A szlávos arcú lány, akit sok néven ismertek, későn érkezett, de még időben. Miután elkészítette a kért felvételeket a mit sem sejtő, ölelkező párról, már csak egy férfit kellett megvárnia.

A társaságban ott volt a két egybetűs nevű illető is. Az egyik szokatlanul hallgatagnak tűnt. Amikor a szlávos arcú lány megkérdezte, miért szomorú, azt felelte, nem szomorú, csak szótlan. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

Valahogy sikerült hármasban maradniuk. Hallgattak egy darabig. Majd az egyik, a kevésbé hallgatag egybetűs nevű férfi szólalt meg.

– Megbeszéltük, hogy legközelebb neked kell hoznod valakit – mondta a táskájában kotorászó lánynak. Nem részletezte bővebben. A lány csak dünnyögött valamit.

Hallgattak.

– Nem válaszoltál a kérdésre – szólalt meg ismét az egybetűs nevű, aki emberek ezreinek mindennapjairól szóló beszámolókat tárolt az általa felügyelt gépeken. Mindent tudott. Majdnem mindent.

– Nem volt kérdés – nézett a szemébe a lány sokatmondóan. – Mi a kérdés?

Hallgattak.

– Implikáltuk – felelte végül a kevésbé szótlan egybetűs nevű.

– Ja, implikáltuk – tette hozzá a szótlanabbik. Mindig is szerette a precíz megfogalmazásokat.

A szlávos arcú lány kifizette az eladónak a nyírfalevet és a kvaszt, majd autóval elment a megadott címre. Nem írta fel. Soha nem szokta. Megjegyezte.

A férfi, akinek egybetűs neve volt, később érkezett. Vodka is volt nála, azt mondta, mindig tart magánál vodkát. Internetet is, de mindig mindennek megkérte az árát, az a fajta volt. Mostantól mindig a közelemben kell maradnod, mondta a szlávos arcú lánynak, akit a nehezen becézhető Contact néven tárolt el.

A lány valamivel később, amikor már nem bírta tovább, angolosan távozott.

(Az Isolde-exBright megrendezésében bemutatott szovjet-grúz Kin-Dza-Dza! egyébként élmény volt a maga kategóriájában, bár a többiekkel ellentétben, akik elég vodkát fogyasztottak ahhoz, hogy nagyon jól szórakozzanak, én részben a félrefordításokat korrigáltam, részben meg azt kérdezgettem rendszeres időközönként, hogy mikor lesz ennek már vége (amikor már úgy tűnt, hogy mindjárt, akkor visszamentek a múltba, és újracsinálták, ááá), de azért nem bántam meg, a grúz pékség termékei meg eleve megérték a jelenlétet).

A rekedtesen dízőz hangú lány, akit sok néven ismertek, kisétált a postaládához, és kivette belőle a Leiának címzett képeslapot. Az aláírás helyén a megtévesztés végett egy női név állt, de "Leia" már a stílusból tudta, hogy a férfi írta, akinek egy betűből állt a neve.

Szóval kézzel írni nem akkora mulatság, állt rajta, mert tudom, hogy rohansz vele a boszorkányokhoz kielemzni a g-betűim hurkait, lebukik a paranoid pszichopata, mind a négy őszinte, kedves srác a túloldalról, remélem, nem törtem össze semmit ott belül mélyen.

A lány tudott olvasni a sorok között. A sorok között az állt, hogy Published by Michel+Co, 60320, Frankfurt / Main.

Hideg, koratavaszi este volt, amikor bármi megtörténhet. A férfi, akinek egy betűből állt a neve, elintézett még valamit, miután leszállt a gépe, majd felvette a kapcsolatot a szlávos arcú lánnyal, aki mackónadrággal álcázta magát. – Hoztam neked valamit külföldről, felvihetem most? – kérdezte. A jóváhagyás után azonnal indult.

A ház előtt a lány kezébe nyomott egy kis leplompált tasakot azzal, hogy örülni fog neki. A lány megnézte a Microsoft logót, de nem ebből tudta, hogy gumicukor van benne. Kettő is. A férfi, akinek egy betűből állt a neve, ezek után még berakott két csomagot a csomagtartójába. Az egyikben véres maradványok voltak. – Látod, nekem is vannak svájci kapcsolataim – mutatott a másikon lévő csomagazonosító matricára. Az arca nem látszott, árnyékban volt.

Útban befelé közölte a lánnyal, hogy hozott neki mást is, de azt csak odabent adja oda. – Alkoholt? – kérdezte a lány reménykedve, fátyolos hangon. A férfi azt felelte, hogy nem. Nőt csinálok belőled, fűzte hozzá titokzatosan. A lány fejében tűsarkú szandálok képe ködlött fel.

Odabent aztán megkapta az ajándékot. – Külföldről hoztam neked ékszert – jegyezte meg sokatmondóan a férfi, akit sok néven ismertek, az egyik egybetűs volt. – Adjál enni.

Miközben evett, elmerengett egy időre. – Soha nem felejtem el, amikor először vittelek étterembe – mondta. – Ha lepereg előttem az életem filmje, az biztosan benne lesz. Nagyon kemény volt. Azóta is elbizonytalanodom, és remegni kezd a kezem, amikor a jégsalátáért nyúlok a Tescóban.

A lány eközben a számítógépén gépelt valamit. – Aha – dünnyögte. Az járt a fejében, hogy a férfi eddig minden nővel, akinek ékszert hozott külföldről, legfeljebb hat hónapon belül végzett. Ő nem evett. Nem volt étvágya. Kicsit szédült. – Nem akarsz most hazamenni? – kérdezte diplomatikusan.

A férfi, akinek volt füle a finom célzásokra, összeszedte a holmiját és távozott. Emelt fővel, a főbejáraton ment ki, nem settenkedett. A lány bezárta mögötte a kaput.

Hideg, koratavaszi este volt, amikor bármi megtörténhet.

Sietve haladtak késő éjjel az utcán, mert már nagyon hideg volt. -- Olyan vagyok, mint a Mementóban, csak én nem tetováltattam magam a nevedre -- mondta mintegy konklúzióként a férfi, akinek egy betűből állt a neve, és aki már túl volt azon a ponton, ahol az ember kínosan ügyel a ragok megfelelő elhelyezésére, majd eltűnt a sötét, ködös parkolóban.

(Update: hárman voltak)

A férfi, akinek egy betűből állt a neve, hosszan várakozott a megbeszélt kapu előtt. Nem telefonált, tudta, hogy hiábavaló lenne. Amikor végül megjelent a lány, aki a saját kapujából is képes elkésni otthonról indulva, csak morgott valamit az orra alá.

– Tudod, vannak nálad fontosabb férfiak is az életemben – vonta meg a vállát a lány olyan mozdulattal, mintha minden helyiségben fontosabb férfiakat tartana, és folyamatosan velük foglalkozna. De mivel a lelke mélyén kedvelte a férfit, a fontosabb sminkelést, felöltözést és mosásberakást nem említette.

– Ha megírod a Múzsa dühe című bestselleredet, akkor százalékot kérek - terelte a férfi a szót az anyagiakra, mert nem szeretett az érzelmeiről beszélni.

Utána mégis beszélt róluk. Hosszan. A lány eközben nem emelte fel a tekintetét a telefonról, amit tőle kapott. A férfi először csak hallgatott, majd végső kísérlet gyanánt a kapcsolatteremtésre küldött a lánynak egy sms-t. Nem tudhatta, hogy a lány nem képes megnyitni.

Az egybetűs nevű férfi végül nem látott más lehetőséget, mint hogy azt tegye, amit a helyében mindenki más is tett volna: felállt, majd elment a nőhöz, aki igazán szerette, és akitől mégis különköltözött. Alkoholt is vitt magával. A nő házas volt, de mindig beengedte. Mindig várta. Ő várta.

A lány a távozása után is tovább nyomkodta a telefont. Az arckifejezéséből nem lehetett kiolvasni, mit érez. Felsejlett előtte a pillanat, amikor majd egy sötét kapualjban jelöletlen bankjegyeket fog átadni a férfinak. Minden kapcsolat eljut erre a pontra előbb-utóbb, gondolta.

Az egybetűs nevű férfi akkoriban – talán Riga óta? – már csak részinformációkat mondott a lánynak, akivel tíz éve nem ismerték egymást. Négy számból kettőt. A levelekre sem válaszolt. Egy részükre azt mondta, nem kapta meg őket.

Az a típus volt, aki azt szereti, ha a nők önmagukat adják. Kiabálnak, káromkodnak, és a pultot csapkodják, a sminkjük elkenődik.

A lányból egy szerda este tört ki a már napok óta gyűlő feszültség, talán a csalóka tavasz tette, talán az újhold, talán az, hogy bár nem egyedül élt, mellette mégis üres és hideg volt az ágy bal oldala. mindenesetre a szokásos nemtörődömsége egy pillanatra eltűnt, és valahogy kihallatszott a szavaiból, hogy őszintén beszél.

– Nem érdekel – mondta. – Nem érdekel, hol vagy és kivel, Csak az érdekel, hogy olvasod-e a blogomat.

Ezzel bontotta a kapcsolatot.

A kiélt tekintetű férfi, akinek egy betűből állt a neve, az estét egy élőzenés helyen töltötte egy üveg viszki és néhány rúdon táncoló lány társaságában. Záráskor praktikus, nem pedig érzelmi szempontokra alapozva döntötte el, hogy melyik lányt viszi haza. Utána fogta a telefonját, és felhívta asötét hajú lányt, akit aznap Ms. Abagnale-nek hívtak, hogy megmondja neki, nem megy át hozzá. Nem jártak, vagy ilyesmi.

A lány nemrég ért haza, és éppen fáradt pillantással bámulta a függőleges ablaküvegen hanyatt meghalt legyet, miközben egy elcseszett pentagrammát rakott ki pisztáciahéjakból az asztalon. Az előző hét során kétszer megfordult a genfi repülőtéren, és ha valaki utánajár a dolgoknak, könnyedén kideríthette volna, hogy ugyanazokban az időpontokban a rétoromániai illetőségű kontaktja is ott járt, de senki nem látta őket találkozni. Fáradt volt.

Az egybetűs nevű férfi meghallgatta a rövid összefoglalóját az eseményekről napi bontásban, majd megkönnyebbülését fejezte ki, amiért nem történt nagyobb baj. Utána beszélni kezdett.

A lány innentől fogva másfél órán keresztül leginkább csak hallgatott a vállával a füléhez szorított telefonnal, miközben kifejezéstelen arccal bepakolta a mosógépet, a véresebb darabokat előkezelve, majd látszólag minden rendszer nélkül hol az emeleti, hol a földszinti számítógépéről írt egy-egy pársoros üzenetet. Volt egy pont, ahol azt hitte, nem bírja tovább, de akkor kiment, és megkapaszkodott egy cigarettában az erkélyen. Utána viszont tényleg nem bírta tovább.

– Győztem – mondta a férfi, akit egy betűről neveztek el, amikor ezt közölte vele. Biztosan vannak, akik keserű diadalt fedeztek volna fel a hangjában.

– Úgy érted, azért győztél, mert sikerült leuralnod a beszélgetésünket annak ellenére, hogy velem történtek dolgok, veled pedig nem? – kérdezte a férfitől szigorú, monoton hangon a lány, akinek kifinomult diplomáciai érzéke volt, és sok együttérzés szorult belé, de ezeket nem szívesen alkalmazta a szerettei ellen.

– Igen – felelte a beszélgetőpartnere. – Amikor nem hallgattalak meg, elejét vettem, hogy a barátnődként kezelj, majd otthagyj, mint macska az almosdobozt. Az alom visszavág.

Miután letették, lány úgy döntött, ezen majd valamikor máskor gondolkozik.

Sötét volt és esett az eső. Akkoriban mindig sötét volt, és esett az eső.

Az első találkozója helyszínénél egy nagyjából harminc rendőrből álló csoportosulásba futott bele az enyhén szlávos arcú lány, akit aznap Ms. J. Laddernek hívtak. Nyugalmat erőltetett magára, igyekezett nem gondolni a fejre a csomagtartójában (nagy gyakorlata volt abban, hogyan ne gondoljon dolgokra), és higgadt lépésekkel megkerülte a tömeget, mint a többi dolgára siető járókelő. Kicsit késett, az egybetűs nevű férfi, akivel találkozott, meg is jegyezte, hogy nem volt benne biztos, hogy eljön. Ms. Ladder úgy érezte, a körülményekre való tekintettel nem kell túlzásba vinnie a magyarázkodást.

A fejre amúgy is meglepően keveset gondolt, mióta megkapta, valahogy úgy volt vele, mint Salome, aki csak azután döbbent rá, mennyire hiábavaló bizonyos szempontból, amit akart, miután átnyújtották neki ezüsttálcán.

