Az ember azt gondolná, hogy majd’ egy órával a munkaidő lejárta után
senki nem toppan be váratlanul a céges konyhába. Mindenesetre soha
többé nem fogok hülye képeket vágni, és panaszos rajzfilmállat-hangokat
kiadni, ha nem találom rögtön az alufóliát.

Azt mondja nekem az internet, hogy you
are just like Samara from the Ring. On the outside you’re a sweet
person who’s looking for love, but on the inside you’re a demon. Some
years ago you were really screwed over and now you’re seeking revenge
on the world. Will you ever stop hating? Nobody knows. For now you just
want to make sure that everybody around you suffers.

Mondjuk a személyiségtesztek is általában a pszichopátiára való
hajlamot hozzák ki rólam, de eddig azt hittem, hogy csak nem képesek
kezelni a végtelenül praktikus gondolkodásmódomat.

A versionben például azt imádom, hogy ha – 9 hónap sajtócsend után –
derült égből küldök neki egy sms-t, hogy jöjjön velem hp4-et nézni,
akkor az ezt követő beszélgetésünk pusztán arra szorítkozik, hogy
melyik moziban és mikor*. A lelkizés igényének tökéletes hiánya, asszem
ez az, amit én az engem körülvevő emberekben keresek. Kár, hogy ez nem
azelőtt tudatosult bennem, mielőtt elkezdtem pszichológiát tanulni.

* Természetesen csak miután tisztáztuk, hogy igazából a King Kongot szeretnénk megnézni.

– Szereti, ha a hasát vakargatják – felelte kérdő tekintetemre, amivel a hanyattfekvő túróstáskát néztem.

Az elmúlt huszonnégy órában rengeteg alkalmam nyílt a türelem erényének
gyakorlására, például a szüleimmel szemben, akik a náluk található
gépről letöröltek dolgokat. Nem mindent, csupán a c partíció azon
elemeit, amiktől működött az eszköz. Amikor magyarázatot kértem, azt
mondták, túl kevés szabad hely volt a gépen (ezért a 84 GB-ot
megnövelték 84,6 GB-ra). Csak azért nem mondtam nekik csúnya dolgokat,
mert minden energiámat lefoglalta, hogy minél előbb internetet
csináljak, de közben végig éreztem, hogy ők tulajdonképpen visszaélnek
a függőségemmel.

A másik ilyen a titkárnő. Őt egyébként már egész megszerettem, mert
alapvetően nem beszél, viszont fél tőlem, és folyamatosan az arcára van
fagyva a mosoly. Ma viszont egy új, sátáni oldalát mutatta: én éppen az
aktuális mp3 lejátszó legizgalmasabb oldalához értem, ahol a
rádiófelvételről készítéséről volt szó, amikor odaállt elém, és
elkezdett bámulni. Ezt mondjuk szokta csinálni, és már rájöttem, hogy
ilyenkor nem némán csodál, hanem akar tőlem valamit, csak bátorítás
kell neki, úgyhogy megkérdeztem tőle, mi a helyzet. Azt mondta, a
t-mobilnál géphang vette fel. Mondtam, van ilyen, nyomkodjon addig,
amíg élő ember nem szól bele. Akkor elment nyomkodni, viszont
visszajött minden egyes menüponttal, hogy most mi legyen. Én közben
meggyűlöltem a rádiófelvételt, és kikapcsolódásként beleolvastam egy
kis buffyt (aztán majd csodálkoznak a felhasználók a verekedős
jeleneteken a használatikban), úgyhogy ez a magatartásforma
hatványozottan irritált, neheztelésem kifejezéséül ma nem is kérdeztem
semmit a közelgő esküvőjéről.

Aztán később az ebédrendeléssel is eljátszotta ugyanezt (mi a
telefonszámunk, kiömlött – mit csináljon, melyik a penne, stb). Ehhez
képest P. Győző, aki már tizennyolcadszor telefonál nekünk, hogy nem
kapott meg egy használatit, amit háromszor feladtunk már neki ajánlva
(nem mintha kötelességünk lenne, nem tőlünk vásárolta a lejátszóját),
egész szimpatikus színben tűnt fel, vagy le voltam fárasztva,
mindenesetre olyan kedves voltam vele, hogy a végén ő kért elnézést,
meg kellemes ünnepeket kívánt, meg minden. A kedvességemmel egész népcsoportokat lehetne kiirtani. Szerintem most feladok neki
egy üres borítékot ajánlva, mintegy csőbehúzást kísérelve meg.

