A születésnapom alkalmából ünnepélyesen felbontottuk a parfétortát, aztán a fiúm mondta, hogy ha megeszem, indulhatunk a barlangba, ahova elvisz a motorjával. Ez egy kicsit arra emlékeztetett, mint amikor a glória kendőt vett A pasijának ajándékba, de hát végül is én ajánlottam fel régebben, hogy vigyen el. És a barlangászkocsmában sört is vett nekem (a drágábbik csapoltat, pénz nem számít).

Ami a motorozást illeti, én most megbántam, hogy bármilyen negatív kontextusban emlegettem valaha is az exmotort, ami – így visszagondolva – tulajdonképpen egy kerekes nyugágy volt utazás szempontjából. Én mindig is akartam egyszer ilyen festett vörös démon lenni valami motoron, hát, a hajam színe rendben volt, ugyanakkor a majom a köszörűkövön hozzám a Tuonón képest egy kecses, sikkes állat, asszem. A térdem valahol a mellkasom magasságában volt, pedig nem vagyok egy nyakigláb, és konkrétan nem létezett motor a lábam között, a bokámtól felfelé, pedig a régin már nagyon belejöttem ebbe a lábbal kapaszkodásba. Itt most új technikát kellett kifejlesztenem, hogy elöl az egyik kezemmel a fiúmat, hátul a másikkal az eszközt szorongatom, kivéve ha gyorsítunk (kb 500 méterenként), mert akkor két kézzel csimpaszkodom a férfiemberbe, közben nem látok semmit, mert a sisak az arcomba lapul konkrétan. A fiúm ma reggel ezt hallva közölte, hogy nem érti, velem óvatosan közlekedik, sose mentünk 200 fölé. Városban, ugye.

Aztán jött a rövid, boldog sörös intermezzo.

Maga a barlang végül is nem volt olyan durva, mint amilyenre számítottam, egy olyan szakasz volt csak, ahol a gyászjelentésemet fogalmazgattam (élt 29 évet, napra pontosan), ahol két egymással szemben lévő vizes, csúszós fal kitüremkedésein terpesztve kellett végigaraszolni egy szakaszon, falak között szakadék, de a barlangász fiúk ott is nagyon segítőkészek voltak. Amikor például kérdeztem, hogy a bal kezemmel mit csináljak, értve ez alatt, hogy mibe kapaszkodjak vele, rögtön előálltak a javaslattal, hogy rakjam zsebre. Meg megpróbáltak meggyőzni arról, hogy nem is veszélyes, amit csinálok, ezzel nem értettem egyet, különösen, amikor a szakasz közepén remegni kezdtek a végtagjaim az erőfeszítéstől (beindult a varrógép, mi, röhögött ezen később a fiúm). Ami a barlangászás többi részét illeti, kiderült, hogy csupán ürügy arra, hogy felnőtt emberek legálisan sárban fetrenghessenek anélkül, hogy emiatt kivetné őket magából a társadalom. Hardcore sárban fetrengésről volt szó, azt be kell ismerjem, átázva is izzadtam a 15 fokban. Meg az is kiderült, hogy annyira azért nem vagyok kövér, a hasadékban például, ahol féloldalasan, támaszték nélkül kell felvonszolnia magát az embernek, én például forgolódni is tudtam, pedig mások be szoktak állítólag szorulni. A fiúm pedig végig nagyon vigyázott rám, rengetegszer rámszólt például, hogy ne essek le (ez a nagyon passzív biztosítás, ahogy ő hívja), szóval egészében véve inkább vicces volt, mint veszélyes.

Viszont most már muszáj lesz beszereznem egy gumicsizmát.