Vajon miért kérdezte meg az előbb a Don Pepe diszpécsere a telefonban, hogy szoktunk-e jattot adni a futárnak?

Én úgy vagyok a karmával is, mint az asztrológiával, nem hiszek benne, pont ugyanúgy, ahogy a szakácsok nem hisznek
a lisztben és a marhahúsban, szóval simán el tudom képzelni az életet
nélkülük is, de ugyanakkor miért ne használjuk, ha már ott van. Persze
nem misztifikálom a dolgot, eléggé pragmatikus a karmához való
hozzáállásom, kábé azzal a hasonlattal illusztrálhatnám, hogy mivel nem
szeretek körbeköpködött padlón járni, nem köpködöm magam körül körbe a
padlót. Mivel nem szeretem, ha frusztrált és nyúzott emberek vesznek
körül, nem frusztrálom és nyúzom őket, illetve általában visszafogom a
negatív megnyilvánulásaimat, mert megválogatjuk, hogy kinek adunk ki
információt. Olyasvalakinek például, aki negatív reakciót vált ki
belőlem, nem. Az erkölcsi kategóriákban, mint a jóság és a gonoszság,
nem igazán hiszek, ezek tapasztalataim szerint leginkább csak felvett
pózok, ugyanakkor jót tenni általában egyértelműen egyszerűbb és
érzelmileg energiatakarékosabb mint rosszat, úgyhogy megéri, veszíteni
legalábbis nem igazán lehet vele semmit. pláne, ha olyan egyszerű
dologról van szó, mint közvetítés egymás mellett elbeszélő
embertársaink között.

Van ugyanis ez a lány a listán, aki panaszkodik arra, hogy amikor
megemlíti egyszerű emberek társaságában, hogy ő ilyen flancos suliba
járt meg olyan értelmes, akkor hirtelen mindig elhúzódnak mellőle, és
csodálattal bámulnak fel rá. Ez őt érthetően zavarja, elvégre nincs
annyira elszállva magától, hogy ne ereszkedne le szívesen
végzettségekkel és egyéb megkülönböztető vonatkozásokkal kevésbé
ellátott embertársai közé. Szerencsétlen módon ezirányú panaszait egy
olyan listára írta meg, ahol mindenki különleges valamiben, és nem egy
olyan each and every one of us is a unique snowflake
módon, hanem konkrétan valamiben, és emiatt rideg értetlenségbe
ütközött. Én egy ideig csak szemléltem a dolgok menetét, de aztán
megesett rajta a szívem, és hidat kívánva verni a kommuniációs szakadék
fölött, segítőkészen megírtam, hogy valószínűleg azért nem kellően
empatikusak vele a többiek, mert az ő ismerőseik nem szoktak elképedni,
ha kiderül, hogy iskolákat végeztek, és ezért nem tudják beleélni
magukat ebbe a kellemetlen szituációba, de oda se neki. Sajnos, úgy
tűnik, jóindulatú intervencióm nem érte el a célját, az illető végképp
megcsömörlött az emberiségtől, ami kellemetlen lehet, mert szociológus.

(A karmának meg az a trükkje, hogy ha az ember eldob egy bumerángot, nem szabad ugyanott állni, amikor visszaér.)

Tegnap fodrásznál voltam. Ez azért hírértékű, mert én félek a
fodrászoktól, ezért olyan ritkán megyek hozzájuk, amilyen ritkán csak
lehet, mert egyrészt túl sokat vágnak, másrészt saját elképzeléseik
vannak, harmadrészt erőltetetten beszélgetnek.

