Erősen tanulnom kéne a vektortereket, ehelyett viszont erősen
gondolkozom rajtuk, és reménykedem, hogy maguktól is rájövök velük
kapcsolatban mindenre, ami a könyvben le van írva. Végül is, nem
reménytelen.

Ez is egy stratégia.

Valószínűleg benyeltem egy alient az éjjel, és most ki akar törni, de
feszes hasizmaimnak* hála, nem megy neki. Azért próbálkozik.

De legalább ebben a hónapban sem vagyok terhes.

* Próbáltam humort csempészni a postba.

A bal alsó sarka kétszer:

A fiúm tegnap elmesélte, hogy a lánya valamelyik alkalommal felvett egy
nagy hátizsákot a hátára, és fel s alá rohangált vele a lépcsőn, azt
mondogatva, hogy meg tudom csinálni, meg tudom csinálni.
Tette ezt anélkül, hogy különösebben ráhatást fejtett volna ki ennek
érdekében, folytatta a fiúm, aki valóban nem igazán vitatkozik soha
semmin, viszont megvannak a módszerei, aminek következtében mindig az
történik, amit ő akar. Még velem szemben is, pedig én sem vagyok
kispályás a valóság számomra kényelmesebbé torzítása terén. A módszerei
pedig a következők:

1. A nyers erő alkalmazása – ez
velem szemben különösen hatékony, mert van rá tér. Az úgy szokott
történni, hogy én elindulok mondjuk a konyha felé, mire ő megragadja
valamelyik testrészemet, és ledönt az ágyra, és belefúrja az arcát a
nyakamba, és a hónom alá gyűri az egyik térdét, a másikat pedig az enyém mellé (amelynek
ilyenkor már rég a küszöbön túl kéne lennie ekkor az én
terveim szerint), és simogatja a buksi mindenemet,
én meg hangos dorombolással fejezem ki felháborodásomat. Megjegyezném,
elég gyakran szokott ilyen visszataszító módon visszaélni a fizikai
fölényével, de még így sem elégszer.

2. A koncentrálóképesség fegyverének alkalmazása a gyengébbekkel szemben – az úgy volt például tegnap is, hogy mondom neki, hogy adjon nekem papírt meg tollat gyorsan gyorsan
(szeretem terjeszteni a pánikhangulatot), és ő adott papírt, én meg
akkorra megváltoztattam a véleményemet, és mondtam, hogy írószert azt
inkább mégse, mert nálam van a jó tollam (megjegyezném, ez az egyetlen
toll van a világon, amelyikkel én tényleg jól tudok írni (indigó színű
uni-ball, jobbról az ötödik a képen), tehát nálam a saját toll az
nem puszta szeszély vagy választás kérdése, hanem elmebaj elhivatottság és fontos része az életemnek), mire a fiúm azt válaszolta, hogy nem.
Én meg ránéztem felháborodottan, hogy mégis, hogy képzeli ezt, ő meg
ott állt, és nyújtotta felém a tollát megátalkodottan és hímsovinisztán
és felsőbbrendűen mosolyogva, vagy nem is, döbbentem rá, hanem
aranyosan mosolyogva, és gyönyörűségesen és ölelgetnivalóan, úgyhogy
megpuszilgattam a nyakán, majd írtam a tollával. Hát így csinálja.

3. Ezt nem tudom, hogy hívják, de működik – van, amikor tényleg nem csinál semmit
úgy konkrétan, de például el volt határozva, hogy szombaton megyek
fodrászhoz meg Terranovába meg könyvet venni, ehhez képest leginkább
egy 0°C körüli garázsban ácsorogtam, és azt figyeltem, ahogy a fiúm egy
generátort macerál. Nem tudom, hogy történt. Valami létező vagy hiányzó
parkolóhelyek tehettek róla, úgy rémlik, de az egész olyan ködös és
zavaros már a fejemben. És az a legijesztőbb, hogy a végén eldöntöttem,
hogy ez így jobb is nekem, mert a generátoroktól nem félek, ellentétben
a fodrászokkal (mármint én félek a fodrászoktól, nem a fodrászok a
generátoroktól).

