Listán pedig az eddigi legeredetibb kifogás arra, hogy valaki miért nem
volt ott valahol: mosatlan kakaóbabot rágcsált, és belázasodott tőle.

Persze poénnak is jó lenne, de simán elhiszem az illetőnek, hogy tényleg.

Az van, hogy tegnap nem munkahelyen voltam, hanem egyéb fontos
kötelezettségeket teljesítettem, meg kiolvastam Pratchettől a
Maskerade-et (szeretem a boszorkányos korongvilágosokat), meg a fiúm
elvitt hegymászókat nézni (ezúttal sem kaptam választ a kérdésre, hogy
mi is igazából a jó része a dolognak, a legtöbb sztori visszatérő eleme
például az, hogy és akkor feküdt órákig arccal a hóban),
meg megnéztük a Firefly első három részét (én nagyon szeretem az olyan
poénokat, amikor valamelyik rossz elkezdi magyarázni, hogy ezzel
mi nem végeztünk, nem fogok nyugodni, amíg meg nem talállak, és az
utolsó dolog, amit látni fogsz életedben, az az én pengém lesz,
és akkor egyszerűen csak belelökik a hajtóműbe, és nem hozzák vissza
két résszel később, mint konflikuselemet), ezeknek a jó részét a fiúm
ágyában tettem, mintegy előzetesen pótolva a mát, meg a holnapot, meg a
holnaputánt amikor ő nem lesz itt, mert éppen hegyet fog mászni.

Mert ez a helyzet, hogy nem lesz itt, mert hegyet fog mászni, én meg
már reggel óta próbálom sajnálni magam, és fátyolos tekintettel nézni
ki az ablakon, arra gondolva, hogy egyedül leszek, de aztán mindig
eszembe jut, hogy ma este nem leszek egyedül, mert a dokinéniék
elhívtak moziba, és hazamenjek-e vajon előtte, és holnap sem leszek
egyedül, mert délután előadást kell tartanom az intelligenciáról, úgy
is, mint illetékesnek, negyven idegen előtt, ami eleve akkora rettegést
kelt bennem, hogy még bele se néztem az anyagba, mert félek tőle. És
holnap este se leszek egyedül, mert a dokinéni és a bankoslány elhívtak
engem meg még negyven klubtagot sorozatos kocsmalátogatásra, ami mindig
tanulságos szokott velük lenni, és ennek következtében bár vasárnap
valószínűleg tényleg egyedül leszek, de nem is fogok másra vágyni,
tekintve, hogy kavarogni fog a gyomrom, és kicsi, rosszindulatú törpék
próbálnak majd léket nyitni kicsi, rosszindulatú csákányaikkal a
koponyámon. Nem fog nekik sikerülni, de sokáig nem látják majd ezt be.

Azért majd ha lesz öt percem, igyekszem egy kicsit szenvedni. Hiányzik mostanában a dráma az életemből.

És tegnap csokoládét is szereztem a TESCO-ban a három DVD mellé (Ghost
Dog, Sekély Sírhant, Good Will Hunting – mondjuk ez utóbbi annyira nem
is, de Matt Damon igen), ráadásul, bár az utóbbi időkben a banánosokra
voltam nagyon beindulva és végig is kóstoltam azokból egy csomót (elképesztő,
hogy mennyi mindent ki bírnak hozni a banános csokiból), mióta a Plusz
közértben találtam egy megszólalásig hasonló, de jóval olcsóbb Casali
klónt és befaltam belőle egyszerre 30 dekával, azóta inkább nem, szóval
a másfajta csokikat nézegettem. A fiúm is. Szóvá is tettem neki, hogy a
tejcsoki az nem is csoki igazából (bár a múlt héten azt tettem neki
szóvá, hogy az igazi, 90%+ feletti keserűcsokiknak meg nincs állaga,
mert nincs ami összetartsa őket, de hát minden alkalmat megragadok,
hogy beszélgethessek vele), mire ő azt reagálta, pszichológiailag
helyesen, én-üzenetben megfogalmazva a véleményét, hogy leszarja, hogy
milyen az igazi csoki. Én erre azt feleltem, pszichológiailag
helytelenül, és eltérve a tárgytól, hogy ej, de csúnyán beszél. Mire ő
átölelt, egy csókot nyomott a homlokomra, és azt mondta, hogy biztos
mindjárt öngyilkos lesz.

