A valamelyik spektrum A horogkereszt és a szex c. műsora
kapcsán értekeztünk arról tegnap este, hogy összefüggésben vannak-e a
szexuális preferenciák a világuralmi/népirtási törekvésekkel. A
műsorban egyébként olyan dolgokat állítottak be beteges perverziónak,
amik ma már az átlag nemi élet velejárói, legalábbis Dan Savage
szerint, márpedig ha valaki, akkor ő kompetens, és amikor ezt
kifejtettem társalkodópartneremnek, akkor ő mintegy keresztkérdés
gyanánt megérdeklődte, hogy én kit végeztetnék ki, ha hatalmamban
állna. Rövid gondolkodás után azt feleltem neki, hogy mindenkit,
beleadva a válaszba minden komolyságot, amit a téma megérdemelt. Ő meg
egyetértően bólogatott, és hozzáfűzte, hogy az utolsó meg akassza fel
magát.

Na ezt szeretem benne, ezt a gyakorlatias hozzáállást a dolgokhoz.

Ó, dehogy akarok én egyedül aludni. Ó, dehogy akarok én aludni.
Ó.
De hogy.

Muszáj volt tegnap áthívnom végül a lázas embert (én már a büdös
életben nem fogom kialudni magam), hogy meg ne fagyjak. Ma reggel
viszont felháborító dolog történt, mármint azon kívül is, hogy hajnali
6:10-kor kelnem kellett. A kollégával ugyanis, aki visz engem reggel,
háromnegyedre beszéltük meg, úgyhogy ötvenkor már azért rámszóltam,
hogy kapjam össze magam, és ötvenötkor zártam az ajtót, de még így is
kerek tizenöt percet kellett várnom kint a hidegben.

Nagyon remélem, hogy egy párhuzamos univerzumban én még mindig alszom (bár ami azt illeti, ebben is).

A táplálkozási blog fícsör majdnem ki is ment a fejemből, de akkor most
gyorsan megosztanám, hogy szombaton rosejbnit ebéd/vacsoráltam
grillcsirkével (ezekben a madárinfluenzás időkben az az egyetlen biztos
megoldás, ha megesszük az összes szárnyast, csatlakozzatok ti is), a
rendszergazda viszont pürésítette a saját burgonyaadagját, egyébként
meg lassanként azért csiszolódunk egymáshoz főzés tekintetében, most
például alig ordibáltunk valamennyit, és a krumpli hámozásába bele se
szólt egyáltalán.

A grillezni való állatot egyébként az osanban ejtettem el (és nem az
ósönben), ahova beteglátogatás után vetődtem el, paranoid látomásokkal
küzdve. Mert én örököltem sok mindent a hozzám közel került emberektől,
legfőképpen rigolyákat és félelmeket (ezekre nagyon fogékony vagyok),
az egyik rosszalló hangját hallom a fejemben, ha véletlen felrázom a
kólát, a másik az én kezemmel csukogatja le kényszeresen a vécétetőt,
és a harmadik miatt nézek be mindig a hátsó ülésre, mielőtt elindítom
az autót. Lényeg, hogy dc-től többek között a worst case scenarios
minél részletesebb felmérésének fontosságát tanultam meg, és ezt a
magam sajátos stílusában ötvöztem a Balrog Első Törvényével, miszerint
az élet alapvetően szar, és ha néha egy kicsit jónak tűnik, az csak
azért van, hogy utána még szarabb legyen (kieg.: de mi erősek vagyunk,
és van napszemüvegünk, és az kúl). Szóval a problémázás góca az
ágyambanalvós, akivel alapvetően minden jó, ugyanazokra a helyekre akar
elutazni, mint én, nevet a vicceimen, és olyan országok folyóinak tudja
az összes mellékfolyóját, amikről én nem is hallottam, és most, amíg
fekszik, teljesen kontrollálható, DE az univerzum kiegyensúlyozottságra
való törekvése miatt biztos van valami hátulütője az egésznek, mondjuk
például szcientológus (bár azt mondta, hogy nem, de egy ravasz
szcientológus is ezt mondaná) és meg akar majd téríteni, vagy kiskorú,
halott kutyákkal szokott szerelembe esni, vagy képes meleg csapvízből
készült nescafét inni, vagy valami hasonló, mindenesetre az osanba érve
már úgy éreztem, hogy nagyon sok minden miatt szorulok én vigaszra,
noha szükségem csak csirkére volt, meg a partira vivendő alkoholra.
Később úgy éreztem, hogy az a nagyon sok minden, ami vigasztalni fog
majd, az mintegy leláncol engem és röghöz köt, szabadságszerető,
levegő-típusú lényemet lerángatja a valóság földies talajára, ahol
gyakorlati problémákon kell törni a fejem, mint például hogy ki visz
majd haza. Mert a csirkén és a martinin kívül vettem még flakonos
tejszínhabot, és lábtörlőt, és licsi-, málna-, eper- és
mandarinkonzerveket, és késkészletet, és Bailey's-t, és búzasört, és
profiterolt, szóló szőlőt, mosolygó szilvát, vilmos típusú körtét, meg
még rengeteg egyebet, ketten alig bírtuk felcipelni, mindenesetre
háborgó lelkem lecsillapult kissé, aztán jött a grillcsirke a jó
testével.

