Én mindig is szerettem a megismerkedős történeteket, főleg azokat, amik kicsin múltak, de a többit is (ha valaki nagyon unatkozna, írjon nekem megismerkedős történetet, gyűjtő vagyok). Mi a fiúmmal ugye úgy találkoztunk, hogy egy közös ismerősünk (vannak ilyen gócpontok, akik mindenkit ismernek mindenhonnan, az illető velem az irodalmi munkásságom révén, a pasimmal hegymászással kapcsolatban találkozott) megmutatta neki a blogomat, ami akkoriban két hónapos körül volt (a blogomról meg onnan tudott, hogy az év márciusában írt nekem egy sms-t, hogy szia, hogy vagy, én meg októberben (jól van na, sok dolgom volt) válaszoltam, hogy így vagyok, link), és akkor a fiúm elolvasta az összes bejegyzést, majd belehamisított a statisztikámba egy üzenetet (átnevezte a gépét az üzenet szövegére), miszerint ő igényt tart rám. És akkor elkezdtünk levelezni, aztán átjött felrakni a polcot a konyhámban, és ott maradt. Aztán pár napja beparáztam, hogy de mi van, ha én hülye vagyok, és nem nézegetem a statisztikámat, ezt rögvest meg is kérdeztem tőle ijedt szemekkel, mire azt válaszolta, hogy akkor átírja a felhasználói felületet, ahova bejelentkezem blogíráskor. Ez az előnye annak, tette hozzá, ha az ember legalább szegről-végről ismeri az összes site rendszergazdáját.