A szlávos arcú lánynak komoly problémája akadt, amelyre három órás pszichoaktív szerekkel elősegített alvás sem volt hajlandó megoldást kínálni, de mivel a szlávos arcú lány inkább a problémamegoldások híve volt, mint az alvásé, önostorozás nélkül választott új stratégiát, és elkezdte lefesteni a lecsiszolt ajtófélfát alapozóval. Ez a módszer ugyan konstruktívabbnak bizonyult, de nem a megfelelő irányban, úgyhogy a megviselten szlávos arcú lány felhívta az amúgy meglepően jó modorú, de kétséget kizáróan sátáni ügyvédet, és azt mondta, hogy izé.

Az ügyvéd türelmesen végighallgatta, mármint azt is, ami az izé után következett, majd megkérdezte (nem mintha kérdeznie kellett volna), hogy milyen csokit kér a szlávos arcú lány.

A szlávos arcú lány erre egy pillanatra kiesett a higgadt, tárgyilagos szerepéből, és tájékoztatta a Sátán ügyvédjét, hogy nem a barátnőm vagy, bazmeg, majd türelmét visszanyerve utalt arra a genderelőítéletre támaszkodó hozzáállására, hogy ha férfit hív telefonon, akkor cselekvési tervre vágyik, lehetőleg Clint Eastwood stílusában, rövid, tömör, nők számára is felfogható mondatokban, elektronikai szakkifejezések nélkül.

– Tudod, hogy a zsarolás ellen megvan a protokoll – válaszolta a külsőre inkább Leslie Nielsenre emlékeztető férfi, de szerencsére telefonon beszéltek.

A szlávos arcú lány egy darabig hallgatott. Reménykedett, hogy a legújabb protokoll láncfűrészt és sósavat is magába foglal, majd döntött.

– Liqueur Fillst – zárta le a témát. – Tizenegyre.