Tegnap egyébként a főnököm munka céljából az idegennyelvi könyvesboltba delegált, mint a cég entellektüel típusú képviselőjét (ha belegondolok, most így a marcipánbolt után, meg ha a Prágát is beleveszem, kezdem úgy érezni, hogy a kedvemet keresi, amennyiban a közeljövőben a Promodba küld ruhát venni munkaidőben, akkor már határozottan gyanakodni fogok), hogy vegyek valami promóciós ajándékot a külföldi partnereinknek. Én olyan vicces lány vagyok, rögtön fel is ötlött bennem, hogy milyen mulatságos lenne mondjuk Kertésztől a Sorstalanságot küldeni a német kollégáknak, de azután elvetettem az ötletet, mint kiderült, helyesen, ugyanis ma figyelmeztettek, hogy a németeknek marcipán se menjen, mert esetleg komolytalannak tartanának bennünket. Az idegennyelvű Librire két panaszom lenne, az egyik, hogy csupán 15 perccel a hivatalos zárási időpont után már határozottan elkezdtek kitessékelni, pedig akkor még csak a Szö betűnél tartottam a Hungarian Literature polcon, és igen kíváncsi lettem volna, hogy Ravenna (dekadens város) angolul vajon smells like corpses vagy smells of corpses a fordító szerint, másrészről viszont mivel tévedésből az angolok helyett is német nyelvű Budapest fényképes könyvet (nehogy kognitív túlműködés végezzen a céges szeretteinkkel) hoztak ki nekem a raktárból, ma vissza kellett mennem szerencsére. Továbbá a főnököm időközben megszámolta, hány becsben tartott kontaktunk is van tulajdonképpen, és héttel emelte a tétet*, úgyhogy valószínűleg holnap is meglátogatom az intézményt, mint aki hazajár.

A kocsmába is hasonló közvetlenséggel érkezem már, tegnap például kezemben ~10 kiló könyvekkel, oldaltáskámba diszkréten megbúvó kenőmájassal, amivel később a fiúmnak szándékoztam meglepetést szerezni, de most megtaláltam, hogy még mindig nálam van. A fiúmnak egyébként könnyű örömet szerezni, karácsonyra például zoknicsipeszt kért, mivelhogy annak birtoklása, idézem, nagyban javítaná az életminőségét. A glóriának ezzel szemben néha igen nehéz örömet szerezni, írta is ma, hogy olyanok voltunk tegnap, mint két westernhős a kocsmában, mire én éleselméjűen megjegyeztem, hogy szerintem pedig kettőnknek pont elég nagy volt az az ivó, erre azt válaszolta, hogy nem úgy gondolta, hanem hogy ültünk ottan a sörrel, nemvidám arccal, sokat cigiztünk, keveset szóltunk, de akkor telibe, mint a klintísztvúd, az olyan. Aztán elgondolkodva hozzátette még, hogy figyu, izgi lenne egy olyan film, hogy lenne benne a klintísztvúd, de egy narrátor elmondaná mire gondol, mert mi is tegnap, főleg ő, kőarccal nézett, mint aki mindjárt lelő valakit, de közben olyanokra gondoltunk, hogy "méghogy nem ér rá", meg "heti kettő, most az sok vagy kevés", "asszem eszek még két melegszenyát", amit csak néha verbalizáltunk, részben azért, mert már félszavakból is értjük egymást. Ez egyébként akkor bizonyosodott be végképp, amikor én olyat szóltam valamire, hogy ez a Fruzsinának biztos tetszene, és akkor a glória rögtön tudta, ki az a Fruzsina, pedig ennél azért sokkal gyakoribb neve van a csajnak, és ráadásul mielőtt ismerősök lettünk végül, azelőtt a legrövidebb út is két linken keresztül vezetett egyikünktől a másikunkig a wiw szerint, erre most kiderül, hogy merő egy véletlen, hogy még sose futottunk mi össze bulin vagy kocsmában. De leginkább csak ültünk ott dekadensen, mint két Ravenna (vö. The Tale of Two Cities), talán csak jobb illatunk volt (aminek ellentmond az, hogy a fiúm hazaértemkor azzal fogadott, miszerint ne menjek hozzá közel, és a táskámat is a síbotra akasztva, entestétől messze eltartva hozta fel az emeletre, de hát benne mindig is volt egy kis drámai véna), aztán szokás szerint lekéstük a buszokat, meg még maradtunk egy kicsit, végül éjfél felé hívtunk két taxit. Tisztára, mint Clint Eastwood.

