Alá kellett ma íratnom mindenkivel, hogy részt vettünk munka- és
tűzvédelmi oktatáson (nem mintha szerintem bármi értelme lenne védeni a
munkát és a tüzet, de hát nekem nincsen morálom, meg semmi). A sales
azt mondta, hogy ha már aláírják, akkor szeretnének legalább valami
vázlatos összefoglalót kapni a témában, úgyhogy – ihletet kapva –
előadtam nekik, hogy ne álljanak zuhanó tárgyak alá, ne gyújtsanak fel
semmit, és ha füstszagot éreznek, akkor hagyják el az épületet.

Egyszerűen annyira sokoldalú vagyok, hogy egy pályaalkalmassági tanácsadó valószínűleg rövidzárlatot kapna tőlem.

– Ez milyen szín? – kérdezte, amikor már negyedórája bámultuk a főmenüt.
– Ciklámen.
– Ja tényleg. Ezt mintha már megbeszéltük volna párszor.
– Én szeretem az ismétlődő dolgokat.
– Mert te is autista vagy. Mi is lenne velem nélküled?
– Még mindig ott bolyonganál a TESCO mélyhűtős részlegében a sportszeletes jégkrémet keresve.
– Tényleg, kérsz olyat?
– Á, már másodszorra is fogat mostam.
– Felőlem nyugodtan fogat moshatsz háromszor is.
– Ne legyél ilyen könnyelmű. Én nem korlátlan fogkrémfogyasztásra fizettem be nálad.
– Ja tényleg. Teljesen igazad van.
– Mi az, hogy igazam van? Mégis mennyi fogkrémet érek én meg neked?
– Tudod, mit? Megeheted az egész tubussal.

Új hónap van, és a statisztikámban minden csupa nulla, nulla, nulla. Ez
nem olyan, mintha tiszta lappal indulhatnék, hanem inkább olyan, mintha
eddig nem is éltem volna.

(Kíváncsi vagyok, hányféle teába lógatom még bele a pendrájvomat, mielőtt bemondja az unalmast)

Egyébként meg ma is többször rálógtunk a telefonra a rendszergazdával,
adott házi feladatot, meg felvilágosított engem a magánéletemről is. A
nadrágjával indítottunk, aminek fel kellett volna varrnom az alját,
mert különben nem tud mosni, mondtam neki, hogy nem gonoszságból nem,
hanem mert ott volt nálam az x-ágyambanalvós, akinek össze kellett
foglalni a helyzetet, hogy konkrétan mit miért, és akkor a
rendszergazda összefoglalta nekem három szóban, szerinte arról szólt a
dolog, hogy piacgazdaság van, bazmeg*,
de mondtam neki, hogy én ennél lélektanibb fogalmazó vagyok. És akkor
kifejtette, hogy szerinte annyi volt az egész, hogy én szomorú voltam,
és természetes állapotnak vettem, hogy valaki körbe… szóval
szimpatikussá teszi magát, és mivel nem is volt ellenszenves, élveztem,
hogy el van szállva, és gondoltam, hogy majd idővel én is elszállok. És
lehet, hogy igaza is van (leszámítva a hisztifaktort, amiről nem sokat
beszéltem neki), de én, vele ellentétben, szeretem a hosszan
elnyújtott, drámai hallgatásokat, amik alatt olyasmi futhat át a
fejemen, hogy vajon  lehet-e 1-től lefelé visszafejteni a
Fibonacci-sorozatot (lehet), és kikapcsoltam-e a hősugárzót a
munkahelyemen (nem)), és amik viszont erősen kedvezőtlen hatással
vannak mindenféle nadrágok állapotának kilátásba helyezett pozitív
irányba való változására. De fel fogom varrni, fel én.

Na nem ma.

* Én valahogy kihozom az állatot a környezetemből, vagy eleve a romlott
társasághoz vonzódom, de tény, hogy a kommuna tagjai a legvulgárisabb
énjüket szokták velem szemben szabadjára engedni, talán mert látják
rajtam, hogy értékelem a dolgot (nem tudom, mondtam-e már, de nem túl
nagy intellektuális kihívás engem szórakoztatni). A Titi például, ha
egy informatikai-gazdasági-eus szakszöveget kap a kezébe, simán túltesz
egy favellában nevelkedett halaskofán, de a rendszergazdától, mint
ezüstérmestől is sokat tanultam. Ez általában nem okoz problémát, mert
társaságban tudnak viselkedni, de azért időnként előfordulnak húzós
helyzetek, mint tavaly télen, amikor a rendszergazdával egy számunkra
nagyrészt ismeretlen társaságban asszimilálódtunk éppen. Csendes
beszélgetés folyt, udvarias hangvételben, társasjátékozás,
szemezgetések, sport utáni bágyadtság, duruzsolás, amit a játék hevében
(korridor) magáról megfeledkezett rendszergazda hangja tört meg, amint
a normálnál kicsit magasabb hangerőn megkérdezte tőlem, hogy szopatsz, geci? Akkor úgy megállt a levegő

A munkavédelmis pasas hozott nekem marcipánt Németországból. Csak szakmai elhivatottságból tehette, mert amúgy meleg.

