Ami az építészeti terveket illeti, úgy tűnik, eldőlt, hogy egy végletesen Szakamoto-stílusú házban fogunk lakni, mert mind a fiúm, mind az építész szerelmesek bele, az építésznek ráadásul eddig senki nem hagyta, hogy ilyet tervezzen, úgyhogy mindenki boldog.

Azért, amikor a fiúm felháborodva megkérdezte tőlem, hogy hogy lehet így telepakolni bútorokkal ilyen szép tereket, akkor egy kicsit megijedtem, és megkérdeztem, hogy de ugye azért nekünk lesz két székünk, mire a fiúm azt felelte, hogy ő előre tudta, hogy párkapcsolat, összeköltözés, és rögtön jönnek a kompromisszumok. Egyébként meg ne legyen villanykapcsoló a falon. Legyen akkor a padlón, feleltem én, felvéve a ritmust, és legyen lábbal kapcsolható. Az is jó, mondta a fiúm, vagy legyen a falban, hogy akkor is működjön, ha csak odacsap az ember, és ne jelöljük, csak jegyezzük meg a helyét. És a vendégeken meg majd nagyon jól fogunk szórakozni. És majd megmondja az építésznek, hogy lámpát nem akar látni sehol, oldja meg valahogy a világítást, mire én azt feleltem, hogy látom már, majd állva kell aludnom a házban, elvágólagosan, mert ágyunk se lesz, és időnként, ha jól viselkedem, bevihetek majd egy gyertyát, de csak akkor, ha nem teszem le sehova. Erre a fiúm rámnézett, és sebzetten megkérdezte, hogy most akkor kúl házat akarunk, vagy élhetőt. Kénytelen voltam kapitulálni az érvei előtt.