A titkárnőről időközben kiderült, hogy azért nem jött be dolgozni, mert
megharapta a macskája. Ezt az indoklást a továbbiakban nem kívánnám
kommentálni.

Ma meg csak itt lézengek a fiúmnál, a fiúm viszont nem lézeng itt, mert
atyai kötelességei vannak. Viszont itt nála baromi jó a csí, úgyhogy
egyedül is jó lézengeni (emlékszem, amikor először itt jártam, akkor
rögtön az volt a benyomásom, hogy de jó, itt lehet játszani),
készítettem például egy fényképfelvételt a dolgozószobájáról, aminek
azt a címet adtam, hogy megindult a számítógépes alkatrészek észak-déli
vándorlása (még szerencse, hogy van nálam iránytű*), meg elmosogattam,
ami lehet, hogy máshol unalmas, monoton és értelmetlen házimunka, itt
viszont csupa izgalom és felfedezés; az egyik (nem véletlenül) lezárt
ételhordóban rátaláltam például egy eddig ismeretlen fajra, amelyik már
csak két lépésre volt a kerék felfedezésétől. Természetesen kiirtottam
őket. És ha már így benne voltam, az új jövő kezdésének jegyében
kiöntöttem például az olajban úszkáló májdarabokat is, amit emlékként
őrizgettünk a sütőn egy hónapja, mert kemény csaj vagyok. Meg
nézegettem bakancsos oldalakat. Meg nézegettem biciklis oldalakat,
viszont nem nézegettem az órámat egyáltalán.

Szerintem, amire ennek az országnak szüksége van, az legalább kétszer ennyi nemzeti ünnep.

* Egyébként kipakoltam ma a táskámat, mert kerestem
valamit, és nem csak iránytű van nálam, hanem varrókészlet, két
telefon, szemöldökcsipesz, lázmérő, manikűrkészlet, sebtapasz és
háromféle gyógyszer, kisadagos ketchup, fényképezőgép, citrompótló,
pendrive, Budapest térkép, mp3 lejátszó, két rejtvényújság, egy tábla
csokoládé és három különböző műfajú könyv (a Maugham életrajz,
Pratchettől a The Last Continent és a Самоучитель японского языка). Asszem, az ilyenekre, mint én, mondják hogy biztonsági játékos.

A hétvége a sport és a kultúra jegyében telt, aminek a sport része az
volt, hogy egyrészt hegymászósat játszottunk, vagyis vasárnap estig nem
mosogattam (fiúm: nekem már az is luxus, hogy egyáltalán van tányér, nem muszáj, hogy tiszta legyen),
másrészt biciklit kerestünk nekem a neten. Egy kicsit megrémít a
jövőmet illetően, hogy a fiúm szerint mindenképpen olyan biciklit kell
nekem keresni, ami nagyon zúzós erdei utakon sem esik szét alattam (én
igazából az olyan sportok híve vagyok, ahol a gravitáció az én barátom,
mint például a síelés), de egyelőre derűs ignoranciával fókuszálok a
jelenre. A biciklisboltok honlapjai egyébként viccesek, az egyiken
konkrétan szerepel az a mondat, hogy nyomatékosan kérünk, hogy Ne ad meg bankkártyád adatait, és ne válaszd
a kártyás fizetést, annak ellenére, hogy megrendelési rendszerünk erre
lehetőséget biztosít,
a másikon meg egész komoly lélektani elemzés található az olcsó
biciklik vásárlóiról, akik megcsömörlött, boldogtalan emberek maradnak
egy életen át, meg ilyenek. Sport volt még az is, amikor a fiúm
kifejtette, hogy mekkora megjátszós dolog is már az úszás, szemben
például a búvárkodással, mert a búvárok legalább nem tesznek úgy, mint
akik képesek lélegezni a vízben, és akkor szidtuk egy kicsit az
úszókat, majd szóbahoztam, hogy milyen szívás is lehet már bálnának
lenni, nem alhatsz pl végig nyolc órát, mert mindig levegőt kell venni,
a fiúm meg erre szóbahozta a madarakat, akik viszont percenként
felnéznek alvás közben, hogy nem akarják-e őket megenni. És azért
alszanak sokan egy fán, hogy csak tízpercenként kelljen felnézni,
konkludálta a fiúm, aki titokban ugyanis botanikus.