Később háromszor is áthajtott ugyanazon a hídon, mielőtt megérkezett az alatta lévő parkolóba. Nem követték. Átvette a megbeszélt dobozt, berakta a fej mellé, majd elindult egy közeli vendéglátó egységbe. Ott, szokásával ellentétben, nem a pulthoz ment, hanem egyenesen egy hátsó asztalhoz tartott a falnál, ahol egy másik egybetűs nevű illető várta. A közelben csak hárman voltak: Ms. Ladder, az elkínzott arcú ismerőse, és nemsokára előkerült egy üveg orosz vodka is. – A Kötelesség Szabad boltban vettem – jegyezte meg Ms. Ladder, aki mindig beleélte magát a szerepébe. A férfi bólintott, és átnyújtott neki egy csak speciális eszközön olvasható digitális adathordozót, ami gyorsan az ártatlannak tűnő virágos retikülbe vándorolt.

Valamivel később Ms. Ladder elérkezettnek látta az időt arra, hogy elővegye és kitegye az asztalra a két kisméretű dobozt. – You take the blue one, the story ends, you wake up in your bed... – kezdte erős kelet-európai akcentussal, de nem kellett befejeznie. – Akkor a pirosat kérem – vágott közbe eltökélt arccal az egybetűs nevű férfi.

Utána átmentek egy másik helyre, ahol többen voltak. Az aluljáróból addigra eltűnt az utcai zenész.

Rigát csak akkor említette a lány, amikor a férfi, már a kocsi mellett állva, megkérdezte, mikor találkoznak legközelebb. Nem véletlenül nem beszélt róla korábban. A férfi valamivel később azt mondta, most menjenek, jobb lesz úgy. – Érezd jól magad Rigában – fűzte még hozzá, majd elsétált. Nem nézett vissza.

Sötét volt és esett az eső. Akkoriban mindig sötét volt, és esett az eső.

Füstös kocsma, bárpult, asztalok, nők flitteres felsőrészben, thaiul kiabálva rohangáló felszolgálók. A férfiak haja lenőtt, az arcokon a kegyetlen idők hagytak csüggedtséget sugárzó, mélyen bevésődött ráncokat. Beszélni nem nagyon beszéltek egymáshoz, mert ha igen, akkor is csak értetlen, távoli tekinteteket kaptak válaszul.

– Döntöttem – szólalt meg a lány rövid, fekete ruhában, aki egy órás késéssel érkezett. – Nem várlak meg. Egyszerűen úgy látom, nincs értelme, reménytelen.

Esetlenül a cigarettájáért nyúlt. A férfi nem válaszolt semmit, nem tudott, csak felnézett rá. A tekintete ködös volt, de az arcán egy fájdalmas, szinte észrevétlen vonaglás után már semmi nem árulkodott a kínjairól. Később, amikor már képes volt beszélni róla, azt mondta, megérti.

Utána meg még azt is mondta az L., hogy szerinte is ellesz még egy darabig a chillis citromlével leöntött reszelt répával, ha tényleg meg akarnám várni a dohányzással, amíg befejezi, akkor simán leszoknék, gyújtsak rá nyugodtan. Ekkorra már elrágcsált egy darab héjas narancsot a limonádémból, úgyhogy kapott éppen levegőt, és azzal folytatta, hogy bár igazából szokjak már le, ő is leszokott a Gatorade-ről, simán. Erre csak azt tudtam felhozni, hogy én meg mindig simán, észrevétlenül leszokom, ha magánéletileg rendben van minden. Abból szoktam észrevenni, folytattam elgondolkozva, ha valami nem kóser, hogy hirtelen kedvem támad rágyújtani. Az L. erre továbbfűzte, hogy itt rontják el a pasik, hogy nem rángatnak vissza a hajamnál fogva, ha dohányozni megyek, mert akkor tuti mindig boldog lennék magánéletileg. Csak az a baj, tette hozzá, hogy én túlságosan jól érvelek amellett, hogy miért muszáj kimennem bagózni, ezek meg hisznek nekem. Amivel teljesen egyetértek egyébként, bele is lovaltam magam felháborodottan, hogy nem tudom, miért dőlnek be annak, hogy önálló, felnőtt nő vagyok saját akarattal, pfuj, befolyásolható, gyenge lélek mind, mire az L. hevesen hozzátette, hogy ja, hogy pusztulna meg az összes pasi, majd folytatta a chillis répáját, amiért nagyon csodáltam, mert rettenetesen csípett tényleg, ő meg csak furán, üveges szemekkel nézett tőle maga elé, meg néha tikkelt az arca, de nem rohant a mosdóba kisírni magát egyszer sem.

Nagyon sokat nem írtam mostanában a blogomba, amit akartam, például az L.-nek múltkor volt egy olyan orra alá szangvinikusan elmotyogott megjegyzése, hogy látom rajtad, hogy a blogbejegyzésedet fogalmazod magadban, tiszta szívemből gyűlöllek.

Ezt konkrétan azután követte el, hogy a kapcsolatunk minden eddigi dinamikájának ellentmondva egyszer csak egy felkapott pesti kávézóban találtam magam vele a legtrailertrashesebb, vörös rózsákkal, flitterekkel és koponyákkal ékes fekete pólómban, amit direkt azért vettem fel, mert az L. a kimenőmön a hagyomány szerint a leglepukkantabb pesti kocsmákba szokott engem elvinni, és nem akartam kilógni a miliőből. Erre ezúttal egy puccos kávézóval nyitott, ahol, mint arra felhívtam a figyelmét, csupa lány ült a barátnőjével, de az L. csak akkor adta meg magát, és döntött úgy, hogy inkább menjünk, majd az utcán megiszom a kávéját, amit lenyúltam, amikor a helyiségbe belépett az első fiú rajta kívül (a külföldi csoportot nem számoljuk), aki láthatóan, nyilvánvalóan, már-már tolakodóan nem heteroszexuális volt, és szemezni kezdett vele a kirakat üvegének segítségével.

Mentségére legyen mondva, utána elvitt az Instant nevű intézménybe, ahol sikerült a környezetbe simulnom, továbbá, miután azzal nyitottam a csaposnál, hogy remélem, vizezik a sört, mert sokat szeretnék inni, már messziről mosolyogtak rám, majd szerintem a biztonsági őrök is megjegyeztek, amikor a józanság látszatát próbálván kelteni, egyenes derékkal, határozottan besétáltam majdnem a szekrénybe, vagy mibe, a kijárat helyett. Evés után visszementünk még az intézménybe, de ekkor az L. már gyakorlottan elkapott és irányba állított, amikor eggyel korábban kanyarodtam balra, és majdnem a pult mögött kötöttem ki.

Az autóval az van, hogy most ugye megint esett a hó, és másnap délre természetesen már sehol nem maradt belőle említésre méltó mennyiség a kertünket kivéve, ahova farral, kanyarogva kell beállni, de én nagyon makacs, csakazértis teremtés vagyok, úgyhogy abszolváltam a feladatot, húsz centinként kiszállva és felkapálva a következő szakasznyi jégkeményre fagyott, öt centi vastag havat az első kerék elől, miközben erőteljes hangnemben szidtam a telet (a költő tavaszidéző ciklusa nem volt mentes némi vulgaritástól). De beálltam.

Ja, és megjelent a Vámpírakadémia következő része, amit fordítottam, ezt is imádom, guilty pleasure, de annak nagyon jó. Dmitrijnek továbbra is az arcába hull a haja, meg minden.

Amiről jut eszembe, sikerült ma a félreolvasás egészen bizarr formáját elkövetnem ma, a félreírást. Ebben komoly szerepet játszhatnak a legutóbbi időkhöz kapcsolódó magánéleti élményeim, ugyanis ahelyett, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosolyodott, azt írtam, hogy a fiú mélyen a szemébe nézett, és elmosogatott. Azért vannak dolgok, amikkel még az én cinikus, betokosodott, az élet hányattatásai során megkeményedett lelkemre is hatással lehet lenni.

Egyrészt nincs időm a munka mellett írni, másrészt amit írnék, annak a nagy része sem publikus (de legalább a posztumusz emlékirataim izgalmasak lesznek majd), viszont úgy tűnik, még így is lemaradásban vagyok, az L. ugyanis ma a telefonos válságtanácskozásunk során emlékeztetett, hogy a múlt vasárnapot sem írtam még meg, pedig ő azt hitte, azt mindenképp meg fogom. Mivel a statisztikám tanúsága szerint naponta olyan öten-tízen átnézik az L. kategóriát, ezt jogos követelésnek tekintem, bár írhatna inkább saját blogot, ne kelljen még ezt is nekem.

Szóval múlt vasárnap átjött alie és az L. felragasztani a gyerek foszforeszkáló csillagait (állat lett), meg minden, és becsülettel teljesítették is a feladatot. Sajnos közben szokás szerint beszélgetni kezdtek a zenékről, úgyhogy miután hozzáfűztem érdemi megjegyzésként, hogy az nem is olyan szar, összeraktam a gyerek játékait, rendeltem pizzát, csináltam a gyereknek tápszert, kivittem a szemetet, majd visszamentem a vendégeimet szórakoztatni, de nem hagyták. Folyamatosan vártam a rést a pajzson, időnként megjegyeztem, hogy Orbán hatalomra tör, meg hogy szegény Haiti, hátha ráharapnak, de nem. Aztán nem is tudom, hogyan, de előbb-utóbb alie-vel megint kikötöttünk a tevékeny múltunk elemzésénél, az L. meg hallgatta egy ideig, majd szépen megkért minket, hogy légyszi-légyszi, mondjunk már egy olyan (akár elméleti) esetet, amikor egy pasi ránkhajt, és nem köcsög, azt hogy kell (egyébként létezik ilyen, csak arról nem lehet olyan hosszan beszélgetni).

Erre alie vérszemet kapott, és eljátszotta a plüss arctámadóval (ez jelképezett engem), illetve a plüss alienkirálynővel (ez jelképezte a pasit), amint megtalálom az igazit (vagy nem). Mindeközben a gyerek egyébként ölében a plüss kutya-aliennel ült közöttünk, azt simogatta, és láthatóan nagyon örült, hogy együtt játszunk. Nem állítanám egyébként, hogy alie verziója minden ponton helytálló volt, én például kizártnak tartottam, hogy ha a plüss arctámadónak (aki én voltam) egy jazz-cédét ajánlanak fel kölcsönbe, akkor azonnal igent mond a kávézásra ebben a torrentekkel teljes világban, de ezt valószínűleg csak a költői szabadságnak lehetett betudni.

Ezt követően azután teljesen elszabadultak az indulatok, olyanok lettünk, mint egy középiskolai osztály, aminek a gyerek örült a legjobban, ha valaki azt mondta, hogy nem, lelkesen rázta a fejét, hogy nem-nem, egyéb esetekben meg megmutatta, hol a lámpa és a vau, csak utána lefektettük, és a fiúk-lányok is hazaindultak. Aztán a kapuban még az L. közölte, hogy öregek vagyunk már a nemtommihez, amit kikértünk magunknak, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ez már bizony a B-oldal, de legalább a Good Bye Cruel World, mire kijelentettem, hogy szeretném azt hinni, hogy még csak a Mothernél tartok (korábban az L. szemrehányó hangsúllyal jegyezte meg, amikor feltartottam a másfél éves elől a villát, hogy mother, did it need to be so high), de egyébként is csak azután jönnek még az igazán romantikus részek, például a Hey You. Ja, meg a Comfortably Numb, fűzte hozzá az L.

Ezután az alie még közölte velem, hogy ha beújítok valami pasit, mindenképpen vigyem le a kocsmába, mert ő nagyon jól szórakozhatna, ha minket nézve váratlanul alien-hangokat adhatna ki (ezt be is mutatta). Erre közöltem vele, hogy bármilyen pasimmal ő legkorábban az esküvőmön találkozhat, ha már így állunk, vagyis valószínűleg soha, a tavalyi rendes, annuális lánykérésemet is hagytam beteljesületlenül. Mindenesetre alie erre közölte, hogy de akkor ő akar a koszorúslányom lenni, hogy ott cöcöghessen alienül, ebbe bizonyos ruházati feltételekkel bele is egyeztem, szóval a soha meg nem valósuló (talán jobb is) esküvőmről annyit már tudunk, hogy alie lesz rajta a koszorúslány rózsaszín tütüben, és a firefly főcímdala fog a bevonuláskor szólni.

Ja, és ha már így témánál vagyunk, L. kérdésére, hogy akkor milyen nekünk a tökeletes pasi, küldeném ezt szeretettel, remélem, az övön aluli ütés fájdalmának múltával azért röhög majd egyet.

