Na hazatértem épségben, még éppen időben, hogy a rendszergazdát megnyugtassam, miszerint nem lopták el a blogomat. Ő ugyanis szombat éjjel, amikor látta, hogy mi történt, bepánikolt (idézném: a magyar kortárs irodalmat féltettem, bazmeg, hogy mi lesz vele nélküled), és mivel én éppen a világvégén, a térerőn is túl fetrengtem egy szalmazsákon, ő először átrobogott hozzám, és leellenőrizte a gépemen hogy nem tárolok-e nyilvánvaló helyeken jelszókat, de nem, és akkor végső kétségbeesésében eszébe jutott, hogy a munkahelyi desktopomon kint van valami blogos jelszó, úgyhogy autóba vágta magát, és az éjszaka közepén kirobogott Törökbálintra, felébresztette az éjszakai portásokat, és életet lehelt a gépembe, mindezt a blogomért, ami egy nagyon megható történet szerintem. Sajnos a jelszó az asztalomon a blogpatrolé, a blogos az otthoni gépen automatice megjegyződik a freeblog.hu-n, de ezt nem tudta. Az utolsó ötlete az volt, hogy csináltat nekem új jelszót, de bejelentkezési névként nem a luciával próbálkozott, hanem a nesztelencsigával, pedig milyen szép is lett volna, ha a human az éjszaka közepén egyszer csak azt veszi észre, hogy volt hozzáférése, nincs hozzáférése, mint azt utólag megbeszéltük. Mindegy, végül a rendszergazda is megnyugodott valamelyest, mivel – hogy ismét az ő szavaival szóljak – a magyar kulturális élet az üstökös csóvájaként követ téged, bazmeg, és előbb-utóbb úgyis mindenki megtudta volna, hogy a nesztelencsiga mostantól a nyirkosgalóca.freeblog.hu-ra írogat. Mindenesetre szeretem, amikor az értékemen kezel.

Ja, és a Titinek is van már blogja, én meg azóta azon gondolkodom, ki az a pilóta 2, és hogy vajon a magánélete súlyos megsértéseként értelmezné-e, ha kilinkezném, mármint a Titit, tekintve a blogom olvasói és az ő ismerői nagydarab közös metszetét. Mert ugye, az egy dolog, ha én magam dehonesztálom őt mindenféle kiteregetéssel, másik dolog, ha tevékeny segítője vagyok annak, hogy esetleg ő tegye ezt magával. Majd megkérdezem.

Na, de hogy a rendszergazda gondoskodo es kulturerto oldalara is
helyezzek egy kis hangsulyt, ezt o kuldte ma nekem, felviditas celjabol:

nevettem.

A rendszergazdával egyébként össze is vitatkoztunk a téma kapcsán azon,
hogy van-e földi körülmények között olyan szél, amiben megfullad az
ember, vagy csak attól fulladhat meg, ha a szél mondjuk tele van hóval;
az, hogy erről képesek voltunk igen hosszan ellenérvelgetni egymásnak,
és a beszélgetés hangneme is azt bizonyítja, hogy annyira
magasabbrendű, a mundus kicsinységeitől független ragyogó elmék vagyunk
mindketten, hogy a megtapasztalásra már szükségünk sincs ahhoz, hogy
bármely tetszőleges terület szakértőivé dolgozzuk ki magunkat pusztán
ikúból.

– Neked nem Alzheimered van, – mondta a rendszergazda – hanem Algernon-kórod.

A rendszergazdával egyébként olyanok vagyunk, mint a régi házasok, csak
nálunk ő a feleség. Ennem ad, zsémbeskedik, duzzog, ha a szavába vágok,
én meg hazajárok hozzá, és nem szexelünk. Ma, amikor kb 20 percet
töltöttem a konyhájában, a kifejezett kérésére, gombapucolás végett,
sikerült összevitatkoznunk a következő topikok témájában:

– hogy hány pasival feküdt le a BKM;
– hogy a gombát pucolás előtt, után, vagy mindkét alkalommal meg kell-e mosni;
– hogy NEKEM a kis deszkán, vagy a nagyon kényelmesebb-e gombát vágnom;
– hogy NEKEM a kis késsel, vagy a naggyal kényelmesebb-e gombát vágnom;
– hogy létezik-e egy Yule Brenner vagy hasonló nevű színész, csak mert én azt álmodtam;
– hogy filozófiai megfontolásból nem eszem-e rántottát, vagy azért, mert utálom a rendszergazda rántottáját.

Eredmény: Yule Brenner létezik, csak Yul Brynnernek írják.

Viszont kaptam tőle olyan mágneses-írós-törlős táblát, ami
gyerekkoromban volt, meg a Friendsben is a fiúk ajtaján. Van hozzá
mágnesnyomda is, virág meg lovacska.