Szóval nagyon, nagyon örülök, hogy jóban vagyok a fiúmmal, és így csak
olyanok történnek velem, hogy Cora helyett a TESCOba megyünk, nem pedig
olyanok, hogy mondjuk tejbegrízt eszem.

Kíváncsi vagyok, hogy a gmail honnan tudja ilyen sebészi pontossággal,
hogy melyik küldemény spam, és melyik olyan, ami tényleg érdekel engem.
Arra gondolni sem merek, hogy beleolvas a leveleimbe.

Lehet, hogy csak emlékszik arra, milyen spammereknek adta ki a címemet.

Szóval a tegnapi délutánomat és estémet elég erőteljesen meghatározta
ez a rulettes probléma, kicsit mániás voltam, időnként magamban
beszéltem, időnként elkeseredett arcott vágtam, időnként szórakozottan
felkaptam a fiúmat és megpörgettem
le is ejtettem rögtön, másfél centis magasságból, pedig ő már az elején
megmondta, hogy józan paraszti ésszel simán belátható, hogy nagyobb az
esély a nyerésre, ha kivárok három egymást követő pirosat, mint ha nem,
és ne agyaljak ezen annyit.

De én agyaltam, mert ott van ugye az az ellentmondás, hogy
matematikailag ugyanannyi fajta random tízelemű sort lehet két színből
kirakni, mint ahány fajta olyan tizenhárom elemű sort, aminek az első
három eleme piros (vagy akármilyen, de adott), ez viszont teljesen
ellentmond mindenféle női ösztönömnek és vágyamnak, meg igen, a józan
paraszti eszemnek, úgyhogy addig forgattam a dolgot, amíg ki hoztam
belőle, hogy igen, az első esetben tényleg egy random tízes szekvenciát
választunk egy végtelen sorozatból, a másodikban viszont úgy választunk
egy tízes szekvenciát, hogy az egy piros hármast kövessen, ami nem
véletlenszerű választás, és biztos vagyok benne, hogy pont 8x kisebb
egy ilyen hármast követő tízes esélye arra, hogy csupa piros legyen,
mint egy random választottét.

És persze ilyenkor ott van az, hogy egyrészt miért determinálná az
előző szín az aktuális helyzetet, amikor pedig minden pörgetésnél 50%
esélye van a pirosnak és a feketének, másrészről viszont mi nem egy
pörgetés kimeneteléről vitáztunk, hanem arról, hogy egy tízes
sorozatban mennyire biztos, hogy lesz-e fekete.

Mindegy, szóval bejöttem ma, kicsit félve attól, hogy a főnököm biztos,
hogy végigjárta már az összes logikai utat, amit én, és leveri az
összes bizonyításomat kézéllel, meg tudom, hogy van egy gyenge pont is
a teóriámban, erre az összes érve, amit ellenem fel tudott hozni, az
volt, hogy csodák márpedig nincsenek, és szerinte ha ilyen egyszerű
lenne nyerni a ruletten, akkor már rég éltek volna vele. Ennyit a nagy
szellemi párbajról.

Az egyetlen baj az, hogy időnként úgy magától bejön egy csomó ellenérv (magam ellen) a fejembe. De próbálom ignorálni őket.

Rajottem, hogy hulyeseg volt a bizonyitasom, ugyhogy bebizonyitottam
maskepp is. Es a maskeppet muszaj volt elkuldeni a fonokomnek emailben,
ugyanakkor muszaj van a fiummal is lenni (kicsit kenyszeres vagyok,
azaz nem birok ma magammal, ezt neki ugy mondtam ma, hogy nem birunk
magunkkal, kerdezte, hogy mit ertek azon, hogy mi, en meg azt feleltem,
hogy de hat mi mindent egyutt csinalunk, nem? es neztem artatlanul,
megis valahol gonoszan), ennek koszonhetoen most itt ulok a vecejen a
notebookal az olemben, o meg megfagy a kadban, mert azt mondtam neki,
hogy addig nem johet ki, amig be nem fejeztem a hozzaszolast (miota
megtudtam, hogy szandekom es keresem hianyaban is felvettek egy online
sm kozossegbe (vagyis ot perce), hatarozottan kemenyebb vagyok vele).