Ja, és a múltkori filmet nem is írtam (bár mostanában nagyon sok filmet nem írtam, de ez annyira borzalmas volt, hogy komoly közlésvágyam lett tőle). Szóval pár hete valamelyik vasárnap rámtört, hogy nekem este muszáj lesz moziznom, és mr.a éppen előző nap jelentette ki, hogy azon a héten nincs már jó film, úgyhogy felhívtam az L.-t a szándékaimmal (be kellene szereznem egy harmadik mozibajárós partnert is, mert ez így nagyon necces, simán előfordulhatott volna, hogy az L.-nek este randija van, vagy ilyesmi). Az L. rögtön javasolta, hogy oké, nézzük meg az Időutazó feleségét, mire én félreérthetetlennek szánt hangsúllyal megkérdeztem tőle, hogy az ilyen női film, ugye? De az L. félreértette, és lelkesen kezdte bizonygatni, hogy igen, pedig reméltem, hogy a hangomból kihallja, miszerint én azon a héten nagyon sok anyukával és védőnővel, továbbá védőnőszerű illetővel beszélgettem kedves, aranyos dolgokról, gyengéd hangnemben, ezért nagyon, nagyon rámférne valami olyasmi, amiben lehetőleg robotok, és izzadt, tesztoszteronszagú, atlétatrikós férfiak lövöldöznek egymásra mondvacsinált okokból, jó beszólásokkal. De nem hallotta, úgyhogy akár választhattam volna azt az utat is, hogy közlöm, mégse menjünk moziba, majd azt is közlöm, hogy nem, semmi bajom, de mivel nőiesség terén mostanában kihívásokkal küszködöm, ezért inkább gyorsan összefoglaltam neki a védőnős-atlétatrikós lelkiállapotomat, amit rögtön respektálni is kezdett, és javasolta a Paranormal Activityt.

És akkor beültünk a filmre az Arénában, hogy akkor félünk egy kicsit (bár előtte leadták a Law Abiding Citizen előzetesét Gerard Butlerrel (mostanság ez a zsánerem, Gerard Butler a Rock'n'Rollából, meg Anton Gorogyetszkij az Éjszakai őrségből), és amikor azt mondta csúnya arcot vágva, hogy ha nem az lesz, amit mondok, akkor mindenki meg fog halni, éreztem, hogy ez az én filmem (lenne, ha adták volna már)*), aztán az L.-lel a követező trailer alatt megbeszéltük még gyorsan, mit gondolunk a párkapcsolati hűségről (nagyon röviden, egyrészt számomra párkapcsolati erkölcs szempontjából kétféle, élesen elkülöníthető embercsoport létezik, az egyikbe tartoznak azok, akik engem megcsaltak, a másikba azok, akik engem nem csaltak meg, és ez utóbbiak ellen semmiféle morális kifogásom nincsen, ítélje el őket, akinek két anyja van, másrészt viszont ha A megcsalja B-t, akkor semmilyen körülmények között, soha nincs semmilyen joga ezért bármilyen szinten B-t hibáztatni a modern, fejlett nyugati világban, ahol egyetlen szóba kerül manapság felmondani bármilyen párkapcsolati hűséggel járó kapcsolatot, hogy utána szabad emberként lehessen tenni bárkivel bármit).

És akkor itt most nagyon durva spoilerek fognak következni, szóval elkezdődött a film, és az első éjszakán még hajlandó lettem volna félni egy kicsit, ha történik is valami, de nem történt semmi, és ez a film végéig így is maradt. Utólag megbeszéltük az L.-lel, hogy az ő számára is az volt a film tanulsága, hogy a főszereplő csaj egy hisztis picsa, és én ezt már az elején láttam, amikor nem volt hajlandó puszit adni a kamerának, meg még egy szolid kis fehérneműs sztriptízre sem, amikor a pasija felvetette, pedig mi értelme kamerát venni, ha nem ezért. Az ilyenről mind kiderül aztán, hogy rosszfajta, és megszállja egy démon, magyaráztam az L.-nek nagy hévvel a parkolóházban, a hosszú élettapasztalatomból merítve. De egyébként tényleg végtelenül unalmas film volt, oké, recsegett a padló, hát nálam mindig recseg a padló meg minden, mert csupa fa a ház, állandóan léptek meg hangok hallatszanak, nyikorognak az ajtók, és mégsem sikoltozom (na jó, a fogastól sikoltoztam, de az legalább vizuálisan is jelen volt).

Mondjuk így belegondolva nem tartom lehetetlennek, hogy nálam is egy démon mászkál, aki kipécézett magának, csak nem veszem észre, mert nemrég tök véletlenül összefutottam egy gimis volt osztálytársammal, akit utáltam, mert állandóan piszkált, és gonosz leveleket írogatott nekem, szóval ennek megfelelően nem köszöntem túl kedvesen neki, amit szóvá is tett, aztán szó szót követett, és kiderült, hogy ő gimiben igazából járni akart velem, azért írta levélben, hogy járni akar velem, nem pedig azért, hogy ha leokézom, akkor kiröhöghessen az osztály előtt, meg azt se gúnyolódásból mondta, hogy tök jó a pólóm, csak biztos mutált vagy ilyesmi, azért volt hülye a hangsúlya. Aztán megbeszéltük még a hozzátáplálást, de mindegy, lényeg, hogy lehet, hogy a démonom is tök frusztrált már, amiért ő szorgalmasan ijesztget, én meg azt hiszem, hogy csak a hülye fapadló az. Spoilerhegyek vége.

Utána még elszállítottam az L.-t a munkahelyére (igen, vasárnap éjjel, mert ő egy ilyen sztahanov, amúgy élet és halál ura), ami sokkal ijesztőbb volt, mert először is végigmentünk a kihalt parkolóházon, ahol szellemek vannak a falra festve, utána a kihalt, zúgó neonfénnyel megvilágított folyosón, ahol a gyezsurnaja-asztalnál sem ült senki, mert már megette a szörny, aztán beszálltunk abba a fajta szűk fémliftbe, ami félúton meg szokott állni, és vaskarmok szúrják át az oldalát és/vagy lezuhan, utána jött az iroda, ami nem volt félelmetes, de aztán megint lifteztünk egyet, és a lift egy üres betonkockában állt meg, aminek az egyik felét vasrács választotta le a másiktól, de szerencsére az L. nem zárt be, hogy ott tengessem tovább nyomorúságos életemet. Ja, előtte volt még a fém függőfolyosó, az a fajta, ahol lövöldözni szoktak, és az ember alatt és felett is nagyon sok emelet van. De aztán szerencsére ki lettem engedve, és hazajutottam.

Konklúziónak csak annyit szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy aki félni akar, az ne a Paranormal Activityre üljön be, hanem inkább barátkozzon össze az L.-lel.


* Nem emlékszik egyébként valaki, mi volt annak a filmnek a címe, amit nyáron adtak, és szintén csak a trailerét láttam, amiből annyi derült ki, hogy a főszereplőnek elrabolják a lányát, mire a főszereplő egyáltalán nem kezd el sírni, hanem utánuk meg (anglicizmus), és mindenkit nagyon csúnyán és morális gátlások nélkül lekanasztáz, aki az útjába kerül? Mert tüneti kezelésnek ez a film is megfelelne.

Tegnap trutyi volt a minden, szürke és nyákos, határidőktől nyüzsgő nap, amikor az embernek bokáig sáros lesz a nadrágja, ha kimegy. Ráadásul a gyerek se nálam aludt, és ettől én mindig furcsán elanyátlanodom, pedig ilyenkor hallgathatok zenét, meg mehetek moziba, de annyi dolgom volt, hogy mégsem írtam mr.a-nak, hogy menjünk moziba, és késő estére már a dolgom sem érdekelt.

Aztán rámpingetett az L., mint utóbb kifejtette, azért, mert ultramegagáz napja volt, és szeretett volna egy emberi hangot hallani, mondjuk ehhez képest amint megszólított, közöltem vele köszönés vagy ilyesmi nélkül, hogy gyűlölöm az informatikusokat és minden számítástechnikából élő embert, de azután tisztáztuk, hogy csak annyi bajom van, hogy az authenticationt autentikációnak, az authorizationt autorizációnak, a tokent meg tokennek kell fordítanom, és az ilyesmi ellenkezik a fordítói hitvallásommal. Azért arra rákérdezett, hogy miért, minek akarnád fordítani a tokent, bzmg, az token, mire közöltem vele, hogy két napja az aktuális könyvemben "szerelmi zálog"-nak fordítottam, és az sokkal jobban bejön nekem. Azért, amikor áttértünk a telefonos csatornára (autorizáltam a betárcsázós elérési protokollt), mégis közölte velem a végén egy nagy sóhaj kíséretében, hogy nem is tudom, milyen jó végre egy normális emberrel beszélgetni, mondjuk addigra végigmentünk az emberi játszmák megtárgyalásán, a fogamzásgátlás mindenféle aspektusain, a volt és a pillanatnyi magánéletünkön, illetve a vége felé vett egy egészen bizarr kanyart is a beszélgetésünk, mert idézett valamit Oscar Wilde-tól, és kiderült, hogy azt a könyvet olvassa (és tartja tök jónak), amit az évtized elején játszódó kapcsolatunk vége felé dicsértem neki, és amit magammal vittem Tunéziába, amikor közvetlenül a kapcsolatunk lezárulta után odautaztam egy másik pasival, és az L.-nek csakazértis küldött képeslapon abból idéztem valamit. Ez eddig oké, de most kiderült, hogy azt a könyvet többek között brainoiz fordította, szóval megint az van, hogy csak néhány valóságos ember él a világon, a többi csak szkript.

Utána meg úgy döntöttem, hogy most már inkább alszom, de akkor kaptam egy másik telefont másvalakitől, hogy a másvalaki mégis át tud jönni megnézni velem a Leonidákat, amikről megállapodtunk, hogy azok igazából a Perszeidák, mert persze, hogy megnézzük őket (some inside jokes should stay inside), aztán kiderült, hogy köd van, de felmentünk a János-hegyi kilátóhoz, ahol sokkal tisztább volt a minden, és láttunk is hullócsillagot. A Magyar Csillagászati Egyesület a számlálásos módszert ajánlja megfigyelés közben, ezzel szemben én a kívánásos módszert alkalmaztam, mert ez az az ősz, amikor minden adandó alkalommal emlékeztetem az Univerzumot, mennyivel az adósom, remélem, figyel is néha. De, mindent összevetve, azért sokkal rosszabb is lehetne.

Tegnap már nagyon mozizhatnékom volt, ugyanakkor dolgoznom is kellett volna, vagyis praktikusabb lett volna, ha az itthon lévő ötezer film közül nézek meg egyet. Szóval őrlődtem. Azután eszembe jutott, hogy megkérdezem az L.-t, ráér-e (ő az egyetlen olyan ismerősöm, akinek se kutyája, se macskája, és szeret mozizni, bár hívás közben eszembe jutott a mr.a is, de neki akkortájt van a munkaideje), és ha ráér, akkor megyünk moziba, ha nem, akkor itthon nézek meg valamit. Mivel mostanában esténként vagy fusizik, vagy mindenféle tanfolyamokon eszi a fene (a múltkor valamiért rácseteltem este, és úgy az ötödik percben közölte, hogy oké-oké, de ő most igazából vizsgázik éppen), sikerült úgy kezdenem a mondanivalómat, hogy hol vagy és mit csinálsz, amivel egy pillanatra zavarba ejtettem, mármint, hogy miért követelem, hogy elszámoljon az idejével, de utána tisztáztuk, hogy csak moziról van szó.

Két óra múlva találkoztunk, és mint kiderült, ő addig megjárta Ferihegyet, betolatta egy motoros bandával a lefulladt autóját, elvitte szervizbe a másik városfél túlsó végén, majd metróra szállt, úgy érkezett, de megcsinálta. Az I Love You Man-t néztük meg (nem akarok magyarázkodni, ez volt a MOM-ban az egyetlen nézhetőnek vélt eredeti nyelvű), aminek a magyar címét nem vagyok hajlandó leírni, és ami egyébként semmi különös nem volt, ahogy az L. fogalmazott, kábé olyan, mint egy jobb sitcom duplarésze, aminek az illúzióját felerősítette a rengeteg sorozatszereplő is. Amikor vége lett, már vártam a kérdést, mert ez kábé olyan volt, mint egy pasiknak készült csajfilm, és a csajfilmek után minden nő elgondolkozik azon, hogy én is kövér vagyok-e, én is kapcsolatfüggő vagyok-e, én is túl sokat beszélek-e, meg ilyesmi, és valóban, az L. igen hamar megosztotta velem, miszerint azon gondolkozik, neki van-e rendes férfibarátja. Mivel én ezt (mármint vele kapcsolatban) sokkal hamarabb átgondoltam, megválaszoltam, hogy igen, sőt, erre viszont ő azt hozta fel ellenérvként, hogy de ők nem nagyon szokták részletesen megbeszélni a fiúkkal a szexuális életüket. Ezzel kapcsolatban arra jutottunk, mint férfi a férfival, hogy személyes tapasztalataink szerint a normálisabb pasik a pubertás vége után legfeljebb csak a futó kalandjaikat szokták részletesebben kitárgyalni, a barátnőjüket nem.