*Nem szeretnék abból mélyebb következtetéseket levonni, hogy elsőre tízet mondott. Pont annyit, ahány ujja van.

Már megint elkezdődött ez a karácsony előtti rossz hangulat, amibe szünetre általában már bele is betegszem, a munkatársaim a konyha zárt ajtajai mögött egymást szidják (ilyenkor örülök nagyon, hogy mindig törekedtem a két lépés távolság politikájára, ami pedig nem akármilyen lemondásokkal jár, vö. a pénzügy tegnap sült kacsamellet hozott ebédre, de legalább nincs olyan spanom, aki jóindulatból elárulná, hogy rólam miket beszélnek), a barátaim és ismerőseim lelki bánatosak, a fórumokon mindenki flémel vagy bőg, én egyelőre köszönöm, jól vagyok, leszámítva, hogy állandóan alhatnék (legjobb barátom a Plussz Extractive).

És amúgy amikor tavaly karácsonykor leterített a depresszió, akkor így ültem a pasim mellett a lakásban, és azon gondolkoztam, hogy biztos ez a nagy szerelem is véget ér majd, és én megint ott maradok egyedül, anélkül, hogy bármit is tehetnék ez ellen, ezt így magamban játszottam le, mint az atomcsapásos elmélkedéseimet szoktam, a pasimnak csak olyanokat mondtam, hogy kér-e még svájci kiflit, és akkor egyszer csak megszólalt, hogy ne félj, kicsi, soha többé nem kell félned. Na azóta nem félek. Viszont írni sincs ihletem mostanában, pedig aközben mindig jól szórakozom, igazán mondhatna már valami olyat is, hogy ne félj, kicsi, most már mindig tudni fogsz írni, vagy valami hasonlót.

Amikor hazaértem, megkérdeztem a fiúmat, hogy ha elárulnám a titkárnőnknek, hogy rá azért volt szükség, mert az elődeit véletlenül mindig feldarabolta és elásta valaki a kertembe, akkor is mondogatna-e ilyeneket, hogy "lucia, legyél szíves máskor ne szervezz nekünk keresztbe", amiért önhibámon kívül ő is be kell(ene) hogy jöjjön a két ünnep között^×. A fiúm, ha már így munkaügyekről beszélgettünk, megkérdezte, hogy a kollégája, akit egy szintén kollégacsaj hónapok óta szivat, miszerint szívességeket elfogad (vigyél ki Bécsbe, stb), de kopulálni nem hajlandó, szóval ez a kolléga miért azt mondja napközben, hogy most haza kell vinnie a csajt, mert fáj szegénynek a feje, miért nem a csajnak mondja, hogy "de hát neked mindig fáj, gondolom ezért nem dugunk soha".

Nagy kihívás manapság bejárni dolgozni. Emberek közé.

^× Botor módon felajánlottam előre, hogy ne jöjjenek be a lányok a két ünnep között, majd én. A főnököm, amikor (nem tőlem) megtudta, hogy emiatt nem mennék vele meg a rendszergazdával Prágába, kijelentette, hogy nem dolgozzák annyira halálra magukat a lányok, hogy egy-egy napot ne bírnának ki ők is.

Bizonyos esetekben rendkívül szociális bírok lenni, most is legalább öt percig beszélgettem a munkaállomására visszatérő titkárnővel arról, hogy mennyivel nagyobb, meg milyen szokatlan az új monitorja, mielőtt felvilágosítottam, hogy mégsem cserélték le a régit, mert mint kiderült, nem a monitor romlott el, hanem a konnektor.

Reggel meg jön hozzám a lenti iroda vezetője, teljes letargiában, és azt mondja nekem elkeseredetten, hogy muszáj elmesélnie nekem egy viccet, mert őt senki nem érti meg. És akkor mondja, hogy bemegy a professzor a gyertyaboltba:

– Kérek egy gyertyát.
– Milyen gyertyát?
– A legkisebbet.
– Olyan nincsen.
– Ja, elnézést, azt hittem, véges számú gyertyát tartanak.

Nem röhögtem, mert nem volt vicces, de mondtam neki, hogy értem a poént, sorozatok, meg minden. Akkor egy kicsit jobb kedvre derült, és elmondta azt is, hogy Einstein és Newton fogócskáznak, Newton rááll egy ekkora négyzetre (mutatja), Einstein utoléri, mire Newton azt mondja neki, hogy nem is engem kaptál el, hanem Pascalt.

