A fiúm is rakott fel képeket a hétvégéről (szexi, meztelen erőművek, csak itt, csak most, csak Önnek), meg egyáltalán, a dolgokról, amik őt érdeklik.

Állati nagy szerencse, hogy már akkor jártam a fiúmmal, amikor még nem volt klímája, mert különben most nagyon nem tudnám eldönteni, hogy nem csak a légkondícionáló miatt vagyok-e vele.

A málnás kosárkáról elnevezett sütemény elkészítésének nem az a legijesztőbb része, amikor a tortazseléről applikálás közben kiderül, hogy csak diszkrét állapotai vannak, akár a kvantumoknak, melyek közül az egyik az, hogy folyik mint állat, a másik meg az, hogy meg van szilárdulva, és egyáltalán nem folyik; még csak nem is az, amikor a fent említett tortazselé beszerzése közben lezuhan az ember a fiúja biciklijéről, hanem az, amikor egyenként elrendezgetve az ötezer* kis málnát a százhúsz* kis kosárkában a légkondícionálatlan alsó szinten, miközben zubog mellettem a húsleves, meg serceg forrón a sütőben a fregattmáj**, rádöbbenek, hogy mivel az ilyesfajta viselkedés egyáltalán nem vall rám, valószínűleg a fiúm manipulál észrevétlenül.

A bicikliről egyébként úgy estem le, hogy azt hittem, a fiúmtól csak a férfiúi felsőbbrendűség megnyilvánulása az, amikor azt mondja, hogy csak egy ujjal érjek a fékhez a biciklijén, bármi is történjék, és akkor csorogtam a kereszteződés felé megközelítőleg 3,5 km/h-s csigasebességgel, majd óvatlanul ráfékeztem, és leestem a bicikliről, mert az tényleg megállt. Mármint konkrétan nem ment tovább egy centit sem attól a pillanattól fogva, hogy hozzáértem a fékjéhez. Innentől kezdve, mármint hogy eldőlt a harapási sorrend, beláttam, hogy kettőnk közül a bicikli az alfaállat, és én ne nyúljak a fékhez, majd megállunk akkor, ha a bicikli meg akar állni, az autók meg vigyázzanak magukra. Ezt az életvezetési elvet követve sikerült is további sérülések nélkül megúsznom az utat nekem, és a többi tortazselének.

És akkor este a fiúm be is ismerte a manipulációt, mert feltűnt nekem, hogy mennyire különösen szimpatikusnak találom, például nem tudom róla levenni a kezem meg ellágyultan nézek rá hosszú másodpercekig, még csak nem is a Shield, hanem a Buffy közben, és ezt meg is említettem neki, mire ő bevallotta, hogy experimentál az agyammal: délután egy fokkal lejjebb vette a légkondit, és azóta tényleg nagyon bújós meg aranyos lettem. Sajnos nem tudtam rá meggyőző mértékben felháborodni, mert mindeközben nagyon édesen nézett, úgyhogy csak remélni tudom, hogy nem kap vérszemet, és csavarja le még két fokkal a klímát, mert akkor az lesz a vége, mint a horrorfilmekben, hogy sikoltozva próbálja eltorlaszolni a fürdőszobaajtót, miközben én kívülről dörömbölök rajta a szerelmemmel, és több tálca macerás kis süteménnyel üldözve őt. A fiúk soha nem tudják, hol a határ.

* Természetesen exaggerált értékek.
** Igazából baconbe csavargatott máj, csak szeretem az egzotikus kifejezéseket.

Tegnap egyébként hazaérkezésem után közvetlenül megérdeklődtem a fiúmtól, hogy vannak-e nekem erkölcseim (kicsit számonkérő hangon, mintha ő tehetne róla). Azt felelte, vannak, úgyhogy felszólítottam, gondolja át a válaszát még egyszer, és ezúttal ne tévessze meg, hogy kedvesen nézek rá, és akkor rájött, hogy valójában nincsenek, amit az is bizonyít, mint felhívtam rá a figyelmét, hogy - nem lévén rövidnadrágom - miniszoknyában szoktam bebiciklizni a munkahelyemre (megtekinthető munkanapokon a budaörsi repülőtér környékén, reggel 7:30 és 8:30 közötti időpontokban), a fellow kamionosok nagy örömére. Aztán megkérdeztem tőle, hogy felsőbbrendű vagyok-e, mire azt felelte, hogy természetesen. Ebből nehezebben engedett, de végül egy kompromisszumos megegyezésre jutottunk, miszerint bár önhibámon kívül felsőbbrendű vagyok, de ezt nem szoktam szándékosan éreztetni másokkal.

A dolog úgy került szóba, hogy igazságtalanul megvádoltak azzal, hogy erkölcsileg felsőbbrendű vagyok. Az úgy volt, hogy ez az ismerősöm megint levelezést indukált (időközönként meg szokott kérni, hogy segítsek neki, mintegy pszichológiailag, majd komoly energiákat befektetve bebizonyítja, hogy úgysem tudok segíteni, lásd még Eric Berne összes műve), és rögtön az elején elpanaszolta, hogy ő mostanában nagyon kommunista lett, mert nap mint nap megszenvedi azt, hogy másoknak a szülei a segge alá tolnak autót, lakást, neki meg nem (egyébként jobban keres nálam, pedig én sem panaszkodhatom). Én a válaszomban szelíden megjegyeztem, hogy bár az kedves dolog, amikor valaki azért akar kommunizmust, hogy a szegény gyerekeknek is legyen mit enniük, de az nem, amikor azért, hogy másnak ne lehessen jobb, mint neki (fiúm, amikor meséltem neki, hozzáfűzte, hogy igen, ez utóbbit hívják magyar kommunizmusnak). Erre ő azt válaszolta, hogy énnekem már megint az a fontos, hogy cipőt adjak a szegény gyerekek lábára, míg ő sokkal fontosabbnak tartja, hogy a burzsoá gazdagok ne süttethessék a hasukat Ibizán a cipőgyáruk bevételéből, mert ez a probléma forrása. Én ekkor felháborodtam, és meg is írtam neki, hogy leszarom a szegény gyerekeket (fiúm a történetnek ezen pontján megjegyezte, némi büszkeséggel a hangjában, hogy igen, engem tényleg végtelenül nem érdekelnek a szegény gyerekek), nem róluk beszéltem, hanem arról, hogy én azok iránt tudok rokonszenvet érezni, akik a szegény gyerekek miatt ideológusok, nem pedig azok iránt, akik azért, hogy másoktól elvehessenek dolgokat (különösen, hogy többször megtapasztaltam, hogy az illető milyen sebességgel képes sutba vágni bármilyen ideológiai ellenszenvét, ha egyszercsak a jövedelmező oldalára kerül a dolognak). Erre megkaptam, hogy már megint erkölcsileg magasabbrendű vagyok, és egyébként is kapjam be, és egyébként is, az xy nőismerőse sokkal jobb fej nálam (mondjuk ennek élét kicsit elvette az, hogy korábban az illető legjobb tulajdonságaként azt tudta felhozni, hogy "fejlődőképes" - én is ezt a szót használtam mindig, amikor valami pozitívat próbáltam mondani a titkárnőinkről a főnökségnek).

Erre csak annyit kérdeztem, mintegy költőien, hogy biztos-e abban, hogy én vagyok a felsőbbrendű, nem pedig ő kapar nagyon az alsóbbrendű helyért a konverszációinkban.