Ez a fodrász viszont más volt, például beléptemkor rögtön megteremtette
a közvetlen hangulatot azzal a kijelentéssel, hogy ő ismer engem, én
vagyok a rendszergazda nője. Mondtam neki, hogy nem, nem én vagyok,
akkor viszont az az érdekes nevű csaj az, szólt ő, na, mondjam már hogy
hívják. Én felvilágosítottam, hogy a Titi (asszem, továbbra is ezen az
álnéven fog futni) sem a rendszergazda nője (megjegyzendő egyébként,
hogy hármunk közül egyikünk sem beszélt még egyszer sem ezzel a
fodrásszal, de hiába, a hírnév az már csak ilyen*), és akkor kicsit
elterelődött a téma afelé, hogy körbe egyforma hosszúra akarom, hátul
kicsit felnyírva, meg frufru, aztán visszatértünk arra, hogy a múltkor
pedig az egész blokk izgult, amikor először jött a Titi, utána meg én,
hogy most mekkora balhé lesz, meg hogy ő tudja ám, hogy a rendszergazda
és a Titi szerepeltek a tévében, mert ők olyan okosok, és megkérdezte,
hogy én is olyan okos vagyok-e. Mivel nem akartam az álszerénység
bűnébe esni, beismertem, hogy igen, én is okos vagyok, ezáltal mintegy
befogadtattam a bizalom körébe, és elmondta, hogy az a csaj, aki az
előbb kiment, ikrekkel terhes, és az ikrek papája huszonegy éves és még
nem tudja, de majd Valentin-napon megmondják neki, és egyébként
tudom-e, hogy a mi házunkban lakik a Delhusa Gjon nője, biztos láttam
már, az a szőke csöcsös a másodikról, és aztán azt mondta, hogy a
frufrumat csak akkor vágja le, ha már megszáradt a hajam, ami azért
nagy dolog, mert általában hiába mondom a fodrászoknak, hogy csak
annyit vágjanak belőle, hogy felugorva is leérjen a szemöldökömig,
látszólag mindig beleegyeznek, aztán vizesen csonkolják, és akkor három
hétig úgy szoktam kinézni, mint egy különösen debil
némafilm-mellékszereplő.

Lényeg, ami lényeg, lehet, hogy itt az ideje, hogy a fiúmmal
nyilvánosan demonstráljuk a kapcsolatunkat. Mondjuk a ház előtt a
motorháztetőn, vagy valami.

* Azoknak a kedvéért, akik nem az elejétől olvassák: én
úgy lakom, hogy egy kétszobás lakás egyik szobáját foglalom el,
leginkább esténként és hétvégén, a rendszergazda, a Titi meg a Márkó
pedig a másik szobában üzemeltetnek irodát, leginkább hétköznap
napközben. A félreértések elkerülése végett az van az ajtóra írva, hogy
Kommuna.

A staff összeveszett rajtam. Mármint azon, hogy ki mondhatja meg nekem,
ha fordítanivaló van. Mert ugye van a Bea, aki tudja, ha jön valami új
áru, meg van a sales, akik tudják, hogy mikor adnak el valamit az új
áruból, meg van a logisztika, aki szervezi és naplózza a kiszállítást.
És én elvben a logisztikával kooperálok, de a Beának és a salesnek
nincsen militáris fegyelme, és néha eljár a szájuk arról, hogy mihez
kéne mostanában használati, és most emiatt némiképp feszült a hangulat,
mindenesetre megegyeztünk abban, hogy én csak a logisztikától fogok
elfogadni fordításmegrendelést, és ugyan tudom, hogy ennek ellenére fel
fog hívni majd egyik-másik saleses fiú ezután is, hogy ezt vagy azt
megcsinálnám-e, mert a bónuszuk múlik rajta, és ha épp nem lesz
különösebb dolgom, akkor biztos meg is csinálom, de ezek után már csak
álszakállban, szemüveggel, és ha valaki rákérdez, hogy az a fordítás
hogy került oda, akkor nagy szemeket meresztve fogok csodálkozni és
tagadni a végsőkig.

A békesség kedvéért hajlandó vagyok időnként titokban dolgozni a cégnek.

Mióta először beszéltünk a betűtésztáról, azóta vágyom paradicsomlevesre, úgyhogy múlt héten vettem saját betűtésztát, tegnap meg a Culinarisban szereztünk hozzá paradicsomlevet meg paradicsomkonzervet. Bazsalikom volt. A tészta viszont kicsit megszaladt a kezemben, és magába szívta az egész stuffot, úgyhogy ma reggel felöntöttem még egy liter paradicsomlével. Most van kb decemberig elegendő paradicsomlevesem. Először csak úgy gusztusosan szórtam meg sajttal, és evés közben végig spóroltam vele, hogy a végére is jusson, aztán eszembe jutott, hogy én már felnőtt vagyok, és annyi sajtot rakok a levesemre, amennyit csak akarok.

Soha nem lehet ráunni erre a felnőttségre, ahogy a fiúm mondja.