Én meg azon gondolkoztam el, hogy nekem miért csak fiúbarátaim voltak/vannak mindig, és arra jutottam, hogy például a tegnap esti szituációt elképzelve, egy nő eleve defenzív lett volna, ha két órával a kezdés előtt hívom moziba, hogy miért csak akkor szólok, lesz-e idő felöltözni valahogy meg sminkelni, meg egyáltalán, ez tekintettel nem levős dolog, és viszont attól fél, hogy ha nemet mond, akkor megbánt, és tuti, hogy még lett volna az este során tíz-húsz olyan helyzet, amiben áthágok valami íratlan szabályt. És én egyáltalán nem tartom életképtelen dolognak ezt a fajta női érzékenységet, valahol még meg is értem, de képtelen vagyok alkalmazkodni hozzá, és erre borzasztó sokszor rácsesztem már az életem során, amikor ott álltam tökéletesen értetlenül egy hisztiző nővel szemben. A fiúk sokkal egyszerűbbek, egyrészt nem sértődnek meg, másrészt meg nem következtetnek bonyolult ok-okozati összefüggésekre, hanem rákérdeznek, harmadrészt tudnak érzelmi viharok nélkül is nemet mondani, ha egy egyszerű, igen-nemes kérdést tesz fel nekik az ember. Szóval ezért. Persze lehet, hogy csak nekem vannak túl egyoldalú tapasztalataim.

brainoiz: Szóval szakítottunk.
Suematra: Van egy barátnőm...
Isolde: Van egy betegem...

Szóval megint bloggerekkel voltam egy társaságban, és az este legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy nem bírom én már az italt, egyetlenegy kis búzasörtől ugyanis olyan másnapos lettem másnapra, hogy ihaj. Nem ismerünk rám, más voltam régen (bocsánat, aktuális beidegződés). Mr.a majdnem nem jött el, de nem volt szerencséje, megláttuk az L.-lel, kell neki üveg mögé ülnie olvasni, úgyhogy odarángattuk, ő legeltette egy darabig a szemét a szeretett, sok gonddal növesztgetett bloggerein, majd visszament dolgozni, durva, de azt hiszem, nem kell a gazdaság összeomlásától tartanunk, amíg vannak ilyen polgártársaink, akik éjjel tizenegykor is tartják a frontot.

agnus: lucia, az combfix?*

Alie-vel biztosítottuk Isoldét, hogy ha terhes lesz, meghízik és kihullik a haja, továbbá vagy migrénes lesz, vagy nem, de utána kiöltözik a kocsmába menet is, mert az már program. Isolde kicsit megütközve biztosított minket arról, hogy ő ki van öltözve (és tényleg). Suematra nem terhesezett, de mesélt a saját, a húga, illetve "amigyerekünk" Lilla gyermekkori szokásairól. Ehhez mi négyen átültünk egy másik asztalhoz, de valahogy, érthetetlen okokból az L. is inkább hozzánk csatlakozott, mint hogy férfias dolgokról beszélgessen a férfiakkal, és a még gyalázatba nem keveredett hajadonokkal (agnus). Azután visszamentünk, és mivel már kábé fél óra eltelt azóta, hogy brainoiz kijelentette a szakítást, továbbá azt, hogy erről nem szeretne beszélni, mert még túl frissek benne a dolgok, tapintatosan rákérdeztem, hogy akkor ugye most már leülepedtek, és fog mesélni. Ő belátta, hogy ha hagyja magát, hamarabb szabadul. Utána ettünk Jelly Beant (gyalázat, árat emeltek, mégis az újpesti cukiból kell majd készletet újítani), és, mint kiderült, kezdenek többen egyéni ízlést kialakítani, nem csak úgy eszik össze-vissza mint az állatok. Kezd a jb-fogyasztói kultúra betörni a bloggerek közé.

L. [alie-nek, szigorú hangon]: aki válogat, az már nem éhes, add csak ide szépen azt a zacskót.

Mindent egybevetve nem volt rossz, bár megint ránk szóltak a túloldalról, szinte abban a másodpercben, ahogy brainoizzel fordításról és kiadókról kezdtünk beszélgetni (na jó, olyan 10-20 perccel később), azt már külön levélben kellett tisztázni, hogy neki milyen szójátékos címmel gyűlt meg a baja a közelmúltban. Ja, agnus egyébként hozott magával saját férfit, a helyi személyzet pedig ezentúl valószínűleg úgy fog minket emlegetni, hogy "azok a kedves, normálisnak tűnő nácik", pedig csak azért zsidóztunk annyit, mert Suematra megpróbált minket megtanítani, hogy ejtik a "zsidó" szót az antiszemiták.

Azután egyszer csak hazamentünk.

* Lefordíthatatlan belső poén.

Tegnapelőtt az üzlethelyiségben felsóhajtottam, hogy jajistenem, milyen szomorú vagyok, hogy nem tudom megmondani a Glóriának, hogy itt van ez a csomó ruhadarab, ami egyszerre mackófölső és színes és portugálos. Erre az L. megkérdezte, hogy miért nem tudom megmondani, mire elmagyaráztam neki, hogy azért, mertmindig elfelejtek írni neki (pedig akarok!), és pedig ha írnék, akkorbiztos találkozgatnánk, és megmutathatnám neki a mackófölsős boltot, és nagyon örülne, de így most szomorú vagyok. Erre az L. felszólított, hogy ezt mindenképpen írjam meg a blogomba, mert ez nagyon jól jellemzi az emberi kapcsolataimat.

A mackófölsős boltot (a "honlapja" béna, igazából jobban nézett ki az egész, például ún. celebek sem tartózkodtak benne) úgy találtuk, hogy egyszerre kaptuk vissza a fejünket útban a bár felé, hogy jujj, NBC-s (Nightmare Before Christmas) táskák, menjünk be. és bementünk, és nem csak táskák voltak, meg mackófölsők (kapucnival!), hanem mindenféle szép szoknyák és ruhák, úgyhogy rajtam kitört az elmebaj, és ellentmondást nem tűrően közöltem az L.-lel, hogy én itt bizony minden egyes ruhadarabot meg fogok nézni, addig foglalja el magát valamivel. Az előzményekről annyit, hogy úgy igazán fél éve nem vásároltam magamnak semmit, leszámítva egy vörösesbarna, bárányszerű Sherpa cipzáras pulcsit, meg egy DKNY parfümöt, amit karácsonyra fogok kapni tőlem, de ez sem menti azt, hogy egy bőven számolt minimálbért otthagytam a boltban. Mondjuk a végén kaptam egy táskát ingyen, mert fennhangon diskuráltunk az L.-lel arról, hogy azt vegyem-e meg, amibe beférnek a gyerek kórházas papírjai, vagy ami szép színes, és akkor azt mondták, hogy a színeset megkapom ajándékba, ami igazán kedves dolog volt tőlük. Úgyhogy most karácsonyra kapok a bárány és a szag mellé egy japán nőt ábrázoló fodros szoknyát (nekem tetszik), meg cicás barna ruhát, meg spanyolos nembarna ruhát, meg színes mackófölsőt és hozzá illő trikót, illetve két NBC-s táskát, az L. húga meg egy harmadik NBC-s táskát, szóval asszem, nem is hagytunk ilyet az üzletben. Örültem, na.

És aztán folytattuk az utunkat a bár felé, ahol kaptam Bailey's, hogy ne sírjon a blogomban a szám mindig, és itt már kezdtem úgy érezni magam, mintha lenne egy barátnőm (először rucikat és táskákat vásárolunk, ráadásul az L. is hosszasan vívódott két táska között, utána meg Bailey'st iszogatunk egy belvárosi beülősben), és erre a hangulatra még csak ráerősített, hogy igazából eleve a cukrászdába indultunk, születésnapi mignonokat venni az Isolde-családnak, meg Jelly Beanst, majd hazafelé a Westendben, ahová már csak mintegy véletlenül tévedtünk be, felfedeztük, hogy ott is nyílt egy Jelly Beanes bódé a földszinten, végre.

Ja, és másnap reggel jött a telefonomra az sms, hogy a MÁK mégiscsak megítélte nekem azt a három havi családi pótlékot (L.: az olyan, hogy akinek nincs családja, ahhoz kijön valaki beszélgetni?), amiről az ő bénázásuk miatt csúsztam le, és ennek összege négyezerrel több, mint amit a boltban hagytam, de ez már csak a hab volt a tortán.

Az L. már egy ideje nyaggat, hogy írjak ide is, mert utálja azt olvasni, hogy én utálom a Californicationt, úgyhogy írok. Ez egyébként nagyon nagyvonalú gesztus tőlem, mert tegnap az L. gonosz módon nem csak nem adta vissza még mindig a DVD-met, hanem célzottan emlékeztett is arra, hogy nem adja vissza a DVD-met. Amikor szóba elegyedtem vele telefonon, akkor először is megkérdezte ugyanis, hogy hogy vagyok, majd ezután a rávezető jelleg után szóba hozta, hogy meghalt Paul Newman, ami valóban szomorú, de attól én még lehetek jól. És akkor azzal folytatta, hogy elő is vette a DVD-t, amit ezer éve adtam kölcsön neki (Butch Cassidy & the Sundance Kid), és elgondolkozott rajta, hogy megint megnézi, de... Bennem itt felpislákolt a remény, hogy azzal folytatja, hogy ...de inkább beraktam a táskámba, hogy vissza tudjam adni neked, de amikor konkrétan rákérdeztem, akkor elmagyarázta nekem, hogy ezt nem tehette, mert az Isoldénak is vissza kell adnia a könyvét, és tudhatnám, milyen nehezen ad vissza dolgokat, mert számára nem az emberek jelentik a kapcsolatot és kötődést, hanem az emberektől kölcsönkapott dolgok, mintegy metaforikusan, és gyakran meghatottan simít végig a könyvespolcán arra gondolva, hogy mennyi értékes kapcsolata van. Well, you're a romantic bastard, I'll give you that, mondhattam volna neki stílszerűen, de nem jutott eszembe a pontos szöveg.

Hanem inkább elmentem először kabátot nézni, de a próbafülkékben túl sok a tükör és a fény, én pedig még mindig 54 kiló vagyok a volt terhességemből kifolyólag, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy akin ennyi a háj, annak úgysincs szüksége kabátra.

Aztán orrhosszal megelőztem Isoldét a presszóban, aki egyrészt elpanaszolta, hogy a szigeten, ahol ő volt az ingyenpszichiáter, emberek odajöttek hozzá és meséltek neki magukról, pedig ő nem így tervezte, és semmi olyan nem volt, hogy szép lassan nyílnak meg, hanem leül, máris zokog, máris veri a férje, máris alkoholista, máris jön a következő. Az est későbbi részében meg akármelyik sorozat jött szóba, szemrehányóan azt mondta, hogy nézzünk middlemant, mert ő arról szeretne beszélgetni.

Az L. még többször megkérdezte tőlem, hogy hogy vagyok, de nem sikerült beugratnia. Agnus meg elpletykálta, hogy miről pletykálnak, amikor nem vagyok ott, meg hogy már nem is lucia vagyok a köztudatban, hanem az a kismamablog, ettől pár pillanatra magamba zuhantam, de aztán a jelenlévő pszichiáter segítőkészen azt javasolta, hogy ezentúl legyen a nickem anyucika, vagy valami hasonló, hogy megtaláljam a helyem.

Aztán Suematra kérdezte meg tőlünk, hogy mi most szarkasztikusak vagyunk-e, vagy komolyan beszélünk, amikor belelovaltuk magunkat mr.a-val és az L.-lel, hogy szólni kéne az Agavénál, hogy legyen már borítóterv-koncepció, mert idegesítő, mennyire nem egyforma vastagságú a könyvek alján a fekete csík, hogy néz az már ki a polcon, és arra is figyelni kéne, hogy a csíktól hány mm-re kezdődik a logó/könyvcím, ha már ilyen szépen egyforma magasak a könyveik (ez nagyon nagy segítség volt különben, régi bánatom, hogy nem szabványméretben készülnek a könyvek, két napom ráment, hogy mind a 13 polcnyit, amit magamnál tartok, sorbarendezzem magasság szerint, ráadásul akkor még ott van az a kínzó kérdés, hogy az angol nyelvűeket, amiknek a gerincén fordítva (mellesleg sokkal logikusabban) fut a szöveg. elkülönítse-e az ember, vagy a látvány kedvéért priorizálja a méret szerinti elrendezést, lényeg, hogy nyerni sehogy sem lehet, és akkor még az Agavékat is a csíkra figyelve kell rakni (két betörős Block közé egy Caleb Carrt, meg ilyenek).