A másik thread az volt, amiben felhívtam a figyelmét arra, hogy tudna ő magának autót venni, ha nem ragaszkodna ahhoz, hogy ötmilliós, szalonból kigördülő darabnál kezdődik a gépjármű, hanem tényleg autót akarna, amivel A pontból el lehet jutni B-be, meg még vissza is. Erre a közgazdász diplomájával érvelt, ami, vele ellentétben nekem nincs, és ami, velem ellentétben, megnyitotta számára a tudás kapuit annak tekintetében, hogy megfizethetetlenül drága egy autót fenntartani. Ekkor felhívtam a figyelmét arra, hogy lehet, hogy neki közgazdász diplomája van, nekem viszont konkrét számaim igazi autóról a témában, amit az én fizetésemből lehetséges fenntartani (igen, még mindig kevesebbet keresek nála). Arra (merő rosszindulatból) nem hívtam fel a figyelmét, hogy a közgazdász diplomáját jobb társaságban ne nagyon emlegesse, mert esetleg rossz fényt vethet rá.

Végső, halálosnak szánt tőrdöfésként azt kaptam, hogy majd akkor fogja olvasni a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik. Noha nem teljesen értettem, hogy ebben, a szavak szintjén mi lehet a sértés, de azt éreztem, hogy ez az én szellemi képességeim hiányáról árulkodik, és ez egy olyan beszólás volt, amitől ha felfogóképesebb lennék, össze kéne omlanom és belátnom mindösszes bűneim, úgyhogy a biztonság kedvéért megkérdeztem a fiúmat, hogy ő, ugye, akkor se mondana nekem ilyet, ha nagyon meg akarna bántani. A fiúm azt felelte, hogy ő soha nem akar engem nagyon, vagy kicsit megbántani. Ekkor, csak hogy biztosra menjek, megkértem, hogy képzelje el azt az imaginárius helyzetet, amiben megeszem a sütijét, amiről az Auchan hűtőpultja mellett határozottan kijelentette, hogy ez az ő sütije, és ha én is akarok, akkor most szóljak.
Ezen rövid ideig gondolkoztunk, majd megállapodtunk, hogy az nagyon abszurd helyzet lenne, ha én megenném a sütijét, mire ő azt mondaná nekem, hogy majd akkor olvassa a blogomat, ha intellektuális humorra vágyik (sokkal valószínűbb, hogy azt fogja mondani, hogy fuj, köpöd ki). Mi szerencsére eléggé a sorokban, és nem a sorok között szoktunk egymással kommunikálni, ez például megkönnyíti számomra a megértést.

Szóval vigyázzatok ti is nagyon a közgazdászokkal. Következő felsőoktatási kasztelemzésünk a szociológusokról fog szólni.

Valószínűleg egy kicsit túl sokat vagyok a plüssállatokkal, mert bennem is kifejlődött ez a kismamabetegség, tegnap, amikor megláttam egy csótit átfutni a fürdőszobán, a nyusziék számára rendszeresített gügyögős hangon azt mondtam neki, hogy hát te mit szaladgálsz itt, te csúnya, rossz csótány? De legalább utánafújtam a rovarirtóval, pedig azt a plüssökkel nem szoktam.

A környezetemet okolom. A fiúm még a biciklihez és a kajához is beszél. Néha kicsit olyan, mint Drusilla az Angelből.

A polcot a beköltözés alkalmából kaptam, hogy legyen hova tennem a dolgaimat. Előtte két darab, összesen kb 1 nm rakodófelületet biztosító óriásfiókot is ezért kaptam. A polc különösen praktikus ötlet volt, mert így legalább nem kell a nyuszinak meg a bandájának napközben is az ágyban fetrengenie léhán és dekadensen.

Asszem, a második fiókban a parfümömet fogom tartani.

A fiúm, amikor már semmi mással nem tudta elterelni a figyelmemet a könyvemről, azzal jött oda hozzám, hogy fogott nekem egy döglött legyet, akarom-e megnézni a mikroszkóp alatt.

Ember legyen a talpán, aki ellen tudott volna állni egy ilyen ajánlatnak.

Tegnap volt a nagykorúságom X. évfordulója, szóval már majdnem felnőtt vagyok. Ennek örömére a fiúm azt mondta, hogy költözzünk össze (előtte azt is mondta, hogy a szülinapom tiszteletére bekapcsolta a fűtést, mire én megkérdeztem, hogy mégis mennyire állította, 14 fokra, ő meg azt felelte, hogy nem, 17-re, elvégre tényleg szülinapom van, és biztosított róla, hogy ő mindjárt kigyullad, de azért tűr), úgyhogy mostantól fogva együtt lakunk, ami annyi változást jelent, hogy immár legálisan terítik be a fürdőszobai cuccaim a fürdőszoba lapos felületeit, és a kardigánjaimat és könyveimet is hivatalosan fogom ezentúl szétszórni mindenfelé, illetve a kommunai szobámat ezentúl "nálam otthon" helyett raktárnak fogjuk hívni, ahova időnként elvonulhatok. Voltak ugyan gyenge ellenérveim a dologgal szemben, mint például hogy az a ház kevés két embernek, erre a fiúm felhívta a figyelmemet arra, hogy a három szoba közül az egyiket arra használja, hogy térképeket dobáljon szét a padlón, és belegondolva, tényleg. Meg én nem is foglalok olyan sok helyet. Idővel talán a plüssállatokat is átköltöztetjük, de csak ha ők is akarják (igazából szerintem erre ment ki az egész, a fiúm meglehetősen szentimentálisan viszonyul a plüssállataimhoz, még a rendszergazda is észrevette, hogy ellágyul a hangja, ha róluk beszél).

A főnököm meg ma reggel az asztalomra tett egy csokit azzal, hogy nem tudja, hány éves vagyok, de nem nézek ki annyinak. Nem mondom, hogy nem ért a nők nyelvén.

- És mit fogunk holnap enni? - kérdezte tőlem pénteken a fiúm, mintha én lennék a táplálkozási felelős, vagy mi.
- Hát, ha veszünk csirkét, akkor csinálok sajtos-tejfölös csirkét tepsiben. Feltéve persze, hogy van tepsid - feleltem neki, mivel hirtelen gyanú ébredt a lelkemben.
- Hát már hogyne lenne.
- Csak azért nem voltam benne biztos, mert még nem láttam a tepsit nálad hónapokig hányódni a szennyes edények között.
- Nem is szólhatsz semmit, már majdnem mindent elmosogattam.
- És ez azt jelenti, hogy most jódarabig nem használhatunk tányért és evőeszközöket az evéshez?
- Pontosan. Döntsük már el, hogy mit akarunk.

Soha nem érti, hogy miért csinálnak a lányok akkora faxnit a házimunkából.

