A helyzet az, hogy ha nincs a blogom, valószínűleg sose találkozunk a fiúmmal, az előítéleteink miatt, nekem ugyanis sokáig az volt az előítéletem, hogy a sportolók olyan emberek, akik semmiben nem különösen tehetségesek, ezért azzal akarnak bizonyítani, hogy sokáig nehéz dolgokat emelgetnek értelem nélkül, vagy nagyon gyorsan futnak köröket, hogy a végén igen kevés idő alatt visszajussanak abba a pontba, ahonnan elindultak, és ezek a prekoncepcióim nem győztek meg arról, hogy a sportolók társasága számomra intellektuálisan stimuláló lenne. Ezzel szemben a fiúmnak az volt az előítélete, hogy olyan emberek, akik nem sportolnak, nem léteznek, mert úgy nem lehet élni, és lelkivilágára különösen jellemző az a motívum, hogy ha ő azt mondja valakiről, hogy "nem különösebben sportos", az azt jelenti, hogy az illető nemzetközi versenyeken csak kb a 8.-16. helyen végezne, nem az elsők között. Aztán információs társadalmunknak köszönhetően mégis találkoztunk, és egész jól elviseljük egymást, noha ő meg van arról győződve, hogy titokban sportolok, csak sznob vagyok bevallani, én meg arról vagyok meggyőződve, hogy ő nem is sportoló igazából, hanem robot, de ez csak izgalmasan titokzatosabbá tesz minket egymás szemében. Engem meggyőződésemben az is erősít, hogy mutatott nekem egy csomó sportolót, meg mesélt is róluk, és noha revideálnom kell a prekoncepcióimat, mert a sportolók igenis érdekes emberek (még ha oly módon is, ahogy a lemmingek érdekes állatok, tehát nagyon szórakoztató megfigyelni őket természetes közegükben, de azért nem mennél oda hozzájuk te is lemmingeset játszani), de a fiúm például szépirodalmat is olvas, meg érti az összes viccemet elsőre.

A szépirodalmat olvasó emberekkel viszont általában az a baj, hogy azok rögtön extrapolálnak is, meg elemeznek, illetve intencionalitási szinteket vizsgálnak és a sorok közé látnak, én nem szeretem az ilyesmit, én az olyan nemesen egyszerű gondolkodású embereket szeretem, mint a tegnapi első filmben szereplő síelő, aki úgy jellemezte magát, hogy "az én tehetségem abból áll, hogy lezuhanok magas sziklákról, és nem
sérülök meg. Mivel tudom, hogy ehhez értek, ezt csinálom, és ettől jól
érzem magam". A fiúm ugyanis elrángatott a Banff Mountain Film Festival magyarországi vetítésére a MOM Parkba, hogy azt élvezni fogom, és tényleg élveztem, pedig három órás volt, de sok tanulsággal szolgált, szimpatikus megjelenésű fiatalemberekkel illusztrálva. Volt ugye ez a síző, aki tényleg azt csinálta, hogy kisízett ilyen nagy sziklák széléhez, onnan leugrott, majd földet érés után különösebb lelki törés után továbbsízett, meg a boulderes filmben volt az a másik szimpatikus fiatalember is, aki azt csinálta, hogy ilyen vízszintesen áthajló szikák aljára odatapadt úgy, hogy ilyen alig észrevehető kidomborodásokra rátette a kezét és úgy maradt (a fiúm valami nyitott fogásról beszélt, szerintem viszont csak a magerőt, vagy a kvarkok közötti erős kölcsönhatást használhatta ki az illető), néha meg ugrott egyet (ugye, továbbra is a szikla alján lógva fejjel lefelé). A fiúmnak legjobban ez a réses mászás tetszett (itt és itt), mondta is, hogy ilyet már régen akar csinálni, ez egy megnyugtató rész volt számomra, mivel ezt legalább értettem, már úgy fizika szempontjából. Láttam még olyat, hogy hogy bicikliznek azok, akik velem ellentétben nem egy idomíthatatlan, az embert tiszteletre és távolságtartásra késztető entitásként kezelik a kerékpárt (ebben a filmben különösen megragadó volt az a rész, ahogy megkérték a biciklistákat az elején, hogy mondjanak két mondatot a Red Bull Rampage-ről, mire ők láthatóan nagyon elkezdtek gondolkodni, ráncolták a homlokukat is, meg gyűrögették a fülüket, feltűnően nem értették a szituációt, hogy beszélniük kéne a kerékpározásról, amikor pedig sokkal logikusabb csinálni), meg volt olyan is, aki nagyon örült annak, hogy a Grand Kanyon fölött siklóernyőzik, nem igazán feszélyeztetve magát attól, hogy alatta mindenféle turbulenciák, illetve pár helyen erdőtűz volt. Jól szórakoztam, na, remélem, a fiúm jövőre is kikönyörgi majd, hogy elmenjek.