Csak Brainoiz hiányzott, mert elment külföldre, igazán várhatott volna még egy napot, eszébe juthatott volna, hogy a kedd az kocsmanap. Én meg pénteken jól lemaradtam róla is, meg Alie-ről is, akivel az L., aki nem is blogger, csak olyan félszerzet (volt egy blogja, de csak nekem mondta el a címét, ami szerintem nincs teljesen összhangban a blogolás koncepciójával, de mindegy), szóval az L. előbb találkozott vele, mint én, grr.

Összegezve, nem könnyű az élet (de azért jól vagyok, köszönöm).

Na, tegnap megint kocsma és medúzák, először csak hárman gangeltünk az L-lel és brainoizzel, és a jelly bean fogyasztásának algoritmusairól beszélgettünk (v. ö. egészet szín szerint, vagy adagolva szín szerint). Eközben szóba került, hogy az L. jövőre tesz majd egy körutat az Államokban, LA-ből szándékoznak indulni a haverjával, majd átugranak Las Vegasba, ahonnan átugranak New Yorkba, illetve a másik résztvevő szeretné valahogy útbaejteni a floridai Cape Canaveralt is. Az L. konkrétan házasodni szeretne Las Vegasban, azt még nem tudja, kivel. Ezen a ponton elég intenzíven nézhettem rá, éppen az járt a fejemben ugyanis, hogy kérhetném meg udvariasan és mintegy mellékesen, hogy hozzon nekem ipari mennyiségű jelly beant és skittlest, mire ő megkérdezte, hogy mi van, elvegyen, vagy mi. Nem tudhatta, mennyire ingoványos talajra tévedt, úgyhogy tájékoztattam aktuális ambícióimról.

Az úgy volt ugyanis, hogy ugye úgy maradtam, és akkor felmerült bennem, hogy mit teszek majd, ha a fiúm esetleg tisztességes férfiemberhez méltón szóbahozza a kézfogót. A gondolat először megrémített, utána viszont pár hét alatt összeállítottam egy nagyon szép kis monológot, amiben volt minden, meghatottság, öröm, és arra végződött, hogy nekem nem fontos a papír, meg nem akarok így állapotosan kötelező programokon megjelenni, úgyhogy inkább ne csináljuk. És akkor el is jött a pillanat, amikor feltevődött a házasodulásra vonatkozó kérdés, sajnos az öcsém által, mire a fiúm azt válaszolta, nem tervezzük.

Ettől nekem egy kicsit lelkiállapotom lett, hogy mi az, hogy nem tervezzük, anélkül, hogy engem megkérdezne, függetlenül attól, mit válaszolnék, aztán szó szót követett sissónál, aki szerint kötelességünk összeházasodni, ha akarjuk, ha nem, nem maradhatok szégyenben (a fiúm rávilágított arra, hogy ez nem feltétlenül túl feminista gondolat, mire sisso arra világított rá sokat sejtető hangsúllyal, hogy neki vannak barátnői, akik nem riadnak vissza a tettlegességtől). Mindenesetre eljött az a pont, ahol felvetődött, hogy mi van, ha engem megkér valaki más, és hozzámegyek, ezen sajnos a fiúm nagyon röhögött, közben mutogatott rám, hogy persze, úgyhogy most már becsületbeli ügy lett abból, hogy bebizonyítsam számára, miszerint így is kellhetek valakinek, mert átütően vonzó személyiségem annulálja a tényt, hogy mástól vagyok terhes és mással akarok élni (azóta egyébként sisso mintegy jelzésértékűen szegény kis házasságon kívül született-ként emlegeti a gyermekünket a kettőnknek címzett leveleiben).

Szóval ekkor brainoiz kijelentette, hogy ő igazából megérti a fiúmat, úgyhogy csúnyán néztem rá, mire gyorsan hozzátette, hogy természetesen engem is megért, és most ez a két megértés vív benne ádáz csatát. Az L. a tudomásomra hozta, hogy meg van sértve, amiért nekem csak a keze kell, és egyébként is, ő romantikus és hosszútávra tervez, de mondtam, hogy nem gond, maradhatunk összeházasodva hosszútávon, csak én a fiúmmal fogok élni. Brainoiz szerint akkor már éljek egy harmadik valakivel, és írjak belőle könyvet, aminek a borítóján feltétlenül egy manga-nő van, hóna alatt gyerekkel, amint egyik kezére gyűrűt húznak, másikkal egy másik pasiba kapaszkodik, stb, illetve azt is megbeszéltük, hogy szeretném, ha a könyvből készült filmben Viggo Mortensen játszaná az L.-t, mert ez jó alkalom lenne arra, hogy megismerkedjek vele. Az időközben megérkezett agnus ekkor elmélázott azon, hogy elképzeli, amint V. M. megjelenik a Parázs presszóban, és kicsapja maga elé a Macskafogó magazint, ahogy az L. tette korábban, mire én is elméláztam, hogy szeretném, ha ez olyasmi jelenet lenne, mint amikor a Két toronyban megtér a halottak közül, szóval igenis csatakosan, szexisen izzadtan vágja be maga előtt a kétszárnyú ajtót, és csak azután csapja ki a Macskafogó magazint.

Aztán valahogy megemlítettem az L. könyvötletét, vele szoktunk ugyanis gyerekkönyveket nézegetni mozi előtt, és legutóbb előállt azzal, hogy A blogger, akit meg lehetett simogatni, és ekkor már Bright is ott volt, úgyhogy elszabadult a pokol, és csak úgy repkedett a sok A nyolcadik utas a blogger, A blogger valahol máshol van (Isolde), A hét mesterblogger (community blog), Egerek és bloggerek, The Blogs of Wrath, Farkasokkal posztoló, aztán megérkezett Isolde, és elpanaszolta, hogy Gát György, és milyen rossz már, hogy rajta kívül senki nem látta a Kis Vukot, és senkivel nem oszhatja meg ezt a végletesen negatív élményt (egyébként én láttam, és tanúsítom, hogy úgy összekovácsolja az embereket, mint a holokauszt-túlélés), illetve kijelentette, hogy meri a következő posztjának azt a címet adni, hogy Totál turbó, aztán én fél tizenegy felé hazamentem, mert elálmosodtam, remélem, nem maradtam ki semmiből.

Az emberek furcsák mostanában körülöttem, tegnap pl. egy cetlit találtam a kapun, hogy hívjam fel Natasát (nem ismerem), aki, miután felhívtam, bejelentkezett vizitre. Látogatásának, mint kiderült, nem leányrablás (kereskedelmi perspektívákkal) volt a célja, hanem azt kívánta tisztázni velem, hogy amennyiben bárki is keresné főbérlőmet, Igort, én mondjam azt, hogy nem tudom, hol van és mikor jön, és én csak ott lakom, semmi közöm hozzá. Mivel véletlenül valóban ez a helyzet, nem szálltam vele vitába, bár egy kicsit aggódni kezdtem Igorért.

Ma viszont felhívott ő maga, hogy valószínűleg keresi majd a felesége, mondjam azt, hogy blah blah. Sínek felett messzibenézős szerelmi drámát gyanítok a háttérben, a főhős gondolatait monoton alámondás narrálja.

És akkor írt az L. is, első mondatában rögvest implikálta azt, hogy én nem vagyok lány, nagybetűvel szólított úgy, hogy te, és felhozta anyámat is, az utolsó mondatában viszont afelől érdeklődött, mit hozhat nekem a metropoliszból, ahova utazik. Szerintem ezzel kimerítette a sending mixed signals fogalmát, nem csoda, hogy a magányba menekülök mostanában. A magányban viszont unatkozom, ezért is mondtam rögtön igent, amikor a fiúm megkérdezte, nem mosnám-e ki a neoprén rucijait, amíg ő sziklát mászik, meg azért is, mert azt állította, csak rá kell engedni a zuhanyt, ennyi, én meg hittem neki (pedig ezt is olyan túl magabiztos, "innen már nem emelkedik" hangon mondta). Innentől egyenes út vezetett egy - Bright szerint - Zichy Mihály ecsetjére méltó életképhez, a ködös távolban ugye a fiúm sziklát mászik, az előtérben én kecses mozdulattal hajlok a kád fölé áldott állapotban, és sikálok, mindezt négy órán keresztül (na jó, a négy órában a lélegző típusú széldzseki is benne volt, amihez se mosószert, se körömkefét nem használhattam).

A következő hétvégén a hűtő leolvasztásába vetettem magam, amit nagyban megkönnyített volna, ha egyrészt kicsit metroszexuálisabbak vagyunk, és rendelkezünk hajszárítóval, másrészt nem csak az aktus végén döbbenek rá, hogy van az eszköznek csepegtetőtálcája (aminek tartalmát hirtelen örömömben sikerült is magamra öntenem), harmadrészt ha eszembe jut, hogy kell kikapcsolni, és nem kell kirángatnom a helyéről, de erről nem szeretnék többet beszélni. Lényeg az, hogy úgy érzem, nem a számomra kijelölt utat járom, de dadaista társadalmunkban, ahol az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlanná és zavarbaejtővé váltak, egyszerűen nem maradt számomra alternatíva.

Aztán volt olyan, hogy az L.-lel ülünk a Balettcipőben, ahol csupa szexésnewyorkos női társaság, illetve egy-két nyilvánvalóan, demonstratívan meleg pasi volt rajtunk kívül, gay anthemek szólnak, rengeteget eszünk, és arról beszélgetünk, hogy látom már, amint öregkorunkban is ott fogunk egymásnak kárálni és szidni az embereket, majd egymás mellé temetnek minket, és az lesz a sírkövünkön, hogy senki nem volt elég jó hozzánk. Ő meg kielemzett még engem, hogy azért kellek társaságba, mert bár nem beszélek, de olyan vagyok, mint a kisfiú a Tesco halaspultja mellett, aki nem szól a halakhoz, csak nézi őket, és időnként megkocogtatja az akváriumot, vagy bedob nekik valamit. Ez jól esett, mert ebből az derül ki, hogy amit én öregasszonyosan zsörtölődős, és indokolatlanul kritikus viselkedésnek hiszek, az igazából egy teljesen funkcionális magatartásforma. Rá fogom tetováltatni a homlokomra, hogy értetek vagyok ilyen.

Aztán azt is mondta az L., hogy menjünk már el moziba, mert ő nem tud egyedül, neki a mozi az egy társasági esemény. Erre mondtam, hogy haha, pont a mozi, amikor ott úgysem lehet egymáshoz szólni, mire rávágta, hogy igen, ez benne a legjobb. Talk about ars poetica.

(Ja, és ha valaki tudja, hol lehet olyan citromszelet-kifacsaró eszköz venni, mint amilyet a Balettcipőben adnak a teához, haladéktalanul értesítsen kéremszépen.)

Befejeztem végre a második Dextert is, úgyhogy a tegnapi estém a társasági élet jegyében telt.

A szülői értekezletek például új ízt kaptak, mióta anyám rádöbbent, hogy intelligens vagyok (biztos szemet szúrtak neki valami ráutaló jelek, vagy ilyesmi). Ezzel kapcsolatban megkérdezte, okoz-e ez a dolog nekem hátrányt a magánéletben (szinte hallottam, ahogy fogalmazgatja magában a szomszédok felé, hogy szegény, még mindig nincsen neki egy rendes pasija, de csak azért, mert túl intelligens hozzá a szerencsétlen, mit is várhatnánk így tőle, olyan hangsúllyal, ahogy például a százötven kilós nőkről szokott beszélni a rokonságuk). Mivel így introspekcióra késztetett, komolyan elgondolkoztam magamban a dolgon, milyen is vagyok én a párkapcsolataimban, és olyan képek ugrottak be, mint például hogy rajzfilm-állatka hangokat adok ki magamból a konyhában, meg hogy sikítozok a fogastól, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nem, valószínűleg nem okoz nekem problémát a túlzott intelligenciám a magánéletben.