Na de visszaterve a bizonyitasra, asszem, erre mondjak azt, hogy csak az allaspontom valtozott, a teny, hogy igazam van, nem.

Na jó, bebizonyítottam, mintegy matematikailag, jöhet a kisestélyi, limuzin, romlott nők.

Van nekem ez a dolgom a számokkal meg a vektorterekkel, mostanában
vizsgailag is, meg minden, és vannak a félelmeim, és akkor van a két
halmaz metszete. Vannak ugyanis a biztonságos nagy számok, mint a
Mersenne-prímek, meg az a szám, ahány játszmát le lehetne játszani az
ismert univerzum összes részecskéjével, ha két elem kicserélése
számítana egy lépésnek, és vannak a rossz nagy számok, a valóságosak,
amiktől félek, mint például hogy hány köbméter PET szemetet termelünk
naponta, vagy hány rovarfajta él a világon, vagy hogy hány méter körmöt
növeszt egy hét alatt az emberiség, ilyenek, és mindig is
megátalkodottan harcoltam azért, hogy ez utóbbiak ne nagyon kerüljenek
a látómezőmbe.
Na és itt jön a képbe a gmail, mint probléma, mert egyrészt ez a
legmegbízhatóbb ingyenes levelezés, amit ismerek, másrészt viszont ott
van a főoldalán a számláló, ami azt mutatja, hogy hány mb tárhelye van
összesen neki, és ennek a számnak gyanúsan valóságos hangulata van,
annak ellenére, hogy komoly filozófiai disputákat lehetne indítani a
megabájtok létezésének kérdéséről, illetve valószínűtlen, hogy a
felhasználók többsége a rendelkezésére álló tárhely töredékénél többet
használna fel.

Na de ráadásul folyton növekszik is.

Visszatérve viszont a jó számokhoz, ma idejött a főnököm, és
megkérdezte, hogy szerintem nagyobb-e az esélye annak, hogy ha az ember
kivár három egymást követő pirosat a ruletten, az utána következő
tízben lesz fekete, mint ha csak úgy random valahonnan elkezd fogadni
(ugyen van ez a nyerő stratégia, hogy először felteszek 1 egységet a
feketére, utána, ha vesztek, 2 egységet, majd vesztés esetén mindenképp
duplázom a tétet, de ennek korlátot szab a maximális tétre vonatkozó
szabály, illetve az anyagi lehetőségek), mivelhogy a vezetőségen belül
homlokegyenest ellenkező álláspontra jutottak.

Valahogy nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem biztos,
hogy túl jól áll a cégünk anyagilag, ha ez a központi probléma.

Ja, és óva intenék attól mindenkit, hogy tizenharmadika pénteken, teliholdkor hegymászókkal kocsmázni
induljon, mert ilyenkor kitör belőlük az állat, és az ember egyszer
csak azon veszi észre magát, hogy teljesen józanon ott szuszog felfelé
félúton a Gellérthegy oldalában. A megtévesztésemre szolgáló terv
egyébként így utólag visszanézve ördögien kidolgozottnak tűnik, például
azért nem autóval mentünk, merthogy ugye inni fogunk.

Bár, végül is, otthon azért kaptam egy rumos teát.

És hétvégén mégsem kellett a generátorral aludnom, pedig már teljesen fel voltam rá készülve.