Persze voltunk ma is a puccos közértben, ahogy a fiúm hívja, és kaptam megint sört, csajsört, passion fruit ízesítésűt. Meg ölelget és nyomorgat is folyamatosan, ami több, mint gyanús, elvégre a kobe marhákkal is ezt csinálják, aztán lám, mi a vége, inkább bele sem gondolnék igazán, pláne, hogy mióta mondtam neki, mennyire ijesztőek voltak a reaverek a zombi-kategóriában (amúgy szeretem a zombikat), azóta lépten nyomon nagyon meggyőző reaver-alakításokkal rettent halálra.

Mindenesetre mostanában nem nagyon fogok vele liftbe beszállni. Hátha beragadunk, és valakit meg kell enni.

– Hát te ki vagy? – kérdezte a fiúm, amikor kijöttem a fürdőszobából. Én meg éltem a kínálkozó alkalommal, amikor megtudhatom, hogy bárkinek megmarkolássza-e a fenekét, és a nyakába csimpaszkodtam. Megmarkolászta. Mentális jegyzetet készítettem arról, hogy a fiúm egy céda.
– Nem tudod, ki vagyok?
– Nem. Bár egyszer ismertem egy lányt, aki olyan volt, mint te.
– Mi lett vele?
– Bement a fürdőszobába, és soha többé nem jött elő.
– Csak két óra volt – mondtam, mert tényleg percre pontosan két óra volt. És huszonnégy perc. A grafilogikák gondolkozósak, utána a könyvemben meg mindig egy izgalmas rész közepére értem, ahol nem tehettem le.

Azért persze kaptam jégkrémet, mert nem hisz a csokimegvonásban, mint nevelési módszerben.

Tegnap este rántotthús volt, a fiúm klopfolta, én meg paníroztam, és
közben felhívott a balrog is, csak úgy. Azt kérdezte, hogy szakítson-e
a csajával, én meg kicsit később visszakérdeztem, hogy M hogy van, mire
ő azt felelte, hogy pont hozzá megy, és ebből úgy nagyjából
extrapolálni is lehet a jövőt, mert a balrog olyankor szokott engem
felhívni csak úgy, meg átmenni M-hez, amikor igazából már szakított
valakivel, csak még nem mondta meg az illetőnek. Kérdeztem is, hogy
miért nem tud találni egy kedves, aranyos lányt, aki mellett
letelepedhet, mire azt válaszolta, hogy mióta engem megismert, nem
találkozott más kedves, aranyos lánnyal, mert tudja, hogy kell velem
beszélni. Na de igazából nem ez az ok, hanem a szűz-kritikusság. Mondta
is, hogy kérdezzem meg majd a fiúmtól, hogy ő miért nem kritizál, én
meg is kérdeztem, a fiúm meg azt felelte, hogy azért, mert én szép
vagyok (ez az a nap volt, amikor a szüzek kedves dolgokat mondanak az
ikreknek), én viszont később levezettem, hogy azért, mert túl sok
dolgot csinál (szeret csinálni) ahhoz, hogy kritizálási kapacitása
maradjon, mert otthon folyamatosan vagy szétszed, vagy összerak éppen
valamit (ilyen mikroszkóppal látható dolgoktól kezdve egészen nagy
autókig mindenfélét), vagy mérnöki tervezőprogramokat keres, vagy
végignézünk pár nap alatt valami sorozatot, vagy húst klopfol, vagy
ilyenek, meg jár az agya mindig. A balrognak is jár az agya mindig, de
neki inkább azon, hogy az emberek hogy működnek, és az embereket sajnos nem
lehet szétszedni, utána meg összerakni, hogy jól működjenek,
hanem mindenféle áttételes módon lehet csak őket megjavítani, vagy
végtelen türelemmel kell irántuk viseltetni (nekem mondjuk egyiket sem
kell, mert engem szórakoztat a diverzitás és az elmebetegek –
sajnálatos módon ezt a tulajdonságomat sokan összekeverik az empátiával
és a toleranciával), és elhiszem, hogy ez frusztrálja annyira a
balrogot, hogy ne maradjon neki más megoldás, mint szakítani a másik
tudta nélkül. Úgysem értené.

A balrogban egyébként az a jó, hogy ő is olyan pszichopata tök
praktikus gondolkodású ember, mint én, egyszer például, már jóval a
szakításunk után zokogtam neki a telefonba, hogy se pasim, se
internetem, se munkám, ráadásul még egy sajtos makarónit sem tudok
csinálni, mert egy kurva sajtreszelőm sincs, és erre a balrog csak
hümmögött valamit (nem az az ömlengős típus), és pár órával később
beállított egy olyan sajtreszelővel, aminek még kompakt
reszeltsajttartó-tálkája is van, hogy ne hulljon a végtermék
mindenfelé. Ő ilyen.