A kocsmában, ahol Isoldéékkel találkoztam, sem voltam oda nem illően intelligens, például rögtön megláttam Jacket, és nem tudtam, mi van. Most nem ilyen viktoriánus romantikus jelenetre kell gondolni, hogy összeakadt a tekintetük a zsúfolt teremben, és megszűnt körülöttük a világ, hanem olyanok jártak a fejemben, hogy anyám, kijavítottam-e az összes őrnagyot a Dexterben vajon, jé, itt van Jack, akkor lehet, hogy mára mégsem Isoldéékkel beszéltem meg, majd konkrétan arra, hogy anyám, mármint hogy anyámnak találnia kéne valami hobbit szerintem. Ekkorra Jack már rádöbbent valamiből, hogy keresem az utam, és verbális, illetve nonverbális eszközeit felhasználva a tudomásomra hozta, hogy mr. a-ék ott vannak a sarokban. Azért öt perccel később visszamentem köszönni neki, mondtam, hogy szia, mert jobb későn, mint soha.

Az összejövetelen Isoldén, mr. a-n, L.-en és agnusdb-n kívül megjelent még az az ismerősünk is, aki korábban saját jogon volt celebritás, de most már csak úgy emlékeznek rá, mint az Isolde Férjére, szomorú történet, mindenesetre nem tűnt úgy, mintha ettől túlzottan bekeseredett volna, erős jellem. A blog nélküli ember, mint Isolde frappánsan jellemezte, bár ő állítólag nem szólhat semmit, mert soha nem játszott még az aknakeresővel, ezt ex-Bright elő is adta Frei Tamás autentikus stílusában ("Itt élnek köztünk. Ők is magyarok. [...]"). Isolde lelke szerinte olyan, mint a radioaktív brüsszeli csipke betonszarkofágban, ennek ellenére kedvelni tűnik őt ott valahol mélyen belül. Szeretném hinni, hogy engem is kedvel, és amikor szívélyes érdeklődésemre, miszerint hogy halad a könyvével, azt válaszolja, hogy szerinte én ne legyek jelen a szombaton nálam tartott palacsintázáson, egyszerűen csak hagyjam ott valahol a kulcsot, különben ő nem jön, akkor a sorok között igazából őszinte szimpátia búvik meg. A fiúk nem nyelvészek, elvégre, kifejezési eszközeik időnként furcsák és logikátlanok.

Természetesen szokás szerint szó esett a Human Insectről is, mint ízlésformáló erőről, és a Knocked Up kritikáját sújtó általános értetlenkedés közben bátortalanul meg is jegyeztem, hogy szeretném azt hinni, hogy joga van saját véleményt alkotni neki, de leszavaztak. A filmeken kívül a sorozatokat és a vicces rövidfilmeket is végigtárgyaltuk, fejben neteztünk, illetve a netfüggőségről beszélgettünk kívülállókként, gondoltam is rá, hogy majd ha hazamegyünk, ezt hogy meg fogom írni a blogomba. Aztán valamikor végül három csoportra oszolva hazamentünk, folytatása következik szombat délután.

Naszóval hétfőn be kellett mennem a városba mindenképpen, úgyhogy -- hétfő lévén, autista vagyok ugyanis -- telefonáltam Isoldének, hogy esetleg a szokott időben szokott helyen (mivel autista vagyok, egy precedens után sincs túl sok választási lehetőségem). A szokott helyig szépen lassan jutottam el, mert időközben benéztem a Mangóba, ahol beleszerettem egy sötétpiros esőkabátba (nagyon szép volt, belül apró fekete-fehér pöttyös, méretezett, nem pedig one size fits no one), de mivel nekem pénzem, az esőkabátnak pedig kapucnija nem volt (pedig azt hiszem, ez reális elvárás egy esőkabát esetében), végül otthagytam. Ugyanezt tettem a Women's Secretben talált sötétpiros köntössel is (I'm starting to see a pattern here), pedig ők nagyon jókat csinálnak, két éve hordom például a mostanit, ami csokibarna, nagyon finom puha, például minden további nélkül el tudok például vegyülni benne a plüssállatok között, ugyanakkor military szabása van, tehát háborús körülmények között is hordható hitelesen.

Időközben eszembe jutott, hogy akkor szólok mr. a-nak is, hogy esemény van, és amikor megérkezett, éppen az őslélekről beszéltünk, ami lélekvándorlási szempontból olyan, mint a három vak bölcs elefántja. Mivel mr. a szereti az elefántokat, rögtön be tudott csatlakozni a témába, aztán áttértünk a japán regékre és mondákra (mint az utóbbi időben kiderült, gyakorlatilag bármilyen témától el tudok jutni két lépésben a japán regékig és mondákig), elmondtam például, hogy vannak ezek a regék és mondák, amiknek olyan furcsa a vége, például az, amiben éldegél a szerzetes az erdőben, este elmegy sétálni, találkozik egy másik szerzetessel, egy ideig együtt gyönyörködnek a holdban, majd a másik folytatja az útját a város felé. Az 1. sz. szerzetes szomorú lesz, hogy nincs kivel nézegetnie a holdat, a csonttemetőben összeszed csontokat, és csinál magának egy barátot, de sajnos az illetőnek "rossz volt a színe és nem volt szíve". Ekkor a szerzetes elmélkedik egy kicsit azon, hogy összetörje-e, de az mégiscsak olyan lenne, mintha megölné, úgyhogy végül csak otthagyja valahol, és elmegy egy híres mágushoz. A híres mágus elmagyarázza neki, hogy tejet és pézsmát kell égetni az ember mellett, stb, stb, és akkor váratlan fordulattal véget ér a történet azzal, hogy "Szaigjó azonban megelégelte az egész dolgot, és elhatározta, hogy nem megy tovább". Meg volt egy másik történet is, ami egy makrélaárusról szólt, aki igazából mágus, és a makrélái a Kegon szútra tekercseivé válnak, ez azzal a mondattal ér véget, hogy a botja, amiről korábban nem sok szó esett "nem indult növekedésnek, nem borult virágba, és semmi rendkívüli nem történt vele". Isolde erre rögtön rávágta, hogy ezen meditálni kell, mr. a meg azt mondta, szimbóleum. Az este során még nagyon sok dologról állapították meg ugyanezt, mint kiderült, az életben tulajdonképpen minden szimbolikus.

Aztán olyan is volt, hogy megkérdeztem mindenkit, milyen természetfeletti képességet vagy reális tehetséget választana magának, ha egy jó tündér megkérdezné, mr. a rögtön rávágta, hogy bármit az x-menből, de leginkább a wolverine, mert ő beszélhet csúnyán és cigizhet, majd rátért arra, hogy igazából annak is nagyon örülne, ha nem vágná el a kezét késsel kenyérvágás közben. Erre Isolde pszichoanalítikus módszerekkel levezette, hogy kislány akar maradni, esküszöm, volt  egy bizonyosfajta kitekert logika a gondolatmenetében, de már nem tudnám felidézni. Mindenesetre amikor a később megérkező L. azt mondta, nem tudja a választ, mert neki most csak a Heroesből jutna eszébe valami, az pedig lame dolog, mr. a rögtön letorkolta, hogy hát nem mindenkinek a Heroes jut eszébe, ez a médiavezérelt világunk átka, hogy az emberek már nem is tudnak filmes kliséken kívül gondolkozni.

Később szóba került, hogy pillanatnyi lelkiállapotomhoz az özvegység illene, mint társadalmi állapot, csak sajnos senki nem hajlandó feleségül venni, hogy végre megözvegyülhessek. Kaptam arra vonatkozó javaslatokat, hogy vetessem esetleg el magam egy Özvegy vezetéknevű pasival, akkor lehetnék Özvegyné, vagy vegyem fel a Fekete Ö. Lucia nevet, szóval vannak perspektíváim. Igazából azért fontos számomra ez a dolog, mert akkor bemutatkozhatnék, mint Özv. M. Umbulda, és amikor kérdezik, hogy hogy viselem, akkor elővehetném a zsiráf és a nyuszi fényképét, hogy én tartom magam, de a szegény kicsikék...

Az este vége felé már leginkább a részecskegyorsítóról, a lélekvándorlásról és a kifeszített időpillanatokról volt szó, konkrétan arról a nagyon nagy, recens hírekben szereplő részecskegyorsítóról, Isolde mutatta is, hogy nézd, ekkora, és ekkorák mellettük a házak, mire mr. a kijelentette, hogy az a combino, logikus, az is akkora, és az is felgyorsítja a részecskéket mondjuk az Oktogon és a Király utca között, az L. meg kifejtette, hogy ha Isolde mondjuk összetörné az ő telefonját, akkor szét lehetne válogatni az alkotóelemeit, rezet, műanyagot, és új telefont csinálni belőle, tehát a "lélek" nem vész el. Én leragadtam a képnél, ahogy Isolde összetöri az L. telefonját, mire az L. reflexből elkezdi szétválogatni az alkotóelemeit, de én például a Schrödinger macskájával is így voltam, nyolc évembe került, amíg felfogtam, hogy az csak egy hasonlat. Mindenesetre ennek a gondolatmenetnek a mentén felvetettem, hogy kérjünk egy doboz fogpiszkálót, és építsünk hajókat az asztalon összegyűlt kólásüvegekbe (vad buli volt), ha már kreativitás, de aztán inkább elmentünk haza.

Most egyébként, hogy átmenetileg pszeudo-szingli vagyok (fiúm a tengeren hegyen), durva dolgokba bocsátkozom, például vettem újságot a boltban (nem mozisat, meg nem könyveset, hanem olyan igazit), hogy érjen már valami inger engem itthon. Aztán másfél órán keresztül rohangáltam, mint a mérgezett egér, mert milyen már az, hogy a nemi erőszak áldozatainak látlelettel kell bizonyítania, hogy fizikai ellenállást tanúsítottak, illetve ha ún. provokatív módon öltözködnek, akkor sem lesz ügy a dologból, illetve a bíróság a házasságon belüli nemi erőszak fogalmát sem ismeri. Na már most, lehet, hogy én hagyom túlságosan figyelmen kívül az élet által tálcán kínált lehetőségeket, de még soha nem éreztem, hogy jogom lenne fizikailag inzultálni azokat (zsarolást vagy lőfegyverrel való életellenes fenyegetést bevetve, hogy ne maradjon külsérelmi nyom), akik provokatívan öltözködnek, mondjuk rózsaszínt viselnek narancssárgával, vagy csípőnadrágot hájjal. Most viszont, bár általánosságban határozottan elvetem az önbíráskodást, szeretném erkölcsi támogatásomról biztosítani azokat a homoszexuális erőszaktevőket, akik hajlandóságot éreznek magukban, hogy az illetékes törvényhozókra specializálódjanak (akik, meg vagyok róla győződve, mind férfiak), természetesen csak akkor, ha vigyáznak rá, hogy ne hagyjanak külsérelmi nyomokat (mert abban az esetben nincs bűncselekmény, ergo az én szerepem sem bűncselekményre való felbujtás).

(Ezen aktuálpolitikai gondolataimat amúgy a részben politológus L.-lel is megosztottam (a glória éppen nézett ezidőben, nem engem, filmet valszeg), aki azt javasolta, hogy hordjak magammal sokkolót, potenciális áldozati minőségemben, mert ez az egyetlen megoldás. Erre én azt válaszoltam, hogy höhö, most képzeljen el engem, amint nekem a sokkoló éppen megoldás bármire, mire azt felelte, hogy ja, ha hiányt szenvednék bármiben, szóljak nyugodtan, vannak erőszakos típusú barátai (a férfiak mind disznók). Aztán amikor próbáltam megőrizni a helyzethez méltó komolyságot, és felvetettem, hogy talán egy HIV+-os tanúsítvány mégiscsak elrettentőbb erővel bírhat, akkor rögtön elémvázolta azt a helyzetet, amikor egy olvasni nem tudó erőszaktevővel állok szemben, én meg rögtön mondtam, hogy fúúúj, az erőszaknál is rosszabb az analfabéta általi erőszak, mert ha egy íróember teszi, az még ugye belefér, de egy analfabéta...akkor már inkább a halál. A tanulság: 1. a politológusoknak nincs lelkük, 2. két ikrek soha, soha ne próbáljon meg komoly dolgokról beszélgetni, mert nem méltók rá).

Aztán este elmosta az eső a kicsapongási terveimet, miszerint elmegyünk az L.-lel mozarellasalátát enni (nem tudom feledni azt az élményt), majd csatlakozunk a glóriához a tribute fesztiválon, pedig nagyon lealjasultam a megvalósítása érdekében, olyanokat mondtam az L.-nek, hogy tudom, hogy te is akarod (mondom, nem semmi saláta volt), meg hogy milyen már az, hogy "nem érek rá bulizni, mert anyámhoz kell mennem", a végén egész engedékeny hangulatba került, pedig amikor azzal próbáltam csábítani, hogy PF tribute is lesz, akkor nagyon felháborodott, hogy a hit rock az mennyire szar, azzal őt meg lehetne ölni, kivégezni, élve megnyúzni és megerőszakolni, mindegy milyen sorrendben (igen, mostanában sok Firefly-t nézett).