A kultúra meg az volt, hogy egyrészt kiolvastam végre végig a The Fifth
Elephantot, ami egy vámpíros/vérfarkasos/törpés/őrséges pratchett, de
van benne Csehov is, másrészt folytattam a Maugham életrajzot, amiből
kiderül például, hogy a viktoriánus időkben azért volt mindenki homokos
Angliában, mert akkoribban a bentlakásos, koedukálatlan iskola volt a
divat, ahol az összezártság, az alternatíva hiánya és a
faggoting-rendszer megteremtette a homoszexualitás melegágyát,
amire az, hogy a későbbiekben sem voltak nagyon kellemes szexuális
élményeik a nőkkel (a házasság előtti szex csak a prostituáltakkal volt
lehetséges egy úri fiatalember számára), csak rásegített. Viktória
királynő vezette be azt egyébként, hogy akire rábizonyosodik a
fajtalankodás, azt akár két év kényszermunkára is lehet büntetni – ez a
dolog a nőkre természetesen nem vonatkozott, mert senki nem merte
megmondani Viktóriának, hogy a nők is képesek ilyesmire. A kultúra
aztán vasárnap tett nálunk magáévá eddig meghódítatlan
csúcsokat, amikor is ledobtam magam a fiúm mellé az ágyba, és zsinórba
néztük a Veronica Marsokat. Most tartunk a nyolcadiknál vagy a
kilencediknél. Egy kicsit ugyan félek attól, hogy mi lesz, ha nem marad
már megnézetlen sorozat, de biztos kitalálunk majd valamit, mondjuk
ráállunk a heroinra, vagy nem tudom.

Állítólag az alkohol előhozza az ember valódi énjét, ezt nem tudom, én simán csak bárkivel smárolok
már nem, mert már nem vagyok szingli, szóval simán csak rendkívül
szellemes vagyok, és nagyon szeretek mindenkit. A fiúm meg általában
semennyire nem változik meg (nem igazán tudom eldönteni, hogy ez amiatt
van-e, mert ennyire erős benne az önkontroll, vagy mert alkohol nélkül
is képes természetesen viselkedni – mindenesetre, az önkontrollját, ha
van, arra használja, hogy természetesnek tűnjön a viselkedése), de az
erős belga sör a minap őt is közlékenyebbé tette, és olyan dolgokat
osztott meg velem a hegymászóbalesetekről, amiket eddig még soha.
Asszem, úgy került a dolog szóba, hogy ugye kölcsönkaptam azt a
hegymászóbalesetes könyvet, és ezen kicsit felháborodott, hogy az tele
van tárgyi tévedésekkel, és elmondta, hogy hogy is mennek a dolgok
igazából, szerencsére a szintemre leereszkedve, és olyan, a jobb
megértést segítő képi eszközöket használva, mint például hogy "az Oroszlán-sziklát úgy képzeld el, hogy olyan, mint a Duna Pláza: mindenki odajár".
Csak arra az időre hagyta abba az információátadást, amíg lement
fürdeni, de addig is odanyomott az ölembe egy hegyes könyvet, és
kijelölte benne a kötelező részeket, hogy ellenőrizzem, hogy tényleg
úgy volt-e, ahogy ő emlékszik. Tényleg úgy volt, de ő szórakoztatóbban
adta elő.

Lehet, hogy gyakrabban kéne innia.