Szeretem, amikor értve olvas.

(Na de visszatérve a mainstreambe, a csokikhoz, végül ezekből a Révillon
csokoládé-ágacskákból
vettem, amikről rajtam kívül már mindenki írt, körtéset, ami tej, és
málnásat, ami étcsokis. Eddig teljesen bejön, valószínűleg részben a
nagyon eltalált serving size miatt is.)

– Észre se vettem, hogy feljöttél – mondta tegnap este a fiúm, amikor
meglátott az ágyban. És tényleg észre se vette, pedig trappoltam és
trombitáltam, mint egy elefánt. Ezt komolyan bólogatva szóvá is tettem
neki, mármint hogy pedig trappoltam és trombitáltam, mint egy elefánt.
Ő visszakérdezett, hogy a fejét is csapkodtam-e vastag katalógusokkal,
mert ő tudja, hogy ami belül van, az a lényeg, és ha én belül trappolok
és trombitálok, akkor simán kitelik tőlem, hogy belül a fejét is
csapkodom, akár vastag katalógusokkal is, tekintet nélkül arra, hogy
kívül halkan és lábujjhegyen óvakodom be az ágyba, valószínűleg azért,
hogy ne halljon meg, és legyen okom megsértődni. A kiengesztelés
végett. Ki is engesztelt, simán. Pedig meg se sértődtem. Ezután
kijelentette, hogy ő még emlékszik ám arra, amikor először meglátott.

– Én még emlékszem ám arra, amikor először megláttalak – mondta.
– Igen?
– Igen. Arra gondoltam, hogy itt jön az én életem párja.
– Tényleg?
– Tényleg. […] És aztán fent levetted a kabátodat, és akkor kiderült, hogy tök jó melled is van.

Szóval megalapozottan szeret, meg minden.

– És úgy vetik rá magukat a pirított szalonnabőrkére, ha viszek, mint
akik napok óta nem ettek, véres harcok szoktak az utolsó darabokért
folyni – mesélte éppen a természetjáró pénzügy, amikor kimentem a
konyhába. Megjegyeztem, hogy én nem is tudtam, hogy a halak ilyen
aggresszívek bírnak lenni. Nem a halak, válaszolta, a horgászok.

Én valószínűleg nagyon nem értem az öngyilkosokat, meg a
patikáriusokat, tegnap például egy öngyilkos lány naplóját olvasgattam,
és nem olyan gondolataim voltak, hogy jé, szegény, de izgi, hanem
olyanok, hogy ezek a mai fiatalok, mindig csak a helyesírási hibák meg
a csúnya beszéd meg az értelmetlen felkiáltójelek, ami akár arra is
utalhat introspektíve, hogy nem pszichopata vagyok, hanem egyszerűen
csak öregszem. De persze nem arra utal, mivel minden személyiségteszt
erősen a pszichopátiás
sarok felé tol el engem a nagy személyiségkockán, ami azt jelenti, hogy
nem öregszem (még szerencse, hogy van már jegyem matematikai logikából
is). Lényeg, hogy annyire durva azért nem vagyok, általában tök
együttérzően vagyok képes viselkedni olyan emberekkel, akiknek valós
problémáik vannak, például éhesek (és a fiúm egyik nagyszerű
tulajdonsága az, hogy neki a legnagyobb lelki problémát az jelenti, ha
éhes, ugyanakkor ezt nem minden esetben ismeri fel, mert nem olyan
introspektív mint én, olyankor mondom neki, elvégre pszichológiát
végeztem, ő meg eszik és örül, így élünk mi boldogságban), szóval ha
valaki éhes, akkor tök jólelkűen adok neki enni, és ha valakinek tele a
keze, akkor tök jólelkűen tartom neki nyitva az ajtót, viszont az ilyen
általános anyeginkedéssel nem tudok mit kezdeni (a rossz helyesírással
még kevésbé), és az ilyesmitől tényleg én leszek a társadalom fehér
cápája, aki a vállát vonogatja és csúnyán néz.

