gyerek kategória bejegyzései

főleg ruhákról

Akarok majd írni szomorú és nehéz dolgokról is (vidám, könnyed stílusban), de ebben a sötét szürkeségben és kettős frontban ez szerintem senkinek nem szolgálná az érdekeit.

Szóval a ruhák. A medúzákkal szoktunk ugyan felöltözve is találkozni, de máig fennmaradt a ruhacsere hagyománya is, amikor a fenntarthatóság jegyében mindenki (na jó, minden lány) elhozza azokat a ruháit, amiket valamiért nem hord (túl kicsi, túl nagy, sápaszt, dekoltált, nincs mit alávenni, nincs mit fölévenni, szakítottunk benne), és körbepróbálgatjuk ezeket, a maradékot meg eljuttatjuk a pszichiátriai pácienseknek (régebben), vagy a charity boltoknak és más nélkülözőknek (újabban). Az egyetlen szabály, hogy történetet is kell mondani a ruhához (ami remek ismerkedős feladat lenne, ha nem ismernénk már évek óta egymás legbensőbb titkait, de még így is az). Az idők során ráadásul mindenféle külsős barátnők is csapódtak ehhez a gyakorlathoz, mások elmaradtak, gyerekeket szültünk közben, gyászoltunk, utaztunk, rákgyanúsak lettünk, férjhez mentünk, elváltunk (volt, aki fordítva), munkahelyet váltottunk, visszamentünk dolgozni, híztunk, fogytunk, elköltöztünk, kendős színdiagnosztikán jártunk, egész napos böjtöt tartottunk a Jom Kippur miatt. Sajtokat ettünk.

Legutóbb amúgy különösen sűrűn záporoztak az elején az én most nem próbálok, mert hegek/narancsbőr/meghíztam deklarációk, fél órával később természetesen már mindenki egy szál bugyiban ugrált, és volt egy olyan pont, amikor végignéztem a többieken, és arra gondoltam, hogy úristen, de gyönyörűek ezek a lányok. Komolyan, ha jobban tudnék festeni, ruhát próbáló lányokat festenék, mint Toulouse-Lautrec, annyira szép volt mindenki külön-külön és együtt is, amikor megfeledkeztek magukról.

Na de közben az is van, hogy mostanában leginkább a (mind méretre, mind stílusra) kamaszlányos ruháimtól akartam megválni, amikre a medúzák körében nincs akkora kereslet (bár kinevelődött közben egy új nemzedéknyi kamaszlány, de azok másképp öltözködnek), a pszichiátriai betegek pedig elérhetetlenné váltak, viszont alie és agnus is javasolták, hogy menjek fel a Vintedre, és ez sokat segített a gardróbom optimalizálásában. A Vinteden sajnos senki nem sztorizgat a ruhákról (mondjuk azt még kevésbé értem, hogy annyit sem írnak hozzá, hogy színhelyes-e, rugalmas-e, a valódi színe zöld-e, vagy inkább kékes, és jó választás-e egy műfordítói díjátadóra, ha nem fogok ott enni, viszont fázós a derekam), de a ruháknak utólag is születhet története, én például szerintem biztosan nem mertem volna megvádolni a gyerekem iskoláját azzal, hogy tökéletes gyilkológépeket akarnak faragni a tizenegyedik évfolyamból, ha nem veszem meg azt a Desigual kabátot (je ne regrette rien).

A kabát gyönyörű volt, és 3200 forintért hirdette meg az eladó, és még akkor is ennyi maradt, amikor kettőt pislogtam, az eredeti tulajdonosa szerint azért, mert a bélése egy helyen kifoszlott, úgyhogy arra gondoltam, ennyiért akár egy tök új bélést is varrok bele. Amikor megérkezett, kiderült, hogy az eladó elfelejtett tájékoztatni arról, hogy teljesen professzionálisan befoltozta a kifoszlott részt, ugyanolyan anyaggal (fekete), olyan diszkréten, hogy még a brit királyi családhoz is elmennék a kabátban teázni, mert tuti, hogy nem venné észre a javítást a komornyik (Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch alakításában képzelem el) talán igen, de még ő is teljesen téves következtetésekre jutna a kabátomból, mert nem úgy néz ki, mintha Vinteden vettem volna, hanem úgy, mintha rám szabták volna). Szóval értelemszerűen ebben az empowering kabátban mentem el a rettegett szülőire (miután megírtam az eladónak, hogy fú, de mennyire örülök és hogyan, és ő is megírta nekem, hogy ő mennyire örül és hogyan, noha azt is válaszolhatta volna, hogy az eladás lezárult, köztünk mindennek vége, ne zaklass, őrült nőszemély).

