Nézegetem itt az írásos emlékeimet, és tényleg sokat szikárult a stílusom, vagy a lélektani érdeklődésem csökkent, vagy egyszerűen csak kevesebb szót ismerek, mindenesetre ami pár évvel ezelőtt még azt váltotta ki belőlem, hogy már régebb óta meg akartam kérdezni tőled, mint érintettől, hogy az, hogy meglepően sokan még mindig úgy reagálnak a hozzászólásaidra, mintha kognitív képességeid totális birtokában lennél, és hogy az egy füstifecske konzekvenciájával és egy faltörő kos érvelési kifinomultságával megfogalmazott kritikai megjegyzéseid láthatólag éppen úgy örvendeztetik meg avagy dühítik fel őket, mintha nem tudnák, hogy a következő bekezdésben, de legkésőbb másnapra úgyis annulálod őket valami homlokegyenest ellenkező értelmű kijelentéssel (ne érts félre, nekem valahol tulajdonképpen bejön az ilyesfajta, minden morális és formai szabályt demokratikusan felrúgó, habkönnyű véleménynyilvánítás), szóval az szerinted az elmebetegek babonás tisztelete miatt van, ami midnyájunk tudatalatijának legmélyén ott gyökeredzik, vagy pusztán ignorancia, a nyilvánvaló tények kényelmességből való figyelmen kívül hagyása?, arra manapság már csak annyival reagálok, hogy ne szívassál, bakker.

Az is lehet, hogy kicseréltek, csak nem vettem észre.

A google azért tud valamit, hozzám irányította azt is, aki olyat
kérdezett tőle (helyesírás terén kihívásokkal küzdve), hogy “lehet e
csak az egyéni élvezeteknek élni?”. A blogom szerint nem. A blogom egy
hipokrita blog.

Egyébként a google a pajzánkodás-ra is első oldalon dob ki.

Szocializálódom kint a konyhában a minap (egyedül, de ott volt velem
az összes imaginárius barátom), erre kijön az egyik sales is, és
megkérdezi, hogy hogy vannak a gyerkőcök. Nézek rá intelligensen,
várván a poént, de nem, azt mondja, hogy ő biztosra vette, hogy nekem
vannak gyerekeim. Kicsit csalódottnak tűnt, hogy egy sincs.
Megérdeklődtem, hogy miből is gondolta a családi állapotomat, mire azt felelte
enigmatikusan, hogy abból, ahogy a dolgokat csinálom. Remélhetőleg csak
összetévesztett valakivel.

Amúgy meg megint elmentek anélkül, hogy megmondták volna, kivel, hova,
és mikor jönnek vissza. Ezek ilyenek, nem számít nekik, hogy mit összeaggódom magam miattuk.

Kilátásba helyeztem, hogy meg fogom kérdezni, hogy mit tud egy thai
kurva, amit én nem. Erre azt felelte, mióta ismer, elfelejtődtek a thai
kurvák.

Ami a magánéletiségem közéleti aspektusait illeti, az
ágyambanalvóssal a múlt hét szerdán hiszti, vasárnap szakítottam vele,
csütörtökön ő is szakított velem, így múlik el. Ez persze most kegyetlen
és felszínes hozzáállásnak tűnhet, de lehet, hogy mindenki így jár a
legjobban, elvégre mint az utóbbi napokban kiderült, a velem nem járás
tudata kimondottan gyógyító hatású. Legalábbis a fiú újból és újból
lenyugszik a mágikus mondat elhangzása után, miszerint ne hisztizz, nem járunk. A ne hisztizz önmagában soha nem működött, mi több, olaj volt a tűzre, most viszont ha azt mondom, hogy görény, és erre ő bepánikol, akkor a ne hisztizz, nem járunk-ra
szélsebesen lecsillapodik, ugyanígy, ha közlöm vele, hogy későn érek
haza, vagy ha éppen az egzisztenciája miatt aggódik. Ajánlom az
általános pszichoterápia részévé tenni ennek közlését, bár a fiú nem
biztos, hogy etalon, mert diagnózisom szerint ő nem egyszerűen mániás
depressziós, hanem pszichodrámában szenved, továbbá erősen paranoid.
Mióta nem járunk egyébként, a helyembe a hűtőszekrénye lépett, mint
múzsa és ellenségkép, ennek bizonyságául kaptam tőle a napokban a
következő gyöngyszemet:

Hyttö
írta: a fiú

Anyád, a white good, ki életet beléd.
        Meggondolatlanul. Lehelt.
Két csillagod – briganti, csepegő lepedék, lepedőre pecsét,
        ingó-bingó, porbafingó love-motel, bónuszként
        pacsuli, pí per e szappanod, semennyi ráció,
        talán ha némi Candida.
Refrigerálj hát, ha jól esik, de csendben, mert
        kikúrlak az ablakon s a vasbeton a csattanást majd
        élvezi. Még a járdai hőguta-hólyagok is e pukkanó-
        fólia fílingért híznak kövérre, látva hogy villanó
        fehéred cikázva szántja a légeget, majd szétesik.
Szegény édesanyám beteg, te meg baszódj meg! Cigány, ez a
        hűtőm, tessék, ingyen, csak ne lássam, de főleg
        ne halljam, hogy hörög. Szemernyi hűvösért
        cserébe dobhártyán dübörög.

…

Azóta itt élsz tovább, bennem
– fényképed a Szaratovra tettem.

– És most segget csinálok a számból – mondta a rendszergazda, majd bekente neogranormonnal.

Jönnek sorban a titkárnőjelöltek. Egyeske most kérdezte meg tőlem, mi
az, hogy bruttó. Ketteske szerintem mélyen depressziós, egyébként barna
loknijai vannak. És a helyzet egyre fokozódik.

Update: a logisztika egyeske seggére vert verbálisan. Összekeverte őt a pénzüggyel, mert háttal állt.

Update2: nem gondoltam, hogy az a kérdés, hogy 12%-s ÁFÁs terméknél ha
a nettó ár 50000.-, mennyi a bruttó, olyan bonyolult, hogy 3
titkárnőből 3 ne tudjon rá helyesen válaszolni. Írásban. Bár ők nem
tanultak differenciálszámítást.

Update3: rájöttem, hogy azért
kértek fel engem is az interjúvoltatásban való részvételre, mert én
mindenkire válogatás nélkül mosolygok. Ettől jó fejeknek tűnünk, pedig
igazából csak a  kezdődő elmebaj jele.

Ma feltűnt, hogy mennyire szép kollégáim vannak. De komolyan, egytől
egyig. És csodálatos dolog OSD-t fordítani, szavak vannak benne, és
mindnek tudom a jelentését. És vidáman zúg lent a fúrógép, és – extázis
– mindig van friss vécépapír a mosdóban. Rafal a világ
legszimpatikusabb lengyele. Az excel táblázatban babakékre lehet
színezni a cellákat, és a mi irodánkban vannak a leggyönyörűbb lefűzős
dossziék.

A következő megrendelőnek nemre való tekintet nélkül meg fogom kérni a kezét.

A sapkás témára visszatérve (tudom, tudom, a múlt héten a görény, most
meg ez, de a görény is aktuális még, tényleg), összefutottam a fiúval
is tegnap este, mert összefutnivalónk volt, eleinte igen viccesen
viselkedett, mondta is, hogy próbál spontán lenni, hogy jól nézzen majd
ki a blogomban, bár úgyis mindegy, mert a munkahelyén le van tiltva,
úgyhogy csak 2-3 napos késéssel tudja olvasni a google által tárolt
verzióban. Ezzel fény derült arra is, hogy ki az az elmebajnok, aki
rendszeresen a nesztelencsiga keresőszóval keres rám (én vagyok ezen
kívül a “szingli élet ma magyarországon”, a “macska temető” és a
“mellszőrzet” is egyébként), de aztán komolyra váltott, és megkért,
hogy segítsek az elmebaján, mint szakember (elmebajban tényleg), mert ő
szenved, és keresi a szenvedést, és az nem jó. Akkor kilátásba
helyeztem, hogy lesétálunk a dunapartra, és belököm szívesen, majd (itt
már kint grasszáltunk megint az első kocsmánkon túlhaladva)
felszólítottam, hogy legalább lépjen ki az autó elé, de az kikerülte,
szemére is hánytam, hogy igazán rávetődhetett volna (mindig is
szerettem volna mediátor lenni a turulon ülő öngyilkosok mellett).
Végső megoldásként felajánlottam azt is, hogy vegyen be egy csomó
altatót, és én majd tartom az arcát fölfelé, hogy ha esetleg kihányná,
akkor is visszafolyjon a tüdejébe, ami nem segíti a légzést, itt mintha
kicsit megbántódott volna, pedig szavaim élét nagyban enyhítette, hogy
fél kézzel egy facsemetébe kapaszkodva adtam elő őket, miközben a
nevetéstől potyogtak a könnyek a szememből. Meg is kellett indokolnom,
hogy nem magam miatt kívánom a halálát, hanem mert még annyi bánat és
szenvedés vár rá, hogy érdemesebb talán ezek elejét venni.