Viszont a telefonomban smsírás közben függőlegesen is lehet lépkedni,
egyedül a hőmérője mutat még mindig furcsa dolgokat, de rájöttem, hogy
ez nem az ő hibája, én lakom rossz éghajlati zónában. Ha ott lennék,
ahol a napközbeni 30 fok csak estére megy le 27-re, akkor teljesen igaz
lenne, amit mond.

Én ma nem nyűgös vagyok, hanem maga vagyok a nyűg. Ezt az állapotot
belőlem a világnak hosszas aknamunkával sikerült kiváltania, a
következő történésekkel:

1. Tegnap este, olyan időpontban, amikor csak azért nem feküdtem még
le, mert annyi erőm nem volt, hogy felkeljek a számítógép elől,
beugrott hozzám az x-ágyambanalvós, és magyarázatot igényelt a
miértekre. Okoltam. És egyszer csak hajnali kettő lett, utána meg
egyszer csak hajnali hat, és jöhettem a gyárba.
2. Ma felhívott azzal, hogy miért nem válaszolok, mondom rutinból, hogy
bocs, biztos elfelejtettem, erre kiderül, hogy nem, hanem meg sem
kaptam (ami természetesen magyarázkodásnak tűnt, pedig tényleg
távoltartódnak most tőlem a mailjeim).
3. Felhívott a céges mobilon egy kolléga azzal, hogy küldjek neki
pénzt, mert már tankolt, és nem fogadják el a kártyáját. Arra a
kérdésemre, hogy hol van, azt felelte, hogy egy MOL-kútnál.
4. Felhívott a céges mobilon a pénzügy, azzal a kérdéssel, hogy hol vagyok. Megmondtam nekik, hogy a helyemen. Akkor letették.
5. Felhívott a céges mobilon a sales azzal, hogy le van csúszva a sliccem.

Én egy olyan telefonszámot szeretnék, amin azok hívnak fel és mondanak kellemes dolgokat a fülembe, akikkel szeretnék beszélni.

A munkatársaim nagyfokú tiszteletlenséget tanúsítanak irányomban. A
lépcsőn felfelé jövet a következő párbeszédet hallottam az irodából:

– Lucia nincs még bent?
– Nincs. Biztos megint talált egy hóembert.

A mellékhelyiséget most már öt oldalról (fent is) furnér takarja el a
világ elől. Mind az öt furnéron (fent is) lábnyomok határozott
lenyomata látszik, ami egy kis pókemberes életérzéssel dobja meg a
dolgot.

Tegnap este a betűtésztától elvonatkoztatva is egyik extázis ért a
másikba, a TESCO-ban beállítottam a telefonomon a nyelvet (egyébként
ebben pl külön lehet a menü és az üzenetírás nyelvét, ami tök praktikus
lenne, ha akarnék ékezetes betűkkel írni), letöröltem róla az animált
biszbaszok és témák nagy részét, és megadtam a személyes adataimat az
edzéstervemhez, ami akkor ugyan még nem körvonalazódott előttem, csak
később. A Praktikerben hozzá se nyúltam (na jó, néha megsimogattam a
zsebemben, mert nincs túl sok önuralmam), viszont a kádba Tenessee
Williams drámái helyett rövid gondolkozás után őt vittem, pedig a vágy
villamosa is mostanában kumulálódik (de az megvár). Szóval a kádban
hosszas gondolkodás után kiválasztottam a legkevésbé gáz csengőhangot
(nocturnal, mi más, bár a polifónia nem az én világom), továbbá
kinyírtam a billentyű- és egyéb csipogásokat, kalibráltam az iránytűt,
hogy kitaláljak, és megjelenítettem a hőmérőt, ami konzkevensen úgy
10-12 fokkal többet mér. Később az ágyban felfedeztem a zseblámpát is,
és beírtam az edzéstervembe aznapra, hogy stair-stepping, mert tényleg
volt, vagy 13 fok, és akkor a munkahelyit még nem is számoltam. És
aztán együtt meghallgattuk a rádiót, megosztozva a fülhallgatón, az
volt a legjobb rész, ment a katolikus hírek meg a wonderful life, utána
meg bealvás, de hajnali 3-4 körül felébredtünk, és csacsogtunk, és
reggel nem akartam munkába menni, de aztán bejöttem, elvégre megvettek.