Tehát a sportolókról az az én elméletem (ne feledjük, hogy ezt a biciklit tolva egy végeláthatatlan úton felfelé dolgoztam ki), hogy a sportolók végtelenül buta és tehetségtelen emberek, mert ha bármilyen intellektuális vagy kreatív hajlamuk lenne, akkor maradandó alkotásokba fektetnék az energiáikat, és nem azzal próbálnák felhívni magukra a figyelmet, hogy a lábukkal ütemesen nyomkodnak lefelé. Valahol a tizenhatodik kilométer környékén arra is rájöttem, hogy a biciklizés még az úszásnál is unalmasabb, mert az úszásban van kartempó is. A tizennyolcadik kilométernél - ami az út legmagasabb pontja volt - a fiúm maltodextrint etetett velem, valószínűleg csupán azért, hogy a szenvedéseimet fokozza (én ilyen rosszat még nem vettem a számba), nem törődve szemrehányó, sebzett tekintetemmel (bár az is igaz, hogy a szemrehányó tekinteteimnek az erőteljesebbjeit még az út előtt elhasználtam rá, mert tudtam, hogy útközben átlagban 5 kilométerrel fog előttem haladni, és úgy kevésbé hatásos, ezért előre szenvedtem látványosan). Az út pozitívumai közé sorolható viszont, hogy rengeteg érdekes madarat láttam, sajnos a legtöbbje már nem élt, meg volt valami shaolin falu felé mutató tábla is, de lehet, hogy akkor már hallucináltam a fáradtságtól, mert ez egyáltalán nem tűnik logikusnak. Mindenesetre a klub számolhat azzal, hogy ezentúl minden tábor Budapesttől biciklivel elérhető távolságon kívül fog bekövetkezni, amennyiben nekem ebbe bármennyi beleszólásom lesz.

A hétvégén megint visszanyertem a bizalmamat a fogyasztói társadalomban, mert bizony kiadták kedvezményes áron a Mementót, amit két hete még drága pénzekért sem lehetett megkapni sehol, annak ellenére, hogy filmtörténeti klasszikus (különös tekintettel a "What am I doing? Oh, I'm chasing this guy. No, he's chasing me" jelenetre, amely kiváltképp emlékeztet engem a saját gondolkodásmódomra időnként, például azokban a pillanatokban, amikor a fürdőszobában ácsorogva eldöntöm, hogy biztosan fogat mosni jöttem ki, és másodszor is sikálok, viszont egyszer sem rakom be a kontaktlencsémet), szintúgy, mint például a Pitch Black (különös tekintettel a "Don't you cry for him. Don't you dare" jelenetre, ami ugyan nem emlékeztet engem magamra semennyire, viszont rendkívül jó példája annak az igazságosztós jólmegmondásnak, ami manapság, amikor a gonoszokat is meg kell menteni az saját üdvözülésünk érdekében, teljesen kiveszett a filmekből. Ehelyütt ünnepelném még egyszer a Fireflyból azt a jelenetet is, ahol a fenyegetőző nagyon gonoszt különösebb faxni nélkül belelökik a repülőgép-hajtóműbe). Ha még a Dogville-t is megjelentetik valami kigazdálkodható formátumban, akkor nem is marad nekem több vágyam ebben az életben.

Pedig egyáltalán nem így kezdődött a hétvége, hanem úgy, hogy a fiúm szombat hajnalban, amikor a legsebezhetőbb és kiszolgáltatottabb vagyok, nekemszegezte gyors egymásutánban, hogy menjünk el Felső-Sziléziába, a Ruhr-vidékre és valami harmadik gyanús helyre, amire már nem emlékszem. Azt, hogy Kijevbe foglal repülőjegyet, már előző este megbeszéltük. Meglepő módon igent mondtam, noha a számomra kívánatosnak tűnő úticélok között olyan helyek szerepelnek, mint Thaiföld, Japán, Finnország és Izland, sajnálatos módon ezek a lokációk nem keltették fel a fiúm figyelmét azzal, hogy valami módon (hasadóanyag-sugárzás, hatezer méteren felüli magasságok, esetleges hóviharok lehetősége mínusz negyven fokban) életveszélyesek lennének, vagy dúskálnának olyan objektumokban, ahova csak erővágó segítségével lehet bejutni, ellentétben például Felső-Sziléziával, ahol állítólag más sincs, mint elhagyott gyártelepek, úgyhogy a fiúm, aki hozzám hasonlóan egy lelkiismeretlen, opportunista ribanc, keresett is rögtön egy gyártelepfanatikus lengyelt a neten, akinek megírta, hogy magyar, lengyel két jóbarát, úgyhogy lesz szíves útbaigazítással és egyéb információkkal szolgálni. Mondjuk én egy szót nem szólhatok, mert éppen ma vetettem latba minden személyes vonzerőmet, hogy valakit rábeszéljek egyrészt arra, hogy jöjjön el Esztergomba, másrészt meg arra, hogy ha már amúgy is jön, hozza el a hivatalos cuccokat, és ha már amúgy is ő hozza, akkor egyenest a szüleimtől tegye ezt, hogy ne nekem kelljen velük konduktálnom.

A nyaralási terveink egyeztetése után - vagyis azután, hogy a fiúm közölte velem a nyaralási terveinket, és szépen nézett, úgyhogy igent mondtam - a hétvége, meglepő módon, azzal folytatódott, hogy toltam felfelé a biciklit az emelkedőn. Sokáig. Utána bútort szereltünk, majd kifordult a világ a sarkából, mert mégsem kellett lemennem egy végtelen szerpentinen csak azért, hogy utána felfelé vánszoroghassak rajta pár órán keresztül, hanem egyenest hazamentünk. Ez már csak azért is meglepő, mert a fiúm meg van róla győződve, hogy én igazából szeretek emelkedőn felfelé kerékpározni, csak valami lányos izé miatt nem vallom be; szerintem meg én meglehetősen straightforward vagyok ilyen élet-halál problémákat érintő kérdésekben, de azért valahol örülök, hogy a fiúm mindenféle titokzatosan nőies vonásokat tulajdonít nekem, még ha ez azzal is jár, hogy állandóan egy biciklit kell magam után vonszolnom mindenféle úttalan utakon, mint egy misztikus thrillerben. Na és ezután jött a vasárnap, amikor elmentünk a boltba zsemléért, és vettünk Mementót meg Lengyelország térképet is, ami azt bizonyítja, hogy csak hagynunk kell a dolgokat történni maguktól, nem szabad harcolnunk ellenük, és akkor a dolgok maguktól a lehető legjobbfelé fognak tendálni, időnként még biciklizni sem kell majd.

Tényleg, nem tud valaki egy jobbfajta elhagyott gyártelepről Thaiföldön?

Nem süket. Tudom, mert ráüvöltöttem, amikor másfelé nézett, hogy húúú, és akkor megfordult és értetlenül bámult rám, én meg közöltem vele, hogy nem süket, aminek később együtt örültünk.

Viszont egyre jobban érzem az új sorozat megfelelő kiválasztásának felelősségét. Amikor a Fireflyt néztük, akkor a fiúm leginkább a reaverekkel azonosult és időnként meg is támadott, az Angeles korszakban vámpíros pólót vett nekem, tegnap viszont elmesélte, hogy a múltkori internetes problémát egyfajta Sherlock Holmes meets House módszerrel oldotta meg. Kérdeztem, hogy azt meg hogy, azt válaszolta, hogy először kizárta az összes hibalehetőséget, majd úgy döntött, hogy akkor az ügyfél hazudik, és kiküldött hozzá egy ügyfélszolgálatost egy notebookkal, aki be is bizonyította, hogy megy az internet. Szóval nagyon, nagyon fontos lenne, hogy ne olyan sorozatot találjunk, aminek például egy visszaeső kannibál a főszereplője. Az azonosulás miatt. Sokáig töprengtünk azon is, hogy ha a version úgy gondolja, hogy nekem bejön a szuperügynökcsaj, akkor vajon a fiúmnak tetszene-e az Alias, egyáltalán, milyen a mi szuperügynökcsaj-zsánerünk? A többszörös intencionalitási szintekbe mindig belezavarodom.