Az a baj, hogy előítéletes vagyok. Ezt mondtam a minap a fiúmnak is, az a baj, hogy előítéletes vagyok, szóltam, mire ő visszakérdezett empatikusan, hogy az miért baj, amire én azt feleltem, hogy nem nekem baj, hanem nekik.
Szóval előítéletes vagyok, és ez önmagában nem lenne olyan nagy baj,
mert általában beigazolódik, de van, amikor például egy itt közelebbről
meg nem nevezett titkárnő először tök szimpi, utána meg idejön hozzám,
akinek a nyakát már amúgy is több frissen behozott autósrádió meg
televízió meg kerámiabevonatú hajkiegyenesítő eszköz(?) lefordítandó
használatijának a súlya húzza, és azt mondja, hogy hívjam fel én a
telefonszerelő srácot, mert én ismerem az ő számát(!), majd átlibben a
tárgyalóba, ahol papírokat rakosgat egyik kupacból a másikba. A
telefonszerelő srácot azért kell felhívni, mert a főnökömnek vannak
olyan kérései, hogy ha lehet, akkor ő szeretne tudni átkapcsolni
máshova embereket, meg hogy ne villogjon a Tarzan készülékén az összes
lámpácska, amikor hívás van, amivel nincs probléma, a telefonszerelő
viszont tegnap reggel óta például nem elérhető, előtte meg nem volt
hajlandó árajánlatot küldeni, úgyhogy fogtam, és odaadtam a titkárnőnek
KX-TA616 továbbfejlesztett hibrid rendszer használati utasítását, hogy
abból kiderül a telefonközponttal való bánásnak módja, majd látván a
pillantását, ugyanazzal a svunggal vissza is vettem a kezéből, és akkor
elrohant a postára, vagy valami egyéb titokzatos helyre, ahova a
titkárnők ilyen alkalmakkol rohannak.

Én pillanatnyilag ott tartok, hogy átirányítottam az össze hozzám
érkező hívást a faxra, vissza viszont egyelőre nem tudom csinálni, mert
azt a részt még nem találtam meg a könyvben, de istenem, ha valami
fontos, küldjék el írásban.

És tényleg megnéztem, benne is volt az ominózus jelenet, meg még néhány
hiba, viszont jobban zavart, hogy tele volt a terem csacsogó nőkkel.

Na de ennél sokkal izgalmasabb az, hogy megoldódott a sígatyás
probléma, a fiúm ugyan azt javasolta, menjek vegyszerboltba, még címet
is adott meg elővigyázatossági tanácsokat, én viszont ehelyett
elővigyázatlanul moziba mentem, aztán haza. Mozi előtt azért nem értem
rá, mert a Váci utcában korzóztam
újabb Pratchettek végett, meg találtam angol-ír szótárt leárazva a
gyűjteményembe, amiből kiderült, hogy az íreknek tök olyan
magánhangzóik vannak, mint nekünk, leszámítva az ő-ket és ű-ket, és úgy
is ejtik őket, az angol ajkúak viszont ezekre csak közelítő
artikulációt tudnak adni, sebaj, én sem fogom fel, hogy mi a különbség
a b ejtésében a bottom és a beat szavakban (állítólag van). Lényeg,
hogy mozi után hazamentem, ahol végigtanulmányoztam a körömlakklemosóim
összetevőit, és az acetonfrei Nagellack Entferneremet nagyrészt
etilacetát alkotja, úgyhogy nekiestem vele a technokolnak, és
szétszedte azt, hurrá.

Most viszont emelném a tétet: mi visz le vajon egy ismeretlen eredetű,
félkörömnyi fehér foltot a sínadrágom bal zsebéről? A körömlakklemosóra
fittyet hány.

Ma lehet, hogy elmegyek megnézni a Kossuthba a Büszkeség és balítéletet
eredeti nyelven, mert nem hagy nyugodni az előzetese, amiben van egy
olyan viccesnek szánt jelenet, hogy (bemutatás) “Íme, Miss Bennet, Miss
Bennet, Miss Bennet, Miss Bennet és Miss Bennet”, ami elég nagy hiba,
ha tényleg így benne van a filmben, mert akkoriban csak a legidősebb
férjezetlen leányt hívták egy családban Miss [családnév]-nek, a többit
Miss Lucynak vagy Miss Elizabethnek, stb, ha már be volt vezetve a
társaságba, ha meg még nem, akkor egyszerűen csak a keresztnevén
szólították. Ezt az előzetest egyébként a versionnel néztük végig még a
King Kong előtt, kérdezte is, hogy miről szól, mondtam, hogy hát
először nem szeretik egymást, aztán meg összeházasodnak, ő méla
értetlenséggel azt mondta, hogy ezért ugyan nem ülne végig százhúsz
percet, én meg lányokat nem ismerek, úgyhogy marad az egyedül. Hátha jó
lesz, vagy akármi, de már nagyon hiányzik a mozi.

