A világvége, ahova utaztunk, Erdélyben volt, de nagyon. Azért mentünk oda, mert található ott néhány lyuk, amibe a fiúm bele akart mászni (vö. barlangászat), én meg még pont elfértem a kocsiban, meg egyébként is, miért lábadoznék otthon kellemes körülmények között, amikor ezt bokáig folyóvízben, egy szalmazsákon is megtehetem.

Az odaút tök jó volt, mert nagyon szeretek autózni, bár az alföld egy kicsit túltengett, párhuzamot is vontam a vége felé a balrog és Petőfi között, a balrog ugyanis, bár ott született, csak húsz percig tudja szeretni a nagy laposságot, utána mindig elkezd unatkozni, szóval szerintem Petőfi tájjelegű költészetének nagy része a hazaérkezése utáni húsz percekben született, de ez csak egy kis irodalomtörténeti kitérő, igazából a tehenekre akartam kilyukadni. Erdély ugyanis tele van tehenekkel, például minden öreg, feketeruhás nénihez tartozik egy, aminek bevezetése szerintem itthon is nagy népszerűséget vívna ki a szemfülesebb politikusok számára, mind a tehenek, mind a nyugdíjas nénik körében. De voltak tehéncsoportok is lépten-nyomon, főleg az utolsó tizenhárom kilométeren, amit egy földút típusú szerpentinen tettünk meg meredeken fölfelé (magunk alatt is hagytunk néhány felhőt, amiből zuhogott az eső), na ott minden kanyar után néhány tehén vagy ló vagy kecske ácsorgott festői pózokban, egy idő után már teljesen beleolvadtak a tájba. Személyes élményem is volt tehénnel, amikor szombaton elindultam egyedül sétálni, és száz méter múlva, az elemi iskola mögött ott feküdt egy az út mellett a fűben, pitypang lógott ki az ő szájából, ami még nem lett volna olyan nagy baj, de aztán felemelte a fejét, és rámnézett. Én soha nem értettem egyébként, hogy a tehenek miért nincsenek tudatában annak, hogy ők sokkal nagyobbak, mint az emberek, és egyáltalán nem kell azt csinálniuk, amit az emberek mondanak, ehelyett például rájuk fekhetnek vagy felrúghatják őket; na, ez a tehén úgy nézett rám, mint aki pont abban a pillanatban döbbent rá erre. Ijesztő volt, úgyhogy inkább megfordultam, és bánatomban belázasodtam. Később többeket elriasztottam a sétától a történetemmel a Tehénről, Aki Rámnézett.

Meg volt rendes kirándulás is, természetesen fölfelé, merő véletlen, hogy a fiúm nem cipeltetett közben velem biciklit. De a szalmazsák megvolt, igaz, egy ágyon rajta, de akkor is.

Aztán hazaútkor a fiúm azt mondta, hogy menjünk a másik irányba, hogy ne legyen olyan unalmas, természetesen arra is földút volt, az általam látott legnagyobb disznók után útelágazásokkal súlyosbítva. És akkor egyszercsak a házak is elfogytak (addig minden három kilométeren volt átlag egy), és teljesen ijesztővé vált az erdő, mi pedig eltévedtünk, legalábbis én, mert a fiúm tök magabiztosnak látszott, például megtalálta, majd követte a piros turistajelzést árkon-bokron-patakokon keresztül, ami végül is nem bizonyult olyan jó ötletnek autóval, úgyhogy visszafordultunk. Én pánikoltam szép csendben, befelé, de akkor hirtelen belejött egy pöcöknyi térerő a telefonban, meg felbukkant két pletykáló néni az egyik kanyarban, amiből sejteni lehetett, hogy 5 kilométeren belül lakott rész következik (ezek a nénik ott mindenfelé teljesen szürreálisan jelentek meg az erdő legelhagyatottabb területein, valahogy a távolság nem volt számukra szempont, illetve akadály), és tényleg, és megmenekültünk attól, hogy a medvék (vagy a tehenek) egyenek meg bennünket, miután éhen és szomjan haltunk, illetve a tüdőgyulladásba pusztultunk bele.

Szóval úgy mindent összefoglalva, jó volt, szép volt, kicsit vizes volt, de akkor is. Jövőre állítólag sátras dologra megyünk, úgyhogy valószínűleg nem hisztiztem eleget.