Viszont nagyon jó fej vagyok és rendkívül hűséges, még álmomban is, ugyanis tegnap éjjel nem más, mint Charles, Wales hercege kérte meg a kezem, én viszont rövid gondolkodás után azt feleltem neki, hogy nem mehetek hozzá, mert van barátom. Érdemeimből szerintem nem sokat von le az a tény, hogy a rövid gondolkodás alatt az is átfutott a fejemen, hogy nem is tudnék mit felvenni egy flancosabb eljegyzési partira; lényeg, hogy egy egész koronahercegről mondtam le a fiúmért. Hiába, love conquers all.

Nagyon ugy nez ki, hogy megmaradok vegul, peldaul tegnap mar vasarolni is elkisertem a fiumat, es minden varakozasommal ellentetben nem estem ossze az aruhaz kozepen (kamera korbejar, nagytotal), kozvetlenul miutan egymasra mosolygunk, es a fium kisimit egy tincset a homlokombol (kamera az erhalozatban cikazik, rakozelit a tudore, amiben hemzsegnek az amorf, zold bakteriumok, megszolal a focimzene). Jo, lehet, hogy egy kicsit tul sok House-t nezunk mostanaban, de a dolgainkat, mint koztudomasu, nem erdemes felszivvel csinalni, es szerintem napi 4-5 epizodnal kevesebb hatarozottan a felszivvel kategoriaba esne, es egyebkent is, az ilyen edukacios celzatu sorozatok megvedenek attol, hogy valami sokkal, sokkal szornyubbet tegyek a szabadidommel; erre egy vegtelenul ronda es giccses, keresztoltesu technikaval himzett parna is emlekeztet engem es a jovendo generaciokat, amit tizenket evesen, a mumpszom alatt kovettem el, es ami azota is a nagyszuleim kanapejan ijesztgeti a gyanutlanokat es artatlanokat. A pink szin harom kulonbozo arnyalata is szerepel rajta.

Persze olvastam is, de az lazasan faraszto; ezzel egyutt befejeztem vegul a Rajt, amit betegseg nelkul talan csak jovore, es tovabbra is tartom a velemenyemet, miszerint olyan konyvekert, amik arrol szolnak, hogy emberek bemennek a vizbe, ahol megharapja oket valami, de legkozelebb azert megint csak bemennek a vizbe, olyanokert ne adjanak irodalmi dijakat, tovabba <spoiler> az (foldi tipusu) egysejtuek kollektiv intelligenciaja biologiailag lehetetlen dolog, innentol kezdve unalmas volt </spoiler>, harmadreszt pedig aki nem tud magyarul, az ne forditson magyarra, akkor sem, ha nemetul tud, mert nem tisztesseges dolog. Ja, es az erzelmes jeleneteket is kihagyhatta volna az iro, mert ezeknel csak kabe ott talalkoztak a feltetelezesei a realitassal, ahol azt irta le, hogy a tudosok milyen duhosek lesznek, ha rajuk lonek. Persze lehet, hogy nem is volt olyan rossz konyv, csak a mar emlitett mogorvavenasszony-komplexusomrol van szo ismet, mondtam is a fiumnak, hogy idonkent tok olyan vagyok, mint a House, csak sokkal tehetsegtelenebb orvos, o erre azt valaszolta szeretettel, hogy mindig, es ez is azt bizonyitja, milyen hasznosak a sorozatok amelyekben magunkra ismerhetunk, es ezaltal megovnak bennunket a mardoso ketsegtol es az elidegenedes erezesetol ebben a toleranciara es lelkesedesre buzdito vilagban. Ket szot mondok: role model.

Ja, es akkor mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy benne vagyok az ujsagban, mint a Tomorrow magazin kedvenc blogja. Koszonom szepen. Ez sokkal jobban esett, mint peldaul ha a Nok Lapja Magazin kedvenc blogja lennek. Es mintegy mellekesen azt is megemlitenem, hogy a masodik szezon 14. reszeben a House osszekoltozik valakivel. Sose talalod ki.

Meg kiolvastam az ausztralias Pratchettet is, meg Ed McBaintol a Vespers-et. McBaint nem csak azert szeretem, mert nagyon jol felepitett, jol adagolt, lenyegre toro krimiket ir a 87-es korzet mindennapjairol, hanem azert is, ahogy ezt teszi, a humoraert, ami nem az a fajta, amitol hangosan rohog az ember, hanem az, ami folyamatosan csiklandoz eppen meg a tureshataron belul, konnyeden (nincs most nalam a konyv, de valahogy igy: "mindharman rogton Hawes-hez fordultak. Lehet, hogy az volt ennek az oka, hogy a rendor voros ustoke vilagitotoronykent vonzotta magahoz a tanacstalanokat. Persze amiatt is lehetett, hogy Hawes magas termete es bizalomgerjeszto abrazata tekintelyt sugarzott. Talan viszont megis azert ohozza siettek, mert pillanatnyilag mindenki mas hazon kivul volt az orson."), szoval bejon nekem, na. Jared Diamond is bejon, a Haboruk, jarvanyok, kronikak megis nagyon hosszu ideje huzodik mar, hogy miert, arrol inkabb majd holnap, mert most surgosen vissza kell ternem az addikciomhoz.

A fiúm megőrült.

Jövök haza, erre sehol az ötvenezer, szeméttel teli zacskó a földszinten, de még a billenős fedelű szemetesből is kivitte őket a kukába. Már akkor és ott sírtam egy kicsit, de ez még semmi: az emeleten a dolgozószobában egy darab mikrohullámú eszköz sincsen a földön (pedig azok eddig egyenletes rétegben fedték a padlót), a polcot is elrendezte, és amíg fürdeni voltam, a gyertyákat is elpakolta, és közölte velem, hogy ő ezt most nem tudja abbahagyni. Némileg ijedten megkértem, hogy hagyjon legalább egy pici rendetlenséget, hogy otthon érezzem magam, erre azt felelte, majd a végén csinál. Legalább az értékrendje a helyén van még.

Valószínűleg arról van szó, hogy ő most gyakorlatilag hátébé, mert immár dolgoznia se kell igazán, hogy fizessenek neki (nem, nem védelmi pénzt szed), és ez úgy látszik, az agyára ment. Mondtam is neki, hogy a nők ilyenkor hülyeségeket vásárolnak, azt felelte, igen, a jövő héten szándékozik biztosításokat venni.

Szóval súlyos az állapota.

- Mit keres itt mindenki? - kérdezte tőlem a fiúm, gondolom, mert én vagyok az kettőnk közül, aki az emberekhez, meg a szociológiához meg ilyesmihez ért.
- Hát, hosszú hétvége van, és ilyenkor az emberek...
- ...elhagyott katonai támaszpontok kerítésén másznak át kisgyerekkel?

Szóval itt voltunk tegnap, kaptam a fejemre fejlámpát, állítólag tiszta hippi voltam, és akkor a fiúm belökött egy lukba, konkrétan a kettes számúba. Na jó, nem lökött be, de én mondtam neki, hogy én ott nem megyek le, ő meg azt felelte, hogy de, és én akkor lementem, és ez majdnem olyan, mintha lelökött volna. De legalább a biciklit nem kellett a vállamon cipelni eközben, picit csodálkoztam is, de gondoltam, biztos az ünnepre való tekintettel. Szóval lementünk, körülnéztünk, és egyáltalán nem tévedtünk el, pedig nagyon sötét volt, mindenhol falfirkák meg orosz feliratok, üvegcserepek, betonizék. Meg csövek. Miután végigjártuk mindkét szintet, kimásztunk elemet rakni a fényképezőgépbe, aztán visszamentünk fotózni (ennél a pontnál már úgy ugráltam át a szögesdróton, mint aki mindig így közlekedik), és mire másodszorra kijöttünk, hirtelen már egész családok lepték el az objektumot, úgyhogy elmenekültünk.