Ja, meg volt tegnap egy olyan tanulságos jelenet is, amikor kértem a
fiúmat, hogy adjon nekem delejt, mert lemerült a telefonom, és akkor a
kezembe nyomott egy olyan kis izét, ami ugyan lila volt, mégsem
gyanakodtam, hanem örültem, hogy azért vannak dolgok, amiben teret
enged a feminin oldalának is, de akkor hirtelen kiderült, hogy csak egy
darab megfelelő csatlakozó van az eszközön, amit bedugtam a telefonba,
majd néztem bután, illetve megkérdeztem, hogy én akkor most mit
csináljak. – Hát tekerd! – felelte a fiúm, és tényleg, amikor tekertem
én, a bioerőmű, akkor fejlődött az áram serényen. Aztán szerencsére
végül adott nekem hálózati töltőt is.

Hegymászók. Soha ne bízzatok bennük.

A másik meg, hogy most láttam, hogy játsszák a filmet, amiben sztár
voltam, mert felfedeztek, ahogy a Művész mozi kanapéján ülök (nagyon
szuggesztíven tudok ülni), és rögtön le is forgattak velem másfél
percet, elsőre (és szeretnék azzal hízelegni magamnak, hogy azért
elsőre, mert őstehetség vagyok, nem azért, mert low-budget film volt és
ki volt nekik számolva a nyersanyag), és amikor az akkori pasim
visszaért a mosdóból, el se hitte, hogy miközben ő pisilt, én filmsztár
lettem, aztán közben a moziban le is kommunistáztak, mert megkértem
valakit, hogy ne mobilozzon film közben, mert zavar, de ez már egy
másik történet, lényeg, hogy a filmet, amiben debütáltam, csak tegnap
vetítették, én meg így jól lemaradtam róla.

Oh well.

Azt azért soha nem fogom megszokni, hogy itt az objektum bejáratánál,
ahol a saját kollégáimtól naponta belépőt, ujjlenyomatot,
szivárványhártya-elemzést kérnek és lelövik őket, ha másik autóval jönnek, mint szoktak
szóval csúnyán szoktak beszélni velük néha, ott a fiúm az első nap óta
csak jóindulatú leereszkedéssel int, és akkor haptákba vágják magukat,
épphogycsaknem szalutálnak, és szó nélkül beengedik. Szerinte arról van
szó, hogy az autója nagy és szép és az ilyet szeretik a fiúk. Szerintem
a személyes értékeiről, bár ezek közé azért simán besorolhatjuk az
autóját is.

Szóval tegnap tanulmányi indokkal nem voltam dolgozni, ma meg is
jegyezte a főnököm, hogy tökre örül, hogy vége már a
vizsgaidőszakomnak, mert tisztára drukkolt nekem végig, még a körmeit
is lerágta, és szólni sem lehetett hozzá, kérdezzem meg nyugodtan a
kollégákat, de nem tudom, mennyire vehetem komolyan, mert éppen úgy
nézett, miközben mondta, mint én szoktam akkor, amikor magyarázom a
fiúmnak hogy a májat a tányérjáról egy hatalmas nagy fekete macska ette
meg, és én nem mertem elkergetni, mert fenyegetően morgott. Na,
visszatérve a tegnapra, tök jó nap volt, a végén például megnéztünk a
Firefly-ból újabb két részt, úgyhogy most már csak kettő van hátra, és
az egyikben a Jayne-nek ugyanolyan sapkája volt, mint nekem, csak
pirosban. És ha már ruházkodás, most, hogy hó van, meg minden, valaki
igazán megírhatná, hogy mi oldja a technokolt, mert összeragasztóztam a
sínadrágomat, és a google-on hiába keresek, technokol és oldószer
kulcsszavakra csak a szipuzásról lök elibém információkat, de arról
mindent, majdnem meg is tértem, de aztán belemélyedtem egy öt
hozzászólás alatt rendkívül elfajuló fórumos flame-be, ahol az volt a
kiindulási pont, hogy mivel lehet notebookról matricát leoldani. Itt
egyébként mellékesen azt is megemlítették, hogy a technokol az
oldószerben oldott műanyag, úgyhogy már nyomon vagyok, de még távol a
cél – esetleg friss technokol oldja a régit?

