szerezni.

A szálloda egyébként a belváros közepén volt, a főtér fölé magasodott, és nagyon jó szigeteléssel rendelkezett, úgyhogy, bár pont az ukrán-olasz meccs estéjén mentünk ki, és az eseményt több ezren nézték a téren egy nagy kivetítőn, ebből szinte semmi nem hallatszott be, tök normálisan lehetett aludni, hogy aztán másnap kipihenten mehessünk felrobbant atomerőművet nézni, de erről majd később.

Meg lesznek képek is, úgyhogy ne menjenek sehová.

dead or alive

3 hozzászólás

Szóval holnap reggel indulunk Kijevbe, repülővel, és szombaton onnan megyünk felrobbant atomerőművet nézni. Az utazás egyelőre nincsen túlszervezve, a dolog kérdőjelesebb részletei közé tartozik a harmadik útitárs, akinek az iroda máig sem nyomtatott újat az elveszett repülőjegye helyett, ami azért kínos egy kicsit, mert elvben az ő kocsijával megyünk a reptérre, illetve az állítólagos Alekszej, akinek Kijevben kéne fogadnia bennünket, és akiről keresztnevén kívül semmit nem tudunk.

Az utazás kapcsán egyébként a minap megosztottuk egymással a repülős élményeinket, a fiúm például elmondta, hogy mit kell csinálni túlsúlyos csomagok esetében, márpedig ő tudja, mert nem igazán hajlandó olyan helyekre utazni, ahova nem kell vinni egy csomó karabinert, jégcsákányt és egyéb fém eszközöket a túlélés jegyében. Szóval azt úgy kell, hogy az ember a sor végére áll, nagy, csodálkozó szemeket mereszt, hogy túlsúlya van, és mivel pénz nincsen nála, azt a kompromisszumos megoldást ajánlja fel, hogy itt van még a barátja, aki kihozta a repülőtérre, majd neki odaad dolgokat, és aztán szép komótosan kinyitja a csomagot, elővesz egy csomag papírzsebkendőt, nagyon szomorúan nézegeti egy darabig, majd odaadja a barátnak, sóhajt egyet, és visszanéz a táskára. A reptéri hivatalnokok ekkorra már abba az állapotba kerülnek, hogy szintén sóhajtanak egyet, és azt mondják, menjél, csak ne is lássanak.

A fiúmmal ellentétben nekem viszont már konkrét most wanted top 10 élményem is volt reptéren. Az úgy volt, hogy már a beszállásnál túl sokat vizsgálgatták a vízumomat, de végül felengedtek, el is helyezkedtem, és akkor még mindig nem indultunk, viszont felszállt két egyenruhás pasas. én unalmamban azt kezdtem el játszani, hogy szökésben lévő bűnöző vagyok, és értem jöttek, úgyhogy el kell rejtenem az arcomat valahogy, viszont ez utóbbi nem sikerült, mert tényleg mellettem álltak meg, és felszólítottak, hogy kövessem őket, és még a csomagomat sem hagyták, hogy magammal vigyem, mire persze beugrott az egész bangkok hilton és hasonló művek, és teljesen a padlón voltam, hogy nem elég, hogy valaki heroint csempészett a bőröndömbe, de ráadásul még csak a kontaktlencsémet sem fogom tudni kivenni a fogdában. Aztán lekísértek a lépcsőn, és valami végtelen hosszú ideig sétáltunk a reptér aszfaltján, biztos is voltam benne, hogy statárium, elmegyünk a kerítésig, ahol tarkónlőnek, és kóbor kutyák által lerágott csontjaimat majd a nap szikkasztja hófehérre, de aztán odaértünk egy reptéri kisbuszhoz, ahol mindkét egyenruhás megállt, és bánatosan néztek valamit a földön. Az a valami az én bőröndöm volt, de olyan állapotban, mint a rajzfilmben a gyalogkakukk, miután átment rajta az úthenger, hogy tiszta lapos volt, és a szélein, Dickens hasonlatával élve, feslő rózsabimbóként türemkedtek ki a ruháim. És akkor elmesélték, hogy leesett a kocsiról, és a sofőr vissza akart tolatni érte, de véletlenül áthajtott rajta, és bocsánatot kérnek, és mindenki nagyon szégyelli magát, és természetesen megtérítik majd a káromat, én meg örültem, hogy nem vallottam be semmit, bár felcsempésztem két felvágottas szendvicset a gépre, pedig húskészítményeket nem szabadott kivinni az országból, de én rossz vagyok, ráadásul mindig megúszom.