Este megnéztünk még három részt az angelből, lassan elfogy mind a 110 epizód, és a fiúm még mindig ragaszkodik hozzá, hogy végül mindenki meghal. Egyelőre nem hiszek neki.

Tegnap elővigyázatlanul megint a fiúmmal mentem biciklizni, természetesen indulás után tíz perccel már az erdőben voltunk, ahol nyakig sárban tekertünk felfelé egy keskeny kis ösvényen. Ilyenkor mindig kommunikációs problémánk van, én ugyanis ebben a helyzetben - talán nem teljesen megfelelő időzítéssel - mindig megpróbálom tisztázni, hogy amikor én azt mondom, hogy nem szeretek felfelé menni, akkor azt komolyan gondolom, és nem csak a társalgás végett adom a környezetem tudtára, a fiúm viszont ilyenkor mindig azt próbálja meg tisztázni velem, hogy szerinte én nagyon édes és aranyos vagyok, eközben turisták hordái előztek le engem gyalogosan. Aztán - hetekkel később - felértünk a Normafához, ahol én leültem vattacukrot enni, a fiúm meg nem bírt magával, és először feltekert a János-hegyi kilátóhoz (mellesleg ő sokkal gyorsabban kilátózik, mint amilyen gyorsan én vattacukrot eszem), utána meg csinált egy oda-visszát a Budakeszi útig (ami több mint 15 percig tartott neki, úgyhogy kétségbeesésemben már elindultam utána, hogy kimentsem a szakadékból, de párszáz méter után szerencsére elzúgott mellettem fölfelé - mindenesetre sajnos most már tudja, hogy ha valahova nem akarok vele menni, akkor elég, ha elindul arrafelé, aztán megvárja valahol, hogy az aggodalom utánahajtson), aztán hazamentünk, csak útközben még megálltunk valahol IKEA-bútorokat összerakni, mintegy levezetésképpen. Egyébként meg úgy tűnik, más témákkal ellentétben a testmozgás minden aspektusa előhozza nálunk ezt az értetlenséggel határos kommunkációs zavart, ugyanis amikor a fiúm azt mondja, hogy majd akkor a libegő aljánál megtöltjük a palackokat, felgyalogolunk, és fent kiöntjük belőlük a vizet, és én visszakérdezek, hogy miért csinálnánk mi ilyet, akkor azt válaszolja, hogy azért, mert a kövek kényelmetlenek lennének, ami egyáltalán nem az én kérdésemre felelet, az én kérdésem ugyanis az volt, hogy miért csinálnánk mi ilyet.

Mindegy, lényeg, hogy jutalomképpen beszélt nekem a benzinfőzőről is, lelkiismeretesen ismertetve velem annak minden előnyét és hátrányát a gázfőzőkkel szemben. Én szeretem, amikor ilyenekről mesél, majdnem annyira, mint az "és akkor feküdtek arccal a hóban" védjegyű hegymászós történeteket - a múltkor például a karbidlámpa, mint csodálatos eszköz volt a téma, és ennek kapcsán kiderült az is, hogy a barlangászok a világ leggusztustalanabb emberei, mert nem elég nekik, hogy sötét, koszos lyukakba ugrálnak, ahol aztán órákig hasoncsúsznak a sárban, de a végén nem átallnak belepisilni a lámpájukba. Ehhez képest a benzinízű kaja (vagyis a smackba főzött sport szelet) igazán az ép ésszel elfogadható kategórián belül van.

Ja, egyébként meg ma reggel az egyik álmom az volt, hogy mindenre csak gondolnom kell, és teljesül, például csak ránéztem a lámpára, és felkapcsolódott, meg azt kívántam, hogy tűnjön el valaki, és eltűnt, meg ilyenek. Ez engem borzasztóan megrémített, még ébredés után is remegtem egy kicsit, úgyhogy azt hiszem, a félelmeim közé felvehetem az alaptalan, ugyanakkor gyilkos rettegést az omnipotenciától is.

Amúgy meg még mielőtt mindenki bezárkózna otthon, és csak végső kétségbeesésében merészkedne az utakra attól való féltében, hogy elgázolom a biciklimmel, szeretném tisztázni, hogy a Felsőbb Hatalmakhoz (mint például a télapó vagy a húsvéti nyuszi) hasonlatosan én is különbséget teszek a Jó Autós és a Rossz Autós között, és kegyeimet érdemeik szerint osztogatom, avagy vonom meg. A kamionosok például általában jó fejek, már nem először fordul elő, hogy reggel, ahogy felkelős durcásan ott tekerek az út szélén, egyszercsak egy hatalmas árnyék húzódik fölém, mint a rajzfilmekben, aztán amikor hátranézek, akkor látom, hogy egy böhöm nagy teherautó tipeg mögöttem lábujjhegyen, várva, hogy mikor előzhet meg. Tisztára riding with the whales életérzés.

A fiúm is rendes azért valahol, mint autós, mert bár neki vonatkürt van a kocsijában (és nem, ez nem csak egy költői kép), csak akkor dudál rám, ha már elhagyott, mert így csak halálra rémülök, viszont nem esem le a bringáról. Vagy ha le is esem, legalább valaki más üt el, és nem ő. Egyébként meg annak ellenére, hogy például petrezselymes krumplit főz, amikor én az ágyban fetrengek sajnálva magam, és ha látja, hogy olvasok kényelmesen, akkor csak annyi időre zavar meg, hogy sört nyomjon a kezembe, ráadásul mos rám (időnként majdnem anyunak szólítom), annak ellenére van szenvedély és adrenalin a mi kapcsolatunkban, amit úgy biztosít, hogy amikor vámpírsorozat közben leszaladok pisilni, és felfelé kényelmességből nem kapcsolok lámpát, akkor ő meglapul a lépcsőbeugróban és odaértemkor rámnyitja a porszívót.

Különben meg a fiúm is anorexiás, csak ő a biciklijére. A tavasz nagy része eddig azzal telt, hogy megszállott, ugyanakkor szerelmetes tekintettel nézte a saját kerékpárját, és hetente vett rá valami új alkatrészt, ami pár grammal könnyebb az eddiginél. Semminek sem tud úgy örülni, mint egy-két megspórolt dekának, tegnapra például arra értem haza hozzá, hogy konkrétan a kerekek is le vannak szedve, és csak az illúzió fenntartásának vágya, miszerint az ő szava és tette szentírás, és én nem kételkedem a józan ítélőképességében, tartott vissza attól, hogy elmondjam neki, miszerint bár így valószínűleg tényleg sokkal könnyebb a gép, viszont jóval nehezebb lesz vele menni. Mára valószínűleg ő is belátta ezt, mert visszarakta a kerekeket, legalábbis az elsőt mindenképpen, arról küldött fényképet az új fékkel (teljesen el is érzékenyültem ezen a gesztuson). Azért egy kicsit még mindig tartok tőle, mert például a múltkor casually megkérdezte, hogy vajon mennyit nyomhat a csengőm. Én természetesen tisztáztam, hogy a csengőm, amely emberek tucatjainak mentette meg az életét, marad, de a lelkemben azóta sem szűnő nyugtalanság támadt.

