– És miért kell a jelentkezőknek tudniuk a választ olyan kérdésekre,
mint hogy ha egy pohárba rakunk egy sejtet, ami másodpercenként
kettéosztódik, és egy perc múlva telik meg a pohár, akkor mikor volt
félig?
– Mert a főnököm szeretne olyan munkatársakat, akik gyorsan reagálnak váratlan problémákra.
– Mint például ha váratlan hirtelenséggel kávét kér?

Lehet különben, hogy lesz titkárnő. Sőt. Volt most délután míting, ahol
közelítettük az álláspontokat (azt az álláspontot, hogy az utolsó
jelentkezőnek volt a leghosszabb lába, ahhoz az állásponthoz, hogy
ezzel szemben úgy ránézésre simán kitelik tőle, hogy egy borúsabb
délutánon fog egy kötelet, és felakasztja magát a légkondícionálóra),
majd akaratátvitelt gyakoroltam (ez egy 70 centi átmérőjű labdán ülve
egyébként nem olyan könnyű), és kiválasztottuk a favoritomat, aki egy
kellemesen mosolygós, nyugodt, méla természetű leánynak tűnik. Ezután a
főnököm elmondott még egy transzvesztita viccet, majd visszatértünk
zugainkba. A kocka el van vetve.

A labdát meg át fogom ide csempészni.

Esküszöm, nincsenek benne csúnya szavak. Biztos valami titkos kódos
navahó szöveg megfejtése, azt mindjárt nyakamon a Központi Hírszerző
Ügynökség.

Van ez a blogbejegyzésem, ami egyszerűen nem akar felmenni az
internetre rá, hiába kopipésztelem vadul és mentem és publikálom
ezerrel. Bezzeg a hümmögés felmegy. Vajon mi lehet az oka?

(Éjfél előtt nem sokkal, félálomban, ágyban, post-fogmosás)

– Ne menjünk ki mégis motorozni?
– Ha akarod, kimehetünk.
– Jó veled.
– De még jobb lenne a motoroddal, ugye?
– …
– Még szerencse, hogy nem vagyok féltékeny alkat.
– Kivéve, ha a thai kurvákról van szó.
– Szóval azért van egy határa a dolognak. Aminek kereke van, arra nem vagyok féltékeny.
– Höhö.
– Mi van?
– Most egy csomó tolókocsis thai kurvát látok magam előtt.

Öcsém egy modellről: vele csak az volt a baj, hogy túlságosan kiütközött az egyénisége fotózás közben.

Gyakran gondolkodom egyébként mostanában az emberi tényezőkön, és nem
csak azon, hogy miért ad valaki a blogbejegyzésének olyan címet, ami
miatt már a következő sorban mentegetőzik, illetve hogy milyen logika
által kurváznak le pasik olyan lányokat, akiket nem érdekelnek (miért
gondolják vajon, hogy ha velük nem, akkor mindenki mással igen?), hanem
azon is, hogy hogyan lesz valakiből, aki ugyanolyan feltételekkel
indul, mint a közösség többi tagja, az adott közösségen belül rettegett
zsarnok, illetve negatív, de minden különösebb ok nélkül nagy
befolyással bíró tényező, mondhatni lokális türannosz. Ilyenek például
a főnéni a Száll a kakukk fészkére-ből, vagy az ellenszenves gyerek a
Legyek urából, vagy Mrs. Danvers a Manderley ház asszonyából, vagy én a
kommunából. Ha belőlem indulunk ki, akkor csak arról lehet szó, hogy az
adott csoport termékeny táptalajként kitermeli (szinte erőszakkal
kilöki) magából ezt a fajta személyiséget azzal, hogy nem tanúsít
különösebb ellenállást az elharapódzó, igazságtalan követelésekkel
szemben, míg végül azok szolgálnak majd a szociális interakciók
alapjául.