Aztán indulás helyett búsan néztem az esőt, miután értesültem róla, hogy a buszunk se jár, és ekkor a glória is azzal keresett meg, hogy ne is menjek, mert csúszik az egész, az esőverte Beatricét ugyanis betelepítették szabadtérről a tribute helyszínére, egyszercsak tele lett minden szétázott sámánokkal és ősmagyarokkal, magyarázta felháborodottan (az L. szerint erről is a hit rock tehetett, ahova ők beteszik a lábukat, ott fű nem terem többet). Szóval befestettem inkább kóchajam, mégse mondhassa a Tori, hogy lenőtt tövekkel fogadom, amikor egyszer végre Budapesten is jár, majd megjött a fiúm is haza (éjjel érkezett, stílszerűen). Hazaérkezése után röviddel közölte, hogy ő most elmegy vásárolni, én meg láttam megcsillanni a fényt az alagút végén, úgyhogy megkérdeztem, hozna-e mozarellát. Kicsit hümmögött (motorral készült menni, kis zsákkal), aztán beleegyezett, még a paradicsomba is, de amikor csak a kis fehér tappancsom mesék klasszikus szabályait követve szóba hoztam az olivát is, akkor közölte velem, hogy kapjam be. A balzsamecetet már meg se mertem említeni (bazsalikom meg van otthon), inkább közöltem vele, hogy elviszem az éjjel-nappali hipermarketbe kocsival, mindenkinek így lesz a legjobb.

Úgyhogy végül lett nekem salátám, meg a fiúm is mondta, hogy mindhalálig rock'n'roll, ami már majdnem tribute.

Tegnap egy kissé felzaklattak azok a multimédiás eszközök, amik kép- és videónézegetéshez kicsik, mp3-lejátszónak meg nagyok, és sajnos a kellően objektív távolságtartás sem ment nekem ezekkel szemben, mivel három ilyen használatit kaptam, azonnalos határidőre. Ekkor ráadásul a glória is bejelentette drámaian, hogy sírt a Metallicán, tisztára válsághelyzet-hangulat lett hirtelen, ráadásul valami olvasmányélményt is belekevert mint kázust, úgyhogy rögtön meg is vádoltam, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik miatt le kell fordítanom, hogy hogy tudnak egyszerre zenét lejátszani és e-bookot megjeleníteni az eszközön. Nem beszélve arról, hogy a tetriszt is le kellett írnom (próbáltad már valaha elmagyarázni a tetriszt pusztán verbális eszközöket alkalmazva? - nem, bár egyszer próbálta a Motörheadet körülírni, de aztán berúgott, felelte), folytattam, majd rátértem arra, hogy szerintem a cégünknek az ébresztőórák kizárólagos forgalmazására kéne átállnia, azzal nincs gond, így kell bekapcsolni, úgy kell a pontos időt beállítani, slussz.

A neveltetésemnek köszönhetően azért idővel visszatértem a glória problémájára is, hogy tulajdonképpen miért sírt, és akkor szerencsére kiderült, hogy ő nem olyan, mert konkrétan Metallicát olvasott. Azt olvasta méghozzá, hogy mikor elhunyott a basszusgit. fiú, akkor ugye lett helyette másik, de ezen még nem sírt, magyarázta, csak azon, hogy a Metallica zenekar milyen módszerekkel büntette az új fiút amiért a régi helyén van. Közben félkézzel azért ledorongolt, amiért nem tudtam, hogy a régi srác autóbalesetben hunyt el, ezt mindenki tudja, jegyezte meg, majd folytatta, hogy először nagyon sírt a módszerek miatt, amikkel az új fiút basztatták, de aztán volt egy nagyon ötletes is közte, és akkor már nem sírt, hanem vinnyogva nevetett. Az volt, méghozzá, hogy dedikáltak a konci után, és akkor a gyerek ugye a neve alá írta, hogy bassman, vagy bassguitar, vagy ilyesmi, és aki utána következett aláírásban, az mindig áthúzta a B betűt. Két évig. Ezen én is vinnyogva nevettem egyenesen a képernyőnek, bennem sincs ugyanis emberség, úgy néz ki.

Aztán eszembe jutott, hogy van ez a jelenség, hogy ha a fiúmmal megkérdezzük egymást, melyik az XY zenekar leghíresebb száma, akkor mindketten rögtön rávágunk valamit, és ráadásul valami tök mást, úgyhogy megkérdeztem a glóriát, mi szerinte a Metallica legismertebb száma. Azt felelte, hogy természetesen a Nothing Else Matters, én meg ujjongtam, mert így már 2:1 arányban vezettünk a fiúm ellen, aki a One-t mondta. Fellelkesülve az L.-t is megkérdeztem, mire rögtön 2:2-es döntetlenné változott az állás. Ő azzal magyarázta az álláspontját, hogy, idézem, az a gitárriff felejtethetetlen és remekül dúdolható, és überbrutálzúzó (a One-ról beszélünk), ami szerintünk viszont irreleváns abból a szempontból, hogy az utca embere mit ismer a Metallicától. Idővel a glória pasija is beszállt, hogy szerinte is a NEM, de ez nem tudom, hány pontot ér, mert amikor a glória például azt mondta neki, amiért meg akarta várni a liftet, hogy de puhány vagy, akkor lehozta a lépcsőn kézben a két tonna könyvemet, papucsban, szóval nem vagyok biztos benne, hogy neki lehet saját véleménye. Aztán az L. egy másik ismerőse is csatlakozott azzal, hogy szerinte az Unforgiven, szóval most 3:2:1 az állás, tehát még egyszerű többségünk sincs. Soha nem fog már ebben az ügyben érvényesülni az igazság, úgy tűnik.

Végül is laza volt a hétvége, szombaton nagyon óvatosan megnéztem az olasz nyelvleckés filmet, érdemes volt, de arra is rájöttem, hogy nekem nem jön be ez a Dogma manifesto. Nekem nagyon fontos a filmben a zene, fontosak a kidolgozott dialógusok, a kézikamerázás idegesít, az én olvasatomban legyen meg a forma is a mondanivalóhoz. Az utóbbi idők legjobb másfilmje számomra pl. a Brick volt (nem összekeverendő a Téglával), ami egy echte noir magányoshősös-detektíves-maffiás darab, egy középiskola kereteibe ágyazva, Raymond Chandler in da high school, nem kicsit színpadias, nem kicsit ütős. Azóta fentem rá a fogam, mióta a Human Insect körbehypeolta, és nemrégen sikerült túlesnem is rajta, nem utoljára.

A szombat estét az L.-lel töltöttem leginkább a Car Washról elnevezett pizzéria és sörözőben, mozarella-tálat ettünk, kettőt is, búzasörrel, közben sokat hallgattunk, teljesen jó volt. Amikor éppen beszéltünk, az is, de nem volt kötelező.

Vasárnap először megvizitáltam a szüleimet vidéken, születésnapom alkalmából a kezembe nyomtak egy halom könyv- illetve Marks & Spencer utalványt, én meg később leszállítottam őket az Olaszországba induló buszukhoz, szóval az esemény a lovagiasság szabályai szerint zajlott. Vizit közben hirtelen felindulásból (mint kiderült, három órával korábbra hívtak, mint kellett volna) elugrottam a Decathlonba, ahol szereztem magamnak gumicsizmát (35-ös, a nagyon kislábú vadászok számára) meg biciklis öltözéket (most már ránézésre teljesen olyan vagyok, mint egy igazi biciklista, csak lassabb). Be kell ismerjem, véletlenül vásároltam egy csomó DVD-t is megint, de nem az én hibám volt, provokáltak, kiadtak ugyanis egy csomó Lars von Triert és Takesi Kitanót mostanában, az ilyesmit az ember nem hagyja ott. Meg a Szigorúan bizalmast sem, satöbbi (elképzelhető, hogy egy kicsit kényszeres vagyok, de ahogy a glória mondta, még mindig jobb, mintha drogoznék).

A transzport után a glóriához is beugrottam röviden, visszavittem neki a motorosruháit, ő meg a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet, amiket azóta még nem mertem bevinni a házba, egyre csak halogatom a kínos pillanatot. Csiviteltünk is, meg minden.

Ja, és van jegyem a Tori Amosra.

Azt árulja már el valaki, hogy mi van az állatkertben, amiről nekem nem szabad tudomást szereznem.

Rájöttem ugyanis, hogy én a barátaim és egyéb ismerőseim, például a fiúm viszonylatában valami sötét összeesküvés áldozata vagyok. Nem csak az állatkertes dolog miatt, hanem időzítve kiabálnak is velem például. Ezt a fiúm kezdte pénteken, mert szerette volna felhívni magára a figyelmemet, mindegy, akkor sem esett jól, noha később abbahagyta, hanem sokkolva érkeztem a koncerteseményre fellelni a glóriát, gondolva, hogy ő megért. Elképzelhető, hogy meg is értett ott belül, viszont fél órával később ő üvöltötte az arcomba a Szabadság téren a bicikliknél, hogy (a csúnya szavakat kihagyom) nem igaz, hogy nem találja meg a jobb oldalt, hát hülye ez?, célozva ezzel A pasijára, aki végül is megtalálta a jobb oldalt, csak a másikat, ahhoz képest, ahol mi voltunk. Akkor én drámaian (egyben gyalog) eljöttem onnan, mert találkozóm volt az L.-lel, koncertjegyet vettünk, meg minden. Amikor az L. is felemelte velem a hangját, akkor elkezdtem gyanakodni, hogy most akkor mi van. Ezt a dolgot ő abból az apropóból tette, hogy azt válaszoltam elgondolkozva a kérdésére, hogy hát igen, valóban helyes fiú a Tibi. Mint kiderült, maga a kérdés az volt, hogy "és hol van a koncert", de ez szerintem nem ok arra, hogy hangosabban beszéljen hozzám az arcomba, legfeljebb a lényegi infó előtt még az összes többi helyes fiút is elmondom neki, bírja ki.

Ekkor átkötéssel szóba hoztam neki az állatkertet is, ami úgy kezdődött, hogy naivan megemlítettem a fiúmnak, kábé ötszázhatvanszor. Simán azt mondhatta volna az első alkalommal, hogy neki nincs kedve, és akkor már nem is emlékszem az egészre, ehelyett viszont azóta is halogatja, mintegy mézesmadzagként rángatva az orrom előtt, amitől komoly küldetéstudat fejlődött ki bennem. És ha már itt tartunk, az L. is simán azt mondhatta volna, hogy az állatkert hülyeség, ehelyett viszont visszakezdett elborzadva, hogy voltam-e én már az állatkertben. Nem, feleltem neki, kicsit csodálkozva, mivelhogy előtte perceken keresztül magyaráztam, hogy mennyi és milyen módon nem jutok el én az állatkertbe soha, és ennél azért gyorsabb felfogásúnak ismertem őt meg. De aztán kiderült, hogy rétori kérdés volt, és akkor az L. előadott nekem egy egészen komplex eszmefuttatást arról, hogy az állatkertben kicsi, kedves, selymes bundájú állatokat lehet simogatni, amitől az emberben feltámad a késztetés, hogy a kicsi, kedves, selymes bundájú egymást is simogatni kezdjék, ezért értsem meg, ő nem vihet engem az állatkertbe. Elintézhette volna az egészet azzal, hogy az állatkert büdös, vagy mittudomén, de nem.

És akkor visszagyalogoltunk a glóriához, útközben vettünk nekem egy angyalszárnyat igazi angyaltollakkal (manapság már minden eladó), aztán kerestünk egy kocsmát, ami nem volt könnyű, mert az L. egy olyan helyre emlékezett, ami már bezárt, a glória ragaszkodott hozzá, hogy emlékszik egy lepukkant huszonnégy órás kocsmára ott a korzón, ami végül is nem volt ott, én meg sosem emlékszem semmire, de azért megoldottuk. A glória álláspontja az állatkerttel szemben egyébként az volt, hogy az egy szar hely, kivéve a tigriseket, mert ott le van rajzolva, hogy a tigris háromhavonta 412 alkalommal párzik. Az állatkertben ugyan nem csinálják, valószínűleg azért, mert a tábla nekik háttal van kirakva, és ezért nem tudnak a dologról. Aztán hazamentünk (észre lehet venni a mintát, hogy egyáltalán nem az állatkertbe megint csak).

Lehet, hogy az állatkert egyszerűen csak az a Hely, ahova Egyedül Kell Elmennem, mint az ógermán mítoszokban, de azért még próbálkozom egy darabig.

A Hal Hartley filmekben, amiket az L.-től kapok, mindig magamra ismerek.

- Because I'm a nymphomaniac.
- Have you ever been with a man?
- No.
- How could you be a nymphomaniac if you've never been with a man?
- Well, I'm choosy.