És ezen az sem segít, hogy tegnap felvetette a csengő kilyuggatásának lehetőségét.

Ma egyébként csináltam valami nagyon szégyenletes dolgot, de az vesse rám az első követ, aki hirtelen felindulásában is mindig racionálisan és körültekintően viselkedik. Én nem. Gondolkodtam is egyébként, hogy megírjam-e ide, ahol a nyilvánosság, de hát így kerek: ma reggel, szabad akaratomból, felelősségem teljes tudatában Norbi Update Karcsúság Kenyeret vettem.

Az úgy kezdődött, hogy leszoktam a dohányzásról, természetesen nem készakarva, én olyat nem tudok, utoljára tavaly nyáron próbáltam készakarni, de az akkori pasim ennek keresztbetett, tudva-tudván hogy én a feszültégemet a cigarettán vezetem le, hisztérikus jeleneteket rendezett és/vagy hazudott valami nagyot és átlátszót, mint egy bálnabél-léggömb kétnaponta, ezáltal én kétnaponta visszaszoktam, idegből róva az utcákat (persze egyszerűbb és könnyebb lett volna otthagyni vagy letépni a fejét és a kiömlő vérét valamelyik kedvenc ingével fogni fel, de én meghagyom a könnyebbik utakat a gyengéknek). Aztán jött a fiúm, és én úgy szoktam le mellette, hogy egyszerűen elfelejtettem először cigarettát venni, aztán rágyújtani, de tényleg, ez igazából egyikünk érdeme sem, nem szenvedtem (tudatosan legalábbis nem, de nem mindig veszem észre az ilyesmit), ő nem mondott olyanokat, hogy szokjak le (nagyon helyesen, az ilyenektől mindig viszket a tenyerem), és azóta konkrétan egyetlen szál cigarettát szívtam el, azt is szociális kapcsolatok ápolása végett, ráadásul egy csokor dohányzásnáci társaságában, bár tőlük illendően távol vonulva nem mintha megérdemelnék.

És akkor ettünk egy csomó csokit meg mittomén, egyáltalán, ettünk, ami számomra nem volt annyira magától értetődő addig, ezáltal tavaly ősz óta tavaszra felszedtem magamra olyan 9-10 kilót, mentségemre legyen mondva, hogy ősszel lelki/egészségügyi okokból kifolyólag kimondottan nyeszlett voltam, na mostanára már nem lehetett ezt elmondani rólam, úgyhogy fogtam is magam és legott biciklire pattantam én, meg azt csinálom, hogy du 3 után nem eszem. És du 3-ig is csak ilyen fehérjés/zöldséggyümölcsös dolgokat leginkább, mert a szénhidrát nem az én barátom, bár nagyon szeretem őt, például csirkepörköltöt is csak alibiből szoktam a nokedlihez, tisztább konyhát megcélzó esetben tarhonyához fogyasztani. De ennek vége (leszámítva a gyenge pillanataimat), tudatosan vásárolok, és itt kanyarodunk vissza a Norbi Update Karcsúság Kenyérhez (eddig ugyan nem tudtam, hogy karcsúságból is lehet kenyeret csinálni, de ez olyan lehet, mint a táblák a biciklislámpáknál, hogy "a szabad jelzés érdekében nyomja meg a gombot", meg is nyomom mindig többször, hadd örüljön a szabad jelzés), szóval reggel nézegettem ezeket a rozsos/tönkölybúzás izéket, és mindegyik száraz volt, kivéve a norbiféle, és nagyon éhes voltam, és ő nagyon kellette magát, kedves bíróság, úgyhogy igen, megtettem. Többször. Előtte ugyanis egyszer már vettem norbis brokkolis csirkét is.

Ja, lényeg ami lényeg, a dolog működik, három hét alatt lement 5 kiló (a hiteles, munkahelyi mérleg szerint - a fiúm mérlege szerint ugyanis attól is hízom fél kilókat, ha ülök csendben a kanapén, mondtam is neki, hogy csináljunk vele valami nagyon csúnya dolgot, gyújtsuk fel, javasolta ő, én erre azt feleltem, hogy inkább valami olyasmire gondoltam, mint a hivatali patkányokban, hogy kivisszük egy mezőre és ott szétkalapáljuk és szétrugdossuk, és utána felgyújtjuk, konkludálta a fiúm, azt ebbe' maradtunk).

Most, hogy így közelednek a választások, nálunk otthon is durvul a hangulat, például a fiúm a minap mélán és különösebb érzelmi töltés nélkül megjegyezte, hogy az ő ismerősei között nincs olyan, aki ne lenne fideszes. Én erre mélán, és szintén különösebb érzelmi töltés nélkül azt válaszoltam, hogy az én ismerőseim meg szinte mind olyanok, hogy liberalizmusból eltűrik a fideszeseket, ha azok kellőképpen visszafogottan viselkednek. És akkor megegyeztünk abban, hogy ez - mármint mi így együtt - olyan tiszta rómeóésjúliás, majd megnéztük az utolsó Veronica Marsot ami megvan.

Ami Veronica Marsot illeti, nem is olyan rossz ez a második szezon, bár határozottan kevésbé vagyok arra kíváncsi, hogy ki robbantotta fel a buszt, mint arra voltam, hogy ki ölte meg Lilyt.

Ami meg a fiúmat illeti, sose gondoltam, hogy egyszer olyasvalakivel fogok járni, akinek egyszerre két böngészőben van megnyitva a gépén az orbanviktor.hu (az ilyenek az én értékítéletemben közvetlenül azok mellett sorakoznak, akiknek bika vagy skorpió az aszcendensük), de hát ha munka van, akkor munka van. És egyébként is, valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy egyszer majd azért nem megyek le vacsorázni, mert nem bírok elszakadni az orbanviktor.hu-tól (természetesen csak azért bogarásztam át tüzetesen, hogy megalapozva fikázhassam). Szóval a helyzet egyre fokozódott, míg végül tegnap elérte csúcspontját, amikor is belekeveredtünk a rengeteg narancspöttyös közé a rakparton, miként korpa közé a biciklis malacok - nagyjából lépésben lehetett csak menni, vagy talán még annyival sem, emberek (már ha embernek lehet nevezni az ilyet) összekapaszkodva foglalták el a biciklisutat és még körülötte is, egy magyar anya meg konkrétan leszorított engem a babakocsijával, majdnem bele is estem egy virágágyásba. Fel is voltam háborodva, hogy a Fidesz és a fideszesek nem tisztelnek minket, kerékpárosokat, mert ugyan a másik nagy párt is így van ezzel valószínűleg, de az ő rendezvényeikre legalább nem megy el senki, ami követendő és példaértékű. Valahogy egyébként mindig ilyesmi történik, ha a fiúmmal megyek biciklizni, hogy ő megpróbálja elhitetni velem, hogy innentől már nem emelkedik, és akkor én egyszercsak azon veszem észre magam, hogy mégis egy negyvenötfokos lejtőn megyek nyakig sárban fölfelé. Egy csomó fideszes között.

Reggel megdicsértem a fiúmat, amiért jól bánik a tigrisekkel (álmomban ő volt az egyetlen, aki kordában tudta tartani a két tigrist, akivel mi laktunk, ő, én, egy bloggercsaj, meg egy magas szőke). Ő megdicsért engem, amiért nem hánytam éjjel egyáltalán, pedig forgott velem az ágy.

