Tegnap az ikeába csak három dolgot felejtettünk el vinni, kapunyitót, gumipókot és terepjárót, ebből a terepjáró igazolható volt, mivel nincs meg még a környezetvédelmi vizsgája, vagy mije. Gumipókot azért nem vittünk, mert a gumipókokkal kapcsolatban valamiért rettenetesen análisan fixált vagyok, rendnek kell lennie, életem első gumipókját be is hajtogattam szépen a fiókba, a kijelölt helyére, ez okból életem második gumipókját is meg kellett vennem, amikor a matracomat, ugyanis az első nem volt nálam, lévén a helyén, a fiókban. Használat után a kettes számút is behajtogattam szépen, tüchtigen a Gumipókok Helyére, emiatt tegnap nem volt nálunk egy sem, sebaj, fiúm, McGyver, egy elektromos pumpa (nem is tudtam, hogy van ilyenem) kábeljének segítségével megoldotta a problémát, és rögzítette a rögzítenivalókat. Kapunyitót pedig azért nem vittünk, mert az én kocsimmal mentünk, és az én kocsim, a pária, mindig kint áll a kapu előtt, mert be már nem fér, csak pakoláskor szoktunk ideiglenesen behajtani vele.

Azért mentünk egyébként az ikeába, hogy íróasztalt szerzzünk nekem, a fiúm ugyanis egy gyenge pillanatában felajánlotta, hogy vegyek magamnak íróasztalt, biztosítja a helyet a dolgozószobában. A szentélyben benne. A dolgozószobát eddig nem is nagyon mertem megközelíteni, egyrészt, mivel tíz centi magasan borítják általában a padlóját az elektronikus izék, másrészt mert tudom én jól, hogy mindenkinek szüksége van néha egy kis magánéletre, az enyimet például a fürdőszobában szoktam tölteni, az irodám meg eddig a kanapén volt, ahol békében megbújtunk a notebokkal, meg a jelly beanekkel, leszámítva a mogyoróvajasat, mert őt nem szeretjük. Viszont ha már így beinvitálódtam, rögtön a fiúm egész karja kellett, mivel az íróasztal nem íróasztal könyvespolc nélkül, úgyhogy (tetőtéri a dolgozószoba) tolja át ezt a szekrényét ide, meg azt a másikat oda, és akkor elférek rendesen. A fiúm ezt meglehetősen békésen tűrte, csak a széknél húzta meg a határt, pedig azt nem is látta, hogy a szőnyegek felé is nagyon kacsingattam, aztán később, a nagyáruházban, már lejjebb adtam volna az igényeimet, merthogy azt se vettem volna biztosra, hogy az asztal belefér a kisautóba, nemhogy még a polc is, de fiúm belémfojtotta az ellenvetéseimet azzal, hogy nem tök mindegy-e, hogy most egy dolog lóg ki mindenfelé az autóból, vagy kettő. Itt most meg kell jegyeznem, hogy fiúm nagy erénye az is, hogy – eddigi pasijaim java részével ellentétben – kapcsolatunkban ad nekem teret arra, hogy én lehessek a hisztisebb, például amikor kiderült, hogy mekkora az asztal, és megképzett fejünkben az autó látványa is, akkor én lehettem az, aki felsóhajt, hogy jaj-jaj, most mi lesz, mire ő azt mondta, hogy ne izguljak, nagyon jól fogunk szórakozni. Mondjuk ő már gyömöszölt franciaágyat suzukiba, szóval elhittem, hogy tudja, miről beszél, úgyhogy vettem még egy orchideát is, mert rámtört a vágy. Meg egy esőkabátot.

Aztán végül valóban épségben hazajutottunk, a már említett elektromospumpa-kábel segítségével, és csak még annyit szeretnék megjegyezni, hogy nagyon kíváncsi vagyok, miért nem veszi észre senki, hogy az összes svéd elmebeteg, rögtön ott van ugye ez a mániákus tegeződés, aztán fellógatták most az összes plüsspatkányt a farkánál fogva a plafonra, ráadásul a legújabb gyermekjátékok a plüssrák meg a plüsscápa, és akkor kimegy az ember gyanútlanul a parkolóba, és olyanokat nyomnak ott az arcába óriásplakáton vigyorogva, hogy időnként húzza meg a csavarokat bútorain, akkora betűkkel, mint a fejem. Normális?