A patikáriusokkal ugyanígy nem tudok mit kezdeni. A körzeti orvosommal
tudok mit kezdeni, bár félek tőle, mert ifjabb koromban amikor a
védekezőösztöneim még nem fejlődtek ki annyira, spatulát nyomott a
gag-reflexemen túlra, ezért már évek óta úgy kommunikálunk, hogy kijön
az asszisztens, én felírom neki, hogy mit írjon fel nekem, és akkor ő
néha üres kézzel jön vissza, és azt mondja, hogy a doktor úr szerint
jobb lenne a monural, mint a nitrofurantoin, és akkor alkudozunk egy
kicsit, majd kihozza a recepteket. Na már most a gyógyszertárosok
teljesen más kaszt mint a kezelőorvosok, bár ők nem blogolnak meg
ilyenek, de odamegyek fél hétkor, erre egyrészt ne abba a sorba álljak,
mert ott a krémeket adják, másrészt nem fogadnak el hitelkártyát,
viszont nem ütik be a receptemet a célból, hogy megnézzék az árát, mert
akkor nehéz utána kiütni, harmadrészt meg – ismétlem, fél hétkor –
nagyon siessek vissza az öt méterre lévő automatától, mert hétkor
zárnak. Hát akkor tényleg ilyen lelkiismeretlen és a bizalmukkal
visszaélő lettem, és átmentem a másik patikához, ahova simán beengedtek
hét előtt öt perccel, és tettek róla, hogy ne essek teherbe a héten, mi
több, együtt szörnyülködtek velem az árakon, amik tényleg nem semmik,
tekintve, hogy nekem a tablettán kívül még a naptármódszert és
mindenféle fekete mágiákat is be kell vetnem, ha nem akarok terhes
lenni, az olyanra, mint én, mondják hogy termékenységistennő, pedig
ránézésre nem is, ráadásul mostanában azt is megtudtam, hogy a
jónás-napomon ovulálok a legvalószínűbben, ami a születésem
holdfázisával egybeeső holdfázisú nap, tehát még ezt is figyelembe kéne
vennem, ha hinnék az asztrológiában.

Igazából a rendszergazdát értem a fiúmon kívül egyedül, aki akkor is
vág nekem sznobos penészes sajtot, ha kézzel-lábbal tiltakozom, és
akkor már megeszem, hogy ne vesszen kárba. Valószínű, hogy a szociális
kapcsolataimban akkor érzem magam biztonságban, ha azok leginkább az
evésről szólnak. Igazából talán orálisan fixált vagyok, és nem
pszichopata, de akkor sem öregszem.

Most hétvégén megtört a gonosz varázs, elmentünk valahova otthonról ketten, és sikerült,
és jó volt, amihez az a tény is hozzájárult, hogy megúsztam
anélkül, hogy jeges hegyoldalban kellett volna másznom felfelé akár egy
percig is. Pedig vittük magunkkal az áfonyaszószt is, és mégsem lett
botrány, meg semmi. A fiúmban egyébként azt szeretem (többek közt),
hogy ő például simán alkalmazza Occam borotváját a színekre is (ez nála
genetikus), ezért szerinte a ciklámenrózsaszín áfonyaszósz tök jól megy
a narancssárga pólómhoz, merthogy piros-piros. Meg azt is szeretem
benne, hogy tonkababos és cukorborsós csokoládét ad a számba, és nagyvonalúan figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy a tonkabab amúgy enyhén mérgező. Ennyi még belefér a kapcsolatunkba.

