Ma megint biciklivel jöttem, autóban hozott a fiúnk mindkettőnket, hogy ne ázzunk meg. Bár az – a tekintetéből, ahogy ránéz – egyértelmű számomra, hogy a saját bringája és énközülem melyikünket szereti jobban, és az ilyesmi ellen nincs is kifogásom, amíg nem egy másik nőről van szó, azért remélem, hogy elsősorban miattam, és nem az én biciklim miatt fuvarozott minket, annak ellenére, hogy én kevésbé vagyok hajlamos a rozsdásodásra. A nap nagy részében (vagyis amikor éppen nem dolgoztam) egyébként a tábor praecox oldalát szerkesztgettem szépre, és az is lett, még a rendszergazdából is meglehetősen kevés hisztérikus reakciót váltott ki, melyek közül az egyik az volt, hogy színezzem át a kiemeléseket pártsemlegesre. Pedig nem is direkt volt.

Ja, igazából a szülői horror egyik kirívó példájának ismertetése végett kezdtem el ittlenni: ma anyám írt levelet, sőt, e-mailt (a szülőket egyébként el kéne tiltani a nettől, ha arra gondolok, hogy ugyanazokat az oldalakat is böngészik…szóval ez már az incesztussal határos. Vagy csak nekem túl nagy sugarú az intim zónám). Arról szólt, hogy oda szeretné adni a húsvéti ajándékokat, csak így, a derült égből, váratlanul. Nem írtam vissza, mert meg szeretnék felelni a tékozlófiú-imázsomnak. Aztán a titkárnő csilingelte délután, hogy telefonon keres, akkor meg letagadtattam magam (ilyenkor tök jó, hogy van titkárnőnk, rá lehet bízni a piszkos munkát). És amikor végül hazaértem, és már azt hittem, biztonságban vagyok, akkor itt bóklászott, szerencsére csak a kezembe nyomott egy zacskót, és már ment is. Komolyan, percekig nem kaptam levegőt. Soha, soha ne adjátok meg a szüleiteknek a valódi címeteket.