És most néha ránézek a telefonomra, és akkor örülök.

– Akkor megnézed a betűtésztámat?
– Persze.
– Úgy láttam, ez egy különösen igényes betűtészta, tök szabályosak
benne a betűk. Persze eddig ilyet csak paradicsomlevesben láttam, és
abban szét vannak főve, de akkor is.
– De megkívántam a paradicsomlevest. Jé, ebben ékezetes betűk is vannak.
– Bizony.
– És nyolc tojásos. Minőségi, meg minden.
– Te vagy az első, aki rendesen megnézi a betűtésztámat.

Mondjuk a dolog iróniája abban rejlik, hogy engem telefonálásra csak a legközelebbi kedveltjeim, sportolásra meg még azok sem tudnak rávenni, de a fíling.

És ma rakok bele sudokut is.

Ó, öröm van itt és boldogság, mert új játékot kaptam. Céges, de én választottam. Van benne digitális iránytű, hogy ne tévedjek el, és levegőbuborékos vízszintező. És ütésálló. Már most szeretjük egymást.

Na az bassza fel leginkább az ideget az agyamban, ha valakinek ötször
elmagyarázok valamit részletesen, miközben az illető türelmetlenül és
fennsőbbségesen bólogat, és aztán valamennyi idő múltán feltesz egy
(egy? három!) olyan kérdést, ami egyértelműen bizonyítja, hogy egy szó
nem ment bele a fejébe azzal kapcsolatban, amit mondtam.

Az az egy helyzeti előny vigasztal, hogy a közgazdászokat mind bölcsész, mind ttk-s minőségemben lekezelhetem.

A rendszergazdának meg magyaráztam tegnap a titkárnőt, hogy milyen
embertelenül béketűrő, gyakran már engem idegesít a tollcsattogtatásom
(csak leragad a dolog gerincvelői szinten és nem tudatosul bennem, hogy
én vagyok a zaj forrása), őt meg még mindig nem. A rendszergazda meg
mondta, hogy vízionálta maga elé ezt a pendrájvhozbeszélős dolgot, és
reméli, úgy csinálom, mint a féltékeny pasas az Amelie-ben, hogy
időnként belesuttogom, hogy tizenhárom-ötvenhét, most mosolyog…miért mosolyog?,
meg ilyenek, erről eszébe jutott, hogy az Audrey Tautou most valami
hollywoodi produkcióban is szerepelni fog, és akkor megnéztük a neten,
hogy a Da Vinci-kódban, és a Jean Reno is szerepel benne, meg a Tom
Hanks. Mintegy mellékesen azt is megjegyezte, hogy utálja a szoknyámat,
sebaj, hozzá viszont két hete vasárnap odament a Hobó a koncert után,
és megdicsérte a pólóját, mondván, hogy neki is volt egy pont ilyen
valamikor a hetvenes években, és akkor nagyon szerette, na ennyit a
rendszergazda ízléséről. A Titinek tetszett. Mármint a szoknyám.

És a Titi megmondja az őszintét, mert ő olyan. Ő is egy jellem. Némileg
szórakozott jellem ugyan időnként, például az sem jutott eszébe, hogy
hogy van az, ami nem istennő, hanem valami fauna vagy flóra, de
megmondtam neki, hogy az nimfa, meg megdicsértem a névmemóriáját, ami
sajnos, úgy látszik, az egyéb tárhelyek rovására bővül, tegnap például
felfedezett a munkájában négy olyan fájlt, aminek a létezéséről eddig
nem tudott, és akkor kész volt a dráma, mert különben is köcsögség az
egész, amit köcsögök részére kell megcsinálnia, akik csak azért
olvassák végig az egészet, hogy utána kritizálhassák a fordítót, akinek
kezét ők maguk kötötték gúzsba az értelmetlen elvárásaikkal. És
ilyenkor még csak egy kedves kis görény sincs a környéken, aki a bohó
játékával és hűséges ragaszkodásával felvidítaná az ő szívét, mert az a
köcsög természet nem döbbent még rá, hogy semmi értelme a kizárólagos
tavaszi szaporulatnak, amikor a görénytartók télen és képesek táplálni
kicsiny és nagyobb görényeiket egyaránt. Áttértünk még a natúra egy
másik evolúciós szemétségére, a női lábszőrzetre is, majd Titi megálljt
parancsolt magának, és hazavonult lenyugodni, de előtte még megígérte,
hogy természettudományos gondolatait és nézeteit egyszer majd vaskos
kötetekben foglalja össze.