Ja, és a kedvenc bloggerem abbahagyta, mert állítólag élete lett, vagy
mi, és itt dőlt ki a bili, szakadt el a cérna, I’m not gonna be nice
any more ((c) Ross): nem linkelem be ebbe a bejegyzésbe.

Egyébként meg, bár amúgy is sok dologra büszke lehetek az életben (a
hétvégén például kiderült, hogy többek között kenyeret is tökéletesen
vajazok, ezt eddig nem sokan vették észre, az emberek mintegy csukott
szemmel járnak-kelnek a világban), az egyik legfigyelemreméltóbb
eredményemnek azt tekinthetem, hogy sikerült elérnem, hogy a
rendszergazda szava elakadjon, és már annyira ne találjon megfelelő
terminológiát a pofátlanságom és alapvető viselkedésbeli hiányosságaim
felett érzett felháborodása kifejezésére, hogy inkább hagyja a fenébe
az egészet.

Az történt ugyanis, hogy sikerült végre normális nadrágot vennie a
boltban, és megkért – pár hete, vagy hónapja -, hogy varrjam fel a
szárát, én beleegyeztem, és elhelyeztem a kívánt beavatkozás alanyát a
varrógép környékén. A közelmúltban azonban valószínűleg nyomasztani
kezdett a felvarratlan szárú nadrág látványa okozta
lelkiismeretfurdalás (mint azt a rendszergazda rekonstruálta), annyira
ugyan még nem, hogy nekiálljak megcsinálni, annyira viszont már igen,
hogy ne akarjam látni a gatyát, úgyhogy fogtam, és bevágtam az egyik
ajtós szekrénybe. Ahol – mint az kénytelen voltam észrevenni – volt már
egy pontosan ugyanolyan nadrág, ami fél éve egy ezzel pontról pontra
megegyező történet főszereplője volt.

Na és amikor ezt bevallottam, akkor történt, hogy nem bírt mit mondani.

Megvolt az első veszekedésünk.

Pár napja történt, és részben azért nem írtam róla, mert valószínűleg
túl szörnyű élmény volt ahhoz, hogy szóba tudjam hozni (meghitt
kapcsolatban vagyok a mélylélektanommal), részben meg azért, mert
átaludtam. Egyébként – természetesen – területfoglalási kérdések
kapcsán veszekedtünk, konkrétan az ágy közepén aludtam el, és akkor fel
lettem szólítva, hogy menjek odébb, és én felnéztem, és azt mondtam,
hogy jó, majd tovább aludtam. És belátom, hogy ez vérlázító viselkedés,
de én teljesen ki bírok vetkőzni magamból, ha alszom, ilyenkor csak a
nyers fizikalitás segít, amire sor is került, lévén hogy manuálisan át
lettem helyezve a plüsskígyó engem megillető oldalára, a plüsspatkány
mellé. Másnap beszéltünk is a dologról (válságkezelésben egyelőre még
jók vagyunk), és arra a konklúzióra jutottunk, hogy idén már ne
veszekedjünk (én az idént egyébként a buddhista naptár szerint
számolom), és akkor mondtam, hogy vele nem lehet veszekedni, mert ő
tökéletes, ő meg azt válaszolta, hogy velem sem lehet, mert én meg
alszom.

A másik címlapsztori kategóriájú hír az, hogy tegnap óta járunk is. Az
úgy történt, hogy fúrt nekem lyukakat a falba, és felrakta a tükrömet, majd felrakta a csilláromat
is, én eközben leginkább a fenekét néztem, mert van szemem a szépre.
Utána meg az ágyamban pihentük ki a fáradalmakat, és akkor játszott
valamit a plüsspatkánnyal meg a plüssnyúllal, én meg megjegyeztem, hogy
úristen, egy tizenhatévessel járok (felháborodásom természetesen csak
tettetett volt, igazából ez egy teljesen pozitív fícsör, hogy öttől
tizenhat évesig bármelyik kívánt korosztályt emulálni tudja igény
esetén), majd hozzátettem, hogy bocs, elfelejtettem, hogy nem járunk.
És akkor ő erre azt válaszolta, hogy de ő járni akar velem, én meg azt
válaszoltam, hogy ezt most már, így több, mint egy hónap után,
szerintem hagyjuk, ő viszont kijelentette, hogy de ő járni akar velem,
és akkor én felszólítottam, hogy könyörögjön (elvégre nőből vagyok,
vagy mi), és erre azt mondta, hogy légyszi, én meg azt mondtam, hogy na
jó, és gondolkoztunk azon, hogy köremailt küldünk erről az
ismerőseinknek, majd megállapodtunk, hogy úgysem értenék.