A rendszergazda elvitt Auchanba, én meg szereztem nekünk kocsit,
csillogó-villogót, tologatósat. Nem volt nehéz, mert szabadon lófrált,
pedig nem volt benne pénz, mondtam is a rendszergazdának, hogy ezt majd
adja oda nyugodtan a kocsikuncsoriknak. A rendszergazda erre megállt,
rámnézett, úgy, hogy abból rögtön tudtam, hogy most kinyilatkoztatás
lesz, és azt mondta, mintegy analítikus megközelítéssel, hogy kettőnk
között az a különbség, hogy ő simán odaadná a kocsit, ha odajönne hozzá
a kuncsori, és elkérné, én meg nem. Mert én akkor is odaadnám, mi több,
rátukmálnám, ha az egész parkolót fel kéne túrnom a kuncsori után, mert
én vérgeci vagyok.

Asszem, rá fogom bízni az önéletrajzom megírását, hadd álmodjon rosszakat az utókor.

Szóval a rendszergazda elvitt engem moziba, mi több, a filmválasztást is rámbízta (szeret veszélyesen élni). Én meg naná, hogy azt mondtam, hogy Bin-Jip, a Tavasz, nyár… stb-ben is megnyugtatóan keveset beszéltek, és én most a zabhegyezős korszakomat szenvedem, annak is azt a szakaszát, amiben Holden egy süketnéma lánnyal kíván élni távol a várostól.

A film kimondottan jó volt (mondja ezt olyasvalaki, aki hatszor nézte meg moziban a Pitch Blacket), de tényleg. Valószínűleg azért is, mert pont belepasszolt a hangulatomba (én is idegen lakásokban élek folyamatosan), meg azért is, mert koreaifilm-addikt vagyok, ugyanakkor nem feltétlenül rajtam múlt a dolog, hiszen legalább annyira nemzetközi és kultúrafüggetlen volt a sztori, mint a Raven teszt. Nem is spoilerkednék nagyon, csak még annyit, hogy a bin jip egy ritkán használt golfütő neve, és a főszereplők kimondottan jól néztek ki, kérdezte is a rendszergazda felháborodottan, hogy ezek szerint elég-e nekem másfél óra, hogy beleszeressek egy ismeretlen koreaiba, naná, mondtam én (még sok is, gondoltam). Ekkor a rendszergazda félreérthetetlen célzást tett arra, hogy szerinte beteges az elmeállapotom (konkrétan azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a Rita, és nem a hurrikánra gondolt), én meg rávilágítottam a kettőnk közötti különbségre, ami abból áll, hogy én nem hisztériázok ajtórácsba kapaszkodva és nem fenyegetőzőm életellenes tevékenységgel és nem tudok muffint sütni tisztában vagyok azzal, hogy amit másba beleképzelek, azt csak beleképzelem, és nem fogok ismeretlen koreai színészeket vonzalmam kölcsönös jellegéről meggyőződve telefonon és személyesen zaklatni, ó, dehogynem, felelte erre a rendszergazda, mi több, kinyilvánította, hogy szerinte mától a golfozók sincsenek tőlem biztonságban.

Azért nem túl megnyugtató, hogy ilyen könnyű engem kiismerni.

Senki nem foghatja rám, hogy elsietem az elintéznivalókat, de ma reggel
bepakoltam ruhát (kb 20 perc), délelőtt a valutavásárlást is
megejtettem (bankos kapcsolataimat bevetve, mégsem volt kidobott idő az
a jó pár óra, mialatt üvegesedő tekintetem felett a határidős
ügyletekről cseréltek lázas eszmét hosszú lábú, jobb sorsra érdemes
fiatalemberek), a panzióval (a rendszergazda
nyomatékos kérésére) ötvenedszerre is biztosítottuk egymást arról,
mennyire is várjuk már azt a bizonyos pillanatot, és most itt ülök a
munkahelyeken, térképeket bogarászok, és este utazunk.

Én szeretek utazni, imádom a reptereket is a könyvekkel, meg az
emberekkel, meg a kényelmetlen műanyag székekkel, automata kávékkal, az
összetéveszthetetlen reptér-illattal, de az autózás, attól olyan
transzba tudok esni, mint egy cápa, ha a hátára fordítják. Mert
beülünk, és megyünk, és csak a legszükségesebb dolgok vannak nálunk,
telefon meg szendvicsek, és folyamatosan változik a táj, vagy nem,
mindenesetre olyan az egész, mintha mindent ott lehetne hagyni, és soha
nem visszafordulni. Persze nem mindegy, hogy kivel, mikor, hova. Az
első szerelemnél még azt gondoltam, hogy mindenkivel mindig ilyen lesz,
hogy az teljesen normális kérdés, hogy autópályázni menjünk-e, vagy
moziba, és az is teljesen normális, hogy a válasz erre cca 50
százalékban az, hogy autópályázni, és akkor megnézzük a Balatont vagy
Bécset.