A szülői azért volt rettegett, mert eleve azzal indult, hogy teljes évfolyamos, összevont, igazgatós, a témájáról nem áll módunkban tájékoztatást adni, de az összes szülő jelenlétét elvárjuk. A misztikus légkör megteremtése ellenére úgy sejtettem, hogy Sherlock Holmes (Benedict Cumberbatch alakításában) valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy a honvédelmi oktatás bevezetéséről lesz szó, ami nagy viharokat kavart a szülői csoportban, és a gyermekem miatt kénytelen leszek feltenni kérdéseket (egy egész évfolyamnyi szülő előtt), mármint nem tehetem meg, hogy otthon fel vagyok háborodva, ott meg csendesen bólogatok (vagy akár fintorgok). Amikor otthon felháborodtam ugyanis a honvédelmi oktatáson, a gyerek azt mondta (szemtelenül vigyorogva), hogy nagyon várja már, hogy bemenjek beszélgetni az őrnagy úrhoz, mert akkor meg fogja tanulni, mi az az igazi autoritás (amikor tizenöt perccel az iskolába indulás előtt még az ágyában fetreng, mármint a gyerek, nagyon határozott hangot tudok megütni), és nem akartam lerombolni ezt a rólam alkotott képét.

Szóval lélekben sírva felvettem a Desigual kabátot, meg plusz támogatásként a szintén Vinteden vásárolt, nagyon puha, vörös olasz bőrcsizmát (az eredeti tulajdonosa kinőtte a szekrényben, egy deichmanos műbőr bokacsizma árának a feléért adta, és mindketten nagyon örültünk, hogy annyira bejött nekem), és feltettem a kérdéseimet (tényleg a honvédelemről volt szó). Itt most a mindenféle személyiségi jogok miatt nem akarok belemenni a részletekbe, de eléggé inadekvát válaszokat kaptam, úgyhogy mire ott tartottam, hogy “Milyen előnye származik ebből az iskolának vagy a gyerekeknek?”, amire az a felelet jött, hogy a honszeretet elmélyítése, kitört belőlem egy kis asperger, és azt mondtam, hogy de hát a honszeretetet sokkal jobban elmélyítené a hon mélyebb megismerése, és a katonaságnál nem honszeretetet tanulnak az újoncok, hanem végső soron azt, hogyan lehet minél hatékonyabban, gondolkodás nélkül megölni másokat, ugye. (Mint kiderült, ebben nem értettünk egyet, mindenesetre a gyerekeknek állítólag nem kell majd megölniük senkit.)

Na de maga az őrnagy úr csak ezután lépett színre, és döbbenetes módon húsz perc alatt sikerült elcsitítania a lelkemben tomboló hullámokat, mert egyáltalán nem sértődött meg azon, hogy a Desigual kabátos (és nagyon szép piros csizmás) nő szerint ő semmi mással nem foglalkozik, csak embertársai megölésével (de legalább hatékonyan), hanem tök korrektül és kedvesen válaszolt a kérdéseimre. Mondjuk amikor az jött, hogy milyen pedagógiai és pszichológiai kompetenciái vannak (mert az előzetes tájékoztatóban ez szerepelt, mármint hogy vannak neki), kicsit elröhögte magát mintegy magában, hogy tényleg? Az volt benne?, de utána komoly hangon felsorolta, hogy a felsőoktatási tanulmányai során hány félévet végzett el ilyesmiből. A végére már egészen elhittem, hogy nem jelent közvetlen veszélyt a gyermekeinkre, főleg, hogy azt is elmondta, kiknek tartozik elszámolással a munkájával kapcsolatban (úgy felírtam, mint egy Karen).