Miután kiadta magából, ami a szívét nyomta, a kolléga láthatóan megkönnyebbült, de a válla felett még visszaszólt, hogy ezt utálja ebben a munkahelyben, hogy itt alig van valaki, aki őt megérti, és együtt nevetne vele. Úgyhogy szerintem javasolni fogom a vezetőségnek, hogy az aktuális takarítónőválasztás folyamán legyen kiemelt szempont a matematikai érdeklődés.

Mást kirúgnak, ha valami miatt hosszasan távolmarad munkahelyéről, legyen az akár betegség, vagy egyéb ok. Én ilyenkor több fizetést kapok. Időnként úgy érzem, lassan már nem tudnak elég ürügyet kitalálni arra, hogy miért adjanak nekem pénzt.

(Jó, mondjuk azért kaptam prémiumot, mert a távollétem ellenére is elvégeztem a szükséges munkát, de akkor is nagyon tetszik ez nekem, hogy nem kell bejárnom, viszont többet fizetnek. Látok potenciált munkakörülményeim ilyen irányban történő változásában).

A pasim szerint leszbikus vagyok. Erre az utóbbi időszak eseményei döbbentették rá.

Tegnap az történt ugyanis, hogy délután felé a dolgozóban megcsípett egy darázs, amit valószínűleg én vittem fel az objektum udvaráról, ahol azt tekintettem meg, hogyan folyik egy Dreher kamion négy sarkából a sör (Klaus, a targoncavezető a hatályos óvintézkedési előírásokat figyelmen kívül hagyva helyezte fel a rekeszeket a járműbe), aztán felérve hátradőltem székemben, mire ő önvédelemből belémdöfte a fullánkját. Fájt. Én bepánikoltam, ugyanis a megfigyelésekkel ellentétben képes vagyok pánikolásra, csak ennek kifejezésére nem (a neveltetésemnek köszönhetően – úrilány nem köpköd, nem sikoltoz, nem hisztiz), úgyhogy amikor pánikolok, az annyira meggyőző, mint egy amatőr alámondásos szinkron (igen, Jürgen, most jó). Szóval megszólaltam a Zandinak az alámondásos hangomon, hogy jaj, jaj, megnéznéd légyszíves, hogy van-e egy darázs a hátamon, és akkor a Zandi lefagyott, hogy úristen, úgyhogy átmentem a salesra, hogy szedjék le rólam. Aztán a Zandi magához tért, és mondta, hogy megnézi, benne maradt-e a fullánkja, ehhez viszont neki kellett vetkőznöm, merthogy ilyen szűk gombolós ing volt rajtam, alatta meg semmi, ezúton is köszönöm az összes ügyfelünknek, hogy nem azt az öt percet választották látogatásra.

A másik témába vágó élményem az volt, amikor sok hete egy csaj, akit egy napja ismertem, bejött velem a zuhanyzóba, és kérés nélkül megmosta a hátamat. Ez úgy annyira nem tűnt fel ott és akkor, mert hülye vagyok a leszbikussághoz, később viszont elgondolkodtam azon, hogy ez, illetve az, hogy állandóan mélyen a szemembe nézett, illetve többször megemlítette, hogy szép a mellem, vajon azt jelentette-e, hogy kikezdett velem, vagy ő egyszerűen ilyen közvetlen típus. Erről megkérdeztem a fiúmat is, majd a balrogot szintén, aki különösen kompetens ilyen téren, nem mintha a zuhanyzói etikett avatott szakértője lenne, hanem mert egyszer egy évig járt egy leszbikus csajjal. Ez a tény különben nem von le semmit a csaj leszbikusságának autentikusságából, hanem a balrog van ilyen hatással a nőkre. Szóval mindketten azt mondták, hogy ez így nem mindennapos a közös zuhanyzókban, úgyhogy én ignorancia okán szépen kimaradtam az első homokos élményemből, elszáll felettem az élet, és észre sem veszem.

Meg aztán ott volt nemrégiben az az élethelyzet, amikor a titkárnőnk megmutatta nekem a melleit, és ez a három így együtt, hogy állandóan vagy csajok tapogatnak, vagy félmeztelenül ugrálunk az irodában, a fiúm szerint már nem lehet koincidens, hanem azt jelenti, hogy leszbikus vagyok, és fondorlatosan kiprovokálom az ilyesmit a környezetemből. Ezt arra vezette vissza, hogy mostanában túl sok Buffyt nézünk, nekem meg befolyásolható a természetem. De majd elmúlik.

