Ott tartottunk, hogy újabb ismerkedős-barátkozós találkozóra készülök a válófélben lévő pasival, aki ekkorra egyrészt egyre szimpatikusabbá tette magát, másrészt időközben anélkül, hogy rákérdeztem volna, tisztázta, hogy nem náci (meg egyébként is nagyon előzékeny módon általában megválaszolta a bennem felmerülő kérdéseket anélkül, hogy fel kellett volna tennem őket).

Az ominózus napon leginkább egy negyven perces realityepizódot fordítottam hajrában, úgyhogy aránylag későn kezdtem aggódni azon, hogy mi lesz, ha megint zavarban leszek (de akkor nagyon). Kínomban még a horoszkópomat is megnéztem, amiben az állt, hogy ön ma nagyon csábító hangulatban van, öntsön pezsgőt a köldökébe, és figyelje a hatást, ami egyrészt sokkal jobb volt annál, mintha azt írta volna, hogy “ön ma heveny pánikrohamot fog kapni egy belvárosi szórakozóhelyen”, másrészt viszont, bár nem szeretek a csillagok akaratának ellenszegülni, ismerjük be, hogy a köldökbe öntött pezsgő nem túl higiénikus (ragad, meg minden), illetve ez a mutatvány nehezen kivitelezhető sikkesen vacsora közben (hacsak ki nem megyek a mosdóba diszkréten elintézni, de úgy nem látnám a hatást (ami talán jobb is)).

Időközben ráadásul az is felmerült bennem, hogy előző alkalommal annyira zavarban voltam, hogy elfelejtettem megfigyelni, hogy a válófélben lévő pasi tetszik-e nekem (az egy dolog, hogy szimpatikus, de teljesen más, hogy tetszik is-e, mármint ilyen kémia szinten), amit akkor sem árt tisztázni, ha csak ismerkedünk-barátkozunk, mert ha például nem, akkor sokkal könnyebb lesz lebeszélnem magam arról, hogy zavarban legyek.

A válófélben lévő pasi azzal fogadott, hogy mondjak el mindent a prozopagnóziáról, utána nem sokkal később megkérdezte, hogy tudom-e, hogy a paradicsom zöldség vagy gyümölcs, úgyhogy szerencsére nem kellett azon gondolkoznom, hogy zavarban vagyok-e (nem voltam, mert tudtam a választ), úgyhogy nem sokkal később már egészen meredek kérdéseket tettem fel neki, illetve egy ponton kiszakadt belőlem, hogy “úgy kitöltetnék veled egy tesztet a korai maladaptív sémáidról” (úgy téve, mintha viccelnék, mert szeretem a normalitás látszatát fenntartani), mire a pasi rávágta, hogy miért nem hoztam magammal (úgy téve, mintha viccelne*).

Valamikor ennek a pontnak a környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy tök jól érzem magam (szubjektív, önbevalláson alapuló benyomás, erre nem töltöttem ki tesztet), ráadásul az is feltűnt, hogy a válófélben lévő pasinak kifejezetten megnő a pupillája, ha rám néz, aminek megörültem, mert a testbeszédben nem vagyok jó, de a fiziológiai reakciókat nem lehet megjátszani, kivéve, ha pszichoaktív szereket szed, merült fel bennem, úgyhogy mintegy mellékesen azt is megkérdeztem, szokott-e élni tudatmódosítókkal (és ha mondjuk azt felelte volna, hogy “nem szoktam, de most pont élek velük”, akkor valahogy máshogy kellett volna kiderítenem, hogy tetszem-e neki, vagy ilyesmi, de nem azt mondta).

Időközben arra is elkezdtem gyanakodni, hogy részemről sincs semmi gond ezzel a kémiadologgal, kicsit sajnáltam is, hogy csak ismerkedni-barátkozni akar, de arra jutottam, hogy ez végül is nem baj, és inkább elmeséltem, hogyan kényszerítették Semmelweist elmegyógyintézetbe, ahol meghalt szepszisben, illetve megnéztük a YouTube-on, hogyan teszik bele a gyárban a fogkrémet a tubusba (bár azt azóta sem tudom, hogy előtte vagy utána hegesztik-e össze a végét).

Valamikor Széchenyi is szóba került, mármint az, hogy fonetikusan beszélt angolul, mert a börtönben tanulta meg, könyvből**, és már valami tök másról beszélgettünk, de nekem még mindig motoszkált a fejemben, hogy volt valaki más is így ezzel (mínusz börtön), utána leesett, hogy abban a balladában, de sem a vers címe, sem a szerző neve nem jutott eszembe, csak a korszak, meg valamiért Kossuth Lajos ugrott be, de persze nem ő volt az, úgyhogy egyszer csak félbeszakítottam a saját moszkvai emlékeim taglalását, és annyit kérdeztem, hogy figyi, ki is volt az, aki nem Kossuth Lajos?, mire a pasi azonnal rávágta, hogy “Arany János” (noha korábban azt állította, hogy nincsenek szuperképességei).

Valamivel később felmentünk a Várba, és megálltunk lenézni az OSZK mögötti mellvédnél, a város fényei ragyogtak, a szellő kellemesen fújdogált, talán még valami madarak is csiripeltek, mindenesetre éppen az járt a fejemben, hogy ez tök roman…, amikor egyszer csak megszólalt mögöttünk egy komplett élőzenekar vonósokkal, meg minden, és ebből kezdtem úgy érezni, hogy az univerzum mintha mondani akarna valamit, továbbá az a határozott benyomásom támadt, hogy egy filmben ezen a dramaturgiai ponton táncolnunk kellene, de ezt magamba fojtottam. A pasi ekkor rám nézett, és azt mondta nagyon komoly arccal, hogy nem tudok táncolni, én meg nagyon gyorsan lerángattam magam a fejemben játszódó filmből a földre, és megkérdeztem, hogy és ez baj-e, amire azt felelte, hogy igen, mert így nem tudok táncolni veled.

Ekkor nyugodtam bele, hogy tud olvasni a gondolataimban, ez van.

Időközben viszont már későre járt, úgyhogy lesétáltunk, miközben olyan random dolgokat mondtunk, hogy tudtad-e, hogy a Hableány áldozatain kívül hat másik holttestet is találtak a Dunában? (én), és Lázár János munkabírása elvitathatatlan*** (ő), utána hazamentünk, és azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy ez nem volt randi, életem egyik legjobb randija volt, de biztosan csak azért, mert ennyire megkönnyebbültem attól, hogy nem vagyok zavarban (és nincs pezsgő a köldökömben).

(folyt. köv.)

 

* Másnap elküldtem neki, és kitöltötte, ha már ismerkedünk.

** A pszichológusom azóta tájékoztatott, hogy Kossuth volt az, de mindketten Széchenyire emlékeztünk.

*** Aznapi indexes hírek.