Mindenesetre utána felmentünk a saját osztályterembe egy kis levezetésre, és ott az egyik anyuka halkan megkérdezte, hogy nem tudnék-e adni egy rágót, mert nagyon feszült, de ő nem mert rágót hozni, viszont látja, hogy én igen, és erre rögtön a többi anyukák is rögtön kértek tőlem rágót, én meg úgy éreztem magam, mintha nem is Desigual kabátban lennék, hanem az almazöld Monsuun bőrdzsekiben (amit azért adott el a tulajdonosa áron alul, mert közvetlenül a megvétele után terhes lett, és azóta csak állt a szekrényben (mármint a kabát, nem ő)), és az a lány lennék az osztályban, aki rossz útra viszi a többieket. De ennek kapcsán össze is barátkoztam néhány emberrel, még telefonszámot is cseréltünk, és amikor hazaértem és beszámoltam a gyereknek, ő nagyon megdicsért, hogy pont a legjobb fejek szüleivel spanoltam össze. (Azért ismerjük be, hogy a gyereknevelés rengeteg nem várt vizsgahelyzettel jár, bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna itthon, ha valamelyik kis Andrew Tate-epigon anyukájának adok rágót véletlenül.)

Szóval ez azárt aránylag jól alakult (se én nem kaptam igazgatóit, se a gyereket nem rakták ki az iskolából az anyja miatt, és senki nem halt meg), de amikor hazaértem, azért megjutalmaztam magam egy Desigual ruha megvásárlásával a Vintedről (annyiba került, mint egy teljes árú jobbfajta dobozos fagyi, és az előbbi mellett döntöttem végül), és fél óra múlva írt nekem az eladó, hogy nem-e lenne-e baj, ha egy másik Desigual ruhát is csomagolna mellé, mert azt nincs kedve felrakni az appba. Mind a kettő sírni valóan gyönyörűnek bizonyult (természetesen megbeszéltük, mennyire örülünk), de ez már egy másik ruha és másik történet lenne, amire most nincs időnk.

tele lesz a föld az ember képével – és az ember nem lesz sehol*

2 hozzászólás

Az újévi ebéd után (dahl csípősen, a kultúrák fúziójának szellemében parmezánnal, sült csibevirsli) elcsaltam Dét kirándulni a tradícióinkra hivatkozva.

Végül lementünk megnézni a megáradt Dunát, és miután elmeséltem, hogy az egyik gombász csoportomban valaki talált egy tökéletes pózban lévő békacsontvázat egy mohos faágon, és azóta azt találgatjuk, hogy vajon hogy kerülhetett oda, Dé is elmondta, hogy az apjával arról beszélgettek, mennyire lement bizonyos dolgok ára globálisan a mi gyerekkorunk óta, és nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem a következő húsz évben mi válik sokkal elérhetőbbé.

Erre azt válaszoltam, hogy általában az AI minden területen, illetve a gyógyszerek és a személyre szabott diagnózis és kezelés, mire Dé rávágta, hogy nem nem nem, és kifejtette, hogy szerinte nem lenne szabad az AI-t úgy általában emberek közé engedni, azonosítsanak címkéket raktárakban, meg ilyenek. Azokkal, akik rászabadították az emberiségre a ChatGPT-t, szerintem ugyanazt kellene csinálni, mint Prométheusszal, anyám, magyarázta, mire nagyon megörültem, hogy azért odafigyel bizonyos dolgokra az iskolában (legalább azokra, amiket fel tud használni a való életben, például amikor velem társalog).