Amúgy, ha már így más szemében szálkázom, nálam például teljesen elválik a magánéleti és szakmai szókincs. A munkahelyemen például tökre tudom, hogy a polaritásra ügyelve helyezzen egy darab AAA típusú ceruzaelemet az MP3-lejátszóba, viszont vasárnap este ezt otthon úgy fejeztem ki, hogy van-e neked olyan izéd, amitől megy a hogyishívjákom (mutogatás). Hiába, a fiúm mindig kihozza belőlem a nőt.

lucia: …és veled egy napon született az a pasi is, aki úgy vonult be a történelembe, mint életem egyik legmeghatározóbb szexuális élménye.
gloria: sztálin?

A kollégáim persze nem értik, mi ilyen vicces az MP3 lejátszókban, de már nem mernek kérdezni tőlem.

A mai napom, a Zandival súlyosbított helyzet ellenére meglehetősen produktív volt, amikor eljöttem, már a 68. oldalán tartottam egy hordozható multimédiás eszköz használati utasításának, közben lenyomtam egy szakállnyírót is valamikor, amibe – mint utólag kiderült – valahogy belekerült az a mondat is, hogy "Köszönjük, hogy a mi termékünket választotta zenehallgatáshoz". A Zandival a helyzet kezd konszolidálódni, ami azt jelenti, hogy ma nem bőgött hangosan egyszer sem. Tegnap igen, ugyanis tegnap megpróbáltam megválaszolni számára a nagy filozófiai kérdések egyikét, konkrétan azt, hogy ő miért is van itt (noha nem kérdezte), és ezt a céges telefonhasználat oldaláról közelítettem meg, az eddigi gyakorlatához képest teljesen új perspektívából nyitva számára rálátást. A mondanivalómat valahogy úgy fogalmaztam, hogy a céges telefon azért van, hogy csak és kizárólag céges ügyeket intézzen rajta (bunkó paraszt vagyok, de tényleg nem tudok dolgozni, ha valaki tőlem egy méterre 75 percen keresztül ezoterikus baromságokról lelkendezik a barátnőjének), arra viszont való, tehát vegye fel, amikor csörög, ne pedig cigizni / kávézni / traccsolni rohangáljon ki húsz percekre. Ekkor sírni ment ki, aztán visszajött, és több ízben meg akarta beszélni a dolgot, noha részemről ezzel minden ki lett mondva, amit ki akartam mondani, és szerintem meglehetősen konkrét voltam, nem igazán rejtettem megfejtenivaló üzenetet a sorok közé, amit érdemes lett volna továbbontanunk, úgyhogy elzárkóztam az egyeztetési tárgyalások elől. Ma már nem sírt, nem rohangált, és megbeszélni is csak egyszer akart.

Egyébként meg noha nem szeret, de határozottan elismeri a képességeimet. Legalábbis ma, amikor magyaráztam neki, hogy a direct marketingesekkel megvesztegethetetlenül bunkónak és elutasítónak kell lenni, akkor rögtön rávágta (komolyan, konstruktív szándékkal és minden irónia nélkül), hogy ebben az esetben azokkal beszéljek inkább én.

Ja, és aki a Zandival való kapcsolatom alakulására kíváncsi, és esetleg közeledésregényre számít, amiben szép lassan felismerük egymás belső értékeit, és a végén a másik nyakába borulva örök barátságot fogadunk, az szeretném, ha tudná, hogy a Zandi ma délelőtt becsörtetett ide, megérdezte, hogy ez hova vezet?, és kihúzta a falból a számítógépemet az elektromos hálózathoz csatlakoztató dugaszt. Azét a számítógépemét, amin dolgoztam, és amin az utolsó egy oldalnyi fordítást még nem mentettem el.

Ismerve magamat, kicsit meg is sajnáltam.

Ja, viszont az egyik kedvenc kollégám hozott mindenféle ízesített sajtokat a békazabálóktól (nekem külön, mert szeret). Most mindenkinek fokhagymaszaga van, nem baj, eddig úgysem volt céges arculatunk. Ilyenkor egyébként mindig felmerül bennem, hogy milyen bunkó vagyok, hogy én sose nekik semmit a nyaralásaimról, csak az a gondom, hogy nem tudom, egy emberi térdkalácsnak örülnének jobben, vagy egy Geiger-Müller számlálónak.