Ugyanakkor végül is jó nekem, hogy a legnagyobb problémám ez a
ragasztós dolog, meg az, hogy mit ebédeljek, amikor például a balrognak
attól sanyarú az élete, hogy a csaja kuncorászik. Ok nélkül. Kiszáll az
autóból, és ezen kuncorászik, meg ilyenek. A balrog azt mondja, hogy
egyelőre megpróbálja a végtelen türelem gyakorlásának a képességét
elsajátítani, de mivel én ismerem őt, azt javasoltam, hogy inkább üsse
meg minden egyes alkalommal, amikor kuncorászik, és akkor elég hamar
kialakul a feltételes reflex, mert bár erősen ellene vagyok a családon
belüli erőszaknak, de ők egyrészt még nem egy család, másrészt meg még
inkább ez, mint hogy a balrog tíz kuncorászáson keresztül ne szóljon
egy szót sem, és a tizenegyediknél meg letépje a fejét.

Ja, és a fiúm egyrészt olyan, mint a beluga, hogy érdemes rá várni*, de
rá nem azért, mert csupa zsír és A-vitamin, hanem mert hoz nekem DELI
csokit, meg beüvölti a fürdőszobaajtó szellőzőjén, hogy neki megvan ám
az ázsia filmklub sorozat valódi utolsó darabja, mondjuk ezen már nem
is csodálkoztam. Vele kapcsolatban már semmin nem szoktam. Például együltőben megette a
parfétorta egynegyedét (a baconos csirke, a tarhonya és a süti után),
és azon sem csodálkoztam.

* Ja, megnéztem hétvégén a BBC teljes A kék bolygó sorozatát. Abban többször elhangzik ez a belugáról, mint legfőbb jellemzője.

Tegnap óta úgy nézek ki, mint egy első női pilóta, mert van hozzá sapkám.

A sapkát a rendszergazda vette nekem, hogy ne legyen olyan eszelős a
fejem, fejezte ki magát az ő közvetlen modorában, ugyanis nem tudja,
hogy nekem a belső értékeim sugároznak a megjelenésemből. Szombaton
végül eljött velem az intelligenciás dologra, pedig tudta, hogy nem
kell majd beszélnem, úgyhogy nem tudom, mivel vettem rá erre,
valószínűleg annyira elmerült a megjelenésem elemzésében (azt mondta,
hogy úgy nézek ki, mint egy szakadt punk, pedig nem is, úgyhogy én azt
feleltem erre, hogy ő nem ért a trendekhez, mire ő azzal válaszolt,
hogy ez őt nem zavarja, a baj az, hogy én meg az öltözködéshez nem
értek, és hasonló szellemben beszélgettünk a nap hátralévő részében
egészen a TESCO-ig, ahol a közös ellenség egységbe kovácsolt bennünket,
de még nem tartunk ott), hogy nem vette észre, amikor elindultunk. És
tényleg nem kellett beszélnem a happeningen, csak kiraktam két trükkös
kockát, az ördöglakatot már nem merték a kezembe adni, mert senki nem
volt a helyszínen, aki össze tudta volna rakni, ha én csak szétszedni
bírom, úgyhogy elég hamar eljöttünk, és átmentünk a Perc utcai
Culinarisba. Ez egyébként jó hely, mostanában valahogy minden hétvégén
ott vagyok, az eladók nagyon aranyosan próbálnak sznobok lenni
mindenféle háttérinformáció ismeretének nélkülözésével, ráadásul
roppant segítőkészek, viszont nem találnak meg semmit. És rossz a
kiejtésük. Ezt direkt ellenőriztem is, egyrészt mert azt hittem,
rosszul hallok, másrészt mert végtelenül gonosz vagyok, ártatlanul
mosolyogva rámutattam a csokira, hogy azt hogy is mondják, és akkor
mondta megint hibásan, ráadásul ötször egymás után, mert zavarban volt.
Úgyhogy meg is sajnáltam, és nem szóltam, elvégre az én generációm
simán keveri a -fóbot a -fillel, meg a skizofrént (tudathasadásost) a
többszörös személyiséggel, én meg még öltözködni se tudok, úgyhogy oda
se neki.