Aztán be lettem avatva abba, hogy az emberek legnagyobb része arra
használja az autót, hogy A-ból B-be eljusson (minden út B-be vezet), ha
kell valamiért, és erre még büszke is.

És akkor, amikor már teljesen kicsi voltam és egyedül voltam és a
joyride fogalmát lassan már az időben érkező éjszakai negyvenkettessel
megtett pár megállóval definiáltam magamban, akkor jött a balrog. A balrog számára
is természetes dolog, hogy az ember éjszaka beül az autóba, azt megy az
elhagyott vidéki utakon. Ha lehet, százhatvannal. És mindent lehet,
csak akarni kell. A balroggal rengeteg megváltó beszélgetésen és
megváltó hallgatáson estünk át úgy, hogy rohantak közben a szaggatott
csíkok a reflektor fényében. És rengeteg állatot nem ütöttünk el.
Nyulat, meg rókát, fácánt, sünöket, vaddisznót, őzeket és szarvasokat,
meg azokat a gyors cikázó izéket, amit városi gyerekként hangulatfestő
szóval menyétmongúznak kívánnék leginkább nevezni. Ja, és nem ütöttük
el azt a kutyát sem, aki az utolsó pillanatban elugrott, zöld rongyát
kiejtve szájából.

A rendszergazda megint más,
nála szól a klubrádió, szól a telefonja, nem vagyok mindig biztos
benne, hogy hozzám beszél-e, mert a bal fülében van a kommunikációs
bogyó, közben néha nem figyel, olyankor megállunk a pirosnál (ha
figyel, akkor eszébe jut, hogy ez az előbb még zöld volt, vagy mindjárt
az lesz, és akkor minek). Vele mindig a gyorsabb sávban megyünk, olykor
élire állítja az autót, hogy átférjünk, időnként kedélyesen
baromarcúzza a baromarcúakat. Mellette biztonságban érzem magam. Túl
gyorsan odaérünk bárhova ahhoz, hogy legyen ideje a balesetnek
megtörténnie. A főnököm mellett már kevésbé érzem magam biztonságban,
de ezért kárpótol az izgalom. A főnököm alatt bármelyik autó betöretlen
vadlóvá változik, akit ő több-kevesebb sikerrel, de megzaboláz. Ő
csodával határos módon képes megoldani a legdurvább fajta
vészhelyzeteket is, miután megteremtette azokat. Sose képzeltem,
mekkora megkönnyebbülés tud lenni a szimpla rettegés, ami a páni
félelmet váltja fel, amíg nem ültem mellette egy teljes éjszakán
keresztül úgy, hogy ónos esőben (ami időnként jéggé, időnként hóvá
lényegült) követtük százhatvannal az előttünk haladót, mintegy öt
méterrel. Gondolom, azért maradtunk ilyen közel hozzá, mert ekkora volt
a látótávolság, és így legalább tudtuk, merre kell menni.

Lényeg, ami lényeg, ma este a rendszergazda és a főnököm közül
választhatok. Mindkettejük autójában van ülésfűtés, ráadásul ónos esőt
se jósolnak, úgyhogy nehéz, meglehetősen nehéz döntés előtt állok.

– Itt mindenben én vagyok a főnök – mondta a rendszergazda halkan, nehogy meghallja valaki.

Persze ha tudnám, hol vannak a kamerák, az segítene abban, hogy mindig a jobbik profilomat mutathassam nekik.

Szerintem az, hogy paranoid vagyok, még nem jelenti azt, hogy a rendszergazda nem az Idegen Hatalmak (nevezzük őket ezután csak ŐK-nek)
ügynöke, aki folyamatosan logolja az interperszonális aktivitásaimat,
legalábbis erre utal az, hogy eddig úgy kilencvenkilenc százalékos
valószínűséggel sikerült beköszönnie hozzám, amikor nekem éppen
magánéletem volt. Ezzel úgy önmagában nem is lenne baj, tudom én, hogy
mekkora jelentősége van lényemnek és cselekedeteimnek az univerzum
egyensúlya szempontjából, de tegnap olyat tett, ami egyszerre volt
váratlan, megmagyarázhatatlan és rémületet keltő: bár szóltam neki,
hogy este ne jöjjön irodázni, nem jött egyáltalán. Viselkedésére nem
tudok sok magyarázatot elképzelni, lehetséges persze, hogy hirtelen
halált halt láncfűrész által, meg az is, hogy ŐK már mindent tudnak rólam és épp az észrevétlen eliminálásom tervén dolgoznak, de ezen lehetőségek egyike sem nyugtat meg engem.

Abban reménykedem, hogy egyszerűen csak bekamerázta a lakást, és így tudta, hogy nincs miért lejönnie.

Ja, egyébként tegnap megtudtam, hogy kihez rohant a minap a rendszergazda, akit egyébként (szintén tegnap) halálosan megfenyegetett a volt és leendő (örök) nője, és mit mondjak, az életünk egy brazil szappanopera, de csitt, kicsi szám.