A mai napom után, amikor is 1. a Zandi (a) folyamatosan a Danubiust hallgatta, (b) a légkondimat kapcsolgatta, (c) a macskája szemölcséről mesélt nekem hosszan, 2. csak a temetőre gondolok mindig, meg-megállva, azt szeretném tanácsolni mindenkinek, hogy aki nagyon kíváncsi az MP3 lejátszójának üzemeltetésével kapcsolatos finomságokra, az tanuljon meg angolul. Vagy ne a szeptemberben, Auchan-akció keretében forgalomba kerülő készülékekből vásároljon.

Bónuszként viszont az egyikbe beleírtam egy viccet.

A mai napom sikerélménye, hogy úgy tűnik, egyik munkatársamnak sem felejtettem el a nevét, így senkit nem kell elhadart mpfrrght-nek szólítanom. Ugyanakkor a mellékükre még jobban emlékszem, hiába, számok, nem pedig értelmetlen sztringek.

A negatívumok közé tartozik, hogy a Zandit, az én ark-nemezisemet minden tiltakozásom ellenére felküldték ide segíteni. Az elvi alapvetését a dolognak, miszerint nekem méltóságomon aluli a telefonok felemelése, értékelem, viszont most a Zandi itt ül velem szemben, a tűzijátékos topikot olvassa az indexen, és hangosan bőg. Márpedig én – közvetlenül a cápák után – a síró nőktől tartok leginkább a világon, úgyhogy asszem, hazafelé kénytelen leszek ártatlan tekintettel és el nem ítélhető módon lelökni a lépcsőn, vagy valami, mert ezt így nem lehet bírni.

Tegnap többet is akartam írni, csak nem volt rá érkezésem, mert reggel letámadtak ezzel a DVD lejátszóval, hogy azt ma szállítanánk, tehát tegnapra legyek kész a használatijával, köszönik. Itt most egy hosszú, véres, kilátástalan történetet nem írok le, mert nem szeretem a szenvedősblogokat, legyen elég annyi, hogy bár felsőbb utasításra kihagytam a textusból a bullshitet, például azt, hogy amennyiben a készülék bekapcsolása után a képernyő sötét marad, ellenőrizze, hogy csatlakoztatva van-e az elektromos hálózathoz, mert szerintem teret kell adni a természetes kiválasztódásnak, a végeredmény még így is egy 33 oldal hosszú használati utasítás lett, és 33 oldal olyasmiből, hogy a hang ideiglenes elnémításához nyomja le a MUTE gombot, igencsak demoralizáló bír lenni, ezzel együtt elkészültem vele mára. Sokkal jobban szeretem a csiszológépeket és gérvágókat, mert ezek fordítása a tudás eddig ismeretlen területeit világítja meg számomra, mint például, hogy bármennyire is hülyén hangzik, létezik olyan alkatrész, hogy szénkefe (a szénbetéteket akkor kell kicserélni, ha hosszúságuk az ellenőrző vonalig csökken, a két szénbetétet mindig egyszerre cserélje), és ezáltal lehetőséget adnak arra, hogy a fiúmmal folytatott társalgásokba mélyebben belefolyjak, tegnap például a biodízelről és a kondenzációs kályhákról beszélgettünk (tudta-e ön, hogy mind a kondenzációs kályhák, mind a légkondícionálók teljesítménye "nagyobb", mint az általuk elfogyasztott energia?).

De nem erről akartam írni, hanem hogy a fiúmnak is van már könyve. Az úgy kezdődött, hogy amikor vasárnap moziba mentünk, már akkor be akart térni a könyvesboltba, lecsekkolni az új Gibsont és a Hétköznapi élet Kádár korában címűt, de nem volt egyik sem, úgyhogy kénytelen voltam én venni egy könyvet (az aggyal kapcs. BBC sorozatos darabot), mert ezt megengedte nekem, és az már majdnem olyan, mintha kényszerített volna rá. És akkor jött ezzel a tudálékos dumával, hogy persze, az ő könyvszerzési intencióit is arra fogom majd felhasználni, hogy azokra hivatkozva bemenjek majd mindenféle könyvesboltba, ahol magamnak majd veszek egy csomó könyvet neki meg egyet. És mi sem bizonyítja jobban, hogy óvatosan kell bánni az allegációinkkal, és vigyáznunk kell arra, hogy nehogy megbántsunk másokat az igaztalan feltételezéseinkkel, mint az, hogy ez esetben is bebizonyosodott a vád alaptalan volta, miután bementem ugyan kedden egy könyvesboltba, de neki nem vettem egy könyvet sem, magamnak meg csak kettőt. Ráadásul az egyik az új Hornby volt, a tetőről leugrós, amiről a glória mondta, hogy jó (lásd: ez már majdnem olyan, mintha kényszerített volna, az én életem csupa megfelelés és kötelességtudat), a másikat (egy Philip K. Dick) meg muszáj volt, mert egy könyv olyan hülyén néz ki a zacskóban.

