Izolda tegnap volt utoljára
(csak azért nem írtam, nehogy szomorú legyen valaki), és ma itt torpor
van, meg duzzogás. Mostanra behoztam jópárnapos restanciáimat, és
bizony kezd hiányozni a csacsogása. És biztos lesz majd nemsokára
valami csillivilli új titkárnő, aki rendbentart mindent, meg iktat, meg
aktáz, és én már előre utálom, és távolságtartó és rideg leszek vele,
mint a vénkisasszony a Rebeccában, és olyanokat fogok neki mondani,
hogy "Izolda azt nem oda szokta tenni", meg "Izolda nem így csinálta a
kapucsínót". Ez a terv.

És most megyek, és lelökök egy tolószékes vak nénit a lépcsőn.

Rafal, a lengyel, rendes ember, mert csak lektorálást követel rajtam.
Mondjuk ha koreai lenne, akkor kevésbé tartanám ezért rendes embernek
(néha mintha némi rasszizmust vélnék felfedezni magamban).

Mióta üres a telefonom, vijjog, ha sms-em jött. A jelzőhang fantázianeve asszem Special,
olyan, mint egy harsány füttyentés, a pénzügyes furcsa ember konkrétan
eldobta tőle a bibliáját a hátsó ülésen, mialatt a sofőr korrigált. A
rendszergazda többször ígérte, hogy vad lesz és kegyetlen, ha nem
állítom át, és Izolda minden egyes alkalommal, ha hallja, megjegyzi,
hogy jujdetökjó, ez úúúúúgy tetszik
(ő mindig ezt mondja, ha sokkolják). Ennek ellenére mostanáig
kitartottam mellette, talán állhatatosságból, talán lojalitásból, talán
értelmetlen dacból, de most a munkatársaim új fegyvert vetettek be
ellenem. Ahányszor megszólal a Hang, a logisztikáról vagy a salesről
vagy egyszerre mindkettőből kórusban átkurjant valaki hozzánk, hogy "esemesed jött!", majd röhögnek. Kénytelen voltam némára tenni. Felháborító, hogy felnőtt emberek, azt nem tudnak viselkedni.

Közben Hermészként közvetítem itt bent az információkat, a szívem csücskei saleses fiúknak megmondtam, hogy a logisztikai vezető utasítására mellőzzék a folyosón való dohányzást, ők fellebbeztek a főnökömnél, aki egyébként nem dohányzik, viszont nálam érdeklődött, hogy akkor most mi a pálya. Továbbítottam kérdését logisztikánk első emberéhez, aki lakonikusan csak annyit felelt, hogy rendnek kell lennie. Amikor ezt a főnököm – mindnyájunk főnöke – meghallotta, enyhe riadalmat, vagy talán értetlenséget tükrözött a tekintete, mindenesetre ma reggelre mintha kicsit összekapta volna az íróasztalát. Lehet, hogy ha visszajön, rágyújtok a folyosón, hogy bátorságot öntsek bele.

(na jó, csak azért, mert el kellett hoznom a főnököm kocsiját a szervízbe, de ezt nem bírtam kihagyni.)

A főnököm megbeszélte velem most így az átszervezés kapcsán, hogy Felelősségteljes Feladatokat fogok kapni, és kerítünk egy titkárnőt is. És lám, ma már egy ezüstszürke 6-os Mazdával jöttem reggel.

Átbogarásztam, és így züllve sem írtam baromságot a mai mikro hifibe, leszámítva a fogyasztó jógát, amibe csak egy hosszú ó járt volna.

És felhívott az én főnököm, hogy kirúgta Izoldát. Hoppá. Bővebben holnap.

A főnököm meg egy jellem. De komolyan.

Az van, hogy a kezdet kezdetén megmondta nekem, hogy csak olyan
embereket kapcsoljak be hozzá, akikkel ő is akar beszélni. És mivel én
is egy jellem vagyok, tartottam magam ehhez a policyhez, entestemmel
védve őt a direct marketinges hordák ellenében, lett légyen az fólia
vagy weboldal, mit az ellen eladni kívánt. Ha – felhasználva hetedik
szintű varázslókéhoz fogható empátiás készségemet – úgy véltem, hogy
örülne valaminek, amit adni akar a csalárd külvilág, akkor
tájékoztattam róla. Így éltünk mi békességben, boldogságban sokáig.

És akkor bejött a képbe a nő. A Judit. A Judit nem az én esetem, bár be kell valljam, elbájolt Izoldáéval vetekedően egyéni nyelvhasználatával ("és te fogod ezt preferálni a főnöködnek?"
– kérdezte tőlem huncutul rögtön aznap, amikor megismerkedtünk), de
később eltávolított minket egymástól a kétkedés, és a bizalom hiánya.
Judit egy kolerikus alkat, aki ég és lángol, rögtön akar mindent, az
egészet, de azonnal. Cégünk viszont inkább a flegmatikus típusú
rezgések jegyében pulzál, szeretjük a dolgokat megrágni, ködös estéken
elmerengeni rajtuk, elfelejteni, majd megtalálni, hogy friss
szemszögből is szemügyre vehessük őket. Judittal ezt hiába próbáltam
megértetni, valószínűleg hiányzott a klasszikus személyiségtípusokat
tárgyaló órákról, és az ő tudáshátterének egyedül megfelelő
következtetésre jutott, mégpedig arra, hogy én őt rútul félrevezetem,
és hamis információkkal táplálom kebele lángját. Ha harc, hát legyen
harc, gondolhatta, és magánügyben,
válaszolta, amikor utoljára megkérdeztem, miért is akar ő az én
szeretett főnökömmel kontaktusba lépni, ezzel mintegy jelezve, hogy
kikerültem a bizalom köréből. És én nem ismertem fel a hangját, és ez a
pillanatnyi figyelemhiány akár tragédiát is okozhatott volna, de nem
történt baj, mert a főnök, az enyém, aki jellem, felkészületlenül is
gepárdkölyköket megszégyenítő bátorság és játékosság keverékével a
szemébe mondta Juditnak, aki pedig kifejezetten ijesztő tud lenni, hogy
mivel kettőnk közül (a főnök és énközülem) én vagyok a szép és az okos,
ezért a jövőben is inkább velem tárgyalja meg Judit az ő vágyait,
álmait és terveit.