Tegnap meg olyan dairy-nap volt, napközben leginkább csak tejet ittam
másnaposság ellen, este meg pirítósra helyeztük a sajtokat, amit a
rendszergazdának szereztem be (olivás meg diós brie, meg valami ezekhez
hasonló, szintén a penészes oszladozás és az érés keskeny
határmezsgyéjén egyensúlyozó kerek sárga csoda, és azért a
rendszergazdának, mert én ezeket csak megkóstolni szeretem), és néztük
a hetihetest, volt benne Váncsa, ennek örültem, meg annak is, hogy
huszonharmadikamentes volt a tegnapom, és máig meg se tudtam, ki
fütyült ki kit.

…39 fokosak.

Felhív, és azt mondja (hörgi, suttogja) a telefonba, hogy álmában ott
ültem mellette és kötöttem, és az jó volt. Én meg most először
életemben túl fontos ember vagyok ahhoz, hogy odahintaszékezzek mellé
holnaptól.

Tegnap este tíz órára már idegbajnok voltam, mert már az is elég probléma nekem, hogy én nem tudom eldönteni, mit akarok, de az még frusztrálóbb, ha a választás (és ezzel az ambivalens vívódások) lehetőségétől is megfosztanak.

Az ágyambanalvós ugyanis nem hívott. Nem mintha úgy állapodtunk volna meg, hogy akkor majd tegnap felhív, sehogy nem állapodtunk meg konkrétan, és az összes tánc-és illemszabály között sem leltem rá arra az alfejezetre, ami az ilyen késleltetett találkozók koreográfiájáról szól, de én azt tartottam volna magától értetődőnek, ha az ágyambanalvós ott térdel a lábtörlőmön egy kazal virág társaságában és szívecskék röpködnek a feje fölött és akkor mindenki elkezd táncolni és énekelni felhív, és megkérdezi, hogy akkor most mi van. Amire én azt felelhetném, hogy nem tudom mi van, hallgatnánk hosszan a telefonba, aztán valamit mondana valamelyikünk, amire a másik válaszolna, meg ilyenek. De nem hívott, és nem üzent sms által. Tíz óra öt perckor sem, meg tíz óra nyolc perckor sem, meg még egy csomó időpontban nem.
Tizenegyre úgy döntöttem, a kapcsolatszüneteltetés olyan, mint egy telefonhívás, annak kell végét vetnie, aki elkezdte, úgyhogy felhívtam én. És akkor kiderült, hogy beteg, láz meg tüdőgyulladás meg Tutenkámon minden átka, úgyhogy nem jön, meg én se menjek át, mert ne lássam így, de nem ő fogja megmondani hogy én mit csináljak, és különben is bassza meg a fűnyíróját, úgyhogy átmentem én, Florence Nightingale, húslevest főztem, borogatást cseréltem, teát forráztam, szal izgalmas éjszaka volt.

Én itt tartom magam, közben majd megszakad a szívem, és akkor az ágyambanalvós küldi sms-ben, hogy már csak 14 nap.

Nehogy elfelejtsem.

Felvitte az isten a dolgom: kaptam gyönyörűségesen szép új asztalt.