Mert a fiúm vett magának egy benzinnel működő áramfejlesztőt, aki
természetesen feljött velünk az ebédlőbe, hogy néha kicsit
elindíthassa, már csak a benzinszag végett is (néha kicsit nekem is el kellett
én is elindíthattam), és amikor láttam, hogy hogy néz rá, akkor
eldöntöttem, hogy a sarkamra fogok állni, és az ágyamba nem engedem be
(mármint a generátort, a fiúmat be szoktam), de aztán kaptam egy nagyon
nagy prímet, és akkor meglágyult a szívem, és az is eszembe jutott,
hogy a fiúm se szól soha, amikor telepakolom a fekhelyünket ötezer
könyvvel meg telefonnal meg plüssállattal (ez a jó bennem egyébként,
hogy a lehengerlő érvelési technikámmal bármikor bármiről meg tudom
magam győzni), és úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell, ami azt is
bizonyítja mellesleg, hogy egyáltalán nem szállt a fejembe a dicsőség a
freeblog ajánlós celebritásságomból kifolyólag, mindegy, lényeg, hogy a
generátor az ebédlőben maradt, és ágyamat csak a notebokkal és a
szokásos párszáz kábellel kellett megosztanom (a fiúm olyan, mint egy
tengeristen, csak az ő nyomában nem hullámok teremnek, hanem
kábelrengeteg, mióta ismerem, már a harmadik hathelyes elosztót szerzem
be, hogy legyen elég luk).

A fiúm mellesleg azért mintegy vádlólag (sóhajtva, meg minden)
megjegyezte, hogy nehéz a hírességek családjának, és mintha
elhidegültünk volna, de mivel ezt aközben tette, hogy egyazon széken
ülve vele próbáltam egyszerre reggelizni és dörgölőzni hozzá, úgy
döntöttem, hogy nem hiteles.

Aztán tegnap este vettünk végül keretet a prímszámomnak (ami, mint
bevallotta, nem a legnagyobb prímszám, hanem a második, mert időközben
fejlemények történtek, de ez nem baj, mert megkapom a legnagyobbat is,
és akkor nekiadhatom ezt, elvégre ő szereti az ilyen régi, idejétmúlt
dolgokat, van soktízéves morse billentyűje is meg minden), és rendkívül
precízen levágta nekem a poszter széleit, hogy beleférjen (nem értem
egyébként, hogy miért nem árulnak gyárilag 71,5 x 102 cm méretű
keretet), és most ott várja nála hogy átszállítódjon az ágyam fölé.

Már csak azt kéne kitalálni, hogy hogy lehetne belőle eltávolítani azt
a pár porszemet, amik fejenként legalább 4 számot eltakarnak.

Megkaptam a fiúmtól az eddig legnagyobb ismert Mersenne-prímet. Rajta
van egy darab papíron mind a több, mint 7M számjegye. Nagyító nem volt
ugyan mellékelve hozzá, de szerzünk.

Na ezt überelje valaki.

Szóval én szeretem magam empatikusnak és liberálisnak tudni
(természetesen csak annyira, hogy ez ne akadályozzon meg majd a fél
világ lebombázásában, és a másik fél világ rabszolgasorba döntésében,
may the right time come), és nagyon fontosnak tartom a toleranciát, úgy
is, mint a demokrácia tartópillérét, de azért mindennek van határa, és
a tolerancia esetében ez a határ ott húzódik, ahol a szabad önkifejezés
durván és szélsőségesen beleütközik a jóízlésbe (már ha szabad nekem,
aki birtokolok egy rózsa
mályvaszínű nadrágot és több Meat Loaf CD-t is, ezt a kifejezést
használnom). Mert ugye szemem se rebben, ha csonkított holttestek
képeit tolja az arcomba a média, egy legyintéssel elintézek mindenfajta
neonáci vagy scientológus propagandát, a spammereket is simán életben
hagynám az összes ujjuk steril, humánus körülmények között történő
leválasztása után, még fideszesekkel és katolikusokkal is lazán képes
vagyok egy levegőt szívni (ami már-már Gandhihoz és Steven Seagalhoz
tesz engem hasonlatossá tűrőképesség tekintetében), és mégis van
olyasmi, amitől a képernyőhöz szegez az iszony, és én csak ülök ott,
megszólalni sem tudván, az arcomra fagyott pofámmal, védtelenül és
kiszolgáltatottan.