(A sok köcsögözés természetesen csak az én egyszerűsítésem, a Titi
ennél sokkal változatosabban és szabadosabban használja nyelvünk
vulgáris rétegét).

Ma reggel egy kicsit kalandos volt a bejutás, mert minden kolléga vagy
sokkal előbb, vagy sokkal később, végül is az Etele térre beszéltem meg
randevút az egyik sofőrrel. Reggel volt, korán volt, hideg volt, én
csak 5 órát aludtam, úgyhogy félálomban behúzódtam a virágnagyker
előterébe, ahol szembejött velem egy hatalmas hóember. Rá voltak írva a
méretei is, miszerint ő egy 230 x 180 x 150-es darab, és mint mondtam,
reggel volt, kóma, szórakoztatásra vágytam, úgyhogy elfoglaltam magam
azzal, hogy próbáltam megsaccolni, tényleg akkora-e. Ebben egy kicsit
elmerültem, és csak arra tértem magamhoz, hogy valaki iszonyatosan
bőgeti az autó motorját tőlem egy méterre. A sofőrünk volt az,
állítólag akkor már két perce próbálta felhívni magára a figyelmemet,
egyébként meg azóta is rajtam röhög, illetve mindenkinek mutogatja a
telefonján a képet, amin egy óriási hóember előtt állok, és tátott
szájjal, áhítatos arckifejezéssel bámulok fel rá.

Úgy tűnik, infrastruktúrailag is nehéz idők járnak ránk, először csak a
radiátor tűnt el a női mosdóból a raktárátépítés miatt, aztán a csempe,
ami csupán komfort és esztétikum, mostanra viszont a fal is, ezt pár
egyhetvenes furnérral pótolták, ami fölött kacéran szemezhetek a létrán
álló plafonszerelővel, ha nem szólok neki időben, hogy másszon le, mert
nekem dolgom van.

A titkárnő eddig borzasztóan jól tűri azt, ahogy (a) hosszú időkön
keresztül csattogtatom a tollamat az egyik kezemmel, miközben a
másikkal telefonálok, (b) hosszú időkön keresztül dobolok ritmusokat a
körmömmel az asztal alján, miközben tekintetem egy, valahol méterekre a
háta mögött lévő pontra fókuszál, (c) szinte mindig pörgetem a
pendrájvomat az ő zsinórján, miközben hozzá beszélek*, ami akár napi
10-15 mondatot is magába foglalhat (ezek némelyike bővített). Aztán
lehet, hogy ő az az elrakós típus, aki gyűjtögeti a sérelmeket, aztán
egyszer csak a nyakamba zúdítja az összeset, én meg csak állok ott
döbbenten és értetlenül.

A Beával meg pont a legrosszabbkor fordult roppant harmónikusra és
kiegyensúlyozottra a viszonyunk. A Bea például egyáltalán nem hülye,
viszont van annyira nehéz eset kommunikációilag és nyávogásilag, mint
én. A mi kapcsolatunk nekünk azzal indult, hogy küldött nekem egy
levelet, miszerint ők utálták egymást az elődömmel, de majd megpróbál
velem jó viszonyban lenni (itt már tudtam, hogy nehéz menet lesz), én
viszont pár nappal később kifejtettem neki, hogy a vízöntők legfőbb
jellemzője, hogy annyira hisznek az egyenlőségben, hogy erőszakkal
lerángatnak mindenkit, aki egy fejjel is kiemelkedik a tömegből, mire ő
szólt, hogy ő vízöntő. Én derűs arccal azt feleltem, hogy tudom. Ez a
társalgás véletlenül alakult így. Ezek után a kemény felütések után
viszont szépen lassan, lépésről lépésre egymásra találtunk a közös
ismerőseink rosszindulatú fikázása, mint kölcsönös érdeklődési kör
kapcsán, és jó viszonyunkat olyan cselekedetek erősítették meg az idők
során, mint például hogy én hoztam neki kúlságos ceruzahegyezőt
(körhintamintás dobozzal), ő meg kölcsönadta a hősugárzóját.

És a katasztrófát, akárcsak a Titanic esetében, semmi nem jelezte
előre, olyanokat mondott nekem, hogy eddig ő nem mert miniszoknyát
lapossarkú félcipővel, de rajtam látva nem is olyan gáz, úgyhogy lehet,
hogy ő is, én meg részben rehabilitáltam a vízöntőket, de legalábbis
elismertem, hogy egyes egyedeik esetleg képesek lehetnek a tudatosság
magasabb szintjének elérésére, szóval csak úgy tombolt körülöttünk a jó
csí, amikor erre alapozva a Bea – megjegyzem, teljesen jogosan –
visszakérte a hősugárzóját. Mert hogy fázik. Én meg, rokonszenvemtől
vezérelve, szó nélkül visszaadtam, ahelyett, hogy fojtott hangon
bérgyilkosokkal konzultáltam volna a céges vonalon.