Azért azt lassan ideje lenne megnézni szerintem, hogy mikor is indul a gép pontosan.

főleg tehenek

2 hozzászólás

A világvége, ahova utaztunk, Erdélyben volt, de nagyon. Azért mentünk oda, mert található ott néhány lyuk, amibe a fiúm bele akart mászni (vö. barlangászat), én meg még pont elfértem a kocsiban, meg egyébként is, miért lábadoznék otthon kellemes körülmények között, amikor ezt bokáig folyóvízben, egy szalmazsákon is megtehetem.

Az odaút tök jó volt, mert nagyon szeretek autózni, bár az alföld egy kicsit túltengett, párhuzamot is vontam a vége felé a balrog és Petőfi között, a balrog ugyanis, bár ott született, csak húsz percig tudja szeretni a nagy laposságot, utána mindig elkezd unatkozni, szóval szerintem Petőfi tájjelegű költészetének nagy része a hazaérkezése utáni húsz percekben született, de ez csak egy kis irodalomtörténeti kitérő, igazából a tehenekre akartam kilyukadni. Erdély ugyanis tele van tehenekkel, például minden öreg, feketeruhás nénihez tartozik egy, aminek bevezetése szerintem itthon is nagy népszerűséget vívna ki a szemfülesebb politikusok számára, mind a tehenek, mind a nyugdíjas nénik körében. De voltak tehéncsoportok is lépten-nyomon, főleg az utolsó tizenhárom kilométeren, amit egy földút típusú szerpentinen tettünk meg meredeken fölfelé (magunk alatt is hagytunk néhány felhőt, amiből zuhogott az eső), na ott minden kanyar után néhány tehén vagy ló vagy kecske ácsorgott festői pózokban, egy idő után már teljesen beleolvadtak a tájba. Személyes élményem is volt tehénnel, amikor szombaton elindultam egyedül sétálni, és száz méter múlva, az elemi iskola mögött ott feküdt egy az út mellett a fűben, pitypang lógott ki az ő szájából, ami még nem lett volna olyan nagy baj, de aztán felemelte a fejét, és rámnézett. Én soha nem értettem egyébként, hogy a tehenek miért nincsenek tudatában annak, hogy ők sokkal nagyobbak, mint az emberek, és egyáltalán nem kell azt csinálniuk, amit az emberek mondanak, ehelyett például rájuk fekhetnek vagy felrúghatják őket; na, ez a tehén úgy nézett rám, mint aki pont abban a pillanatban döbbent rá erre. Ijesztő volt, úgyhogy inkább megfordultam, és bánatomban belázasodtam. Később többeket elriasztottam a sétától a történetemmel a Tehénről, Aki Rámnézett.

Meg volt rendes kirándulás is, természetesen fölfelé, merő véletlen, hogy a fiúm nem cipeltetett közben velem biciklit. De a szalmazsák megvolt, igaz, egy ágyon rajta, de akkor is.

Aztán hazaútkor a fiúm azt mondta, hogy menjünk a másik irányba, hogy ne legyen olyan unalmas, természetesen arra is földút volt, az általam látott legnagyobb disznók után útelágazásokkal súlyosbítva. És akkor egyszercsak a házak is elfogytak (addig minden három kilométeren volt átlag egy), és teljesen ijesztővé vált az erdő, mi pedig eltévedtünk, legalábbis én, mert a fiúm tök magabiztosnak látszott, például megtalálta, majd követte a piros turistajelzést árkon-bokron-patakokon keresztül, ami végül is nem bizonyult olyan jó ötletnek autóval, úgyhogy visszafordultunk. Én pánikoltam szép csendben, befelé, de akkor hirtelen belejött egy pöcöknyi térerő a telefonban, meg felbukkant két pletykáló néni az egyik kanyarban, amiből sejteni lehetett, hogy 5 kilométeren belül lakott rész következik (ezek a nénik ott mindenfelé teljesen szürreálisan jelentek meg az erdő legelhagyatottabb területein, valahogy a távolság nem volt számukra szempont, illetve akadály), és tényleg, és megmenekültünk attól, hogy a medvék (vagy a tehenek) egyenek meg bennünket, miután éhen és szomjan haltunk, illetve a tüdőgyulladásba pusztultunk bele.