Ez pedig a következő, nagy nyilvánosság elé tárt belső monológ volt egy levelezési listáról:

És akkor az lett, hogy másnap lett, új reményekkel terhes hajnal, egy
olyan, amikor még a sarki közért mísz pénztárosa is levetette
lárva-ábrázatát, és emberi gesztust gyakorolt felém, amennyiben nem
morgott a bajsza alatt nyelveken miközben beütötte a tételeimet, és én
már kezdtem azt hinni, hogy az egész csak rossz álom volt, és tovább
lehet lépni. De akkor, pont  a legsebezhetőbb napszakomban (reggel
10 előtt), újra támadott (hangsúlyoznám, egy felnőtt, felelős, hosszú
évek óta listatag polgártársunkról van szó):

A konklúzió e módon történő levonásánál már erőm se volt a filter beállításához, csak artikulálatlanul hörögtem a halál, halál szavakat. Az ilyenek fognak majd nagyon csodálkozni, amikor kimászom a tévéjükből.

– A rendszergazda szerint túl sokat írok rólad a blogomban.
– Hmm.
– De hát te történsz velem leginkább, most mit csináljak, találjak ki dolgokat?
– Tudod, ennek komoly hagyományai vannak.
– Minek?
– Hát hogy emberek kitalálnak dolgokat, leírják őket papírra, aztán más emberek meg elolvassák.

Megörökítésre érdemes, intellektuálisan gyümölcsöző párbeszédeink egyike. Lehet, többet kéne aludnunk.

Tegnap a fiúm azt mondta, hogy valamelyik listán arról beszélgettek,
hogy ha nem lenne a szex, akkor a férfiak nagyon gyorsan legyilkolnák
az összes nőt, és élnének boldogan. Én viszont ezzel nem igazán értek
egyet, szerintem ugyan a férfiak alapvetően ugyan erőteljes,
tesztoszteronvezérelt emlősállatok, de ugyanakkor meglehetősen egyszerű
gondolkodásúak, persze jó értelemben, a nők viszont konkrétan
veszélyesek és kiszámíthatatlanok, és mint derült égből a villám, úgy
tudnak megbocsátani olyan bűnöket, amik elkövetéséről fogalma se volt
az embernek. A nők a hierarchiavitákon kívül még ezer és egy okot ki
tudnak találni,
ami miatt le kell valakit gyilkolni, vagy csak azért életben tartani,
hogy bambusztüskéket verhessenek a körme alá, tehát az igazi veszélyt a
nők jelentik.

Vegyük például a genetikát, és nézzük meg a nemi kromoszómákat, ott se
véletlen, hogy az X szép nagy, és vidám, az Y viszont kicsi, zárkózott
és paranoid. Az Y ugyanazért viselkedik így, amiért a fiúm pánikszerűen
megsüketül, ha olyat kérdezek tőle, hogy szerinte híztam-e: nem akar
támadási felületet nyújtani*. A magzatnyi gyermekek ugyanis közvetlenül
nem attól lesznek fiúk avagy lányok, hogy milyen kromoszómáik vannak,
hanem attól, hogy a bipotenciális ivarmirigyből, avagy ősgonádból herék,
vagy petefészkek alakulnak-e ki, és ha az X kromoszóma kifejleszt egy
olyan mutációt, ami miatt az Y nem tudja megindítani a megfelelő
folyamatokat, akkor egy XY genotípusú magzatból is lány lesz (ugyanis
ha “nem történik semmi”, az a lányoknak kedvez); tehát az Y összehúzza
magát, csak a legfontosabb szekvenciákat tartja meg, de azokat több
példányban, és megpróbálja magára nem felhívni a figyelmet. A
tárgyalás, csakúgy, mint a való életben, nem vezet sehova, ugyanis az X
kromoszóma csak széttárja a kezeit, azt mondja, hogy ő ugyan nem
csinált semmit, és kikéri magának, hogy intencionalitást tulajdonítanak
neki, amikor pedig az evolúció köztudomásúlag egy spontán folyamat, és
egyáltalán. A konkrét nők ehhez még megütközve hozzáteszik, hogy de hát
ők nem is gondolták komolyan azokat a bambusztüskéket, csak dühösek
voltak, és egyáltalán, nagyobb teret kéne engedni az érzelmeknek, amik
egyszer hopp, másszor kopp, és ezt a hullámgörbét illik gondolkodásilag
is követni, kellő dinamizmusról téve tanúságot, mert különben elfojtás.