Aztán elmentünk a TESCO-ba, ahol megint rádöbbentem, hogy nagy jövő
állna előttünk a fogyasztóvédelemnél vagy a minőségellenőrzésnél vagy
bárhol, ahol hivatásszerűen fikázni lehet dolgokat, mert az ott töltött
idő 90%-ában ezt tettük, nem mintha nem lett volna rá okunk, például a
tesco “Új kollekció”-ja ruházati termékekből, vagy amikor van
lazacpótló tokhalból négyszázvalamennyiért/100g, meg van igazi lazac
szintén négyszázvalamennyiért/100g, és akkor az egészet még
szürreálisabbá teendő, van tesco lazac ezervalamennyiért/100g. És a
lazackaviár, ami ugye önmagában is khmm, de ráadásul nem is a lazacnak
ikrája volt, a hátoldal szerint. Ilyenek. Igazából ezt a
rendszergazdának köszönhetem, hogy én is ilyen lettem, aki végigmorogja
a Tesco-t, és nem tudom, hogy ez jó-e, mindenesetre nem szoktunk
unatkozni. Meg a már említett sapkámat is a rendszergazdának
köszönhetem, ugyan nem tudom, hogy mennyiben teszi stílusosabbá a
megjelenésemet, hogy most már a térdzoknijaimhoz meg a piros
szoknyáimhoz füles sapkám is van, de a rendszergazda elégedettnek tűnt
az eredménnyel (ami egyébként mindig gyanakvásra ad okot, mert ő nem
ért az én ízlésemhez, például amikor mondta, hogy a fiúmnak süssek
hagymás rostélyost, akkor rögtön tudtam, hogy igazából
tejfölös-baconos-sajtos csirkét kell neki csinálni, sikert is arattam),
mindenesetre ez most így nekem is tetszik, úgyhogy egész vasárnap
sapkában viháncoltam.

Egyébként meg honnan szerez a Daubner friss málnát februárban? Én ott akarok lakni.

És tegnap simán elaludtam az esti mozit. A sokktól.

Ugyanis hazafelé betértem a Daubnerbe, mert a fiúm vasárnap lesz 10000 napos, és a parfétortát szereti, a marcipánnyuszikban meg nem hisz, ezért azt is vettem neki (és el ne felejtsem beláthatatlanozni ezt a postot, mielőtt hazaér). A rendszergazdának meg vettem mézes szeletet, bár ő már tizenötezer-párszáz napos lesz mostanában, de egyrészt nem akarom, hogy úgy érezze magát, mint egy elhanyagolt idősebb gyerek, másrészt meg soha nem árt megvásárolni az ő jóindulatát. Én málnás omlettet kaptam, meg gauda sajtos pogácsát (szeretem egyébként az olyan eladókat, akik ha megkérdezem, hogy melyik finomabb, akkor nem azt mondják, hogy az tőlem függ, hanem konkrétan válaszolnak a kérdésre), amit el is rágcsáltam a héven, ahol még azt hittem, hogy minden jó és szép és rendben megy.

És akkor hazaértem, és nem volt net.

A lelkiállapotomat csak olyanok tudják elképzelni, akik mentek már úgy haza, hogy nem volt net. Olyan volt, mintha levágták volna az összes kezemet, de még a lábujjaimat is. A leveleim. A hírek. Az olvasnivalóm. De még csak a blogomba sem tudtam megírni. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy akkor átnézem az intelligenciás szöveget, és akkor kiderült, hogy rossz intelligenciás szöveget kaptam, és ha felhívnám a forrást, akkor se tudná átküldeni a jót, mert nincs netem, de ráadásul fel se tudnám hívni, mert a telefonszáma is csak online van meg. És ekkor volt az, hogy ledobtam magam az ágyra, és becsuktam a szemem, hátha mire kinyitom, addigra elmúlik. És amikor kinyitottam, akkorra elaludtam a mozit, de net még mindig nem volt, viszont úgy döntöttem, én problémamegoldó típus vagyok, úgyhogy felhívtam a szolgáltatót, hagytam nekik üzenetet, újraindítottam a szervert meg a gépet, és akkor volt net, úgyhogy újra felhívtam a szolgáltatót, hogy elmondjam nekik, hogy van net, pedig valószínűleg tudtak róla, elvégre ők csinálták meg, de én meg akartam osztani velük az örömömet, és meg is tettem, a magam sajátos stílusában, elképzelhető, hogy a napokban egy újabb üfszolgos mp3 kezd majd el keringeni a neten, a telefonszámomat légyszi sípolják majd ki belőle.