Tegnap bebizonyosodott számomra, hogy lehet olyan gyorsan enni, hogy az
ember ne vegye észre, hogy jóllakott, ugyanakkor az is bebizonyosodott,
hogy nem feltétlenül muszáj mindig élni a lehetőségeimmel. Nagyon
szenvedtem. Nagyon.

Ma meg szarvasos vacsorára vagyonk
hivatalosak, és egész városban nem lehet áfonyaszószt kapni (beleértve
az IKEÁt, a Rotschildsot és a Culinarist is), ezért vettünk friss
tőzegáfonyát, amit beledobáltam a rendszergazdától szánalmas módon
kisírt tejszínbe, adtam hozzá cukrot is, és most kinéz. Vacsira, a
bambi mellé.

Van mostanában – már több hónapja – egy ilyen dolog velem, hogy helyesírásilag hibásan olvasok.
Utálom a helyesírási hibákat. Ha visszakeresem a szót, akkor látom,
hogy jól van leírva, mégis úgy emlékszem rá, mintha rosszul, és nem
értem, miért.

Mert eredendően genya vagy, mondta a fiúm szeretettel.

Én ma reggel lefordítottam egy autósrádiót meg egy mp3 lejátszót is,
utána viszont leterített a bivalypecsenye (ami deklaráltan sertésből
készült) és a gundelpalacsinta, amit a hülye élőláncosok felkeltette
rejtett félelmeim (mármint hogy egyszercsak a zöldpártiak miatt halon
kell majd élnem vagy halnom kell majd éhen) csillapítása végett
fogyasztottam el, és most olyan vagyok, mint az anakondák a spektrumon,
miután ráhúzták magukat egy gazellára, vagyis pár hónapig nem akarok
mást csinálni, mint bambán fekve emészteni. A munkatársaim ezzel
szemben olyanok, mint a National Geographic munkatársai, akik
arrogánsan becsörtetnek a bozótba ahol a jóllakott, halálán lévő
anakonda hentereg alibiből a monitorára fixálódott tekintettel, és nem
törődve azzal, hogy a szörnyeteg még ebben a kiszolgáltatott
életszakaszában is rendkívül veszélyes tud lenni, ha sikerül feltápászkodnia a székéből felidegesítik, dolgokat csinálnak.

A pénzügyes elmebeteg például néz. Na nem engem, ha engem nézne, akkor
tudná, hogy ennek nem lesz jó vége, hanem tíz tökéletesen egyforma, pax
típusú tollat néz, a technika legfrissebb vívmányait mélyen elítélő
ember pillantásával. Mondom neki, hogy azok egyformák, ő azt feleli,
nem, és tovább nézi őket. Hogy ezt miért itt teszi, rejtély.

A logisztika ma megint (negyedszerre a héten) meglepődött azon, hogy én
az egyik pillanatban már nem vagyok itt, a másikban pedig igen. Mármost
én szeretem, ha értékelik és szóvá teszik a természetfeletti
képességeimet, de asszem, ez az a kategória, amikor a kevesebb egy
kicsit több lenne.

A titkárnő megint csinálja ezt a titokban dúdolós dolgot. Sokáig
töprengtem nemrégiben, hogy honnan jöhet ez a vészjósló, bár enyhén
hamis nazális interpretálása kortárs slágereknek, és rá kellett
döbbennem, hogy ha a materiális világ lehetőségeire szorítkozunk, akkor
csak a titkárnő lehet a zaj forrása. A legszívesebben olyankor
csinálja, amikor valaki elindítja a fénymásolót. És ha ránézek, mindig
abbahagyja, rezzenetlen arccal. Démoni mélységek rejteznek a csajban.

