Szóval holnap reggel indulunk Kijevbe, repülővel, és szombaton onnan megyünk felrobbant atomerőművet nézni. Az utazás egyelőre nincsen túlszervezve, a dolog kérdőjelesebb részletei közé tartozik a harmadik útitárs, akinek az iroda máig sem nyomtatott újat az elveszett repülőjegye helyett, ami azért kínos egy kicsit, mert elvben az ő kocsijával megyünk a reptérre, illetve az állítólagos Alekszej, akinek Kijevben kéne fogadnia bennünket, és akiről keresztnevén kívül semmit nem tudunk.

Az utazás kapcsán egyébként a minap megosztottuk egymással a repülős élményeinket, a fiúm például elmondta, hogy mit kell csinálni túlsúlyos csomagok esetében, márpedig ő tudja, mert nem igazán hajlandó olyan helyekre utazni, ahova nem kell vinni egy csomó karabinert, jégcsákányt és egyéb fém eszközöket a túlélés jegyében. Szóval azt úgy kell, hogy az ember a sor végére áll, nagy, csodálkozó szemeket mereszt, hogy túlsúlya van, és mivel pénz nincsen nála, azt a kompromisszumos megoldást ajánlja fel, hogy itt van még a barátja, aki kihozta a repülőtérre, majd neki odaad dolgokat, és aztán szép komótosan kinyitja a csomagot, elővesz egy csomag papírzsebkendőt, nagyon szomorúan nézegeti egy darabig, majd odaadja a barátnak, sóhajt egyet, és visszanéz a táskára. A reptéri hivatalnokok ekkorra már abba az állapotba kerülnek, hogy szintén sóhajtanak egyet, és azt mondják, menjél, csak ne is lássanak.

A fiúmmal ellentétben nekem viszont már konkrét most wanted top 10 élményem is volt reptéren. Az úgy volt, hogy már a beszállásnál túl sokat vizsgálgatták a vízumomat, de végül felengedtek, el is helyezkedtem, és akkor még mindig nem indultunk, viszont felszállt két egyenruhás pasas. én unalmamban azt kezdtem el játszani, hogy szökésben lévő bűnöző vagyok, és értem jöttek, úgyhogy el kell rejtenem az arcomat valahogy, viszont ez utóbbi nem sikerült, mert tényleg mellettem álltak meg, és felszólítottak, hogy kövessem őket, és még a csomagomat sem hagyták, hogy magammal vigyem, mire persze beugrott az egész bangkok hilton és hasonló művek, és teljesen a padlón voltam, hogy nem elég, hogy valaki heroint csempészett a bőröndömbe, de ráadásul még csak a kontaktlencsémet sem fogom tudni kivenni a fogdában. Aztán lekísértek a lépcsőn, és valami végtelen hosszú ideig sétáltunk a reptér aszfaltján, biztos is voltam benne, hogy statárium, elmegyünk a kerítésig, ahol tarkónlőnek, és kóbor kutyák által lerágott csontjaimat majd a nap szikkasztja hófehérre, de aztán odaértünk egy reptéri kisbuszhoz, ahol mindkét egyenruhás megállt, és bánatosan néztek valamit a földön. Az a valami az én bőröndöm volt, de olyan állapotban, mint a rajzfilmben a gyalogkakukk, miután átment rajta az úthenger, hogy tiszta lapos volt, és a szélein, Dickens hasonlatával élve, feslő rózsabimbóként türemkedtek ki a ruháim. És akkor elmesélték, hogy leesett a kocsiról, és a sofőr vissza akart tolatni érte, de véletlenül áthajtott rajta, és bocsánatot kérnek, és mindenki nagyon szégyelli magát, és természetesen megtérítik majd a káromat, én meg örültem, hogy nem vallottam be semmit, bár felcsempésztem két felvágottas szendvicset a gépre, pedig húskészítményeket nem szabadott kivinni az országból, de én rossz vagyok, ráadásul mindig megúszom.

Azért azt lassan ideje lenne megnézni szerintem, hogy mikor is indul a gép pontosan.