És felhívott az ágyambanalvós, és én, gyenge, befolyásolható lélek
majdnem felugrottam az új asztalom tetejére vidáman pattogva, dacára
annak, hogy az élet egy sötét és keserű pöcegödörszerű valami, mert azt
mondta, nekem, hogy szeret, és akkor én rávágtam, hogy jó, én is
szeretem, de adjon nekem három hetet, mert akkor múlik el az átok, és
azt mondta, ez lesz az élete leghosszabb három hete, de nem igaz, mert
az én életem leghosszabb három hete lesz, így jár, aki nőgyógyászhoz.

Ja, és azt mondtam már, hogy szeret? Engem. Ő.

Izolda meglepően vidám, kortárs
slágereket üvöltet és csacsog, csacsog, hogy most végre lesz ideje a
barátjával lenni, meg valami kertészeti tervek.

Egy síró nőt akarok, olyat, mint én.

Én meg kirúgtam az ágyambanalvóst, ha már így benne voltunk a
sodrásban, aztán kirúgtam a hámból is. Meg zen-koanokról és a macskáról
beszéltünk másfél órát a telefonomban (leginkább a macskáról), meg
arról, hogy végül is a yi ching se rosszabb, mint a netes varázsgömbök,
amiket fel szoktam keresni, ha komoly problémám van, de hiába, aki tud
az tud, akár falhozvágott tojássárgájából is, megmondta a dc rég.

Ja, aztán ríttam az ágyambanalvós után hajnali négy harmincig, amikor
is kiütöttem magam a maradék jagermeisterrel, úgyhogy most még aznapos
vagyok.

Tegnap, amikor felhívtam anyám, hogy most nem megyek, csak majd, akkor
mintegy mellékesen megkérdeztem azt is, hogy érzett irántam, mielőtt
megszülettem. A választ borítékolhattam volna, elvégre a szüleim rendes
emberek, mindig időre fizetik a számlákat, nem tagadják le magukat a
telefonban, és még csak adót sem csalnak – és milyen nem rendes ember
lenne már az, aki nem szereti a gyerekét folyamatosan, a fogantatása
pillanatától fogva. Gyermeküket szeretni a szülők kötelessége. És a
szüleim mindig teljesítik a kötelességüket.

Úgyhogy egy luxus-árvaházban nőttem fel.

A hazugságokban (mindegy, hogy tudatos, vagy tudattalan) az a
legrosszabb, hogy elértéktelenítik az embert (mármint azt, akinek
hazudnak), és én most teljesen értéktelen vagyok (ja nem, nem a szüleim
miatt, sajnos a legjobb indulattal sem tudom életem összes
negatívumát az ő számlájukra írni). És tényleg hálás vagyok az
ágyambanalvósnak, hogy nem úgy kezel, mint értéktelent, de nem akarok
hálás lenni, mert az tartozás. Azt szeretném, ha csak megjönne, és
lehetőleg nem szólna egy szót sem, és hajnalban azért nem ébrednék a
rossz álmaimra, mert akkor még javában szeretkeznénk, és reggel, két
kapkodás között valamikor, mondjuk amikor hajat mosok, csendben
eltűnne. És pár hét múlva, amikorra összerakom magam a
dirib-darabokból, akkor jönne a kedvességekkel meg a versekkel a
hasamra meg a báli meghívókkal, mert addigra olyasvalaki leszek, aki
megérdemli az ilyen dolgokat, mi több, akinek kifejezetten járnak ezek.

Lehet, hogy szóba hozom ezt ma, de valószínűbb, hogy nem. Gyáva is vagyok.

Egyébként meg nem vagyok nagy Bikini-fan (semekkora nem vagyok), de az Adj helyet-ről most már mindig az ágyambanalvós fog eszembe jutni. A rádióból folyton ez szól, ha vele vagyok.

(Kéne már egy memória-reset, nem akarok új emlékeket, nem akarok új kötődéseket.)

Vettem báli ruhát, de végül húsz perc után ellógtunk a mulatságból
kocsmázni, többedmagunkkal. Szerencsére vittem váltófarmert
váltópólóval.