Szóval úgy mindent összefoglalva, jó volt, szép volt, kicsit vizes volt, de akkor is. Jövőre állítólag sátras dologra megyünk, úgyhogy valószínűleg nem hisztiztem eleget.

Krumlov 0.5

Hozzászólás

Az egybeesésekről még annyit, hogy Cesky Krumlovban a várra nézve folyton a fehér asszonyos vers járt a fejemben (azon kevesek egyike, Ted Kovács művein kívül, amit tudok kívülről, mert valahogy beleragadt a fejembe), még pár nappal a hazaérkezésünk után is beidéztem valakinek egy sort sms-ben, erre most olvasom, hogy a krumlovi vár egyik legendás alakját White Ladynek hívják (eredeti nevén Perchta von Rosenberg), ő oda született a kastélyba, később erőszakos és kegyetlen férjétől sokat szenvedett, majd visszatérve szülővárába nemes és önzetlen dolgokat cselekedve járta a folyosókat, mind halála előtt, mind utána.

A párkapcsolati abúzus egy másik története is fűződik a várhoz, amelynek szereplői a törvénytelen, ugyanakkor skizofrén hajlamú Habsburg-leszármazott, Julius Caesar D'Austria, és kedvese, a helyi borbély lánya, Markéta Pichlerova. Don Julius már fiatalon (22-23 éves lehetett a történtek idején) elég nehéz természetű volt, állandó dühkitörésekkel és rohamokkal, ennek ellenére Markéta önként beköltözött hozzá a kastélyba (mind abban reménykedünk, hogy meg tudjuk változtatni őket). Aztán egy este rosszat szólt, vagy egyszerűen csak esett az eső egész nap, és JC felgyűlt indulatait kés által vezette le párján, majd kihajította őt az ablakon. Markéta ezt csodával határos módon túlélte, és amikor felgyógyult sebeiből, a várúr ismét érte üzent. Párhetes huzavona után a lány, ha kelletlenül is, de engedett a hívó szónak, és másnapra csábítója apró darabokra vágta őt. Mivel az ítélethozó és a végrehajtó hatalom ily módon történő egy kézben összpontosítása a korabeli, a formákra ügyelő nobilitás szerint nem volt teljesen comme il faut (a közerkölcsöt kielégítő megoldás akkoriban megunt szeretők esetében a vérpadra küldés volt), apja, II. Rudolf börtönre ítélte fiát, vagyis bezárta mögötte a vár kapuit. Don Julius ekkor azt tette, amit mindannyian szoktunk egy kapcsolat végén: egész nap a padlón fetrengett, nem fürdött és nem borotválkozott (jó, lehet, hogy nem mindannyian). Nem sokkal később végül a rontásba halt bele (a források szerint leesett a lépcsőn, felszakadt a gyomorfekélye, mire ő megfulladt – a három történés között nem feltétlenül érdemes ok-okozati kapcsolatot keresni, ez olyan misztikus dolog lehet, az ulcer pl erkölcsi mételyt is jelent). Testét a vár falába temették, nem tudni, pontosan hova. Ő is kísért, meg minden.

Bezzeg itt, a panelben nem történik soha semmi.

Krumlov 0.4

Hozzászólás

Mondjuk azért kérdésből a csehek részéről is volt emlékezetes, például
az említett étteremben, amikor egy igen helyes, kék lencsibabaszemű,
egyben meglehetősen ügyes pincérleánytól kért a Titi egy extra adag
knédlit, minden nélkül, és az a meglepődéstől lerakva ceruzáját,
gyermeki nyíltsággal megkérdezte, hogy why,
mintha arra gyanakodna, hogy food fightban gondolkozunk. (Titi
egyébként végül igen rövid gondolkodást követően őszintén azt
válaszolta, hogy because I love it.
Talán jobban tette volna, ha kicsit taktikázik, mondjuk a közönséghez
fordul segítségért, mert stratégiája nem termett neki knédlit egy
falatot sem.)

