Most már hivatalos, hogy az anyám nem szereti a fiúmat (soha nem találkoztak), ezt úgy értem el, hogy elmondtam, hogy Kijevbe visz engem ő nyaralni, meg csernobilozni. Anyám szerint, aki nem helyesli, hogy Ed McBain könyveket olvasok, mert szerinte erőszakosak, ez minimum furcsa. De igazán aggódni akkor kezdett, amikor bevallottam, hogy barlangászati célból voltunk Erdélyben, le is eshettél volna, mondta ő, én meg nem világosítottam fel, hogy maximum az emeleteságyról eshettem volna le, mert a fiúm határozottan úgy jár jobban, ha utálják a szüleim (én csak tudom, engem szeretnek), sőt, az is megfordult a fejemben, hogy célzásokat teszek arra, hogy a kilenchónapos évfordulónk alkalmából fel akar engem áldozni a sötét erőknek (akik barlangásznak, azoktól minden kitelik, talk about falling with the wrong crowd), de aztán inkább mégsem, úgyhogy a társalgás a megjelenésem, az életvitelem és a barátaim kritizálásával folytatódott. Szerencsére ez egy puccos étteremben (étterem és koktélbárban, konkrétan) történt, bár mondtam, hogy kár belém, én, aki az alantas ösztöneinkre építő irodalomhoz vonzódom, egy McDonald's-zal is megelégszem, de mégis nagyvilági helyre mentünk, ahol barátaim, a tatárbifsztek és a karamellás túrópuding ribizlilekvárral és hántolt mandulával megvigasztaltak és elterelték a figyelmemet.

Az este pozitív kimenetelei közé tartozik ugyanakkor, hogy megbeszéltük, hogy mivel júliusban új autó áll a szülöi házhoz, az egyik régi át lesz írva a nevemre. Azért határozottan vannak annak előnyös oldalai, amikor jó útra akarnak téríteni.