Úgy mondják, az alkoholtól lejjebb megy az ember humorküszöbe.
Namármost nálam ez nem így van. Én egész egyszerűen hihetetlenül
szellemes leszek, ha iszom két kortyot, pláne ismeretlen társaságban,
pláne szürreális díszletek között, pláne, ha veszik a lapot. És vették.
Úgyhogy egyszercsak azt látom, perifériálisan, hogy az ágyambanalvós
kisétál, mentem utána, nem szólt hozzám, akkor kivettem a kezéből a
cigijét és letüdőztem, majd beteg lettem, mert mezítlábas volt. Mielőtt
meghaltam volna, azért összefoglaltam pár pontban, hogy én neki
játszom, őt szórakoztatom, miatta vagyok hülye, nem másnak, aztán
mégsem haltam meg, csak majdnem, mert fogta a kabátunkat, és még mindig
nem szólt hozzám. Ezt később sem hagyta abba, úgyhogy egy piros
lámpánál kiszálltam, dühösen, és nekiindultam, mint egy tank
(Lengyelország felé, mint később kiderült). És akkor egyszercsak valaki
gesztenyével dobálta a lábamat, úgyhogy nála aludtam, pedig eredetileg
nem úgy volt.

Együtt alszunk, de nem szexelünk, mindent meggyóntunk, de van, amiről
még egy szót nem ejtettünk, nem járunk, de mással sem. És időnként
csókot lop, és ha hallja hajnalban, hogy sírok, akkor kimegy a konyhába
káromkodni. És időnként én is csókot lopok, és megnevettetem. És lassan
elérünk a nullponthoz, ahol még ennyi kapaszkodóm se marad arra
nézvést, hogy akkor most mi van.

Úgy tűnik, most már minden nap akarok valamit nagyon, a végén még
teljesen a vágyaim rabjává válok, és reményem nem marad visszamászni a
megvilágosodottságnak ama csomolungmájára, ahova szeretem magam a
fény gyermeke avatárjában odaképzelni. Szóval én, bár tízen cukorral
iszom a teámat, általában nem bírok két falatnál több édességet
megenni, cukrászsüteményből még annyit se, csokiból is csak ha nagyon
jó és nagyon szomorú vagyok, de most, most ennek vége. Eladnám magam
egy mekis álompitéért, majdnem sírtam, amikor olvasztott pillecukorról
beszélgettek érzéketlen kollégáim a konyhában, és ha valaki az otthon
hetek óta hányódó fél tábla csokimhoz nyúl, azt megölöm. Akarom. Most.
Akarom.

Talán ha az ágyambanalvós hozott volna nekem tegnap legalább egy
sportszeletet, akkor a tegnap este is jobb lett volna, így csak
nyűglődés, meg bánatos összebújás, meg olyanokat kérdez, hogy miért őt
simogatom, ha másra gondolok, én meg olyanokat, hogy mit érdekli, mire
gondolok, ha őt simogatom, esküszöm, a pasik meg a lelkük. Aztán reggel
hajolgattam ki a konyhaablakon köhögve, meg mászkáltam a sötétben,
aztán visszabújtam, az volna jó, ha pár hét múlva jönne vissza, de ki
tudja, akkor vissza akarna-e még jönni.
Mert szeretem, tudom, hogy szeretem, csak nem érzem.

És most megnézem, hogy van-e valaki a konyhában. Ha nincs, akkor gyorsan magamba tömök egy evőkanál kristálycukrot.

Mivel mostanában evés helyett vagy sírok, vagy iszom, vagy randizok,
alig van hely verseknek a hasamon, de az ágyambanalvósnak így is
sikerült ráapplikálnia pár sort alkoholos filccel, alkoholos
állapotban. Úgy ír, mint egy isten. Helyesírási hibák nélkül. És
alkoholos állapotban is erkölcsösen tartja magát a feltételeihez, csak
vigyorog azon, hogy libabőrzök, ha hozzámér.

Kapja be az erkölcseivel, meg a diplomáival.

És amikor mondom a rendszergazdának, hogy mi van, meg hogy ki van, akkor az ő egyetlen kommentje: na végre egyszer egy szép pasi tetszik neked. Szerencsémre ezt a széppasi nem tudja. A rendszergazdán meg mindenesetre rajta tartom majd a szemem.

Ja, és rákerestem gugliban a publikációjára, amit mondott, és kiderült,
hogy a doktoriján kívül van még két végzettsége. Igen valószínű, hogy
egy gyűjtővel van dolgunk, kedves Watson.