(De igazából nem a feneke, hanem az, amikor odasandítottam film közben,
és láttam, hogy a durva részeknél eltakarja a nyuszi szemét, na amiatt
járunk.)

– Majdnem vettem neked gumicukrot, – mondta. – De csak olyan volt,
amilyet már ettél. Ja, meg volt egy habos rózsaszínű is, de az túl
szörnyű volt.
– Túl szörnyű gumicukor számomra?
– Nem, ahhoz volt túl szörnyű, hogy én megvegyem.
– Ja.
– Tudom, hogy te simán megetted volna.

– Szerinted túlságosan statisztikafüggő lettem?
– Szerintem egyszerűen csak tudod, mivel tartozol a statisztikádnak.

Ezzel együtt ma az írás művészetének egyéb területein kíséreltem meg
elnyerni a halhatatlanságot. Szerintem az ínyencek még hosszú évek
múltán is elismerően csettintenek, ha valaki megemlíti a 2005-ös
évjáratú, magyar nyelvű mpman használati utasításokat.

Ma eddig lefordítottam egy rádiós ébresztőórát, és két mpman-t (az
olyan, mint a spiderman, csak zenével), egy kárfelvételi jegyzőkönyvet,
és beszélgettem egy japánnal angolul (legalábbis ő azt hitte, hogy
angolul beszélgetünk), de mostanra észbekaptam, és gyorsan elkezdtem
buffyt
olvasni, nehogy beleéljék magukat, hogy én ilyen vagyok. Amúgy meg
megvettem az összes karácsonyi ajándékot, dvd-t kap mindenki. Én is. Én
még új számítógépet is kéne kapjak tőlem, és akkor a régit lepucolom
adatilag a szülőknek, és mindenki boldog lesz. Tervek, tervek.

Tegnap este sörözés után és cukrászdázás előtt a rendszergazda
megpróbált az agyamra menni a fürdőszoba ajtajában, nem teljesen
sikertelenül, ugyanis arcfestés, hajviselet és fogamzásgátlás témájában
zúdított rám hasznos tanácsokat
kritikai megjegyzéseket, amivel megakadályozta azt, hogy ezek közül
bármelyik terén konstruktívat alkossak az alatt az öt perc alatt (na
jó, leszámítva a fogamzásgátlást). Közöltem is vele, hogy borzasztó,
hogy bár tudom, hogy abszolút nincs ízlése, mégis hatással van rám az,
amit mond. Erre szélesen elmosolyodott, megpödörte a képzeletbeli
bajszát, és önelégülten kijelentette, hogy ezt hívják karizmának.

“Nincsen helyük a Földön a csőcselék, átlagos, látszat tömegeknek. Csak az értékeket teremtő, individuális, öntörvényű, önegó, szuverén, felsőbbrendű, másképpen gondolkodó, eminens, Bartos elképzelés szerint élő egyedeknek van helyük a világban!!! Azaz a kiváltságosoknak! Expresszíven megjegyezném, hogy rajtam kívül NINCSEN ilyen embertípus! Az az elenyésző hányad, aki szublimálta magát, és értékeket hoz létre, nos ilyen egyének nagyon ritkán, ha akadnak, milliós nagyságrendből egy!“

Ez a gyerek nem viccel.

Kicsit szórakozott vagyok ma.