Egyetlen menedékem a vadiúj férfivécé maradt, ahova a pasik láthatólag
nem járnak, mert szerintük a női vécé tisztább, én viszont tőlük nem
jutok be oda soha. Ennek következtében a férfifülke lassan a
kizárólagos territóriumom lesz, legalábbis a hajszál, amit reggel
helyeztem a kilincsre, az előbb még ott volt, és a fűtés is maxra
tekerve maradt, ahogy hagytam. Be kéne még újítani oda egy
könyvespolcot, pár tisztasági betétet, fikuszt, és ráírni az ajtóra a
nevemet. Majd szép fokozatosan.

Bejött az előbb Tarzan, rámutatott az ablakra azzal hogy jéééééééé, odass, majd amíg odastam, meglépett a celluxommal.

Persze mit várjon az ember egy marketing igazgatótól.

Általában nem szeretek a világ dolgaiba nagyon beleszólni, inkább derűs
szemlélőként szemlélem derűsen a rohangászást meg az őrület
különböző megnyilvánulásait, de itt bizonyos embereket nagyon átvertek. Jó volna, ha valaki elmondaná nekik, hogy pillanatnyilag minden
élelmiszer, ami az asztalunkra kerül, génmódosított (mesterségesen, meg
minden), ugyanis a növénynemesítés és az állattenyésztés is a
génmanipuláció egy formája, igaz, fárasztóbb, és több hibalehetőséget
enged meg, mint a laboratóriumi körülmények között történő változata,
ugyanakkor ha akarnak, akkor nyugodtan ehetnek tengeri halat vagy algát
vagy zuzmót vagy egyéb, az ő fogalmaik szerint tiszta élelmiszert, és
nem igazán kéne abba energiát fektetniük, hogy megpróbálják
megakadályozni, hogy én bivalypecsenyét ehessek meg banános csokit,
mert azt még a saját pasijaimtól is igen rossz néven venném. Értem én,
hogy marha jó buli egy tüntetés, meg remek lehetőség az ismerkedésre
(közös téma megvan, izgalmi állapot megvan), de ehhez lehetne találni
valami értelmesebb célt is, például a hegyes orrú cipők betiltását,
vagy mittomén.

Azért még mindig nem tértem magamhoz a tegnapi színházélmény-sokkból,
de ilyen is kell, már csak azért is, hogy tudjam, milyen jó nekem,
amikor nem kell teátrumba menni. Benne lenni. Előtte viszont – ha már
kultúra – vettem magamnak új pratchetteket a Váci utcában, mert végső
kétségbeesésembe ráfanyalodtam az odamenésre, természetesen
folyamatosan félhangosan morogva azon, hogy nem igaz, hogy egy hülye
angol könyvért ide kell jönni, és hogy nincs mindenkinek ideje arra,
hogy munka után a Váci utcában korzózzon, pedig hát nyilvánvalóan volt
erre időm, elvégre ott korzóztam. Ennyit a tárgyilagosságról és rólam.
Nem olyan régen pedig még azon morogtam, hogy a váci utcai, szakkönyv
profilú Librit mi a kányának alakították át idegennyelvű könyvesbolttá,
és honnan fogok én így tudomást szerezni a gnúk és a kvarkok legújabb
párosodási szokásairól, aztán rájöttem, hogy az egyetemi (szintén
Libri) könyvesboltban sokkal több minden van a gnúkról, kvarkokról, de
még a harmadik csimpánzról is, mindegy, lényeg az, hogy valami
lehetetlen, motyogós, szúrós szemű és savanyú arcú vénasszony lesz
belőlem, és ezt a Librinek köszönheti majd a világ.