És akkor benéztünk a marximba (teltház), meg utána valami kocsmába,
ahol a csontjaimat rezgette az élő zene, mondtam is neki kifelé, hogy
már önmagában az is elég sokkoló nekem, ha egy tizennyolc éves
homoszexuális fiú imbrugliát énekel, de az még inkább pláne, ha ilyen
hangosan. Erre azt felelte, hogy az lány volt.

Aztán végül többedikre betértünk a mamma rosába, ott már ébren alva
ütögettem a homlokomat a háromszög alapú kartongúlával, meg is
jegyezte, hogy unikornizálódom, majd majd megérdeklődte, hogy nekem mi
tetszik a zongorában, háp-háp, a tőkés része? És aztán már ideje volt
menni, úgyhogy mentünk, én haza, ő meg a pályaudvarra, lényeg, hogy azt
mondta, hogy jó a sapkám, márpedig ő ilyen lényeges dolgokban képtelen
hazudni, egyszer például egy órás hisztériát rendezett nekem, amikor az
ominózus kék ruhámat vettem fel, nem beszélt hozzám, szakított velem,
és addig abba se hagyta, amíg át nem öltöztem, akkor lenyugodott.
Szóval tuti jó a sapka.

Azért elképesztő, hogy amikor beírom, hogy idegen netesekkel
találkozom, mennyien magukra veszik a dolgot, és mennyien magyarázzák
nekem, hogy tényleg vigyázzak, mert nem mindenki olyan, mint ők. Én meg fenntartom az ártalmatlanság vélelmét.

A sapkatémának meg volt folytatása is, a rendszergazda például utálja,
de hát tudjuk, hogy neki nincs ízlése, vagy ha van is, végtelenül
konzervatív és szűklátókörű, például a kopasz fejem se tetszett neki,
amikor az volt, pedig világszínvonalú koponyám van. Titi viszont azzal
fogadott tegnapelőtt, hogy de csini a sapim, viszont hozzátette, hogy
fogadásra azért nem azt venné fel. Ezt a kijelentést egy napig rágtam
és gyűrögettem magamban, és tegnap este már azzal a kérdéssel nyitottam
be az ajtón, hogy akkor mit venne fel fogadásra, mire ő fél másodperc
alatt kapcsolt, és azt válaszolta, hogy hát sapkát semmiképpen, mert
fogadásra nem illik sapkát venni. Ennyiben maradtunk. Utána roppantul
mellékesen, mintegy véletlenül megtudakolta azt is, hogy ki volt az a
csini fiú (úgy vettem le, a csini a hét szava nála), aki felugrott
hozzám, és miért beszélt differenciálizékről, és szeretjük-e.
Lelkiismeretesen, de tömören válaszoltam érdeklődésére, majd, az
eu-vizsga kapcsán intellektuálisabb vizekre eveztünk, például
megosztotta velem annak tudását, hogy Dombóvár valószínűleg nem
domb-óvár, merthogy van egy akármi-dombó nevü település is a közelében.
Megállapodtunk abban, hogy ez igencsak megbonyolítja az
Albertirsa-kérdést is, mert ilyenformán az lehet alber (a főber
ellentéte) tirsa is, merg albert irsa is, bár egyiknek sincs értelme,
úgyhogy végül is mindegy. Aztán elindult a fordító-olvasó találkozóra,
de közben még elpanaszolta, hogy az összes többi könyvesbolttal
ellentétben a libris tótumfaktum nem hajlandó terjeszteni az ő könyvét,
érzése szerint azért, mert a kiadója – Titi nyomatékos tanácsa ellenére
– nem volt hajlandó az illetőt megdugni. Figyelmeztettem, hogy ezt a
témát azért inkább ne dobja fel a fordító-olvasó találkozón, maradjon
inkább távolságtartó és megközelíthetetlen, mert az jól áll neki, rövid
gondolkodás után egyet is értett velem, hozzáfűzve, hogy tulajdonképpen
úgy sincs semmi köze a kiadója szexuális nyomorához.

Imádom.