Az a helyzet, hogy két nyomtatóhoz van accessem, a vezetőségihez és a
logisztikáshoz, manuálisan kell állítgatnom, hogy mikor melyikre akarok
nyomni. Az imént a kezembe nyomtak sokszázezer forintot, hogy adjam át
az illetékesnek, úgyhogy kreáltam gyorsan egy átvételit, majd a pénzzel
a kezemben átrohantam a vezetőségre, mert az a default. Ácsorogtam egy
kicsit a nyomtató előtt, majd eszembe jutott, hogy az utolsó doksi a
logisztikára ment, úgyhogy lehet, hogy ez is. A logisztikán viszont épp
garanciajegyeket nyomtak, én meg nem akartam fél órát várni, tehát
inkább meglátogattam megint a gépemet, átirányítottam a dolgot a
vezetőséghez, majd visszadzsaltam oda megint. Ismét ácsorgás a
megátalkodott arcot vágó, inaktív nyomtató fölött, még mindig a pénzzel
a kezemben. A Bea és Tarzan, akik a kezdet kezdetétől érdeklődéssel
figyelték tevékenységemet, itt már elkezdtek röhögni, és két fulladozás
közben kinyögték, hogy összekeverem a dolgokat, itt hiába várakozok, az
ATM a sarkon van. Nekem közben leesett, hogy csak átirányítottam a
nyomtatást, de nem küldtem el, úgyhogy vissza a helyemre megint, send,
rohanás a vezetőségre (el ne felejtsem beírni az edzéstervembe),
logisztika röhög, pénzügy röhög, a Bea és a Tarzan viszont gyanúsan nem
néznek rám és elmerülnek a beszélgetésben, ránézek a nyomtatóra, ott
lóg ki a kiadónyílásából három tízezres, ezután Tarzanék még
kiszórakozták magukat a képen, amit vágtam, majd odaadták az átvételit,
amit elrejtettek, és utamra bocsátottak azzal, hogy én semminek nem
tudok örülni.

Mint a gyerekek, esküszöm.

Régen az volt, hogy a mániás időszakok váltakoztak a depressziósokkal.
Mostanában a mániás időszakok azokkal váltakoznak, amikor egyszerűen
csak összegömbölyödöm a melegben, dorombolok és jól érzem magam. Kár
értem, nagyon tehetségesen és stílusosan tudtam nyakig merülni az
önostorozásnak álcázott önsajnálatban, de most mit csináljak, ha
egyszer minden rémisztően jó és működik? Még anyám is felhívott
ma, és azt mondta, nem baj, ha nem karácsony náluk, de ne legyünk
rosszban. Mintha felnőttek lennénk, vagy ilyesmi.

Jövőre talán nem is marad mit kérnem.

Bementem a postára, az összes csaj mikulássapkában pandázott az üveg
mögött. Ez még oké, fiatalok, bohók, mindenki követ el hibákat éretlen
fejjel. De utána bementem a bankba, és ott is a nénik. Az egyiknek
kifejezetten rénszarvasagancs volt a fején, esküszöm, zölden fénylett a
szeme. Ennek ellenére legyűrtem a feltörekvő pánikrohamot (breathe,
Trinity, breathe), de akkor megjött a sofőr harmincöt mikuláscsomaggal,
amik a túlszervezés termékei leendtek. Mind a harmincat nekem kell
tárolnom, plusz a reggeliek maradékát. A helyzetem kezd kétségbeejtővé
válni.

Valaki azzal keresett (és talált) rám, hogy “hiányzol”, ami igen kedves
tőle, tekintve, hogy erre a keresőszóra csak az ötvenegyedik oldalon
dob ki a google a találatok között. Mások csak olyasmit üzennek a
keresőmotorok által, hogy “pókemberes ágyneműhuzat”, meg “krumpli orr plüss”.

Szóval a tegnapi napra valószínűleg sokáig emlékezni fogok, különös
tekintettel arra a pár órájára, amikor neten fellelhető anyagokból
próbáltam összekopipésztelni egy adásvételi szerződés orosz nyelvű
fordítását. Azért kopipészt, mert valami állat nem rakott a gépemre
orosz billentyűzetkiosztást, magyaráztam a rendszergazdának,
nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy semmilyen állattól
nem kértem én orosz billentyűzetkiosztást, mint arra a rendszergazda
felhívta a figyelmemet, közvetlenül mielőtt felszólított, hogy fogjam
vissza magam nyelvezetileg, mert a télapó felesége már így is
rákérdezett arra, hogy mi mindig így beszélünk-e egymással. Ugyanis a
télapóval vacsoráztunk, meg a feleségével (a rendszergazda
szereti ápolni a fontos kapcsolatait), aki megosztotta velem a
daubneres málnás omlettjét, ami igen kedves dolog volt tőle.