Végül azért megoldottam a helyzetet, leugrándoztam a raktárba, ahol is
kilátásba helyeztem, hogy tüdővészt kapok és egyáltalán, és akkor a
raktárosok felugrándoztak hozzám egy saját hősugárzóval, de arra a húsz
percre azért mindig úgy fogok visszaemlékezni, mint életem egyik
legkeményebb időszakára.

* Mármint a titkárnőhöz. Amikor a pendrájvhoz beszélek, akkor nem pörgetem, hogy tudjon figyelni.

A hétvégén a fogyasztói társadalom is ráhajtott nagyon a kegyeimre,
melyeket kedvem szerint osztogatok, vagy vonok meg tőle. Szombaton
például rá kellett döbbennem – és ez nem csak a fogyasztói társadalmat,
de engem is meglepetésszerűen ért, egyszerűen kiszámíthatatlanul
szeszélyes vagyok -, hogy már nem szeretem a profiterolt, viszont a
világ legjobb dolga a Haribo Saurer Apfel, ami pont a megfelelő
mennyiségben és arányban tartalmaz marhaagyvelőt, amarantot (vörös,
karcinogén ételszínezék, az egyenlő esélyeket a ráknak* is jegyében) és
E-110-et (veszélyes adalék). Fut még a fundy-féle dínós gumicukor,
illetve – szintén a fundytól – a fuzzy cola, ami egy kidolgozottan
gusztustalan, citromos-kólás izé kristálycukorba hempergetve.

Egy másik jó dolog a világon a dobozos Kleenex, ami nemcsak a nemkívánt
nedvességeket szívja fel sebesen és gyengéden, hanem az
összehasonlítóképességet is lehet gyakorlatoztatni a segítségével.
Ugyan ezúttal sem jöttem rá, mi a  különbség a piros, a kék és a
sárga dobozos változat között, de ami késik, nem múlik, addig is marad
a piros, annak ellenére, hogy állítólag állatokon tesztelik – lehet,
hogy most pár éjszakán keresztül kidörzsölt orrú, náthás fehéregerekkel
fogok rémálmodni, de valószínűbb, hogy nem.

Ja, és vettem még szilva-körte illatú (hullámokban érkező, leginkább
cefrére hajazó szag, még szerencse, hogy szeretem a cefrét)
szobaillatosítót. Jól tettem. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

* Mint a viccben:

Egy kórházban az intenzív osztályon fekszik egy súlyos beteg, félig
öntudatlanul. Egyik nap behoznak mellé egy másik beteget, hasonló
állapotban. Néhány napig mozdulatlanul fekszenek, tele csövekkel,
tűkkel, csak a gépek hangja hallatszik. Egyszer az egyikőjük magához
tér, kinyújtja a kezét és megérinti a másikat.
– Józsi – nyögi elhaló hangon.
– Feri – válaszolja a másik.
Hosszú idő eltelik, mire újra megszólalnak:
– Szolnokról – mondja az egyik.
– Miskolcról – feleli a másik.
Jóval később így folytatják:
– Rák – suttogja az egyik.
– Nyilas – hangzik a válasz.

Amúgy meg a hétvégén újabb lépéseket tettem a Nobel-díj megszerzése
felé, bár sajnos egyre inkább úgy fest, hogy megosztottan fogom kapni,
ha csak ki nem vásárolom a másik felet. A díjnyertes tanulmányom címe
vagy Az amorf, változó százalékban rugalmas testek érintkezési felülete maximalizálásának algoritmusa lesz (amennyiben fizika kategóriában indulok az elismerésért), vagy A kiegészítő jellegű vízszintes testhelyzetek hatása az életfunkciókra és a hormonszintre napszakonként
(élettan kategória), vagy egyszerűen az Életem (napló) lesz (amennyiben
a béke-Nobelt kívánom majd megszerezni – ezt természetesen egy vágott
változatért, ami nem tartalmazza majd például a nőkkel, az
ügyfélszolgálatosokkal, a demokráciával, és általában az emberiséggel kapcsolatos
gondolataimat).

Végül is a fizikai a legkúlabb Nobel, egyetlen bajom van vele, hogy az
érvényes terminológia szerint a testfelületemet ebben a kategóriában
csak amorfként jellemezhetem.