mondjuk ki, idős férfiakba vagyok szerelmes

Tegnap teljesen stílusosan egyedül mentem a Roger Watersre (akivel nagyon szívesen mentem volna, az némi gondolkozás és nyomozás után tájékoztatott, hogy én önmagamban is egy kulturális sokk vagyok számára, és ez igazából tök jó, de még nem érzi magát felkészültnek arra, hogy hetven éves emberek koncertjére járjon, amelyen harincnégy éves számokat játszanak, mire én hosszan ránéztem, majd az életben csalódott tekintettel azt feleltem, hogy hatvankilenc, és ez is csak egy újabb tégla a falban, ezt követően pedig drámaian elfordultam, és kimentem a szobából palacsintát sütni; az L.-lel pedig tartottuk magunkat ahhoz a bensőséges hagyományhoz, hogy RW budapesti fellépéseire mindig külön megyünk, stb), és egyáltalán nem bántam meg, pedig általában nem szeretek koncertekre járni, mert nem látni semmit, és emberek vannak.

Az emberek miatt most is aggódtam egy kicsit, mert odaérve kiderült, hogy nem én vettem jegyet egyedül. Mögöttem ráadásul idősebb férfiak ültek, akikbe egyáltalán nem lettem szerelmes, mivel műsor közben azt kifogásolták, hogy miért nem magyarul vannak kiírva dolgok a falra (amikor a Mother “Mother, should I trust the government?” soránál kiírták magyarul is, hogy “kurvára nem”, akkor egy kicsit megnyugodtak, én viszont hiányoltam a “Momma’s gonna keep baby healthy and clean” sornál egy Hoffmann Rózsa-ábrázolást (egy kicsit aggódom a gyerek iskoláskora miatt, de vannak terveim)).

A látvány meg a felépítés (szó szerint, az első felvonás végére felépítették kb a kínai nagy falat a színpad elé) csodálatos volt, úgyhogy annak ellenére, hogy ennél az albumnál talán csak a Final Cutot hallgattam meg életemben többször, sokkal jobban szórakoztam, mint amennyire untam, viszont felmerült bennem a kérdés, hogy milyen lehet vajon harmincnégy éven át minden évben előadni párszor ugyanazokat a számokat, de amikor a szünetben megkérdeztem az L.-t, hogy vajon mit gondolt RW, amikor már megint egy Good Bye Blue Sky, akkor azt felelte, hogy szerinte arra, hogy csak három óra, és milyen rengeteget fizetnek érte.

De hogy a lényegre térjek, most napokig fel leszek zaklatva, mert RW (69) sokkal jobb pasi, mint gyakorlatilag bárki, akit ismerek (létező vagy fiktív személy), kivéve talán mondjuk Cohent (78, de ha felveszi a kalapját, csak 40), vagy Neil Gaimant (52), vagy Salingert (halott), esetleg Nick Cave-et (55), és ezen gondolkoztam hazafelé, hogy akkor most vajon gerontofil vagyok-e (valószínűleg nem, mert RW-nek olyan teste van, és úgy mozog a színpadon, mintha 35 lenne), és ha igen, akkor ez zavar-e engem (nem, engem az zavar, hogy egyikük sem kopogtatott be még hozzám. Soha).

Mindenesetre azt üzenném, hogy jó volt most így többedszerre is ez a fal, de legközelebb szívesen megnéznék egy Pros and Cons of Hitchhikingot, vagy akár, ha ragaszkodunk a demagógiához meg az Irakozáshoz, akkor egy Amused to Deathet is, és ezeknél mondjuk arra is lenne esély, hogy tényleg én lennék az egyszem közönség.

Elnézést, ezt a képet még muszáj, csak hogy értsük, miről beszélek:

roger-waters

(forrás: liveforlivemusic.com, a tegnapi koncertről pedig képek itt).

Reklámok

7 thoughts on “mondjuk ki, idős férfiakba vagyok szerelmes

  1. Joozsef Krull

    Nem bírom magam visszatartani, hogy el ne meséljem.
    Van talán öt éve is, hogy az előző, nagy PF turné felvezetéseképpen a Newsweek meginterjúvolta RW-t. Aki elmesélte, hogy a gyereke (akkor volt tinédzser) NEM TUDTA, ki ő. Hogy a koncerten (az őrjöngő tízezreken csodálkozva) döbbent rá, hogy az apja, aki iskolába, tenisz-órára (-ról) vitte-hozta, reggelire omlettet süt neki — az egy fucking rockstar.
    So it goes.
    (BTW, minden következményt vállalva elárulom, hogy nem igazán szeretem a PF-t, mert a lehető legtöbb szinten értelmezve profi, csodálatos produkcióik — számomra, valahogy — belül üresek. Beleértve a filmet is.)

  2. Sefule

    Először kicsit összehúztam a szemöldököm, mikor azt írtad, hogy RW jobb pasi, mint bárki, akit ismersz, de aztán odaértem, hogy kivéve Cohent, és akkor kiengedtem a bennszorult levegőt, hogy na jól van. Az én szerelmem ő (az egyik, de ő legalább él, a másik fiktív :D), és Bécsben megszámoltam, 17-szer térdelt le (az hagyján, de állt is fel) minden megerőltetés nélkül, amitől én minimum fújtatnék, mint egy ló, ő meg csak simán énekelt tovább. Gondolom, a nagy zsé nem közömbös, de LC arcán minden koncert végén annyira látni azt a hitetlenkedő boldogságot, hogy ezek mind miattam vannak itt, hogy kizárt, hogy a pénz tartja úton. Meg is mondta egy interjúban, hogy bőven megkereste már, ami kellett, sőt, de nem akarja abbahagyni. Pedig a 2008-as visszatérése óta ma este Bournemouthban adja a 356. kb 3 órás koncertet. És soha nem elég belőle, úgyhogy kockáztatva a kitagadtatást a családból, beszereztem egy repülőjegyet Új-Zélandra decemberre, viszlát, nyugdíjmegtakarítás…

  3. @

    Jaja, RW, meg a Final Cut az nagyon cool. Mindamellett ha tárgyat keresel a gerantofíliádhoz akkor MO-t ajánlom, 5:15-től:

    (Na jó, ide egy kis időutazás is kell.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s