Meg olyan is volt, még mielőtt hirtelen rengeteg dolgom lett és anyagi problémám, hogy a régi, nemes hagyomány szellemében, miszerint írásért etetnek, a Makifood főzőiskola meghívott főzést tanulni, és én stílszerűen az izakayás alkalmat választottam, ha már japán kalligráfiázni tanulok (kisebb kihagyásokkal ugyan, de konzisztens megjelenést lelkesedéssel pótolom).

Inkognitóban (nem mint blogger, hanem mint ún. normális ember) jelentem meg az alagsori ipari konyhában, miközben odakint havaseső szitált és csak egy-egy sötét alak sietett tova a sugárút félhomályában, mint egy kémregényben. Előző este rám tört, hogy én ehhez nem értek (társas főzés), de nem találtam senkit, aki értett volna, viszont legalább annyit megtudakoltam a japán kapcsolatot, hogy mi az az izakaya (alkohol mellé felszolgált főtt/sült cuccok), majd megnéztem pár dumplingos (japán tortellini) videót (mivel ugye tortát marcipánozni is a netről tanultam), de nem lettem expertebb.

Maki az óra első öt percében elmagyarázta, mi az az izakaya (alkohol mellé felszolgált főtt/sült cuccok), majd azt is, hogy honnan lehet tudni, mikor forr a víz. Innentől úgy éreztem, hogy legalább az advanced novice levelt megütöm (nem beszélve a dumplingos videókról, illetve arról, hogy a webshopunkba én vittem fel a japán rizsfűszerkeverékeket, mondjuk az “útitárs” ízesítésű azóta is borzolja a képzeletemet, remélem, nem az, amire gondolok (hosszabb, viharos hajóutakra, magashegyi túrákra)).

Eddig a japán konyhára úgy gondoltam, mint olyanra, amelyben mindenbe el van dugva valami tengeri állat (mivel én nem eszem tengeri állatokat, ez fontos szempont számomra), most már úgy, mint amelyben mindenbe el van dugva valami tengeri állat, és/vagy túl régi tojás. Az első menüpont ugyanis a száznapos tojás volt, ami pontosan úgy is néz ki, íze viszont szerencsére nincsen nagyon, csak állaga. Viszont náluk még az alaplé is hallé (reszelt bonitóból és algából, amit forrás előtt egy perccel kell kivenni a vízből). A háromszögletű nigiri szusi bélszínnel először felvillantotta a reményt, de utána kiderült, hogy ezt is le kell önteni alaplével (nem baj, itthon nem öntöm), viszont megtanultam ennek a kézzel csinálásának a technikáját (a második után igazából nem nehéz).

Az igazi hardcore feladat, amelyre rögtön rá is vetettem magam, a nyers ráknak pucolása volt (mint említettem, aznap este depresszív, mocsok idő volt, idegenekkel és tengeri rákokkal voltam bezárva egy üldözőjelenetes konyhába, desperate times require desperate measures). A nyers rák így néz ki:

Már nem azért, de most komolyan.

Ezután vagdostam némi spenótot és reszeltem egy kis gyömbért levezetésül, majd szerencsére kiderült, hogy lesz dumpling is, amelyhez a japán asszonyok tradicionálisan áthívják a szomszédasszonyt pletykálni, miközben megcsinálják, mert ők egyenként nyújtják ki a kis tésztakorongokat, nem pedig kinyújtják az egész tésztát, majd pogácsaszaggatóval kiszaggatják (az eljárás oka ismeretlen, de például én is utálok gyúródeszkát mosogatni). A kevésbé tradicionális japán asszonyok megveszik a tésztalapot ötvenesével mélyhűtve a Lehel piaci kínainál, mint kiderült.

Szóval a dumpling így néz ki:

Én pedig így nézek ki, miközben dumplingozom (jobbra, a szigorú arckifejezés a tonhalnak szól, hogy tudja, hol a helye):

És igen, meg lehet csinálni, a szintidőm olyan három másodperc.

A dumplingok elkészítését követően kiderült, hogy a tradicionális japán háziasszonyok éppen olyan heves kézmozdulatokkal szedik fel kicsit szitkozódva a letapadt dumplingokat, mint a tradicionális magyar háziasszonyok (vagy én). A mosogatást meg az edénykereséseket, ilyesmit szerencsére a fiatalként és dinamikusként jellemzett, és valóban fiatal és dinamikus (és nagyon kedves) asszisztensek csináltak.

A képeket a Makifood fotósától loptam, majd kiderítem a nevét.