Dover fehér szikláit gond nélkül elértük Lucien segítségével és minden átmeneti elmezavara ellenére (ebben nagy segítség volt, hogy ugyanazon az autópályán kellett haladni szigorú monoton tempóban dél felé).

A hazaúton szerencsére már a militáns komposok kedélye és agilitása is nyugvópontra hágott, úgyhogy nem gyújtottak fel minket időben felszállhattunk a kompra, ahol azonnal lecsaptam az első konnektorra, és a munkának szenteltem az életemnek ezen szakaszát (a sirályfotózós intermezzókat leszámítva), hogy ne azon idegeskedjek, hogy leszállás után már csak másfél óránk marad átjutni Franciaországon és Hollandián át a belgiumi Gentbe, ha időben be akarunk jelentkezni a szállodába (úgy, hogy Franciaországról és Hollandiáról Luciennek a tárhely szűkössége miatt fogalma sincsen).

Légvonalban olyan egy óra lett volna a szálloda, de én ismertem egy rövidebb utat (és tényleg csak pár kört tettünk meg néhány eldugottabb francia falu körforgalmában). Mivel ekkor már két hete folyamatosan ismeretlen terepen vezettem sok ezer kilométereket, kezdtem úgy lenni vele, mint a hegymászók a magashegyeken, amikor hirtelen beszélni kezd hozzájuk a lábujjuk, csak én Lucient próbáltam kidolgozott érveléssel meggyőzni arról, hogy ne rendőrsípoljon folyamatosan, ha gyorshajtok, mert sietünk.

Majdnem Brüsszelben szálltunk meg egyébként, csak arról lebeszélt valaki azzal az indoklással, hogy az olyan jó hely, hogy ő akarja megmutatni nekem. Gent is nagyon szép, turizmusra teljesen alkalmas hely, mint arról az internetről értesültem, ugyanis mi csak a Hotel Campanile-ig jutottunk el, amiről annyi jót tudok elmondani, hogy közel van az autópályához, és beengedtek minket.

Azt hiszem, ez volt az utunk mélypontja, ahol este még Sztahanovhoz hasonlóan nekünk is több gigát kellett volna a szálláson megmozgatnunk hivatásszerűen, de Internet csak nyomokban volt, úgyhogy kisétáltam az udvarra, és megpróbáltam romantikus hangulatba ringatni magam, miközben a Perseidák hullását figyelem. A romantikus hangulatban némileg akadályozott az előttem húsz méterre elhelyezett monumentális vegyi erőmű dübörgése, illetve a fényszmog, továbbá a másnapra várható német autópályák fenyegető réme, de azért tisztességgel kivártam a második hullócsillagot, mielőtt visszavonultam nettelen hajlékunk sivár kietlenségébe, és papírkönyvet olvastam, mint az állatok.

Gent számomra pillanatnyilag Belgium Nürnbergje, de aki bármi jót tud róla mondani, ne fogja vissza magát, meggyőzhető vagyok.

Nemén: Jaj, magamra öntöttem a kávédat!

Én: Semmi baj, mindjárt feltörlöm.

Nemén: Mert nem figyelmeztettél, hogy ennek lejár a teteje.

Én (preventív jelleggel): Annyira örülök, hogy te nem vagy olyan, mint néhány pasi az életemben, akik ha leverik a tányért, akkor engem hibáztatnak, hogy rossz helyre raktam.

Nemén: Nem, nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy eddig olyan szép volt a kapcsolatunk, és annyira szerettük egymást, és vajon hogy fajulhattak idáig a dolgok, hogy már nem is figyelmeztetsz, és egy darabig keresem, hogy mit ronthattam el, de utána arra jutok, hogy hát, ha már eddig kibírtuk, akkor ezen is túl fogjuk tenni magunkat.

(Nem, nem járunk, vagy ilyesmi)

(mostanra már erősen retrospektív, de azért be fogom fejezni)

A Birminghamben tartó út hátrelévő része eseménytelenül telt, csak annyit állapítottunk még meg közben, hogy Glasgow szép ugyan, de az ármányos brit nyugdíjasok határozott kijelentése ellenére nem szebb Edinburgh-nál. (Nincs szebb város Edinburgh-nál).

Útközben valahol beszereztük a szellemesen Offline Mapsnek keresztelt offline térkép- és navigációs appot, amely bizonyos szempontból a brit nyugdíjasokra emlékeztetett abban a tekintetben, hogy nem mondott mindig igazat. Kompromisszumos megoldásként a Lucien nevű angol férfihangot választottuk ki (bár az útitársam több ízben megsértődött azon, hogy mereven ellenálltam az indiai angol dialektusban beszélő változatnak, mert vezető személyiségként az utak megtalálását priorizáltam az általa preferált verzióból következő potenciális együtt nevetés helyett. Megjegyezném, az útitársam évek óta a Pirate nyelvű facebookot használja, és ezért több funkcióját nem tudja használni).