De Judit azóta nem hív. Pedig napról-napra új reménnyel kelek.

(Na jó, tudom, hogy nem a főnököm jellemsége tehet róla, és még csak
nem is a kiváló emberismerete, amit magyarázatként igen hízelgőnek
találnék rám nézve, inkább az, hogy ő is szeret általa kellemetlennek
tartott embereket viccesen kínos helyzetbe hozni, de mivel ezzel én is
így vagyok, az ilyesmi számomra kifejezetten ösztönző bérenkívüli
juttatás.)

És ez volt az a hét, kedves naplóm, amikor értőjévé váltam a mágiának:
cégünk és a világ nagyobb dicsőségére beletanultam a pdf-szerkesztés
nemes művészetébe.

(Mindig is mondtam, hogy ha egyszer majd nem a pasizás foglalja el a
processzoridőm 99 százalékát, nagy dolgokra leszek még képes.)

Szerintem fordítói szabadságomban áll, így hajnali hét felé, azt a mondatot (betűhíven közlöm), hogy "When you want start take artful pictures of your friends or scenes, first thing push the POVER button 1 second long" úgy interpretálnom, hogy a bekapcsoláshoz nyomja egy másodpercig a POWER gombot.

Félszavakból is értjük egymást koreai kollégáimmal.

Talán azért vagyok ma ilyen melankólikus, mert rámjár a láz, és sósat
köhögök. Mindenesetre végtelenül szürreális dolognak tűnik ma dolgozni,
ülök egy raktárnyi háztartási gép felett, kis testem hangtalan vacog, a
kiutamat egy raklapnyi DVD-lejátszóval zárta el a (megkérdőjelezhetően
kompetens) logisztika, és akkor idejön egy elmebeteg a pénzügyről, és
nekem szegezi a kérdést a dobozok felett, hogy tudom-e, hogy a hosszú
várakozás megtöri a szívet.

Naná, hogy tudom. De nincs kedvem most a telefonos kimutatásokkal foglalkozni.

– Ez már Odys. Aiptek ez már nem. – foglaltam össze a lényeget én, Yoda, a rögtönzött brainstormingon.

– A feleségem, mint hölgy, megvette az önök készülékét az eladó javaslatára
– mondta nekem imént telefonban a panaszos vásárló. Én meg, mint hölgy,
átkapcsoltam őt valakihez, aki bár kevésbé segítőkész, de van fütyije.

Lenyomtam ma egy harmincoldalas BenQ fényképezőgépet. Én jobbat kaptam kölcsön az ásatásra.

Izolda új fordítási technikát dolgozott ki:

1. Reggel leül a gép elé.
2. Hátradobja a haját.
3. Kezeit ugrásra készen a billentyűzet fölé rakja.
4. Komoly, töprengő arccal bámul a képernyőre. Ráncolja a homlokát.
5. Hirtelen felugrik, iderohan, és az orrom alá dugja a papírt, hogy figyeeeeeelj, te hogy fordítanád ezt a mondatot?
6. Úgy tesz, mintha nem venné észre a kínosan lassan eltűnő soft bondage*-et a képernyőmön.
7. Cserébe én megmondom neki, hogy a push the buttons respectively az jelenti, hogy nyomja le a gombokat az adott sorrendben.
8. Visszamegy a helyére, sebesen gépel pár másodpercig.
9. goto 2.

Micsoda evolúciós adaptációs stratégiák, mondaná Attenborough.

* nem tehetek róla, kellenek a művészi ihlethez.

Ülünk itt békésen, fürdőzve a reggeli napfény sugaraiban, merengünk, én a láthatatlanság fizikáján*, Izolda meg azon, hogy végül is a Brad Pitt is csak olyan pasi, mint a többi, amikor is beállít két fiatal lány nagy pakkal, és megkérdezik, hova mehetnek masszírozni. Oké, mi panaszkodtunk múltkor a bérenkívüli juttatások hiányára, de nem tudtak volna chippendale fiúkat beszervezni inkább?

* Egyrészt ugye mindenki tudja, hogy a ruha nem válik láthatatlanná az emberrel, másrészt meg az is logikus, hogy ha valaki láthatatlan, akkor a fény törés nélkül halad át a testén. Viszont az emberi látáshoz mindenféleképpen szükséges valamiféle fénytörés. Konklúzió: lehet, hogy rengeteg pucér és vak láthatatlan ember rohangál körülöttünk.

Ha Izolda itt velem szemben még öt percig beszél a nőgyógyászati problémáiról, esküszöm, kimegyek üvölteni.