Ekkor bemásztunk egy kicsit a susnyásba a vízhez, hátha látunk rákot, és közben mondtam, hogy már most jobban diagnosztizál az AI, mint az emberi orvosok, ráadásul a fehérjehajtogatáshoz is jobban ért, ami nagyon felgyorsíthatja és jóvál olcsóbbá teheti a gyógyszerek kifejlesztését és személyre szabását, mire Dé azt felelte, hogy de ezen úgyis csak a gyógyszercégek fognak profitálni, és jó, oké, diagnosztizáljon az AI, de neki mondja el ember, hogy mi van. Akkor felhoztam, kissé provokatívan, hogy de milyen jó lenne már, ha lenne otthon egy ilyen Tesla vagy Boston Dynamics robotunk (kétlábú, mert a kutyákban nem bízom, noha sokkal stabilabbak), ami port törölgetne, rendet rakna a konyhában, kivinné a szemetet, megigazgatná azokat a könyveket a polcon, amiken Szergej éjszakai lepkéket vadászott, és közben így (vagy így) mászkálna a lakásban, imitáltam a tesztfelvételeket (nagyon creepy!), de Dé azt felelte, hogy akkor inkább törölgeti a port ő élete végéig (ezt a lényegesnek tűnő információt elraktam magamban későbbre).

Erre felhoztam azt az érvet, hogy de ő meg eközben kísérletezhetne azzal, hogy fel tudja-e lökni az androidot (mert úgy tűnik, hogy legnagyobbrészt ezt próbálják csinálni velük azok, akik robotokkal foglalkoznak), mire Dé rögtön mondta, hogy ez egy olyan szakma, amit szívesen végezne, hol lehet jelentkezni. De erről eszembe jutott, hogy az egyik kedvenc podcasterem, Lex Fridman egyszer azon dolgozott, hogy hiteles fájdalomreakciókat építsen egyszerű kis robotokba (hosszan mesélt arról, hogy mennyire századmásodpercekre pontosan kell reagálniuk ahhoz, hogy hihető legyen a jajkiáltás), de annyira kiborult attól, hogy aranyos, cuki kis robotokat kell bántania, hogy el kellett mennie két hét szabadságra.

Dének erről eszébe jutott, hogy igazából van egy AI, amit ő is szeret (valami Microsoft termék, ami programozásnál javasol frappánsabb megoldásokat), de az zavarja legjobban ezekben az AI-kban, hogy nem lehet velük veszekedni, mert mindig nagyon udvariasak. Amikor megkérdeztem, hogy miért is akarna veszekedni velük, azonnal felhozta, hogy hát én is veszekedni szoktam a hűtővel meg a GMapsszel (és valóban, és Dé tavaly ilyenkor még mindig megpróbálta megértetni velem, hogy úgysem fogják fel a tárgyak, amit mondok nekik, viszont azóta ő is rászokott erre), és akkor elképzeltük, milyen lenne, ha amikor azt mondom a navinak, hogy hagyjál már ezzel, nem fogok visszafordulni, mert most be akarok menni abba a boltba, ő visszaszólna, hogy jól van na, és ezt honnan tudjam, soha nem mondasz el nekem semmit, és duzzogni kezdene, és ki kellene engesztelnem (Dé ennek a jövőnek drukkol).

Itt kezdett el besötétedni (és amúgy is már tíz kilométert beszélgettünk), úgyhogy hazajöttünk, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy év múlva hol tartunk majd ebben a témában (és hogy sikerül-e rávennem Dét bármilyen érvvel a portörölgetésre valaha is).

* Karinthy Frigyes: Színház

Ez még csak az éves beszámoló (1. rész)

1 hozzászólás

Idén annyi minden történt, hogy azt nem tudom besűríteni a kívánós posztba, úgyhogy most legalább címszavakban (címszavakban, rengeteg zárójeles kiegészítéssel) összefoglalom, hátha ettől megjön a kedvem a rendszeres bejegyzésekhez.