Vegyük például a péntek estét, amikor úgy hat körül én bejelentettem,
hogy nekem magánéletem lesz, és mindenki menjen haza a családjához. A
Márkó egy gyenge próbálkozás után (azt mondta, hogy de hát ő
itt itthon érzi magát, hiszen itt van lucia anyu) feladta, ami végül is
nem meglepő, tekintve, hogy ő itt alkalmazotti státuszban van, még ha
nem is az enyémben. A rendszergazda reakciója viszont már nem annyira
magától értetődő, hiszen ő – bár ez a blogomból talán nem mindig tűnik
ki egyértelműen – méltó ellenfelem egocentrizmus és retorikai érvelés
terén, már-már egyenrangú partnernek tekintem néha. Ezzel együtt szinte
csak alaki kifogást nyújtott be az előterjesztésem ellen, miszerint az
ő alkalmazottja, aki a pénzt keresi neki homloka verejtékével, távozzon
időnek előtte, illetve saját személyét illetően is meglehetősen
kompromisszumkésznek tűnt, párszor ugyan elküldött az anyámba
(kommunikáció terén meglehetősen családcentrikus este volt), de utána
elindult privát lakhelye felé, bár őt nem várják ölelő asszonyi karok
és csivitelő pulyasereg. És, noha ez számomra meglehetősen kényelmes
szociológiai felállás, kezdek aggódni a mentális egészségükért, a
pszichológia mai állása szerint ugyanis az ilyesmi akár maradandóan
megnyomoríthatja a lelküket, meg Stockholm-szindróma, meg ilyenek.

Lehet, hogy az asztalukra csempészek egy önvédelmi kézikönyvet. Vagy valamit a viktimológiáról.

Ja, és a nagy rohanásban el is felejtődött annak kipróbálása, hogy egy
ferde rámpán állva ha felemelik a lábujjaimat, akkor durván
hanyattesem-e, vagy esetleg nem. Pedig fontos lenne.

– Azon töprengek, hogy ez így nekem nem kihívás.
– ?
– Téged túl könnyű szeretni.
– Akkor tényleg kénytelenek leszünk elmenni egy swinger klubba.
– Miért van az, hogy akármiről beszélünk, mindig a swinger klubnál lyukadunk ki?
– Nem mindig. Néha a thai kurváknál.

A hétvége egyébként tiszta rohanás volt, autót szerelni, meg enni, meg
moziba, a letisztult, lényegre törő hedonizmusra alig jutott pár óra,
mindenesetre rekord nem maradt megdöntetlenül, és a The Corpse Bride is
meg lett nézve, bár jobbra számítottam. Egyébként meg egyáltalán nem
tudom kitapogatni a talajt a lábam alatt, és az egészet még
szürreálisabbá teszik olyan audiovizuális élmények, mint a Buffy
musicalváltozata, amit szerintem biztos, hogy álmodtam.

– Ma is nézünk tévét?
– Nézzünk.
– És ma be is kapcsoljuk?

Vihar előtti zen van itt.

Az előbb sikerült itt, az irodában elégetnem a fél zoknimat. Asszem, nem bírok ma magammal.

Megjött a rendszergazda Németországból, mert ott volt. Hozott autót.
Többet, mint amennyit vitt. Amikor utoljára láttuk egymást, az pont
annyi ideig tartott, amennyi alatt kifejthette, hogy a sapkám egyrészt
baromira nem ilyen fejet kíván, mint az enyém, másrészt egy
bölcsészhallgató intellektuális debilitása és végtelenül alacsony
önértékelése ordít róla, úgyhogy akkor kifordultam az ajtón, enni se
kértem, féltem, hogy túlságosan belelovallja magát a dologba, és
annyira felmegy a vérnyomása, amennyire az ő korában már veszélyes.
Aztán elutazott, és engem napokig nem csesztetett senki, pislákolt is
bennem valami tompa hiányérzet. Mondjuk kedden volt egy ordítozós
telefonhívásom, de az nem ő volt, hanem a vp, és nem én ordítoztam,
hanem a vp, a munkahelyi vonalamon, minősíthetetlen hangnemben,
személyeskedve, pedig többször megemlítettem neki közben, hogy nem
óhajtom folytatni ezt a beszélgetést, és az utolsó ilyen után oda is
basztam a kagylót a helyére (félreértések elkerülése végett: nem
leraktam). Úgy gondolom, a személyiségem fejlődésének igen komoly
előrehaladását mutatja az, hogy képes vagyok azért dolgokon időnként
felháborodni, a rendszergazda szerint viszont viktimológiai eset
vagyok, amiért húsz percen keresztül tűrök. Szerintem meg az bizonyítja
a viktimológiai esetségemet, hogy egyáltalán szóba állok vele, de be
kell valljam, végtelenül szórakoztat a hozzám képest teljesen
ellentétes hozzáállása a dolgokhoz. Valószínűleg ezért nem veszekszünk
mi soha, a veszekedéshez mindig kell valami közös platform.