Krumlov 0.3

Hozzászólás

Na de visszatérve Krumlovra, a csehekre, és ránk: a csehek jó fejek. Ha
nem kozmopolitának születtem volna, akkor a brit után én is cseh
szeretnék lenni. Mi is jó fejek voltunk, bár én talán annyira nem, mert
az aktuális imázsom olyan oroszosan haldoklóhattyús, tetemek fölött
szálldosó varjak, méla hallgatások, meg ilyenek (jut eszembe, a varjúval is kéne kezdeni
valamit, a megannyi kicsomózódottlan bog között). Hogy a kijelölt
ösvényen maradjak, hatan mentünk végül, a rendszergazda, a főnököm,
Titi, Mr. Titi, az újságíró és én. Ebből négy főről már történt
említés, tudhatjuk róluk, hogy noha istenek, és ezzel tisztában is
vannak, azért előfordulnak elviselhető pillanataik is. Mr. Titi is
meglehetősen rendben van. Na de az újságíró, ő kérdez, ártatlan,
gyermeki tekintettel – először azt hittem, csak én vagyok rá
kihegyezve, amikor első reggel azt tudakolta tőlünk, hogy vajon
érdeklődésére, hogy megjelent-e az aznapi cikke, édesapja miért
válaszolta azt sms-ben, hogy "ha a minden másra gondolsz, akkor igen".
A főnököm ugyanis terapeutai türelemmel vezette rá a megoldásra,
visszakérdezvén, hogy nem írt-e egy "minden más" című cikket.

A következő, a később történtek fényében provokációnak minősíthető
próbálkozása a rendszergazda autójában történt, amikor Torira cseréltem
a lejátszóban a Kentaurt. Először azt szerette volna tudni, miért
feszíti a csaj keresztre magát. Előttem itt megképzett a főnököm, mint
jó példa, és szelíden csak annyit feleltem, hogy ő is ezt kérdezi, nem
csak állítja (és neked nem csaj, bakker, és egyébként is, miért ne akarná keresztre feszíteni bárki,
de ezt már csak magamban tettem hozzá). Ezzel együtt megérezhette
rajtam a félelem szagát, mert komolyabb sebességbe kapcsolt, és miután
megtudta, hogy a nemcsaj a Tori Amos, azt kérdezte, hogy nem az ő száma
volt-e a Voda első magyar reklámjában, nem, vettem erőt magamon, és
felvilágosítottam, hogy az az Adiemus volt. Egyetértettünk abban, hogy
ezzel együtt a Tori Amos is egy ismertebb zenekar,
de ez annyira leszívta az erőmet, hogy utolsó felvetésére, hogy én
miért járok sötét ruhákban (mert ősz van, mert slankít, mert ilyeneket
hoztam magammal) már csak annyit tudtam felelni, hogy mert különben nem
engednének be a sátánista szeánszokra.

És akkor még ők csodálkoznak, ha úgy járnak, mint Gongadze.

És akkor megérkeztünk Ceske Budejovicéba (ami egyébként blogom
rendszeres, de általam ismeretlen látogatóján kívül még a Koh-I-Noor
faktúráról is híres), és a rendszergazda nyugtatgatott engem, hogy
nincs a kölyökkel semmi baj. Nem tudta akkor még, mit rejt a jövő,
később ugyanis ő is igen nyugtalanná vált, mert nem szereti, ha azt
akarják tőle tudni, hogy biztos jófelé megyünk-e, vagy szándékosan
parkolt-e ilyen messze a járdától, illetve hogy két drót van-e abban a
kütyüben, amiről azt mondta, hogy az egyik drót benne antenna, a másik
pedig másra jó.

