Az van, hogy mióta megírtam, hogy nem akarok bloggerekkel találkozni, folyamatosan bloggerekkel találkozom, mindenféle ürüggyel, mint például hogy ugyanaz a törzskönyvezett nevünk (az első karaktertől az utolsóig), ráadásul az egyszerűség kedvéért a napjegye is, meg megálmodta, hogymilyen helyen lakom, illetve hasonló dolgokat csinál. A bloggersörözőként elhíresült objektumban adtunk egymásnak randit, izgultam is, mert s. ismer egy csomó bloggert, akik esetleg odajöhettek volna köszönni, én viszont egyrészt inkognitóban voltam, másrészt a piros kabátomban, és ez a kettő ütötte egymást, úgyhogy egyeztettük előre, hogy én egy Skóciában élő rokon vagyok látogatóban, gondolkoztam is skót vicceken, meg mittudomén, recepteken, hogy teljesen lemossam a gyanú árnyékát, és akkor egyszercsak besétált egy olyan blogger, akit én ismerek. Mentségemre szóljon, hogy őt nem blogger minőségében ismertem meg anno, most meg meg se ismertem, mert nagyon megnőtt a haja, ő viszont engem igen, pedig nekem még jobban (asszem, mondtam már, hogy mennyire csodálom az emberek memóriáját, úgy általában), és odaült hozzánk, miáltal csak úgy tombolni kezdett az asztalunknál a merkúr, a hatból két ikrek, illetve három szűz aszcendenssel/napjeggyel, ami jó volt, mert én alapvetően szeretem a szüzeket nagyon, még ha ki is hozzák belőlem az állatot. Most is ez történt, félórával később már olyanokat mondtam, hogy análisan fixált, meg biztonsági játékos, meg kényszeres, ezekért utóbb meg is kaptam a magamét, aminek hatására el is gondolkoztam azon, hogy talán nem kéne rögtön kategorizálnom, és jelzőket aggatnom emberekre csak azért, mert mondjuk arról mesélnek, hogy elindulás előtt a fürdőszobát sikálták, illetve mert az este folyamán repetitíven egy nemlétező morzsát (az asztal polírozásának kis hibáját) próbálnak lesöpörni. És természetesen elismerem annak a reakciónak a létjogosultságát is, hogy amikor elmesélem, hogy a fiúm a minap az éjszaka közepén azzal ébresztett, hogy azonnal ne aludjak, és nyissam ki a szemem, mert meg kell néznem, hogy milyen szépen lesikálta a serpenyőt a hideg zsíroldóval (igen, a fiúm is szűz), akkor nevetnek ugyan, de rögtön utána mindketten megkérdezik, hogy mi a neve annak a hideg zsíroldónak, és hol lehet kapni (egyébként megnéztem, St. Moritz "Well Done" hideg zsíroldó, és kb. bárhol).

Voltak persze intellektuálisabb témák is, néha kifejezetten filmvilágosnak éreztem a hangnemet, természetesen szóba került minden értelmiségi eszmecsere örökzöldje (rögtön a felláció után), a "minden létezik" (ezúttal "minden igaz" formában) is, a hangulat egyszer szürreálisra is vette magát, amikor s. egy olyan ismerőséről mesélt, akit ugyanúgy hívnak, mint őt és engem, akkor olyan volt, mint egy európai művészfilmben, ahol mindenki Anasztázia. Meg az m. feltette a kérdést, hogy ha van egy írógéped, végtelen hosszúságú papírral, amin kódolt üzenetet kell hagynod a jövőnek, ahol tudni fogják, milyen kódolást használtál, akkor az írógépnek minimum hány billentyűjének kell működnie, hogy sikerüljön, majd ezután én is feltettem a kedvenc kérdésemet, amire, amikor sok évvel ezelőtt nekem tették fel, én egyértelműnek éreztem a választ, rögtön rá is vágtam, mire megkaptam, hogy ez a tipikus pszichopátiás jellemvonásokra utaló megoldás. M. már ismerte, mert három (négy?) éve is megkérdeztem tőle (egyébként most már elmondhatom, hogy három (négy?) éve ismerjük egymást, és mindig másfél (két?) évente találkozunk, ez már pattern), és mint kiderült, később valaki más is megkérdezte tőle, és akkor már ő is automatikusan az én válaszomat mondta (nem tudatosan), ami azt jelenti, hogy a pszichopátia tanulható. A kérdés egyébként az, hogy van ez a lány, akinek meghal az apukája, és elmennek a temetésére, ahol találkozik egy sráccal, aki a nővére egyik ismerőse, és megtetszenek egymásnak, meg minden. Két héttel később megöli a nővérét. Miért? (Ez olyan kérdés egyébként, amire nincsen egy, "jó" válasz, minden válasz jó, még szerintem, szubjektíve is (azt, hogy milyen toleráns és elfogadó vagyok, egyébként ez is bizonyítja, hogy nem muszáj pszichopatának lenni ahhoz, hogy én kedveljek valakit)).

Ja, egyébként s. meg távolkeleti katona volt gyerekkorában, ezt mindenképpen le kellett írnom, mert tetszett, és nem akarom elfelejteni.

Aztán elmentünk még enni, és m. nem ette meg a lilakáposztáját, viszont nagyon kedvesen beszélt róla, én meg ösztönösen megróttam, hogy egye csak meg ügyesen, nézze meg, a senoi is milyen szépen megeszi a lilakáposztát, mire ő elemzőleg megjegyezte, hogy nekem már nagyon hiányozhat egy gyerek. Akkor kapcsoltam, és mondtam, hogy nem arról van szó, csak én olyasvalakivel élek együtt, akit mindig úgy kell rábeszélni, hogy egyen, és köztünk rendszeresek az olyan párbeszédek, hogy nézd meg, a nyuszi is milyen aranyosan eszik. Aztán a volt pasim alsónadrágját (amit ablaktörlésre használok) átvezető szálként használva még mindannyian kinyilvánítottuk véleményünket a féltékenységről, aminek m. szerint vannak vonzó és kevésbé vonzó formái, s. szerint egy félmeztelen elfnő képe lehet kiváltó ok, én meg a nyuszira vagyok féltékeny, viszont még a fiúm browser historyját sem nézném meg (a nyuszinak nagy, tömpe kezei vannak, szerintem nem tud gépelni), aztán elvivődtünk haza, ahol a fiúm már aludt, viszont álmában is tévedhetetlenül megfogta a mellemet, amikor melléfeküdtem.