Ez a télapós dolog egyébként ragályos lehet, mert ma reggel rajtam is
kitört, bár erős külső ráhatásra. Hajnali hétkor például már a
TESCO-ban kutattam csokimikulások után, miközben a logisztikai
vezetőnket próbáltam lenyugtatni, aki az áruház közepén állt széttárt
karokkal, és a plafon felé nézve tudakolta az égiektől, hogy mi jöhet
még ebben az országban, ha a mikulásünnep reggelén már sehol nem lehet
csokoládé télapót vásárolni. Bárki más poénnak szánta volna az ilyen
kifakadást. Ő komolyan gondolta. A következő állomásunk az Auchan volt,
ahol további beszerzési illetékesek szüleit illettük kemény szavakkal
(én nem, de vállalom a kollektív felelősséget), majd következett az
összeomlás, amikor is rám lett terhelve a döntés és a választás joga, a
logisztika felhatalmazott a nála lévő anyagiak szabad kezű
felhasználására, amíg ő lerendezi azt a szócsatát a plasztik
hóemberekkel. Nem mondom, hogy könnyű volt ellenállni a kísértésnek (I
have this condition, you know), de attól, hogy komolyan beleereszkedjek
a vásárlási őrület sötét útvesztőjének mélyébe, visszatartott a tudat,
hogy a logisztikai vezetőt minél előbb biztonságos helyre kell
juttatnom, különben nem jut ki élve. Végeredmény: az akciót sikerrel
végrehajtottuk, we’ve left no man behind, a reggelemet 35 db
mikulászacskóra vésett személyes üzenet megfogalmazásával töltöttem, és
mostanra legszívesebben lángszóróval végeznék mindennel, ami piros,
vagy aranyszegélyes, vagy bármi köze van a szeretethez. A logisztika az
imént, mintha nem tudná, mit köszönhet nekem, megsimogatta a buksi
fejemet. Bosszúból leharaptam a kezét tőből felküldtem hozzá az összes raktárost pusziért.

Az a felháborító dolog történt, hogy ma dolgoznom kellett a munkahelyemen, és még blogolni sem volt időm.

Pedig eszembe jutott például, hogy péntek este volt egy olyan rész,
amikor én ültem az ágyon, és azon merengtem, hogy mennyire utálom az
ilyen emocionálisan megterhelő objektumokat, mint például az utolsó
darab marcipán a dobozban. És akkor szombat reggel is (és nem még mindig)
ott ültem az ágy szélén, és ő azt mondta, hogy hozzunk szabályokat, és
én akkor megijedtem, de hősiesen megkérdeztem, hogy milyen szabályokat,
és ő azt mondta, hogy legyen az a szabály, hogy bárki megeheti az
utolsó darab akármit minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül. És
én akkor a nyakába ugrottam, és nagyon szerettem, majd önfeláldozóan és engedelmesen
megettem az utolsó darab marcipánt.

Ma meg ismét felülemelkedtem magamon: bárhogy is sikoltozott a
kispolgáribb énem, bátran és hősiesen vettem három olyan combfixet is,
amik egyenként többe kerültek, mint a rajtam lévő pulóver. Ezért a
tettért fagylalttal jutalmaztam magam. A felbontatlan csipkés
combfixeim száma ezzel négyről hétre emelkedett.

A megvilágosodás felé vezető utam többi küzdelmes állomásáról majd holnap.

Elfogulatlan vélemény:

– Ez olyan volt, mintha biciklivel keresztülhajtottam volna egy csomó rothadt almán, és utána megettem volna a kerekét.

-…de ő nem ért engem. – mondtam, teljes joggal.
– És én értelek?
– Szerintem igen. Legalábbis tudsz kezelni.
– Mmmmm.
– Tudod, mint ahogyan az emberek nem értik a távirányítókat, de tudják őket kezelni…
– …megint átmentünk romantikusba…
– …bár te érted a távirányítókat.
– Aha. […] Nem nézzük meg megint a Buffy musicalt?
– Jé, pont tegnap gondoltam rá, hogy megnézhetnénk.
– Én is gondoltam rá, csak nem tudtam, hogy lehet. Nem nézzük meg többször is?
– Úgy érted, ma?
– Miért, azt már nem bírná el a kapcsolatunk?
– Szerintem vágjunk bele.