De akkor már nem foglalkoztam ezzel az intelligenciás dologgal, mert úgy döntöttem, hogy én hivatalosan már alszom, viszont lejött közben a három éve vadászott ázsia filmklubos sorozat utolsó darabja, a Bird People in China (bakker, most látom, hogy nem ez az utolsó, mert a Katakuri-ke no kofuku is benne volt a szórásban, ezt valószínűleg a sokk miatt felejtettem el, lévén egy nagyon furcsa, hullás-szexes japán musical), úgyhogy inkább megnéztem ezt, szép volt, a fiúm közben éjfél körül megérkezett oda, mint írta, úgyhogy nyugodtan aludtam, aztán ma reggel elgondolkoztam, hogy What Would Riddick Do az intelligenciás stuffal kapcsolatban, majd arra jutottam, hogy a pofátlan hízelgés és a pofátlanság úgy általában sokkal inkább az én stílusom, mint mindenki lemészárolása, úgyhogy kihízelegtem valakitől, hogy tartsa meg helyettem ő az előadást, én meg majd a háttérből asszisztálok, bár a módszerem hatákonyságából nagyban visszavett, hogy tíz percen keresztül, majd levélben is egy az övétől eltérő keresztnéven szólítottam. De minden jó, ha a vége jó.

Listán pedig az eddigi legeredetibb kifogás arra, hogy valaki miért nem
volt ott valahol: mosatlan kakaóbabot rágcsált, és belázasodott tőle.

Persze poénnak is jó lenne, de simán elhiszem az illetőnek, hogy tényleg.

Az van, hogy tegnap nem munkahelyen voltam, hanem egyéb fontos
kötelezettségeket teljesítettem, meg kiolvastam Pratchettől a
Maskerade-et (szeretem a boszorkányos korongvilágosokat), meg a fiúm
elvitt hegymászókat nézni (ezúttal sem kaptam választ a kérdésre, hogy
mi is igazából a jó része a dolognak, a legtöbb sztori visszatérő eleme
például az, hogy és akkor feküdt órákig arccal a hóban),
meg megnéztük a Firefly első három részét (én nagyon szeretem az olyan
poénokat, amikor valamelyik rossz elkezdi magyarázni, hogy ezzel
mi nem végeztünk, nem fogok nyugodni, amíg meg nem talállak, és az
utolsó dolog, amit látni fogsz életedben, az az én pengém lesz,
és akkor egyszerűen csak belelökik a hajtóműbe, és nem hozzák vissza
két résszel később, mint konflikuselemet), ezeknek a jó részét a fiúm
ágyában tettem, mintegy előzetesen pótolva a mát, meg a holnapot, meg a
holnaputánt amikor ő nem lesz itt, mert éppen hegyet fog mászni.

Mert ez a helyzet, hogy nem lesz itt, mert hegyet fog mászni, én meg
már reggel óta próbálom sajnálni magam, és fátyolos tekintettel nézni
ki az ablakon, arra gondolva, hogy egyedül leszek, de aztán mindig
eszembe jut, hogy ma este nem leszek egyedül, mert a dokinéniék
elhívtak moziba, és hazamenjek-e vajon előtte, és holnap sem leszek
egyedül, mert délután előadást kell tartanom az intelligenciáról, úgy
is, mint illetékesnek, negyven idegen előtt, ami eleve akkora rettegést
kelt bennem, hogy még bele se néztem az anyagba, mert félek tőle. És
holnap este se leszek egyedül, mert a dokinéni és a bankoslány elhívtak
engem meg még negyven klubtagot sorozatos kocsmalátogatásra, ami mindig
tanulságos szokott velük lenni, és ennek következtében bár vasárnap
valószínűleg tényleg egyedül leszek, de nem is fogok másra vágyni,
tekintve, hogy kavarogni fog a gyomrom, és kicsi, rosszindulatú törpék
próbálnak majd léket nyitni kicsi, rosszindulatú csákányaikkal a
koponyámon. Nem fog nekik sikerülni, de sokáig nem látják majd ezt be.

Azért majd ha lesz öt percem, igyekszem egy kicsit szenvedni. Hiányzik mostanában a dráma az életemből.