Ezzel szemben a férfiak kognitíve alapvetően statikusak, fejeztem be a
fiúmnak a fenti eszmefuttatás zanzásított változatát, például azt
hiszik, hogy ha a dominanciakérdést letisztázzák, akkor az
egyszer és mindenkorra le van tisztázva, tehát
egy pasinak elég, ha megmutatom a hasamat, és akkor ő továbbmegy,
komolyabb kihívást keresve, én meg nyugodtan lelőhetem hátulról.

A fiúm azt konkluzálta ebből, hogy édes egy lány vagyok, és megpuszilgatta a hasamat, amit megmutattam neki, illusztrálandó.

* A fiúm szerint ugyanis erre a kérdésre adott bármiféle
válasszal csak kétféle reakciót tudna egy nőből kiváltani, az egyik az,
hogy aha, szóval szerinted egy kövér disznó vagyok, a másik pedig, hogy aha, szóval szerinted mindig is ilyen kövér disznó voltam. Mondom, szerinte, mert a szelektív süketségének köszönhetően eddig a pontig még soha nem sikerült kibontanunk ezt a dialógust.

Tiszta punny itt az egész mindenség, ahogy a költő mondaná, álmos
tekintetek a monitorokra fixálódva, úgyhogy életetet kívánván verni a
társulatba, reggel bejelentettem, hogy nekem nem is volt karácsonyfám.
Sajnos nem keltettem komolyabb megütközést, a logisztika megegyezett
abban, hogy amúgy is én képviselem itt egy személyben a bölcsész
vonalat a fordítósággal, meg képes vagyok egy színbe öltözködni, a
zoknit is beleértve, és ismeretlen nyelven írt könyveket olvasok (vagy
legalábbis lóbálok állandóan a kezemben*, pontosítottak), és az
ilyenektől minden kitelik. Úgyhogy akkor kimentem a konyhába, és a
halott csecsemős vicceimmel egységbe kovácsoltam (ellenem) a
kisgyermekek megfelelő fekvési helyzetéről vitázó raktárosokat és
sofőröket, majd nemrégiben felhívtam a főnökömet azzal, hogy én tudom
ám, hogy ő illegálisan magánál tartja a Bea vonalzóját, és ha ez a
helyzet nem változik, akkor ne lepődjön meg, ha hamarosan rút pletyka
üti fel fejét az irodában. – Úgy érted, mindenkinek elmondod, hogy én a
Bea vonalzójára gerjedek? – kérdezett vissza, mély emberismeretről téve
tanúságot, és ígéretet tett a javak igazságosabb elosztására, tiszta
sarlókalapács volt az ő hangja. Mivel úgy éreztem, hogy ezekkel
leróttam a társadalom felé irányuló tartozásom egy részét, utána
dolgoztam is, meg blogokat olvastam, meg megnéztem, hogy hányas a
mellem (ma direkt ezért vettem fel melltartót, hogy megnézhessem, és ha
egyesek azzal akarnának jönni, hogy egyszerűbb lett volna otthon
megnézni, arra csak annyit mondok, hogy akkor nyissák ki ők a szemem
hajnali hétkor), úgyhogy ez a nap se volt hiába.

* Ez azért van, mert sokkal egyszerűbb benntartani az
ujjamat a megfelelő két lap között, mint könyvjelzőt keresni.