A balroggal valami chaten ismerkedtünk meg ezer éve, utána beszéltünk
kétszer telefonon (ő az egyetlen, aki olyan jól tud hallgatni
telefonban is, hogy egyszer konkrétan elaludtam a kagylóval a fülemen,
és csak másfél óra múlva ébredtem fel), és akkor valamelyik este eljött
hozzám, és ott aludt. Plátóian. Aztán másnap este megint.

Úgyhogy van azért valami irónia abban, amikor pont a balrog hord le amiatt, hogy netes ismeretséget felengedek magamhoz.

Blöpp. Hurk. Cargalikka.

Úgy tűnik, megint a mániás korszakomba értem.

Tegnap még szembejött a Pitch Black és a Chronicles of Riddick is
kedvező áron, úgyhogy muszáj volt megvenni (ebből is látszik, mennyire
nincs igazuk a fájlcserélőellenes csoportosulásoknak), mert ezekből
lehet megtanulni a kúlság non plus ultráját. A Pitch Blacken egyébként
az van, hogy különleges kiadás, és tényleg az, mert alcímként 22 évente sötétség helyett 22 év sötétség van ráírva, biztos valami más nézőpontból készült változat.

Erről jut eszembe, hétvégén azért alkottam aforizmák terén is, muszáj
leírnom őket, mielőtt elfelejtem, pedig kár lenne, mert sikerült pl azt
is megfogalmaznom végre, hogy a kúlság képessége különböztet meg bennünket az állatoktól. A másik arcoskodás kategóriában ütött nagyot, mert nem sokkal ez után kiejtettem a számon azt is, hogy nekem be se kell szállnom a versenybe ahhoz, hogy győzzek.

Maradandó hatást szoktam rám gyakorolni.

Ma viszont mint a mosott zombi, olyan vagyok, reggel csak befeküdtem a
székembe, és bámultam a képernyővédőt karikás szemekkel, meg is
tudakolta a sales manager (ő is tök korán jött be, olyan volt, mintha
haza se mentünk volna), hogy mi van, mondom lucia későn ért haza, erre
visszakérdezett, hogy és ugye lucia hazaérte után rögtön beült a gépe
elé, és hát tényleg. Akkor elment, de nemsokára visszajött, és
megkérdezte, kérek-e kávét, nem, mondtam, akkor teát, de azt sem, de
legalább egy redbullt, na jó, feleltem hálásan, és arra gondoltam, hogy
ha az ilyesmi itt gyakorlattá válik, akkor nem is feltétlenül lesz
szükség titkárnőre.

(Miután hozott nekem redbullt, kicsit késleltetett reakcióidővel
átkiabáltam a szomszédba, hogy ugye tudja, hogy szeretem, erre többen
visszakiabáltak, hogy igen, tudják)

A tegnap azért jól indult, a logisztika pl visszafordult az ajtóból, és
közölte, hogy hát én, hát én aztán mindig kitalálok valamit, majd
folytatta útját, és a másik kolléga is megkérdezte, hogy fodrásznál
voltam-e, pedig csak mosolyogtam. Mosolyom mögött persze azért komoly
harc dúlt, mert ugye kumulálódnak a helyzetek, magam helyett pedig én
utálok dönteni, meg választani (más helyett tök könnyen, Tarzannak is
megmondtam, hogy melyik lesz az ő széke a katalógusból, pedig ő a
marketing igazgató).

Késő estére a probléma már nagyon feszítővé vált, úgyhogy eldöntöttem,
bevonom a salest is a megoldás menetébe, elvégre a sales egyik
legfontosabb funkciója az én lelkem ápolása és öltözködési tanácsadás
(rendszeresen küldenek e-mailben elemzést és értékelést az aznapi
ruhaviseletemről). A sales négy főből áll, vannak a srácok, a francia,
a blues-zenész és a kegyvesztett, és van az ő főnökük. A kegyvesztett
sztorija az egy hosszú, sötét történet, ami bizonyos, a munkahely által
nem fizetett optikai tuningról (spoilerek az autóra) és több összetört
céges autóról szól, de erről szót se többet. Vele nem konzultálok. A
blues-zenész viszont nem volt bent, úgyhogy maradt a francia. Ő akkor
is úgy néz ki, mintha sálat viselne, amikor éppen nincs rajta, kedves,
irónikus, simulékony, és mindig megáll a zebra előtt, ha valakin úgy
látja, hogy át akar menni. Remekül lehet vele úgy beszélni dolgokról,
hogy nem nevezzük meg őket. Mivel ő nős és gyermekes, tehát látott már
egy-két dolgot, megbízom a tapasztalatában.