De a katarzis végül is az utolsó nap következett be, egy étteremben. Az
étterembe menést eleve nem tettük egyszerűvé a személyzet számára,
akiket előző este boldogítottunk, egyrészt nyelveken szóltunk hozzájuk
(konkrétan angolról, németről, oroszról és beginner szintű csehről volt
szó, és egyszerre beszéltünk), és a nyelveken azt szóltuk, hogy minden
szép, ami az étlapon van, de mi mindent egy kicsit másképp szeretnénk.
Erre a pincérek a jó zsaru – rossz zsaru taktikával reagáltak, a jó
zsaru egy kellemesen meleg, helyes srác volt, aki mindenbe
beleegyezett, a rossz zsaru a társa, egy katonakülsejű, szigorú, de
határozott fiatalember, akit ezzel együtt körbelengett a cseh
jovialitás. Ez utóbbi másnap kora délután, műszakkezdéskor is ott
talált minket, ugyanabban a ruhában, ugyanabban az eloszlásban
(tetszett a hely, na), és ez némileg elbizonytalaníthatta, mert
kérdően nézett (valószínűleg azon töprengett, mennyit ihatott
előző este, hogy így ittfelejtett minket), mire az újságíró, akinek
szintén vendéglátós az eredeti szakmája, őt megelőzve feltette az
ultimate kérdést: How are you? Is everything all right?

Arra már nem emlékszem, erre mit válaszolt a pincér (mindenesetre nem
azt, hogy ez az ő szövegkönyvében van), de nemsokára ismeretlen helyre
távozott, mintegy demonstratíve. És végül is mindannyian élve tértünk
haza, ami nagyrészt annak lehet köszönhető, hogy magamat is feláldozva
a főnököm autójába osztottam be az újságírót, akit aztán leginkább beszéltettünk,
kijelentő mondatokban.

Krumlov 0.2

Hozzászólás

Világörökség: válassz ki egy tetszetős U-kanyart egy három mássalhangzóval kezdődő folyón. Az U oldalánál található meredélyre a projekt nyilvánvaló lehetetlensége ellenére húzz fel egy gótikus várat, ezt úgy százévenként újítsd fel az aktuális trendhez igazodva (ajánlott stílusok: reneszánsz, barokk, rokokó, stb), berendezését bízd korabeli sztárokra, időnként dobj ki az ablakain valakit. A vár tövébe ültess élő medvéket. A folyó által körbefogott dimbes-dombos félszigetet először is rakd ki macskakővel, majd pakold tele mézeskalács-házakkal, melyekben lakjanak elvonókúrájukat munkaterápiával töltő kovácsoltvas- és cégérgyártó iparosok, illetve szecessziós (esetleg reneszánsz) stílusban rongáló egyedei a grafittis szubkultúrának. A házak között ötletszerűen meghagyott kanyargós utcákat dobd fel lépcsőkkel és fahidakkal, a tüzes szekereket tartsd tőlük távol. Visszatérő motívum gyanánt használj ötszirmú vadrózsát minden lehetséges zugban. Ha végeztél, fújd le lakkal, de inkább ne.

Szóval ha megállsz Krumlov bármelyik pontján és háromszor körbefordulsz, majd bal kézzel, csukott szemmel, hátrafelé fényképezel egyet és utána az alapértelmezett képszerkesztődben megnyitva ráeresztesz egy pastel effectet, akkor simán el tudod sütni a kompozíciót eddig ismeretlen Monet (vagy Manet) festményként. És nincs olyan pontja Krumlovnak, ahol meg ne álltunk volna, amorf japánturista-szoborcsoport képzetét keltve, és olyan hévvel rögzítve a környezetünket, mintha holnap atomtámadás érné a várost és a mi képeink alapján kellene rekonstruálni (egyébként simán lehetne, az utolsó cirádás kilincsig). Először freestyle nyomtuk, de idővel kialakítottuk a saját stílusunkat és szakosodtunk, én például metaszintre emelkedve magukra a fotósokra, illetve az ablakokra és a macskaábrázolásokra hajtottam rá (érdekes egyébként, hogy tele volt minden macskafigurákkal, de élőből csak egyet láttam futólag, a rendszergazda szerint az összes többi modellt ült éppen valószínűleg), Titi a rózsákat és faliképeket gyűjtötte szenvedéllyel, a rendszergazda lehetőleg olyasmit fotózott, amihez fel kellett mászni vagy le kellett feküdni valahova, a többiek ars poeticája egyelőre ismeretlen előttem, de ez nem lesz mindig így. Mindenesetre itt a következő adag, az egyik képen elrejtettünk két medvét, kérjük, keresse meg őket.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

OLYMPUS DIGITAL CAMERA