Itt, ezen a ponton kiemelném, hogy valószínűleg nem vagyok rasszista (amennyiben nem német valaki, és/vagy nem használja az “emberke”, illetve bizonyos körökben az “Mber” kifejezést), ugyanis a hozzám közeli személyeket, egyben navigátoraimat nem aszerint válogatom meg, hogy teljesen tisztában vannak-e a jobb és a bal oldal fogalmával. Ebből fakadt is némi nehézségünk, de miután arra a kérdésemre, hogy most jobbra menjek-e, vagy balra, pánikszerűen felsikoltott, hogy “körbe!”, mire én valószínűleg nagyon csúnyán néztem rá, percekig gondolkozott előre, mielőtt a jobb és a bal szavakat használni merte. De még így is jobb volt Luciennél, aki néha elszenderedhetett, mert egyszer csak olyanokat kezdett kiabálni egy autópálya közepén, hogy “Make a U-turn, if possible! Turn left! Turn right! Turn left! Go straight for another 139 miles”.

Birminghamben az volt a feladat, hogy az ottani ismerős (az “ismerős” eufémizmus, a kapcsolatunk komoly érzelmi töltéssel rendelkezik, és a heves szerelemtől a kedves, de elgondolkozó hangnemben feltett “mondd, hogyan jutottunk el odáig, hogy már akkor is szégyellek, ha kettesben vagyunk?” kérdések között oszcillál) lakását kipakoljuk, kitakarítsuk, és elszállítsuk a Gellérthegyre.

Soha nem felejtem el azokat a napokat, amikor időnként a szomszédos szobákból chateltünk és leveleztünk párhuzamosan, máskor egy hálószobába gyűlve dolgoztam pánikszerűen, miközben a felmerülő “hogyan mondják ezt oroszul fonetikusan” tartalmú kérdésekre válaszoltam szovjet akcentussal. Felüdülésként időnként elvittünk a helyi szelektív szemétlerakóba egy-két szétcsavarozott bútort (ott ingyenesen átveszik, ha valaki helyi lakos, és a megfelelő szelektív konténerbe dobálja a cuccost). Mekkánkban, a szeméttelepen a vége felé szerintem arcról felismertek már minket, és rengeteg meghitt fotót készítettünk ott (az egyik leghíresebb a “szelfihez sminkelek a szeméttelepen” című spontán mű).

Életemnek ez a (pár napban mérhető) időszaka dramaturgia szempontból ott csúcsosodott ki, amikor a nedves szőnyegtisztító kikölcsönzése és alkalmazása után kiszorultunk a szobákból, és úgy dolgoztunk, hogy egyesek az egyetlen megmaradt matracunkon gépeltek az előszobában, miközben én nemes egyszerűséggel a konyha linóleumpadlóján hevertem, és a két fontra leárazott Ben & Jerry’s fagyit toltam az arcomba dobozból (a Ben & Jerry’s többek közt arról híres, hogy többféle nyers sütitészta ízesítésű fagylaltjuk is van).

A pánik két nappal indulás előtt következett be, amikor a legérdekeltebb félnek kezdett úgy tűnni, hogy az én kocsimba nem fog beférni az összes ingósága (én tudom, hogy abba a kocsiba bármi befér, olyan, mint a Tardis, vagy Kétvirág Ládája), de amikor az almaszeletelőjét  is eltettem (szeretném újfent megjegyezni, hogy az 250 forint az Ikeában), nem beszélve a gyermeke által gyűjtött gallyakról (fiú), kezdett eltűnni a szeméből az eszelős csillogás.

További helyi érdekességek még, hogy az egyik szoba ablaka a birminghami rémteregetőre nyílt (tényleg eszelős tempóban váltogatta a kiteregetett ruhákat, annak ellenére, hogy minden nap esett valamennyit), az én ablakom pedig egy másfél méterre lakó, aránylag  jóképű fiúra, aki időnként hajnalig egy indiai törpével füvezett (a konyhapadlós szcenáriónál felmerült bennem, hogy átkopogok, hogy jöhetek-e én is).

A militáns calaisi komposok miatt amúgy csak két nap késéssel indultunk haza, amitől pár pillanatra meglehetősen letargikus lettem, de utána lett fagyim felmerült bennem, hogy végül is tökmindegy, hol dolgozom (azt leszámítva, hogy Birminghamben szebb fiúra nyílik az ablak). Az utolsó pillanatban szerencsére minden fontosat sikerült beszereznem (Frozenes bonbon, don’t ask), úgyhogy aránylag kiegyensúlyozott légkörben indultunk meg Dover fehér sziklái felé.