Egyébként meg felháborítónak tartom, hogy simán eladnak nekem vény
nélküli altatót a patikában, pedig tudhatnák, hogy hisztispicsa
periódusban vagyok, és bármire képes. Teljesen kiveszett volna már az
empátia és a törődés a mai gyógyszertárosokból? Vagy csak látják
rajtam, hogy én már egy fél algopirintől is hányok?

Szóval tegnap vegyi kísérletet hajtottam végre magamon, minek
következtében egész délután felváltva hánytam és aludtam, kikapcsolt
telefonnal. A kísérlet eredményeképpen ezentúl is inkább málnát kapálok
majd, ha nem tudok aludni. A málna az én barátom. Azt hogy az
ágyambanalvós az én barátom-e, azt nem tudom (igazság szerint fogalmam
nincs, micsodám, meg hogy minek hívjam, majd eldől), mindenesetre
tegnap este ő sem aludt, hanem az ajtómban állt pandamacis szemmel, és
a kezembe nyomott egy feltöltős telefont, hogy ha valaki más miatt nem
akarom bekapcsolni a rendeset, akkor azon tudjon hívni. Én meg azon
töprengek, hogy ezek után, tekintetbe véve a söröket is, amiket
fizetett nekem, én most akkor váratlan hirtelenséggel kitartott nő
lettem? Izgalmasan újszerű helyzet volna.

Asszem, az én ágyam most a legjelentőségteljesebb hely a világon. Olyasvalaki alszik benne, aki megcsókolt.

Mert van olyan, hogy valaki megjelenik az életedben, nem csak úgy
perifériálisan, hanem premier plánban, és igazi kérdéseket kérdez,
vagy húzogatja a hajad verbálisan, vagy azt látod, hogy figyel a szeme
sarkából és éget a tekintete, de ezzel együtt folyamatosan mintha sok
kilométerre lenne, ezért nem válaszolsz neki igazi válaszokat, mert
úgysem hallaná. És aztán találkoztok, és elmentek helyekre, és feljön
hozzád is, és látod, hogy ugyanazt a bdsm topikot olvassa, mint te, de
még mindig sok kilométerre van, úgyhogy csak magadban mosolyogsz, és
nem érsz hozzá. És akkor eljön a borzalmak éjszakája, mint a
rémálmokban, amikor egyszerre a sötétben minden mozgó dolog patkánnyá
változik, és ezért éjfélkor átjön hozzád, de minek, amikor még mindig
ott vannak a kilométerek, és ezt már ő is látja.

És amikor éppen elment volna, végig kellett hallgatnia, ahogy
telefonban hazug kurvának hazudom magam, hogy megvédjek valakit, aki
nem is létezik, és kikövetelte, hogy ezt mondjam el, úgyhogy lefeküdtem
az ágyamba, ő meg leült az ajtó mögé, és gyóntam, mint a vízfolyás,
elmondtam neki mindent. Amikor befejeztem, azt hittem, most akkor
tényleg elmegy (nem csodálkoztam volna), ő viszont bejött,
szájoncsókolt, és azt mondta, ennél szebbet még sose hallott, és a
kilométerek hirtelen már nem voltak sehol, és égette a bőrömet a keze,
és ő is meggyónt, hogy tudjam, hogy ő is ismeri a patkányokat, és
nevettünk sokat, meg beleénekelt a fülembe, meg húzkodta a hajam, és
azt mondta, csak akkor élhetek majd vissza a helyzettel, amikor már
szeretni fogom, úgy istenigazából, addig találkozzunk, ma, holnap,
mindig. Úgyhogy fél órával ezután találkoztunk a Tescoban (jelzem, ez
úgy hajnali 3-4 körül volt már), külön ajtón mentünk be, én a szép
ruhámban, ő a kedvenc pólómban, és a biztonsági őr hozott nekünk
egy szál virágot, cserébe mi gyönyörű hellyé változtattuk a
Tescót, ahol gyönyörű dolgok történnek.

És én nem szoktam rögtön az első randi után felhívni magamhoz
valakit (az eddigiek nem randik voltak, eddig csak találkoztunk), de
most kinéztem az ablakon, miután hazahozott, és ott állt, és nézett
felfelé, úgyhogy egészségügyi megfontolásból beengedtem, nem
is éltem vissza a helyzettel, és most ott alszik benne az ágyamban.

Jó azért az, amikor van mire várni.