Igazából nem is tudom, hogy miért ültem be tegnap az Ice Age 2-re. Vagyis tudom, azért, mert én befolyásolható vagyok (durván), és minden véleményformáló tényezőnek körülöttem természetes dolognak számított, hogy meg kell nézni, ha már kijött, és milyen vicces volt, és a motkány mennyire cuki. Szeretném leszögezni, hogy én egyre kevésbé érzem magam jól egy olyan társadalomban, ahol kúl dolognak számítanak bugyuta amerikai animációs izék (és asszem, azt is muszáj leszögeznem, hogy a fiúm például nem véleményformáló tényező az én esetemben, hanem véleményemkinyilatkoztató tényező). Ja, és ha már szögezés, akkor legszívesebben Sidet, a lajhárt is, mert ritka undorító egy állat. Én meg valószínűleg ritka egy morgós öregasszony leszek.

Szerintem arról van szó, hogy nekem nincsen gyermeki énem (mondja ezt olyasvalaki, aki tegnap egész este a világítós báránykáinak keresett helyet a falon), mármint nem különül el, én a komolyan vehetős meséket szeretem, mint a vámpíros-zombis történetek, nem az olyan kikacsintósakat, mint például a klasszikus mesék Disney által kasztrált változata. Ezek az animációs vacakok, ahol folyamatosan a család, meg a mindenki szeret mindenkit, meg a borzasztó unalmas, lekerekített, morális tanulsággal terhes vontatott történetek leginkább a nagyon felnőtteknek szólnak, akik a látszatba kapaszkodnak, hogy ne kelljen gondolkozniuk, de mi ugye tudjuk, hogy igazából minden sokkal rejtélyesebb és zavarosabb és érdekesebb?

Ami meg a scratot illeti, 1. túl van sztárolva, 2. én soha nem találtam igazán viccesnek azokat a történeteket, amikor valaki mindig pórul jár, 3. borzasztó idegesítő, amikor körülötted mindenki felröhög, ha megjelenik a mogyoró, pedig ez már elsőre sem volt annyira vicces.

Mondom, morgós, öreg, asszony, az leszek.