És egy jótét lélek
is küldött nekem olvasnivalót, áldassék az ő keze munkája, hálából még
azt is megbocsátom neki, hogy a linkjéhez ott oldalt először
elfelejtettem berakni a target blankes taget, és több ízben ültem
emiatt leforrázva és kétségbeesetten a kedvencek végiglistázása
közepén, amikor is egyszer csak sehol nem voltak a kedvencek, mert ugye
az egész oldalam eltűnt. És ez ugyan tárgyilagos megfigyelők szemében
talán nem az ő hibája, ugyanakkor asszem említettem már a
tárgyilagossággal való viszonyom ambivalens jellegét, hát akkor meg,
mindenesetre most már spongyát a múltra, amúgy is sikerült kivételesen
a koncentrációmat egyetlen objektumra irányítani több mint 30
másodpercen keresztül, és beraktam a taget. (Asszem, ez megint a mániás
szakasz lesz).

Muszáj lesz gyorsan megnéznem valami rövidebb zombisat/vámpírosat, hogy ne azzal álmodjak, ahogy a csaj tépett neccharisnyában üvölti a színpadon, hogy basszon már meg valaki, a kortárs zsenialitás jegyében. A song egyébként az, amikor akusztikus zörejekből álló zenére szaval valaki valami rímnélkülit a nyolcvanas éveket idéző mikrofonos effektekkel.

És bántották a plüssgörényt.

És a reggelem már eleve jól indult, mert a fiúm észrevette, hogy
megmoccanok, mire magához rántott (bár mostanában kezdek arra
gyanakodni, hogy ezt nem romantikából csinálja, hanem így akar kontroll
és ellenőrzés alatt tartani az alvós időszak idején, amikor ő sebezhető
és kiszolgáltatott), és így aludtunk még egy órát, mint két tej, aztán
felkelés meg ilyenek, és sütött a nap, és a fiúm azt mondta, hogy jó
dolog, amikor reggel piros bugyis lányok ugrálnak az ember nyakába, és
akkor én felhívtam a figyelmét arra, hogy zseb is van a bugyimon hátul,
mi több, azt is megosztottam vele, hogy abban fogom tartani a
szerelmesleveleimet, mert nekünk nincs titkunk egymás előtt, és akkor
visszakérdezett, hogy pendrájvon-e, mert ő mindig kitalálja a dolgokat.

És a napom így folytatódott tovább a gyengeelméjűség jegyében, például
a logisztikával hosszan beszélgettünk arról, hogy én az egyik
pillanatban még nem vagyok a munkahelyemen, a másikban meg már igen,
meg a pénzügyes elmebeteget (fiú) is megkérdeztem többször, hogy miért
van kilakkozva a körme, de elzárkózott a válaszadás elől, úgyhogy arra
már nem tértem ki, hogy nem kellett volna a helyenként még kikandikáló
rózsaszín alapot ezüstszürkével áthúznia, a rózsaszín úgyis jobban
menne a színeihez (tavasz típusú), bár valóban nem olyan férfias, mint
az ezüstmetál, már amennyiben lehet férfiasságról beszélni a
körömlakkok kontextusában.

És este meg megyek A vadászgörény ősbemutatójára az Új Színházba, mert
valaki lebetegedett, engem meg még az sem riaszt vissza, hogy ez egy formailag nagyon újszerű, tartalmilag nagyon aktuális darab, songokkal,
méghozzá a rendszergazdával megyek, egyrészt mert ő hívta fel a
figyelmemet az egészre, másrészt meg mert más valszeg úgysem lenne
hajlandó, amit igazából meg is értek.

Ja, a legújabb budapest tavaszi fesztivál reklámok eddig soha nem
latott mélységeket feszegetnek (bár az előzőeket nehéz volt
alulmúlniuk, de sikerült nekik). Egyszerűen nem értem a koncepciót.