Aztán a fiúm végül megszerezte a kádáros könyvet ingyér egy ismerősétől (a sorozat további darabjai: Hétköznapi élet Ferenc József korában, és Hétköznapi élet Buffalo Bill korában, kérjük, válassza ki a kakukktojást), tegnap végig is nézegettük a képeit, és ma itt bent a légkondi hűvösében egy fúrógép van épp soron, a titkárnő meg betegszabit vett ki a kiütései miatt, úgyhogy az élet szép.

Én hiszek abban, hogy az egyik legcsodálatosabb emberi adottság a szabadság, konkrétan a választás szabadsága, az, hogy mindig van lehetőségünk dönteni, és ebből a szempontból lényegtelen, hogy a döntésünk következménye esetleg anyagi vagy erkölcsi kárral jár, netán a társadalom megvetésével, a lényeg az, hogy az emberi intellektus lehetőséget ad arra, hogy magunk választhassuk meg a sorsunkat és körülményeinket, akár a normákkal vagy a konform szabályokkal szembeszállva, lásd még Thoreau és az ő rönkkunyhója Waldenben.

Azt hiszem, ezt a gondolatot próbáltam aforizmatikusan egy rövid mondatba süríteni, amikor közöltem a helytelenítően néző pénzüggyel, hogy az, hogy felnőtt vagyok, azt jelenti, hogy nem kell megennem a pizza szélét, ha nem akarom.

(Az eddig is nyilvánvaló volt számomra, hogy itt a munkahelyen én vagyok egy személyben a HR, a PR, az internetfelelős, a papíromon is szereplő fordító, illetve egy amolyan általános értelmiségi munkatárs (legalábbis amikor rendesen kialszom magam, álmosan nem vagyok túl értelmiségi), de azt nem gondoltam volna, hogy a munkaköri kötelességeim közé ilyen lazán besorolják a mocsári teknősök elhelyezéséről való gondoskodást is, mint olyat. Talált darab, egyébként.

Tudta-e Ön, hogy a mocsári teknős, idézem, "egyáltalán nem igényes állat"? Szerintem dehonesztáló dolog az internet nyilvánossága előtt ilyet közzétenni egy ártatlan, fokozottan védett fajról.)

– Mondd meg neki, hogy mindjárt beszélek vele, hadd csillogjon a szeme annak a görénynek – válaszolta nekem kedélyesen a pénzügyes kolléga, útban a széke felé, nem észlelvén, hogy a vonalat nem raktam transzferre, csupán a kezem fejével takarom el a kézibeszélőt.

Remélem, a hanghordozásból azért levette az illető, hogy mi itten jóindulattal viseltetünk a csillogó szemű görények iránt.

A titkárnőnk az imént feltárta előttem a mellső testét, a pólója felemelése által. Tette ezt váratlanul, magyarázata szerint azért, hogy megnézhessem az allergiás kiütéseit, amiket nem láttam.

Néha hiányzik Izolda. Ő legalább csak szóban mesélt a hüvelygombájáról.

Ma volt a szellemi fogyatékosok ügyfelek számára rendezett nyílt napunk, legalábbis ezt ők így tudták (elnézést kérek minden udvarias, vagy szórakoztatóelektronikai cikkek iránt nem érdeklődő szellemi fogyatékostól), ráadásul a titkárnőt is magára hagytam a dolgok intézésével, mert állítólag így fogja megtanulni. Mostanra kicsit kikészült, az előbb felvette a telefont, meghallgatta, ki mit akar, azt csilingelte, hogy egy pillanat, benyomta az illetőnek a gépzenét, nagy átérzéssel közölte a monitorjával, hogy "hova vidd?!? a szervízbe vidd, bazmeg, oda", majd visszavette a kagylót, és kedves hangon elmondta az ügyfélnek, hogy azon a papíron, amiről a telefonszámunkat szedte, egy sorral lejjebb fel van tüntetve, hogy hibás készülékével forduljon az alább felsorolt szervízek közül a területileg illetékeshez, igen, viszonthallásra.

Lehet, hogy mégis kedvelem egy kicsit.