A fiúmra meg, úgy tűnik, nagyon rossz hatással van a tél meg a
bezártság, és elfojtott energiáit rajtam éli ki, konkrétan fizikálisan.
Tegnap például majdnem lapátra tett, de nagyon erősen csimpaszkodtam a
díványba, aztán meg belé, úgyhogy végül visszatette a lapátot a
helyére, ezzel 1:1-re egyenlítettem, mert hétvégén végül tényleg
hozzáérintett a plafonhoz. Az úgy volt, hogy a Lostok között valahol
felpattant, és kirángatott engem is az ágyból, és azt mondta, hogy ha
feldob engem és én is ugrok közben, akkor biztos meg tudom érinteni a
plafont, és akkor jött az, hogy én az összes kéz- és lábujjammal
kapaszkodtam a parkettába, meg az asztalba, meg mindenbe, és a
vihogástól könnyes szemmel azt visítoztam, hogy nem akarok lezuhanni a
plafonról, ő meg dobált közben felfelé, és azt ismételgette, hogy ne
dumáljak, ugorjak már. És ezt az első menetet én nyertem ugyan meg, és
utána is jó ideig sikerült időben megkapaszkodnom valamibe, vagy
egyszerűen a födre vetnem magam, amikor láttam, hogy kigyullad a
szemében az a bizonyos fény (ez egyébként vicces helyzetkomikumokat
eredményezett), de végül is egyrészt megtörte az ellenállásomat azzal,
hogy a nyuszi is fel mer ugrani a plafonhoz, másrészt meg erőszakkal a
nyakába vett (ezt tudom, hogy nem könnyű elképzelni, de így volt), és
addig ugrándozott velem a nyakában, amíg meg nem fogtam a plafont.

Tegnap meg arra ébredtem (kora este bealudtam valamiért), hogy néz az
arcomba, majd látván, hogy kinyitom az (egyik) szememet, felderül, és
azt mondja, hogy menjünk. Én visszakérdeztem, hogy hova, mire azt
felelte, hogy szaladgáljunk le és föl a lépcsőn, vagy valami. Aztán
persze kiderült, hogy csak éhes volt (a belső szenzorait be kéne lassan
állítani), mindenesetre egy komplett háztartást el lehetne látni róla
árammal, én meg egyre inkább játékszernek érzem magam.

Persze ez jó. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy valahogy túl keveset dobálnak engem.

Nincs bent a titkárnő. Telefonál az imént ismeretlen, borízű hang, és azt mondja, hogy keziccsókolom, tessék nekem azt az embert kapcsolni, akivel tegnap beszéltem.

Még szerencse, hogy parafenomén vagyok.

– BME. Műszaki Egyetem. – mondta a fiúm, amikor a vállam felett átnézve
meglátta, hogy milyen IP-t gépelek be éppen a ripe whoisbe. – Én tudom
az ilyeneket – tette hozzá magyarázólag, válaszul a kérdő tekintetemre.

Tegnap este vérfagyasztó hideg volt. Ez jól jött, mert a zsebem tele
volt vérrel. A történetben szerepelne még egy zsebbe hanyagul bevágott
körömolló is, ha hagynám, de itt most megálljt parancsolok az
extrovertáltabbik énemnek, és a mocskos részleteket ki-ki fantáziájára
bízom.

Volt még gyors, de hatásos sörözés is jóhaversággal (én szeretem,
amikor nincs időm a barátaimra – ha valami baj van, akkor hirtelen túl
sok időm lesz mindig, a másodpercek is órákba telnek), akivel
megállapodtunk, hogy a Lost legütősebb mondata az and we saved the world together for awhile, and that was lovely
volt (ő ugyan nem látta a kérdéses opuszt, de nem ellenkezett), és
öregszünk, hitelek, autók, ilyenek, egészen beleőszültünk a dologba,
aztán hazavonszoltam megfáradt, vénülő testemet, konstatáltam, hogy a
nem használt nevem napja idén is péntek 13-ra esik, otthon pánikoltam
egy kicsit, hogy soha nem fogom tudni megnézni az összes filmet,
úgyhogy letöröltem hatot, ettől megnyugodtam, és elalvásig
továbbfestettem a fiókos hogyhívjákot (nyugdíjazásig megvan a
programom).

Unalmas, egyhangú az életem mostanában. Ilyennek szeretem.