Szóval kiültünk brainstormingra a gangra, kevergettük a kávét, és
lefektettem az alapozást, majd tömören, és mintegy magamat kívülre
helyezve, objektíven vázoltam a kialakult helyzetet, és az eldöntendő
kérdést. Nem válaszolt rögtön, sokáig csak néztünk magunk elé és
hallgattunk, majd annyit mondott, hogy lucia, én ebben nem tudok neked segíteni, mert vannak dolgok, amiben egyedül kell döntened.
És végül is tök igaza volt. Mielőtt elment, azért a szokásosnál nagyobb
átéléssel játszottuk végig a búcsúzási rituálénkat, amiben ő közli
velem, hogy most hazamegy, én azt mondom, hogy vezessen óvatosan, ő
megkér, hogy aludjam ki magam, én figyelmeztetem, hogy gombolkozzon be
rendesen, ő erre azt feleli, hogy ne fogadjak el idegenektől cukorkát,
mire én felhívom a figyelmét az ágyban cigarettázás veszélyeire, és így
tovább, szándékoltan gondoskodó hangon, több percig.

És egy idő után már sötét este lett, és alig maradt bent valaki, de a
saleses főnök, úgy is mint végső mentsvár, még itt téblábolt, úgyhogy
végül hozzá fordultam, mondván, hogy atyai tanácsra lenne szükségem,
mert nagy problémában vagyok a jövőmet illetően. És neki is elmondtam.
És ő se válaszolt, viszont látszott, hogy le van taglózva, mert
megkérdezte, hogy miért írja ki a fénymásoló, hogy Not Suitable Paper
Size, pedig ez tök nem illeszkedett a témához. Azért válaszoltam neki,
mondtam, hogy nyomja le az Auto Paper Selection gombot, ez meg is
oldotta a dolgot, úgyhogy megfelelőnek találván a lélektani pillanatot,
megérdeklődtem tőle, hogy istennő vagyok-e. Ő viszont még mindig nem
térhetett magához a sokkhatásból, mert erre az egyszerű, egyválaszos
kérdésre azt felelte véletlenül, hogy lucia, te egy liba vagy.
Közben remegett a hangja. Én viszont türelmes típus vagyok, úgyhogy úgy
tettem, mintha meg se hallottam volna, hátha a természetes
intelligenciája segít összehozni neki egy kettest, bár a tételt
nyilvánvalóan nem tanulta meg. És nemhiába reménykedtem, kivártatva
hozzátette, mintegy tapogatózva, hogy ő szeret engem. Látván, hogy már
nyomon van, rávezető jelleggel megkérdeztem, hogy azért szeret-e, mert
szép vagyok és okos, itt hosszan rámnézett, majd megadó hangon
(valószínűleg a szellemem magasabbrendűségétől lenyűgözve)
kijelentette, hogy jól van, istennő vagyok.

És mivel az istennőknek nem gond dönteni és választani, ha földi
dolgokról van szó, ezzel meg is oldotta a problémámat: félredobva
minden vívódást és kétséget, bátran és határozottan a bordó csíkos
sapkát vettem meg a kék helyett.

A két napja tartó, igen mediterrán hangvételű sms-párbeszédünk
lecsengése után (én olyanokat írtam neki, hogy kapja be, ő meg
olyanokat, hogy ismer egy kőműveslegényt, aki egyáltalán nem hisztis,
nem is gondolkozik, viszont röptében a legyet is, úgyhogy biztos
megfelelne nekem – bevallom, ezen először röhögtem, és utána is csak
úgy tettem, mintha sértődtem volna, mert tudom, mi az illem) a fiú nem
volt benne biztos, hogy mi a megfelelő stílus ilyenkor, úgyhogy egy
felettébb udvarias és visszafogott üzenetet küldött, amit azzal
fejezett be, hogy és majd mesélj, kérlek.

Ettől teljesen bepánikoltam. Még soha nem mondott nekem olyat, hogy kérlek.

A rendszergazda megkért, hogy vegyek neki Panasonic szappant.

Én: …és akkor megkérdeztem a
Márkót is a görényről, nem mintha különösebben számítana a véleménye az
enyém és a Titié mellett, de szeretek úgy tenni, mintha…
A rendszergazda: …tudom, mintha demokrácia lenne. Velem is mindig ezt csinálod.