Tegnap pedig megnéztük a versionnal a Kiss Kiss Bang Banget (a
2005-öset, a 2000-eset már kb ötször nem sikerült megnéznünk), es
teljesen jó volt, olyan kicsit a filmből kibeszélős, önmagát nem túl
komolyan vevő krimi, vicces párbeszédekkel* meg irodalmi utalásokkal
(peldaul a Chandler-regényekből), és mivel én élek-halok a vicces
párbeszédekért es a Chandler regényekért, ez így nagyon jó volt nekem,
bár mostanában olyan ritkán jutok el természetes élőhelyemre, a moziba
(merthogy most életem van, vagy mi), hogy gyakorlatilag bármi megtette
volna, még a ház a kísértethegyen is, amit pedig megfogadtam, hogy
olyat többé soha. Na meg mozi elott lecsaptam egy leárazott Volt
egyszer egy Mexikóra (J. Depp mint kifolyt szemű kegyetlen izé, es
Banderas mint Banderas), es egy Riddick plakátra is (Riddick ezen eppen
a börtönbolygón kúl), úgyhogy az est teljes megelégedésemre zárult, bár
a version beszólt nekem, hogy könyveket azt olvasok, bezzeg olyan
sorozatokat, mint a Scrubs, nem nézek, csak mindenki által nézett
sorozatokat, mire én természetesen elnézést kértem hogy nem vagyok elég
underground, mert tudom, milyen idegesítő tud lenni az ilyesmi, ő pedig
elgondolkodva megjegyezte meg, hogy lassan már a Scrubs sem elég
underground, mert egyre többen nézik. Úgyhogy neki sem könnyű.

*Perry Van Shrike:
You’re an idiot. You know that. You know if you looked in the dictionary next to the word “idiot” you know what you’ll find?

Harry Lockhart:
A picture of me?


Perry Van Shrike:
No! The definition of the word “idiot”. Which you are.

(Bocs)

Immár hivatalosan is értek a vektorterekhez (meg kicsit a mátrixokhoz
is), jutalmul bementem egy könyvesboltba, de Pratchettől csak már
magyarul is megjelent korongvilágosok voltak angolul (ráadásul most egy
darkos borítójú sorozatot is kiadtak belőle, ami önmagában nem rossz
ötlet, de valami embertelen papírra csinálták, es másfélszeres árért
adják), Bret Easton Ellistől meg újranyomták az Amerikai pszichót meg a
Glamorámát meg a Nullánál is kevesebbet is, bár ezek mindegyikét lehet
kapni még eldugottabb helyeken, de kit, ó kit kell leszopni ahhoz, hogy
kiadják megint az Informátorokat? Szóval végül csak egy bordó&barna
melltartót es egy zsebes bugyit vettem a Women’s Secretben, de lassan
kezdek aggódni, mert a Monstrous Regimentből már csak kétszáz oldal
maradt.

A legújabb fejlemény a jövőt illetően pedig az, hogy a fiúm egyrészt
meg akar tanulni vájni, másrészt viszont ha már úgyis a tudás
birtokában lesz, akkor le akarja tenni a témában a szakvizsgát, vagy
mit, már csak a poén kedvéért is. És akkor a világ most kérdezheti
persze, hogy miért érzem szükségét ezt közzétenni, mennyiben érinti ez
őt (már a világot), amire én azt felelem, hogy a fiúm és a levelibéka
között az első (és második, és tizedik) benyomás tanúsága ellenére
bizonyos hasonlatosság fedezhető fel, és ha ő atombiztos lukat akar
vágni kőbe és Geiger-Müller számlálót vásárol (mert ezt is tette),
akkor én a világ helyében nagyon komolyan elgondolkoznék.

Ami az én jövőmet illeti, nagy reményeket fűzök ahhoz, hogy tartogat
számomra egy olyan napot, amikor beírhatom majd a blogomba, hogy egy vájárral járok. Ez mennyire kúl lenne már. Kicsit retro, de kúl.

A rendszergazda küldte nekem elektronikus levél által (régen hagyomány
volt ez nálunk, hogy minden héten együtt nézzük a heti hetest, aztán én
mindig bepasiztam, meg a műsor színvonala is erősen csökkent):