Vannak ugye a bondázsosok, meg vannak, akik női cipőket próbálgatnak
neccharisnyával a behúzott függönyök mögött, és ott vannak azok is,
akik beöltöznek szőrmeállatkának, és úgy szeretik magukat, de ez mind
semmi: az én fiúm például pulzusoximétert húz az ujjamra, aztán elmegy
fürödni azzal, hogy játsszak nyugodtan. Jelentem, a véroxigénszintem
normális, folyamatosan 97-98% között stagnál, a pulzusom viszont valami
rettenetes, ha nagyon mozdulatlanul fekszem, akkor 70, blogírás közben
viszont 80-90 (bár ennek egy része valószínűleg a touchpad számlájára
írható), és amikor lerohantam a telefonomért, ami csöngött, a
visszafele úton már 131 volt, mondtam is a balrognak, aki hívott, a
balrog erre meg azt mondta, hogy vagy nagyon edzetlen vagyok, vagy
kövérkés. Ez igen életveszélyes húzás volt tőle, rögtön helyesbített
is, hogy mármint ha bárki más ilyesmire panaszkodna, akkor fel lehetne
tételezni, hogy kövérkés, én viszont, ugye, bizonyosan csak nagyon
edzetlen vagyok. Ezután még az utolsó erőimmel segítettem neki
konzumálni (érdekes módon, bármelyikünk van TESCO-ban, mindig felhívja
a másikat, tegnap például én is hívtam őt TESCO-ból, meg ő is engem, a
két időpont között volt vagy 3 óra, a két áruház között pedig 160 km,
de ez részletkérdés), majd nagyon mozdulatlanul feküdtem rettegve, hogy
egyszer csak szívrohamot kapok, mondtam is a fiúmnak, amikor feljött az
emeletre, hogy csak attól, hogy felültem, felment 93-ra a pulzusom. –
Attól, hogy megláttál engem, bébi – helyesbített erre a fiúm. Egy
macsóval járok.

A következő lépése pedig állítólag az lesz, hogy gázokat lélegeztet be
velem a véroxigénváltozásokat figyelendő. Milyen praktikus, hogy mindig
ott vagyok neki kéznél.

Szerintem fontos dolog az őszinteség egy pár-, vagy akármilyen kapcsolatban; a hazugságok óhatatlanul elválasztanak, ráadásul baromi jó emlékezőtehetséget kívánnak. Természetesen mindenki életében vannak olyan dolgok, amiket nem szeretne elmondani, például mert úgy gondolja, hogy a múlt részei és semmi közük a jelenhez, és az ilyen esetekben az egyetlen tisztességes megoldás szerintem az, hogy az ember annyira eltitkolja az ilyesmit, hogy a másikban még kérdés szintjén se merüljön fel a téma. Ez általában működő megoldás szokott lenni.

Aztán néha váratlanul beüt a krach.

Tegnap például pont valamelyik Angelt néztük, és abban vetődött fel a dolog, kicsit meg is ijedtem, hogy a fiúm, a gondolatolvasó kapcsol, de ugyanolyan szép csöndben feküdt mellettem, mint ahogy szokott, és a film végén ugyanazzal a mozdulattal ölelt át, mint ahogy szokott, és ugyanúgy nézett rám, mint mindig két rész között (konkrétan úgy, mintha én találtam volna fel az összes sorozatot, méghozzá úgy, hogy egy nagy kanál eperfagyiként eleve nem lehetett könnyű dolgom a kreatív szórakoztatóiparban), aztán viszont megszólalt. Azt mondta, hogy ő nagyon boldog velem, ami bármilyen más szituációban pozitív végkifejletet sejtetne, de itt már tudtam, hova akar kilyukadni, meg is állt bennem az ütő, és legszívesebben elszaladtam volna, de lelkem egy része mintha mindig is tudta volna, hogy el fog jönni ez a pillanat, és akkor vállalnom kell a felelősséget. És akkor a fiúm feltette a kérdést, hogy talán csak nem azért van ez így, mert megettem a volt felesége agyvelejét.

Mit tehettem, végül is bevallottam, hogy így volt.