Érdeklődőbb természetű szomszédaink ma este megfigyelhették, ahogy kisétálunk a motorhoz egy főútvonal táblával, én motorosdzsekiben, a fiúm ráül a járgányra és rugózik rajta, én meg tartom mellette a táblát, majd elégedetten bemegyünk. Maga Poirot is úgy gondolta volna, hogy gyermeki énünknek engedve motorozósat játszunk, pedig nem (asszem, említettem már a Látszatot, aminek jellemzője, hogy Csalárd és Megtévesztő).

Egyszerűen arról volt szó, hogy nem találtuk a mérőszalagot. Előbb a garázsnyitót nem találtuk, de az meglett, amikor a mérőszalagot kerestük (benne volt a fiúm motorosdzsekijében, amit felvettem, mert fáztam), jobban mondva a fiúm kereste, én meg álltam középen, és mondogattam, hogy itt kell lennie valahol, hogy lássa, hogy morálisan mellette és az ügy mellett állok. Azonban az ügy minden elhivatottságunk ellenére elbukott, akárcsak az ötvenhatos forradalom, úgyhogy kénytelenek voltunk alternatív megoldás után nézni, ami a fiúm szerint az, hogy akkor kiviszünk egy mikrohullámú antennát(?), ami olyan magas és majdnem olyan nehéz, mint én, és úgy néz ki, mint egy főútvonal tábla, odaállítjuk a motor mellé, és szigszalaggal bejelöljük rajta, hogy milyen magas a motor (ja, merthogy ennek megállapítására kellett volna a mérőszalag). Először ugyan seprűt akart kivinni, de azt nem találtuk, megjegyezném, tökre jellemző mindkettőnk háztartásvezetési elhivatottságára, hogy egyikünk sem tudja biztosan, hol tartjuk a seprűt. Szóval maradt a mikrohullámú antenna(?), mint mérőeszköz, a mérésre meg azért lehet szükség, mert a fiúm nem hiszi el a szemének, hogy nem ér le a lábam a motorról, múltkor is, amikor ráültetett, olyan ha-igazán-akarnád-leérne arcot vágott, és empirikus bizonyítékra vágyik, legalábbis ezt gyanítom.