Jó az, amikor pozitív visszajelzésekkel indul a nap.

- Miért van az, hogy ha valaki jobbkezes az északi féltekén kavar teát, akkor azt az óramutató szerint teszi, a déli féltekén pedig fordítva? - kérdeztem a fiúmat, minden tudások forrását tegnap a taxi hátsó ülésén, miközben a leveleimet olvasgattam a telefonomon.
- Miért gondolod, hogy ez így van?
- Nem tudom, a listán írták. De amúgy sincs így, mert én például jobbkezes vagyok, és mégis fordítva kavarom.
- Nem, te nem vagy jobbkezes.

Na ezt szeretem benne, hogy ő akkor is emlékszik arra, hogy én eredetileg balkezes lennék, ha én megiszom három pohár sört.

A titkárnőről időközben kiderült, hogy azért nem jött be dolgozni, mert megharapta a macskája. Ezt az indoklást a továbbiakban nem kívánnám kommentálni.

Ma meg csak itt lézengek a fiúmnál, a fiúm viszont nem lézeng itt, mert atyai kötelességei vannak. Viszont itt nála baromi jó a csí, úgyhogy egyedül is jó lézengeni (emlékszem, amikor először itt jártam, akkor rögtön az volt a benyomásom, hogy de jó, itt lehet játszani), készítettem például egy fényképfelvételt a dolgozószobájáról, aminek azt a címet adtam, hogy megindult a számítógépes alkatrészek észak-déli vándorlása (még szerencse, hogy van nálam iránytű*), meg elmosogattam, ami lehet, hogy máshol unalmas, monoton és értelmetlen házimunka, itt viszont csupa izgalom és felfedezés; az egyik (nem véletlenül) lezárt ételhordóban rátaláltam például egy eddig ismeretlen fajra, amelyik már csak két lépésre volt a kerék felfedezésétől. Természetesen kiirtottam őket. És ha már így benne voltam, az új jövő kezdésének jegyében kiöntöttem például az olajban úszkáló májdarabokat is, amit emlékként őrizgettünk a sütőn egy hónapja, mert kemény csaj vagyok. Meg nézegettem bakancsos oldalakat. Meg nézegettem biciklis oldalakat, viszont nem nézegettem az órámat egyáltalán.

Szerintem, amire ennek az országnak szüksége van, az legalább kétszer ennyi nemzeti ünnep.

* Egyébként kipakoltam ma a táskámat, mert kerestem valamit, és nem csak iránytű van nálam, hanem varrókészlet, két telefon, szemöldökcsipesz, lázmérő, manikűrkészlet, sebtapasz és háromféle gyógyszer, kisadagos ketchup, fényképezőgép, citrompótló, pendrive, Budapest térkép, mp3 lejátszó, két rejtvényújság, egy tábla csokoládé és három különböző műfajú könyv (a Maugham életrajz, Pratchettől a The Last Continent és a Самоучитель японского языка). Asszem, az ilyenekre, mint én, mondják hogy biztonsági játékos.

A hétvége a sport és a kultúra jegyében telt, aminek a sport része az volt, hogy egyrészt hegymászósat játszottunk, vagyis vasárnap estig nem mosogattam (fiúm: nekem már az is luxus, hogy egyáltalán van tányér, nem muszáj, hogy tiszta legyen), másrészt biciklit kerestünk nekem a neten. Egy kicsit megrémít a jövőmet illetően, hogy a fiúm szerint mindenképpen olyan biciklit kell nekem keresni, ami nagyon zúzós erdei utakon sem esik szét alattam (én igazából az olyan sportok híve vagyok, ahol a gravitáció az én barátom, mint például a síelés), de egyelőre derűs ignoranciával fókuszálok a jelenre. A biciklisboltok honlapjai egyébként viccesek, az egyiken konkrétan szerepel az a mondat, hogy nyomatékosan kérünk, hogy Ne ad meg bankkártyád adatait, és ne válaszd a kártyás fizetést, annak ellenére, hogy megrendelési rendszerünk erre lehetőséget biztosít, a másikon meg egész komoly lélektani elemzés található az olcsó biciklik vásárlóiról, akik megcsömörlött, boldogtalan emberek maradnak egy életen át, meg ilyenek. Sport volt még az is, amikor a fiúm kifejtette, hogy mekkora megjátszós dolog is már az úszás, szemben például a búvárkodással, mert a búvárok legalább nem tesznek úgy, mint akik képesek lélegezni a vízben, és akkor szidtuk egy kicsit az úszókat, majd szóbahoztam, hogy milyen szívás is lehet már bálnának lenni, nem alhatsz pl végig nyolc órát, mert mindig levegőt kell venni, a fiúm meg erre szóbahozta a madarakat, akik viszont percenként felnéznek alvás közben, hogy nem akarják-e őket megenni. És azért alszanak sokan egy fán, hogy csak tízpercenként kelljen felnézni, konkludálta a fiúm, aki titokban ugyanis botanikus.

A kultúra meg az volt, hogy egyrészt kiolvastam végre végig a The Fifth Elephantot, ami egy vámpíros/vérfarkasos/törpés/őrséges pratchett, de van benne Csehov is, másrészt folytattam a Maugham életrajzot, amiből kiderül például, hogy a viktoriánus időkben azért volt mindenki homokos Angliában, mert akkoribban a bentlakásos, koedukálatlan iskola volt a divat, ahol az összezártság, az alternatíva hiánya és a faggoting-rendszer megteremtette a homoszexualitás melegágyát, amire az, hogy a későbbiekben sem voltak nagyon kellemes szexuális élményeik a nőkkel (a házasság előtti szex csak a prostituáltakkal volt lehetséges egy úri fiatalember számára), csak rásegített. Viktória királynő vezette be azt egyébként, hogy akire rábizonyosodik a fajtalankodás, azt akár két év kényszermunkára is lehet büntetni - ez a dolog a nőkre természetesen nem vonatkozott, mert senki nem merte megmondani Viktóriának, hogy a nők is képesek ilyesmire. A kultúra aztán vasárnap tett nálunk magáévá eddig meghódítatlan csúcsokat, amikor is ledobtam magam a fiúm mellé az ágyba, és zsinórba néztük a Veronica Marsokat. Most tartunk a nyolcadiknál vagy a kilencediknél. Egy kicsit ugyan félek attól, hogy mi lesz, ha nem marad már megnézetlen sorozat, de biztos kitalálunk majd valamit, mondjuk ráállunk a heroinra, vagy nem tudom.

Állítólag az alkohol előhozza az ember valódi énjét, ezt nem tudom, én simán csak bárkivel smárolok már nem, mert már nem vagyok szingli, szóval simán csak rendkívül szellemes vagyok, és nagyon szeretek mindenkit. A fiúm meg általában semennyire nem változik meg (nem igazán tudom eldönteni, hogy ez amiatt van-e, mert ennyire erős benne az önkontroll, vagy mert alkohol nélkül is képes természetesen viselkedni - mindenesetre, az önkontrollját, ha van, arra használja, hogy természetesnek tűnjön a viselkedése), de az erős belga sör a minap őt is közlékenyebbé tette, és olyan dolgokat osztott meg velem a hegymászóbalesetekről, amiket eddig még soha. Asszem, úgy került a dolog szóba, hogy ugye kölcsönkaptam azt a hegymászóbalesetes könyvet, és ezen kicsit felháborodott, hogy az tele van tárgyi tévedésekkel, és elmondta, hogy hogy is mennek a dolgok igazából, szerencsére a szintemre leereszkedve, és olyan, a jobb megértést segítő képi eszközöket használva, mint például hogy "az Oroszlán-sziklát úgy képzeld el, hogy olyan, mint a Duna Pláza: mindenki odajár". Csak arra az időre hagyta abba az információátadást, amíg lement fürdeni, de addig is odanyomott az ölembe egy hegyes könyvet, és kijelölte benne a kötelező részeket, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg úgy volt-e, ahogy ő emlékszik. Tényleg úgy volt, de ő szórakoztatóbban adta elő.