Azért én már jó ideje itt dolgozom, a takarítós csajjal ráadásul elég
közvetlen viszonyban is vagyok, merthogy az én fennhatóságom alá
tartozik, meg jó fej is. Ennek ellenére jön be ma reggel, és aszongya,
te lucia [=irl nicknevem], ki a fene az a Miaröcsögi Umbulda [=polgári
nevem]? Mondom neki, hogy hát én. Röhögünk. Megyek ki a gangra, mondom
a franciának, hogy az előbb megkérdezte tőlem a kolléganő, hogy ki az a
M. U. A francia zavartan mosolyog egy darabig, majd visszakérdez, hogy
és tényleg, ki az?

Valahol azért sikerélmény.

Szerintem gyakrabban fogok nőket invitálni magamhoz éjszakára. Ez is
megérkezett késő este, kiteregetett, elémrakta a kaját és el is pakolt
utána, és egy szót nem szólt, amikor lefekvéskor rögtön befordultam a
fal felé aludni. Reggel figyelmeztetett, hogy tegyem el a
kontaktlencsémet, elmosogatta a kávésbögréket, és elköszönt az
imaginárius görényemtől. Kevés választott el attól, hogy megkérjem a
kezét.

Ja, és ma egy nő fog az ágyamban aludni. Kész átjáróház.

Egy fórumos nickre vártam éppen a belvárosban, amikor belémszaladt egy
másik fórumos nick, aki akkor jött egy levlistatagtárs órájáról. Úgy
tűnik, átléptem egy olyan univerzumba, ahol nincs kanál. A volt osztálytársaimmal legalábbis
soha nem futok össze.

– Azon gondolkoztam, hogy mi lesz egy év múlva.
– Amikor kikelünk az ágyból?
– Nem, úgy értem, akkor, amikor a barátaink már megszoktak minket így
együtt. És akkor egyszer csak kiderül számukra, hogy egymás nevét se
tudjuk, meg ilyenek.

Idegbeteg nap van ma, minden tegnapi határidős, fúrják a falat reggel
óta, a pénzügy a szemem láttára kenődött fel az ajtóra, mert kifelé
próbálta nyitni (majdnem sikerült is), a logisztika lánya láthatatlan
pókhálót szedeget az arcáról félpercenként, a sales átjött hozzám egy
üres kartondobozzal, hogy feltűnés nélkül ugrálhasson rajta, mindenki a
vízipók-csodapók zenéjét dúdolja egész nap (egymástól ragad rájuk), és
hát igen, nekem sincs időm blogot írni, csak néha kimegyek a gangra,
bámulni az Aiwa bannert.

Fél tíz óta mostanáig feküdtem az ágyamban, és úgy tettem, mint aki
alszik, de kezdett unalmassá válni. Nem akarok tovább hazudni magamnak,
ennél én többet érdemlek.

Anyám küldött egy sms-t, hogy az Egyetem Angliában ösztöndíjat ajánlott
nekem. Ennek a hírnek két igen felháborító aspektusa van: az egyik az,
hogy az Egyetem nem akkor tesz ajánlatot, amikor én kérem, hanem amikor
már lemondtam róla, túltettem magam rajta, és berendeztem nélküle az
életemet. Mintha olyan lány lennék, akit bármikor le lehet emelni a
polcról. A másik az, hogy anyám felbontja a leveleimet.

A főnököm egy darabig csak hallgatta, ahogy a Beával objektíven és nagy
hozzáértést tanúsítva tárgyaljuk a titkárnői állásra jelentkezők
általunk feltételezett szexuális orientációját, lehetséges magatartását
egy esetleges hóviharban, és családalapítási terveit, majd felemelte a
kezét, és bátortalanul közbevetette, hogy szerinte nem olyan
megbocsáthatatlan és elmebeteg dolog ha valaki 29 évesen gyereket akar,
mint amilyennek mi azt beállítjuk.