Év elején nagyjából mindenre azt mondtam az összes barátomnak, ismerősömnek és üzletfelemnek, hogy “nem lehet, mert felvételizünk”, és valóban ez töltötte ki az életemet (a munka és a rohamszerű, podcasthallgató kertészkedés mellett). Eleinte azt hittem, hogy az lesz a legnehezebb része, amikor minden héten ráveszem Dét, hogy írjunk meg egy próbafelvételit, de (spoiler) nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Mivel Dé már akkor tökéletesen beszélt angolul, és jó úton haladt a programozóság felé, alapvetően az volt a cél, hogy egy olyan iskolát találjunk neki, ahol jól érzi magát a következő négy évben, és még tanul is egyet s mást (ebben a sorrendben) elhivatott, tárgyukért lelkesedő tanároktól. A központi felvételi idejére a matekokat már 100%-ra csinálta időre, a magyarok változó eredménnyel sikerültek (fogalmazásból talán egyre sikerült rávennem, mert fennsőbbséges idegenkedéssel kezeli azt a műfajt, amikor a feltétlenül szükségesnél több szóval írnak le emberek dolgokat). Utána behúztuk az elmúlt évek legrondább matekvizsgáját, egy félreérthető és egy csúnya szöges feladattal (amit később simán megoldott nekem az erdőben a telefonján rajzolgatva), magyarból viszont szerencsére arról kellett írnia, hogy miért jobb az IRL múzeum az internetnél, ami szívének kedves téma, úgyhogy kijött a várt átlag.

(Itt muszáj rögzítenem, hogy amikor utólag ékesszólóan, írásban megóvtam a külalakját azzal, hogy a finommotorikája talán nem a legtökéletesebb (“Mi bajod van a finommotorikámmal, anyám?”), de milyen szépen tartotta a margókat, és tettem ezt az esélytelenek nyugalmával, mert még ő sem tudja elolvasni a saját írását, a szövegfelismerők pedig hiraganákra tippelnek belőle, akkor megkapta érte a pontot, amin mindketten őszintén megdöbbentünk (bár tényleg szépen tartotta a margókat).)

Utána jött az a rész, hogy változatos iskolák informatikailag megkérdőjelezhető minőségű honlapjának eldugott bugyraiban kellett keresgélnünk, hogy mikor/hova kell bemennie szóbelire (ebből az időszakból az az emlék kísért még mindig rémálmaimban, amikor az adott napon derült ki, hogy mégis előző nap kellett volna szóbeliznie valahol, nem másnap, és az (együttérző) igazgatóval folytatott konzultáció során megtudtuk, hogy csak (igen gyors lefolyású betegségről szóló) orvosi igazolást fogadnak el, úgyhogy felhívtam az orvost, aki szerencsére együttműködő volt, az apja pedig fehér inget lobogtatva kiszedte a gyereket az iskolából, aki utólag arra panaszkodott, hogy két perc alatt lezárták az eredményét, pedig annyi mindent tudott volna még mondani angolul. Maximális pontot kapott erre amúgy, de a történet többi részének a valóságtartalmát természetesen sem megerősíteni, sem megcáfolni nem áll módomban).

Dét mindeközben az érdekelte legjobban, hogy megszerezze Karl Marx Tőkéjét, mert informáltan akart vitába szállni az internet altright nézetű szereplőivel, és digitális formában nem jó, mert az iskolába nem szabad Kindle-t vinni, és leginkább ott szokott unatkozni (megszereztük, angolul, mert angol fórumokon vitatkozik, és ezt olvasgatta a pad alatt, de sajnos nem kapott érte beírást, pedig azon nagyon jól szórakoztam volna).

Végül valamikor április-május környékén egy képként beszkennelt és szintén fura helyre rejtett pdf-ből kellett kibogarásznom, hogy az oktatási azonosítója a felvettek vagy a fel nem vettek között van-e, és hát szerencsére (valószínűleg a kiváló külalakjának köszönhetően) felvették gimibe, angol szakra (és nem az első helyre, de egyre inkább úgy érzem, hogy ennél jobb helyre nem is kerülhetett volna, köszi, Uni).

Én áprilisban kaptam még egy Zsoldos Péter díjat műfordításból, amit szerencsére nem obskúrus honlapokról tudtam meg, hanem a barátaim tájékoztattak, hogy shortlistes vagyok. A fordítás A jövő minisztériuma volt Kim Stanley Robinsontól, nagyon jó realisztikus sci-fi a klímaválság problémáiról és lehetséges megoldásairól (az első fejezet nehéz, de utána jobb lesz).