Lehet, hogy gyakrabban kéne innia.

Vannak ugye a bondázsosok, meg vannak, akik női cipőket próbálgatnak neccharisnyával a behúzott függönyök mögött, és ott vannak azok is, akik beöltöznek szőrmeállatkának, és úgy szeretik magukat, de ez mind semmi: az én fiúm például pulzusoximétert húz az ujjamra, aztán elmegy fürödni azzal, hogy játsszak nyugodtan. Jelentem, a véroxigénszintem normális, folyamatosan 97-98% között stagnál, a pulzusom viszont valami rettenetes, ha nagyon mozdulatlanul fekszem, akkor 70, blogírás közben viszont 80-90 (bár ennek egy része valószínűleg a touchpad számlájára írható), és amikor lerohantam a telefonomért, ami csöngött, a visszafele úton már 131 volt, mondtam is a balrognak, aki hívott, a balrog erre meg azt mondta, hogy vagy nagyon edzetlen vagyok, vagy kövérkés. Ez igen életveszélyes húzás volt tőle, rögtön helyesbített is, hogy mármint ha bárki más ilyesmire panaszkodna, akkor fel lehetne tételezni, hogy kövérkés, én viszont, ugye, bizonyosan csak nagyon edzetlen vagyok. Ezután még az utolsó erőimmel segítettem neki konzumálni (érdekes módon, bármelyikünk van TESCO-ban, mindig felhívja a másikat, tegnap például én is hívtam őt TESCO-ból, meg ő is engem, a két időpont között volt vagy 3 óra, a két áruház között pedig 160 km, de ez részletkérdés), majd nagyon mozdulatlanul feküdtem rettegve, hogy egyszer csak szívrohamot kapok, mondtam is a fiúmnak, amikor feljött az emeletre, hogy csak attól, hogy felültem, felment 93-ra a pulzusom. - Attól, hogy megláttál engem, bébi - helyesbített erre a fiúm. Egy macsóval járok.

A következő lépése pedig állítólag az lesz, hogy gázokat lélegeztet be velem a véroxigénváltozásokat figyelendő. Milyen praktikus, hogy mindig ott vagyok neki kéznél.

- Azért te is jófej vagy, - mondta a fiúm tényszerűen.
- Miért, még ki jófej?
- Hát én.
- Ja, tényleg.
- De te is jófej vagy, mert amikor az előbb azt mondtam, hogy vigyázok rád, akkor nem választottad a két leggyakoribb válasz közül egyiket sem.
- Mégpedig?
- Hát, se azt nem mondtad, hogy "és eddig miért nem vigyáztál rám?", se azt, hogy "és miből gondolod, hogy rám vigyázni kell?", hanem örültél.
- Én ilyen egyszerű vagyok. Én örülök, ha vigyázol rám.

Persze én is vigyáztam rá, és arrébbhúztam, amikor szembejött vele a tócsa, és bár ezután tisztáztuk, hogy mivel vízhatlan a bakancsa, nem forgott közvetlen életveszélyben, de egyetértettünk abban, hogy a szándék a lényeg. Egyébként ha meg ez így megy tovább, teljesen átállok a téli életmódra és kitalálok vagy húsz szót a hóra (ha már itt tartunk, tegnap tanultam egy újat, útban a kocsitól a házig aszonta a fiúm, hogy firnesedik, és az jó. Kérdeztem, hogy ugyan miért, mire azt válaszolta, hogy azért, mert még nem jég, de nem is süllyed el benne az ember, és hágóvassal teljesen jó benne menni. Felvilágosítottam, hogy nincs nálam hágóvas, mire azt felelte, hogy ad, ha kell). Valószínűleg az elhúzódó télnek a tudatalattimra gyakorolt hatása okozta azt is, hogy pelmenyit főztem nekünk, aztán amikor kész lett, még a tejföl és a reszeltsajt dacára is rádöbbentem, hogy az, hogy ez az egyetlen orosz kaja, amit hajlandó vagyok megenni (a vodkán és a savanyú feketekenyeren kívül) nem jelenti azt, hogy szeretem is, de a pasimnak ízlett, meg estére az az eszelős jelleg is eltűnt a tekintetéből, amivel valószínűleg azt kereste, hogy a közért és a pékség között hol egy szimpatikus hófolt, amiben órákig fekhet arccal. Hiányzik neki a hegymászás, asszem. Én meg szolidáris vagyok (legalábbis az elején szolidáris voltam, utána viszont már borzasztó jól szórakoztam), úgyhogy ma ezt meg ezt olvastam. Esküszöm, a hegymászás van olyan vidám dolog, mint a pratchettek, legalábbis innen a melegből.

- Az, hogy csak én vághatok kenyeret, nem jelenti azt, hogy az én dolgom a kenyérvágás - jelentette ki a fiúm, akinek bonyolult, nők által követhetetlen, dogmatikus szabályrendszere van a műveletet illetően.

Attól tartok, emancipálódik.

Szerintem fontos dolog az őszinteség egy pár-, vagy akármilyen kapcsolatban; a hazugságok óhatatlanul elválasztanak, ráadásul baromi jó emlékezőtehetséget kívánnak. Természetesen mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket nem szeretne elmondani, például mert úgy gondolja, hogy a múlt részei és semmi közük a jelenhez, és az ilyen esetekben az egyetlen tisztességes megoldás szerintem az, hogy az ember annyira eltitkolja az ilyesmit, hogy a másikban még kérdés szintjén se merüljön fel a téma. Ez általában működő megoldás szokott lenni.

Aztán néha váratlanul beüt a krach.

Tegnap például pont valamelyik Angelt néztük, és abban vetődött fel a dolog, kicsit meg is ijedtem, hogy a fiúm, a gondolatolvasó kapcsol, de ugyanolyan szép csöndben feküdt mellettem, mint ahogy szokott, és a film végén ugyanazzal a mozdulattal ölelt át, mint ahogy szokott, és ugyanúgy nézett rám, mint mindig két rész között (konkrétan úgy, mintha én találtam volna fel az összes sorozatot, méghozzá úgy, hogy egy nagy kanál eperfagyiként eleve nem lehetett könnyű dolgom a kreatív szórakoztatóiparban), aztán viszont megszólalt. Azt mondta, hogy ő nagyon boldog velem, ami bármilyen más szituációban pozitív végkifejletet sejtetne, de itt már tudtam, hova akar kilyukadni, meg is állt bennem az ütő, és legszívesebben elszaladtam volna, de lelkem egy része mintha mindig is tudta volna, hogy el fog jönni ez a pillanat, és akkor vállalnom kell a felelősséget. És akkor a fiúm feltette a kérdést, hogy talán csak nem azért van ez így, mert megettem a volt felesége agyvelejét.

Mit tehettem, végül is bevallottam, hogy így volt.