"Hát bejött valaki, fogta a vasalót, agyonverte a fiúmat, majd kiment", fogalmazgattam itt magamban az alibimet. A fiúm ugyanis fél három magasságában megírta, hogy most elmegy egy kicsit motorozni, és amikor fél hatkor hazaérve felhívtam, nem vette fel. Motoron ül biztos, ne is vegye, gondoltam, de nyolc után azért már a tarkómat baszogatta az adrenalin, úgyhogy rácsörögtem még egyszer. Erre ott vihogott a barátaival, kérdezem, hol vannak, azt mondja, fogalma sincs, kérdezem, mikor jön, azt mondja, hát majd. Akkor én letettem, kidzsaltam gyalogolni négy kilométert, majdnem átharaptam egy szembejövő kutya torkát, majd hazajöttem elcsalni az ún. barátaimat kocsma végett, de rezisztenciájuk miatt bé tervet kellett gyártanom, miszerint jó, megvárom itthon a fiúmat, és agyonverem a vasalóval.

Időközben a glória is felkerült egyébként a listára, mert ő úgy volt rezisztens, hogy nem reagált rám azonnal az ímélcsetpostafiókunkban, meg amúgy is, a rendőrök sosem kötnék össze a XII. kerületi mészárlást a rejtélyes kőbányai háziasszony-gyilkossággal. Aztán szerencsére megfelelő taktikai érzékkel pár perc múlva rögtön bocsánatot kért, amiért nem vitte magával a notebookot a mosdóba, úgyhogy rendeződött a kapcsolatunk hamar. A következő személy, aki a negatív érdeklődésem homlokterébe került, az a Gábor volt, aki a glória alibije az estére, abban a kontextusban, hogy miért nem jön velem szórakozóhelyre. A Gáborról az is eszembe jutott, hogy tényleg létezik-e vajon, úgyhogy az L. rögtön felajánlotta, hogy felhívja a glóriát, és azt mondja, hogy ő a Béla, a Gáborral szeretne beszélni, és akkor mindenre fény derül. Kérdésemre, hogy mit mondana a Gábornak ezek után, azt felelte, hogy hát azt, hogy ő a Béla (ettől egy kicsit elszégyelltem magam, hogy egyedül nem tudtam kikövetkeztetni, de aztán eszembe jutott, hogy a férfiaknak átlagban azért nagyobb az agytérfogatuk, mint a nőknek, nincs mit restellnem, biológia). De aztán mondta a glória, hogy tényleg van Gábor, meg azt is mondta, hogy ne üssem meg vasalóval a fiúm, hanem inkább sírjak, dinnyényi könnyek a finom női arcon, némán. Válaszomra, miszerint nem tudok most sírni, azt felelte, hogy akkor is jeleznem kell valahogy, hogy ez így nem kóser, mire visszakérdeztem, hogy lóbáljam-e a vasalót balkezemben, fenyegetően. Hát, merengett el, azt biztos nem tudná elképzelni, hogy vasalni akarsz, úgyhogy ebben maradtunk.

Az L. ezután úgy próbált vigasztalni, hogy közölte, miszerint halat eszik. Ez nagyon rossz húzás volt tőle, rögtön eszembe jutott róla, hogy minden férfi disznó, és mivel nyílt, őszinte kapcsolatban vagyunk, amiben meg lehet beszélni a dolgokat, rá is kérdeztem, hogy akarja-e, hogy felhívjam és összefüggéstelenül hüppögjek a kurva haláról, vagy abbahagyja. Erre a konfliktushelyzetre az volt a megoldási képlete, hogy úgyis letagadná magát, Béla vagyok, kit keres, én meg mondtam, hogy nem lehetne engem ilyen könnyen átverni, azért valamennyire átlátok az embereken. Á, felelte, a Bélán nem lehet átlátni, az tök sötét. Úgyhogy pillanatnyilag három szereplős a listám, a fiúm (leszarja a fejem), a Béla (kihúzta a gyufát), és a körtés vodka maradéka (háború esetén túsz, de túszokat nem ejtünk).

Tegnap kiderült számomra, hogy nem tudok írni, noha mindig is úgy volt, hogy igen. Ezt többekkel megbeszéltem, a többek annyira nem örültek, a glória például sírt is, félóránként. Amikor rákérdeztem, hogy miért, először szóbahozta, hogy rákiabáltam (muszáj volt, amikor hazaértem és benyomtam a postafiókomat, rögtön mondtam neki, hogy ne beszéljen hozzám, légyszi, felkiáltójelekkel, mert tudtam, hogy ha bármit is mond, akkor felhozok egy sört, és akkor végképp nem tudok utolsó erőmmel valami értékelhetőt pofozni a dologból, hanem otthon kocsmázunk megint), de utána kiderült, hogy csak azért sír, mert nagyon szomorút rajzolt. És tényleg, megmutatta.

Aztán a fiúmmal, aki pedig szimultán húst pácolt és dolgozott otthon, tehát nem érdemelte, hogy ilyesmivel közeledjek felé, szóval a fiúmmal is tárgyalásokat kezdeményeztem arról, hogy legalább biztasson. Erre ő azt felelte lelkesen, hogy "írjál, írjál!", majd mandinerből kilyukadt oda, hogy másszak falat. Érvelése szerint ugyanis, ha valami nem megy, akkor valami másba kell fogni, ami még mehet, és az én esetemben ez körülbelül csak a falmászás lehet, mert nehéz vasdarabokat nem tudok felemelni, és motort leginkább ne vezessek, ha elkerülhető, bár ebben még nem biztos, de akkor is csak lassú motort, hogy ne kelljen hirtelen dönteni (ezt még korábban tisztáztuk, amikor megfigyelt autóvezetés közben).

Aztán az L.-hez fordultam lelkisegélyért az ímélcsetpostafiókomban, aki közölte velem, hogy most VM-et néz, majd megbeszéltük, hogy nem megy minden azonnal, akár két hónap alatt sem (mert megírni ugyan megírtam, csak szar lett, iskolai fogalmazás, sokkal rosszabb, mint ha egyáltalán nem tudnék írni, de azt legalább szívből). Tájékoztattam még arról, hogy kövér vagyok és pattanásos, ő meg átküldte a legújabb VM-et, ami hasonlóan pragmatikus megoldás a gondjaimra, mint a falmászás, csak könnyebb, és nem kell hozzá felöltözni.

Végül is, mezőgazdasági munkásnak még mindig elmehetek, ha egy kicsit képzem magam.

lucia: arra gondoltam egyébként, hogy ez is nagyszerű módszer az
       érdeklődésem fenntartására
       a helyesírás lazán kezelése
       a nagyon szar helyesírás nem jó erre
L.:    az ijesztő
lucia: de ilyenkor nem bírok nem válaszolni
       ezt rontja el az állásközvetítő
L.:    én nem válaszolok olyan levelekre, amiben szerepel pölö a
       hadjuk
lucia: pedig ha tudná, milyen egyszerű trükkökkel rá lehet venni
       egyes csajokat, hogy mindig replyzzanak
       azért neked is van egy szűrőd :)
L.:    de most elrontja vagy nem?
       túl helyesen ír?
       és nem tudsz mire rácsatolni?
lucia: túl helyesen
       nem tudok így kötődni!
L.:    szerintem ezért ír tőmondatokban. :)
       nem mer hibázni.
lucia: nincs meg az a személyes, intim motívum a mi kapcsolatunkban,
       amikor lecseszem a másikat a szar helyesírásáért

Erősen gondolkozom azon, hogy a "sörért dugok" feliratú póló mintájára csináltatok magamnak olyat, hogy "sörért elmegyek veled azokra a koncertekre, amiket szégyellsz a barátaid előtt", mert ez ugyan kevésbé fér ki egy sorba, viszont úgy tűnik, rejtett tehetségem van hozzá. A mintát tulajdonképpen az L. fedezte fel, amikor mondtam neki, hogy a glóriával megyek FreshFabrikra, mert azt ígérte, lesz ott sör, erre elgondolkozott, majd párhuzamot vont, miszerint ő is ezt csinálta velem és a Vonda Sheparddal.

A glóriát egyébként megszállta közben Dél-Amerika, Paraguayból jöttek hozzá két fiúk, úgyhogy felfrissítettük a parag nyelvtudásunkat, konkrétan elsőként kiderítettük, hogy mondják azt, hogy tienes la camisa seda**, meg az is kilogikáztuk, hogy lápizmontanainversión***, mert akkor éppen az a válsághelyzet állt fent, hogy a glória nem találta a ceruzahegybetétjét, és A pasija is azt mondta antipátikusan, hogy ő dolgozik, honnan tudhatná, hogy hol van. Kábé ezen a ponton jelezték a paragok, hogy ők most a templomnál vannak, ami akár bármit is jelenthetett székesfővárosunkban, úgyhogy folytattuk a csevegést azzal, hogy ridikül, meg Tupoljevek, illetve hogy el tabaco negro cuesta mucho menos****.

Aztán este ugye találkoztunk a buszmegállóban a ZP környékén, és mondta a glória, hogy az Estebánok is mindjárt ott lesznek, amit nem egészen értettem, mert ugye együtt laknak, és egy helyre jöttek, de úgy tűnik, külön utakon járnak (biztos parag népi szokás). A két fiúk majdnem nem találtak meg minket, mivel a glória azt mondta nekik, menjenek csak arra, mint a tömeg, viszont a tömeget ketten alkottuk csupán (hideg volt), de aztán mégse jött be a glória zseniális terve, hogy ketten leszünk, meg a zenekar és a paragok, mert valamiért az együttes egyéb hardcore rajongói is megjelentek. A vendég megasztáros ugyan fél órát késett a saját előadásáról, majd fél órával az előadása vége előtt el is ment, de a formáció megoldotta önerőből. Közben próbáltunk barátkozni valamennyire a srácokkal, kérdeztem a glóriát, hogy mikor isznak végre annyi sört, hogy elmondhassam nekik a kedvenc parag mondatomat, és örüljenek is ennek (carramba, de nuevo suena este maldito despertador*****), mire ő azt felelte, hogy hát az egyik nem iszik, a másik meg nagyon módjával, de neki már most elmondhatom. Ezt követően megtárgyaltuk a kulturális élményt, mondta, hogy ugye nekem is az tetszett a legjobban, amikor a gitárosok ugráltak, és tényleg, feleltem, bele is hajoltak, meg minden, az nagyon állat volt, majdnem olyan jó, mintha léggitároztak volna. Na ettől a glória teljesen fellelkesült, hogy én értem a művészetet, és mondta, hogy akkor el kell menjek vele a Blind Myselfre is, amire a többi haverja nem hajlandó, mert azok olyanok, hogy a lead singer üvölt a mikrofonba, hogy uuuáááá, uuuáááá (a lemezborítón ugyan van szöveg, fejtette ki, de azt csak akkor lehet kivenni nyomokban, ha nagyon figyel az ember), a gitárosok meg folyamatosan ugrálnak oldalt behajolva, közben meg izomból kaszálják a gitárt. Egyszer voltak A pasijával egy olyan fellépésükön, ahol nagyon parányi volt a színpad, és mégsem verték le egymást vagy a mikrofont soha, szóval nagyon ki tudják számolni az ugrálást, nem amatőrök. Ennél a pontnál azért mondtam a glóriának, hogy látja, nem is kell megtanulnia paragul, mert tökre el tudta mutogatni az egész sztorit nonverbálisan is.

Aztán odajött hozzánk egy fényképész, hogy lefotózhat-e minket, mint közönséget, a glória meg is engedte neki, amennyiben megköti a kendőjét (kutya hideg volt), úgyhogy lehet, hogy holnap már zenei magazinok fognak minket hozni, mint hardcore FreshFabrik rajongókat, az egyik piros Mango kabátban jár koncertre retiküllel, a másik nem bírja elviselni, ha fázik a füle, de szívükben igaz rockerek. És aztán a zenekar hirtelen átváltott hangfelvételre, úgyhogy odaüvöltöttem a fiúknak, hogy no hay banda******, ennek nagyon örültek, és elmutogatták, hogy si, si, there's tiny men in the box playing. És akkor hívtam mindenkinek taxit, és otthon meg azzal fogadott a fiúm, hogy drágám, kész a vacsora, tarhonya marhapörkölttel.

Úgyhogy most már csak egy pólófestőt kéne találnom.

* A nemzetiségeket a személyes jogok védelme miatt megváltoztattuk.
** Van-e selyeminged
*** Lefordíthatatlan szójáték
**** A fekete dohány sokkal többe kerül. Esetleg kevesebbe.
***** A francba, már megint csörög az az átkozott vekker (példamondat a parag tankönyvemből)
****** Nincs zenekar (Mulholland Drive)