Vera* mellrákját (amivel együtt kell élnie, és amivel mostanra, azt hiszem, elég harmonikus viszonyt alakított ki) amúgy úgy tudtam meg, hogy amikor felhívtam, hogy mi volt a cisztaleszíváson (pusztán logikai úton diagnosztizáltuk ugyanis egymás közt, hogy biztosan ciszta van a mellében, amit később egy radiológus is megerősített, de lehet, hogy csak kedves akart lenni), teljesen ki volt kelve magából, hogy milyen bunkó volt már vele az orvos a fizetős magánintézményben, ahova azért ment, hogy ne legyenek bunkók vele az orvosok.

Mint kiderült, a kettes számú radiológus azzal fogadta, hogy ő ezt nem tudja leszívni, de ennél bővebb magyarázatot nem adott (szóval nem derült ki, hogy a képződményben van-e a hiba, vagy az ő képességeiben, esetleg a vallása tiltja-e a dolgot), viszont azt mondta, hogy mintát vesz (??). Valamikor mintavétel közben megkérdezte Verát, aki, ugye, még mindig úgy tudta, hogy cisztája van, hogy nyirokcsomóból is vegyen-e mintát, amihez annyit fűzött hozzá magyarázatként, hogy 19 500 forint (vagy valami hasonló összeg).

Szóval, lezajlott az összes szúrás (miért ne, ha már lehetősége nyílik rá az embernek), és Vera megkérdezte, hogy akkor most mi legyen a cisztájával, ki tudja eltávolítani. A radiológus azt válaszolta, hogy sebész. Vera a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy szerinte a budakeszi egészségházban meg tudják-e ezt oldani ambulánsan, mert az tök kényelmes lenne, mire az orvos azt válaszolta, hogy hát, nem. Utána következett a logikailag megalapozott érdeklődés, hogy akkor mégis ki tudja ezt eltávolítani, mire a radiológus azt mondta, hogy onkosebészt kellene hozzá keresni. Amikor Vera elhűlt, hogy álljanak meg egy pillanatra, ő egy cisztával érkezett oda, miért kell ehhez onkosebész, a jóember azt felelte, hogy azért, “mert azok szépen vágnak”.

Otthon aztán átolvasgattuk a leletet, és csak abból derült ki, hogy a radiológus szerint ez egy nagyon durva mellrák. És amúgy értem én, hogy elég nehéz lehet megfelelő empátiával kommunikálni a R betűs dolgot a pácienseknek, de hát előbb-utóbb óhatatlanul megtudja, hadd ne kelljen már barkochbáznia az embernek, meg a sorok között olvasnia, pláne, ha cisztával érkezik.

Szóval, azóta hullámzó a helyzet onkoterápiailag, de az a lényeg, hogy engem eléggé megviselt ez az egész (és hát a saját nevemet sem kellemes olvasni mindenféle leleteken), Vera viszont a kemoterápia és mindegyebek mellett megtalálta a legklasszabb pasit, akivel azóta is boldogan élnek, folyamatosan kiemelkedő rendezvényeket rendez, utazgat, és minden tekintetben olyan benyomást kelt, mint akinek semmi baja (továbbá nagyon jól áll neki a profi parókája mellett a festői Kínából származó lila is), úgyhogy mélyen reménykedem abban, hogy erről sikerül az Univerzumot is meggyőznie.

Utána nyáron Dé azt mondta, hogy “ha már a Galaxis őrzőit végig kellett szenvednem, anyám**”, akkor hadd nézzük meg legközelebb az Oppenheimert is, illetve amikor kiderült, hogy Ben Shapiro annyira felidegesítette magát a Barbie-filmen, hogy elégetett egy Barbie-babát a férfiassága bizonyítékául, szeretett gyermekem közölte velem, hogy akkor azt is meg akarja nézni, mert ha Shapirót ennyire megérintette, akkor biztosan jó film. Mindkettő tetszett nekünk, és hát Ryan Gosling kihozta, amit Kenből ki lehetett hozni.

Ekkor merült fel bennem, hogy utaznunk is kéne valahova, és Dé Franciaországot javasolta, de a kinézett buszos túra már betelt, úgyhogy elővettem a térképet, és kiszámolgattam, hogy meddig tudnánk elautózgatni kényelmesen egy hét alatt szigorúan észak felé (akkor már elég meleg volt). Úgy saccoltam, hogy Rigáig, és akkor Lengyelországban is megállhatunk itt-ott, majd megbeszéltem Dével, hogy akkor Párizs helyett Auschwitzba megyünk, de jó lesz.