Ennek örömére Annagramma elhívott a Gulácsy-kiállításra (a hagyományaink értelmében amikor ZsP-díjat nyerek, mindig a Nemzeti Galériába megyünk), és, mint kiderült, Ferenc pápa is aznap készült arrafelé járni, noha őt nem hívtuk (nem bunkóságból, csak nem jutott eszünkbe). A villamoson ülve (nem tudtam kocsival menni, mert a pápa ment kocsival a lezárt utakon) arról beszélgettek körülöttem a lelkes hívők, hogy ők a vár egy másik részében próbálják majd lecelebspottingolni, és ez reményt adott arra nézve, hogy azért bejutok a galériába valahogy.

Már majdnem sikerült is, amikor olyan húsz méterre a kaputól fennakadtam a kordonon, és éppen arról próbáltam meggyőzni a (velem ellentétben, haha) posztoló rendőrt, hogy engedjen átszaladni, mert nem akarom az egész hegyet megkerülni gyalog, amikor elsuhant előttem a pápa a kis pápamobilján, rám nézett, és esküszöm, odaintett nekem. Öt perccel később már le is szedték a kordont, és beteljesíthettem a küldetést.

Utána a kiállításon (nyomasztó volt és katartikus, egy külön bejegyzést is megérne) éppen azt magyaráztam Annagrammának, hogy ezt akár jelnek is vehettem volna arra nézve, hogy be kell térnem az egyházba, de az én tapasztalataimmal az ember már nem ugrik bele ilyenekbe pusztán azért, mert egy pasi odainteget neki, ha Jézus akar tőlem valamit, akkor erőltesse meg magát egy kicsit, és ebben a pillanatban fény támadt körülöttünk. Mármint konkrétan mindenfelől erős, ragyogó fehér fény kezdett sütni ránk.

Mint kiderült, éppen abba a részébe értünk a kiállításnak, ahol mozgásérzékelős lámpák világították be a folyosót és a falon lévő idézeteket két oldalról és felülről, de hát azért van az Uninak drámai érzéke, na.

Végül kikeveredtünk valahogy a galériából (akkor már egyetlen pápa sem állta utunkat), és elindultunk a Moszkva tér felé, ahol a hagyományaink értelmében sajtburgermenüt szoktunk enni a Mekiben találkozásaink során (lefordíthatatlan belső vicc), részben epres shake-kel, de Annagrammának eszébe jutott, hogy a Moszkván már vagy egy éve nincs shake a Mekiben valami géphiba miatt, és felvetette, hogy talán át kellene mennünk a Jászaira. Én viszont akkorra már egyáltalán nem bíztam Ferenc pápa kifürkészhetetlen útjaiban, és nem akartam egy életre a Margit-hídon ragadni, úgyhogy azt válaszoltam, hogy ha a felsőbb hatalmak tényleg azt akarják, hogy térjek be a katolikus egyházba, akkor itt a remek lehetőség Jézus számára, hogy epres shake-et fakasszon nekünk (kicsit blaszfémikusnak éreztem magam ugyan, de úgy gondoltam, Jézus biztosan értékelné a felvetésben rejlő humorfaktort).

Amikor leértünk a Mekibe, azt mondta a pultos, hogy igen, van epres shake, mert a szerelő most csinálta meg a gépet.

Ennek köszönhetően, ami a művészi kiteljesedésemet illeti, idén nem csak számtalan meg nem született poszt áll mögöttem, hanem egy meg nem született festmény is, aminek valami olyasmi lenne a címe, hogy Misztikus élményem az úr 2023. évében, a Moszkva téri McDonaldsban. (Amúgy nem tértem meg, de felmerült bennem, hogy nevet és címet változtatok, mert ez már a stalking határát súrolja.)

És valahogy ezen a ponton történt, hogy Senoinak mellrákja lett, ami jóval kevésbé vidám saga (bár időnként visítva nevettünk közben), de erről majd a folytatásban.