A mai napom, a Zandival súlyosbított helyzet ellenére meglehetősen produktív volt, amikor eljöttem, már a 68. oldalán tartottam egy hordozható multimédiás eszköz használati utasításának, közben lenyomtam egy szakállnyírót is valamikor, amibe – mint utólag kiderült – valahogy belekerült az a mondat is, hogy "Köszönjük, hogy a mi termékünket választotta zenehallgatáshoz". A Zandival a helyzet kezd konszolidálódni, ami azt jelenti, hogy ma nem bőgött hangosan egyszer sem. Tegnap igen, ugyanis tegnap megpróbáltam megválaszolni számára a nagy filozófiai kérdések egyikét, konkrétan azt, hogy ő miért is van itt (noha nem kérdezte), és ezt a céges telefonhasználat oldaláról közelítettem meg, az eddigi gyakorlatához képest teljesen új perspektívából nyitva számára rálátást. A mondanivalómat valahogy úgy fogalmaztam, hogy a céges telefon azért van, hogy csak és kizárólag céges ügyeket intézzen rajta (bunkó paraszt vagyok, de tényleg nem tudok dolgozni, ha valaki tőlem egy méterre 75 percen keresztül ezoterikus baromságokról lelkendezik a barátnőjének), arra viszont való, tehát vegye fel, amikor csörög, ne pedig cigizni / kávézni / traccsolni rohangáljon ki húsz percekre. Ekkor sírni ment ki, aztán visszajött, és több ízben meg akarta beszélni a dolgot, noha részemről ezzel minden ki lett mondva, amit ki akartam mondani, és szerintem meglehetősen konkrét voltam, nem igazán rejtettem megfejtenivaló üzenetet a sorok közé, amit érdemes lett volna továbbontanunk, úgyhogy elzárkóztam az egyeztetési tárgyalások elől. Ma már nem sírt, nem rohangált, és megbeszélni is csak egyszer akart.

Egyébként meg noha nem szeret, de határozottan elismeri a képességeimet. Legalábbis ma, amikor magyaráztam neki, hogy a direct marketingesekkel megvesztegethetetlenül bunkónak és elutasítónak kell lenni, akkor rögtön rávágta (komolyan, konstruktív szándékkal és minden irónia nélkül), hogy ebben az esetben azokkal beszéljek inkább én.