Közvetlenül az út előtt begyulladt egy kicsit a szemem, és nem akartam, hogy nagyon begyulladjon, úgyhogy a legnagyobb napszemüvegemben magyaráztam egy késői estén Isoldééknél (akik hazanyaraltak Norvégiából), hogy el fogja pusztítani az emberiséget az AI (akkor fordítottam le Mustafa Suleyman könyvét (nem fikció sajnos), ami arról szól, hogy hogyan fog kipusztítani minket az AI, de lehet, hogy mégsem).

Utána elindultunk Rigába, ahova Tarhonyakártevőt is meginvitáltam. Odafelé megnéztük a Tátrát és a Wieliczka-sóbányákat is (gyönyörű, sóból faragott termek több száz méterrel a föld alatt), utána áthaladtunk a két Oroszország közötti szoroson (a Kalinyingrádi enklávé és Oroszország proper), megállapítottuk, hogy Litvánia kizárólag szántóföldekből, gyönyörű traktorokból és traktorkereskedésekből áll, végül pedig megérkeztünk Lettországba, ami egyszerűen gyönyörű.

Jürmalában szálltunk meg (Riga félszigetszerű agglomerációja egy folyó és a tenger között), ami főleg romantikusan kifaragott kő- és faházakból áll hatalmas fenyők között, széles tengerparttal. Olyan az egész, mintha száz éve nagyon gondosan megépítettek volna egy mesevárost, amit utána magára hagytak a természetben (és gyakorlatilag ez is történt). Maga Riga is csodás volt, egyrészt eleve egy fekete macska a város kabalaállata, másrészt a közepét domináló piac négy zeppelinhangárból áll (ebből kettőt régen ténylegesen használtak is), harmadrészt olyan épületek vannak benne, mint a Feketefejűek céhe, ahova csak nőtlen férfiak léphettek be, és ami részben köztiszteletben álló szakmai egyesület, részben maffia, részben kalózszövetség volt. Ésatöbbi.

Visszafelé kicsit aggódtunk, mert Suwałkiban foglaltam szállást, ami a lehető legközelebb esett mindkét Oroszországhoz, és azokban a napokban volt némi készültség is arrafelé valami határsértő helikopter miatt, de végül nem lett gond, ugyanakkor Suwałkiban derült ki, hogy valami csoportok lefoglalták az összes helyet az auschwitzi túrákra a következő két napra, ezért nem tudom bevinni a gyereket. Azzal próbáltam vigasztalni, hogy úgyis túl meleg van most ehhez, mire Dé visszakérdezett, hogy “úgy érted, anyám, hogy a nyári hőségben nem olyan kellemesek a haláltáborok, mint egyébként?”. Végül azért megálltunk ott útközben, hogy legalább kívülről lássuk a kerítést, magunkba szálljunk, elgondolkozzunk az emberi gonoszságon és jóságon, és lerójuk a tiszteletünket az ártatlan áldozatok előtt. Ez még annak ellenére is sikerült, hogy amikor leparkoltunk, egy ajándékbolt fogadott minket, ízléses (nem) haláltáboros mementókkal, viszont a séta végére sajnos egyszerre jutott eszünkbe Dével, hogy már Auschwitz sem a régi, ha bizonyos zsidó származású illetőknek szomorúan vágyódva kell kívülről bekukucskálnia a kerítésen, mert nem engedik be őket oda. (Ezen a ponton szeretnék elhatárolódni magunktól.)

Utána még át kellett esnünk olyan dolgokon, mint a gimis beiratkozáshoz szükséges ötezer megszerezhetetlen papír megszerzése (amit csodálatosan szimbolizál az a jelenet, amikor ott álltunk a kormányablak előtt a kormányablakba szóló sorszámmal, de a kormányablak be volt falazva), de az őszi dolgok most már csak egy harmadik bejegyzésbe férnek.

* Ugyanaz a neve, mint nekem (mármint teljesen, vezetéknevestül), de ez nem egy olyan “””egy barátnőm””” poszt, hanem ő tényleg másik ember.

** Két éve, Cipruson, amikor megróttam, hogy már megint nem hozta a maszkját a boltba, pedig mondtam, hogy hozza a maszkját a boltba, a szemembe nézett, és azt felelte, hogy “restellem, hogy szégyent hoztam családunk nevére, anyám”, és ezen annyira kellett nevetnem, hogy azóta mindig anyámnak szólít, mint egy Shakespeare drámában. (Vö. “reggeliznék, anyám”.)